N. N.
Egyre kevesebb azoknak a száma, kik ismerték, szerették, együtt mulattak vele a Révay-utcai kocsmában, ebédeltek a London szállóbon. méláztak és beszélgettek a Rudas gőzében. Szindbád vörös postakocsija messze jár már az idők végtelen térein, Don Gunáros sarkantyúja rég nem peng az Aranykéz-utcában, a fuvolás és a csepűrágó, a nyugdíjas színész s az öreg Potrobányi rég köddé és párává szállottak, Józsiás úr rég nem jár már a Hét Bagolyba, de az író, aki e felejthetetlen arcképgyűjteményt emlékünkbe véste, egyre erősebben, egyre keményebb körvonalakkal emekedik ki a portengerből, amely a másodosztályú irodalmat oly villámgyorsan elborítja a feledés asztrális porával. Krúdy Gyula megírt vagy 200 könyvet, kisebb-nagyobb műveinek a számát az irodadalomtörténészek, akiknek pedig egyéb dolguk sincs, még máig sem számolták össze. Mert Krúdy Gyula tömegével írt regényt, elbeszélést, karcolatokat, naptárt és álmoskönyvet. Ő maga «fanyar elégedetlenséggel» nézte «könyvtárnyi könyveit», de megírta, hogy «az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyve sohase jelent meg nyomtató műhelyben. Ha én leírnám, mondotta, hogy mit éltem és mit éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.» De amit megírt, az bár nem mind remekmű, de mély és nagy művészet. Annak az elsüllyedt világnak, amelynek ma már csak egy-egy kopár és elhagyott hegyfoka emelkedik ki a viharosan emelkedő új, friss vizekből, Krúdy Gyula volt az igazi, a művészi megörökítője. A magyar élet régi formái, típusai, stílusa és melanchóliája, a magyar táj minden megragadó szépsége, a nyíri alkonyat, a falusi tél, az alföldi éjszaka, a magyar vidék minden rejtett titka úgy ragyog fel írásaiban, mint a nagy karmester intései nyomán a rég ismert zenemű minden eddig elrejtett, ismeretlen harmóniája. A magyar föld nagy költője, a magyar élet komor és métabús krónikája s mindenekfölött e magányos magyar nyelvnek, a régi magyar prózának talán utolsó nagy mestere volt.
Ennek a
nagy művésznek, a világirodalom egyik legkülönösebb, legmagányosabb és legmegragadóbb
írójának az elmúlt hetekben két kis könyve jelent meg. Viszont régi nagy művei
teljesen kifogytak, sehol nem kaphatók, még antikváriusoknál sem, s közvetítő
közeg híján Krúdy Gyula művészete ismeretlen marad a magyar olvasó most
kiemelkedő új rétegei, de az egész magyar fiatalság előtt is. Szindbád neve úgy
hangzik ma a fiatalok fülében, mint erotikus keleti név, az Aranykéz-utcai szép
napokról alig hallottak. «Krúdy, Krúdy» ismételgetik,
«mintha e nevet valahol hallottam volna». Korolenkó,
a nagy orosz elbeszélő, akinek művei távoli szellemi rokonságban állanak Krúdy írásaival, az orosz könyvpiacon számos új
kiadással, százezres példányszámmal szerepel. A mi Korolenkónk
lassanként olyan ismeretlenné válik, mint egyik bájos kis regényének hőse: N.
N.
A két betű
nem csupán a stílusban, felépítésben s előadásban tökéletes kis remekmű címe,
de N. N. ebben a kis könyvében, amelyből egyheti keresés után egyetlenegy
példányt találtam Pesten, leírja és lelki szemünk elé varázsolja a régi magyar
vidéki életet, de ezenfelül — amit ritkán találunk meg Krúdy írásaiban — nyers
őszinteséggel megmondja a maga férfias véleményét erről a letűnt világról s
könyörtelenül pálcát tör a magyar gentry fölött. «Itt
mindenki a multjából akart megélni. Abból, hogy valamikor
volt valami az apja vagy a nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó
Magyarország itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott,
nyomorgott legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi
világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. ...Alig jutott
eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene... Kártyáztak, ittak, vetélkedtek,
párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki
tudta, hogy vége a világnak!» Aki ezt leírta, s ezzel saját osztályának
ítéletét írta le, az megérdemli, hogy az új Magyarország műveinek új, szép és
teljes kiadásáról gondoskodjék.
(Haladás, 1948/53. /december 30./ 6. p.)