Halálának
25. évfordulóján leplezik le Krúdy Gyula szobrát
A
budapesti Századosúti művész telep egyik műtermében
már ott áll márványba dermedve, örök életre konzerválva Krúdy Gyula mellszobra.
Túl az utolsó simításokon, már csak leleplezésre vár, hogy a nyírségi álomtájak
írója halálának 25. évfordulóján Óbudán, a Korvin Ottó téren felállítsák.
Gyenes Tamás, a kitűnő fiatal szobrász azt a Krúdyt faragta márványba, aki
százszor megidézte a Nyírség bánatos csendjét és amikor duhaj urairól szólt is,
ott muzsikált hangjában a szívfájás a fájdalmas sorsú nyírségi szegényekért.
*
És most,
amikor már negyedszázad suhant el azóta, hogy kihullt a toll az író kezéből: az
emlékezés ködén át megjelennek sorra a nyughatatlan Szindbád, a szürke
cilinderes Rezeda Kázmér, az örök mókás Alvinczy, a
kedélyesen dörmögő Deronch kapitány, a hervadó
Gál-lányok és a többiek, akikkel Krúdy népesítette be az olvasók fantáziáját.
Itt zengenek azok a muzsikás mondatok, amiket
belopott az emberek szívébe.
Már
negyedszázada, hogy nincs közöttünk, de a Margitsziget sétányain mintha most is
előlépne meleg, nyári alkonyokon és a dunai szél suttogásával mondja:
– Szeretek
zeg-zugos utcán kis ablakon bekandikálni, hogy vajon
mi történik az éji mécsek világítása mellett.
– Szeretek
alvó, fiatal lányok álmában előjönni... Szeretek friss párnájú hajnalokon
csókról beszélni... Ami melegebb, mint a fülemülefészek és mohó, amint a kis
hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.
Beszél
lányokról, akik ilyen fülledt nyarat játszó májusokon tanulják a csókot.
Félrebillent fejű öreg lumpokról, harapós némberekről, egy könnyelmű,
haszontalan múltról, ami dinom-dánomjaival és a
nyomorúságba belerokkant embereivel álomködbe fátyolozta a problémákat és csak
ígérte a jövőt.
Hát a jövő
eljött, és most szobrot emel az édesszavú írónak, aki
már nem érhette azt meg.
A Nyírség
írója volt. Kárpáthi Aurél róla írt tanulmányában 30
évvel ezelőtt az akkor 50 éves Krúdyt köszöntve ezt írta róla:
„A Nyírség
sokáig hallgatott. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát tudja és elmondja ennek
a bánatos csendnek és beleírta könyveibe a legősibb titkokat a költő
megilletődésével, a művész fölényes biztonságával. Aki egyszer
olvasta, soha el nem felejti. Tegnap és tegnapelőttök között pontosan tudja
éreztetni az atmoszféra-különbséget, az esztendők
nyomán leülepedő porréteg lassú növekedését. S amíg a
mesét mondja: delek és éjfélek kongó óraütését halljuk. Szinte látjuk a
végtelen inga megállíthatatlan lengését, amint hajnalból estébe száll. Az örök
idők félelmes szomorúságba ringató varázsa nyűgöz le bennünket.”
Igen:
Krúdy a múló idők írója, a tegnap és tegnapelőtt költője volt. Igaz költő és
ezért köszönti őt a ma: minden igaz érték megbecsülője.
*
A Szindbád
történetének álomalakjai lengik körül a Krúdy-szobrot, amit holnap állítanak
fel Óbudán. Az emléktáblát, amivel a budapesti Dugovits
tér 15. számú házát jelölik, ahol halála előtt lakott. Domborműves utcajelző
tábla kap ez alkalomból a VIII. kerületi Krúdy utca.
De az író
szobra, ami halhatatlanságát legjobban őrzi: az olvasók szívében van, a
felemelkedő nép szívében, amely örökre magábazárta
írásait.
Kiss
István
(Keletmagyarország
/Nyíregyháza/, 1958/110. /május 11./ 5. p.)