A Magyar Nemzet vitafóruma
A címben megfogalmazott kérdés nem az új, ágaskodó
lakónegyednek szól, amit már joggal nevezhetnénk akár Újbudának
is. Ennek a jelene és jövője mindig a szemünk előtt, van, akárcsak gyermekünké,
akit szeretve dicsérünk és korholunk. De mi lesz a régi Óbudával,
ami itt agonizál, s itt múlik el a szemünk előtt? Marad-e belőle valami
megőrzésre érdemes. amit megtűrhetne a terebélyesedő betondzsungel?
Minap kollégánk is nyugtalan riadalommal kérdezte lapunk
hasábjain, hogy megmarad-e például Krúdy
Gyula utolsó lakása? Aggodalma engem is fölriaszt. Noha azt is jól tudom, hogy
Krúdy, akinél magyar író több és szebb édes-keserves álmot talán soha nem
látott, bizony ő valójában alig három esztendeig lakott Óbudán, a hajdani
Templom utcában. De ez a kurta három esztendő és a ház, ami még áll, mégis
végérvényesen Óbudához fűzi őt. Vannak helyzetek és esetek, amikor nem az
évek száma a döntő: a pihekönnyű évtizedek mellett néhány esztendő ólomsúlya
többet nyomhat a latban. Azt hiszem, Krúdy Gyula esetében is fontosabbnak kell
megítélnünk életének azt a keserves három esztendejét, amit Óbudán töltött,
mint az előtte való pontosan négyszer annyi, tizenkét évet, amikoris
lényegében mindig a Margitszigeten lakott.
A kis ház falán emléktábla. Bevallom, sokszor elmentem
ehhez a házhoz, megnézni az ablakot, ahonnét kitekintett. Egy régi fénykép is
nyomatékot ád a képzeletnek: Krúdy párnán könyököl az
ablakban, kezében hosszú cigaretta, s egy kötényes, iparos forma emberrel
beszélget. Az ablak alatt málik a vakolat, akárcsak
nemrég. Az idillien derűs fotográfiával szemben Krúdy Gyula óbudai három esztendeje
s ez a kis ház lidérces emlékképe a magyar irodalomnak.
Miért?
Itt kértek ellene csődöt hitelezői, s itt kellett vagyontalansági esküt tennie.
Élete végső kínjaiban, betegen itt kapott
kilakoltatási végzést 360 pengő lakbérhátralékért. Halála előtt, miközben
végrehajtók zaklatták, ebben a lakásban még a villanyt is kikapcsolták. Szellemi életünknek
fájdalmasan tragikus – de nincsen is rá szó milyen – emlékhelye ez a ház.
A felhőtlen-zöldszilvánis Krúdy-Óbuda
romantika nem tudom hogyan született? Mindenesetre hazug illúzió, amelyet
egyszer el kellene feledni, mert Krúdy Gyulát nem a nevezetes Kéhli-borozó fémjelzi, s nem is a Korona vagy a
Bródy-kávéház fűzte Óbudához. Annál több: az emberek. A
régi óbudai, kétkezi munkások különös-szép világa. A számlálhatatlan óbudai
borozókban való előfordulása ilyen megvilágításban egészen más értelmű.
Tíz évvel ifjabb kortárs-barátját, Tersánszky
Józsi Jenőt magam is sokszor láthattam, amint a Márvány utcai borkimérésben,
Lacinál, egy pohár bor mellett órákon át beszélgetett vasutasokkal,
munkásokkal, öreg nyugdíjasokkal. Nem a borozó
volt a lényeg, hanem az emberek. S tudva tudom, hogy az ily módon
megismert emberi sorsok és viszonylatok az ő műveibe is fölszívódtak, mint a
cserép muskátlira öntött víz.
Krúdy esetében is körülbelül ennyit jelenthettek ezek a
korcsmázások.
Nem tudom, megmarad-e Krúdy Gyula utolsó lakóháza? De
lassan odavesznek a macskaköves óbudai utcák, ahol annyiszor kivágják a szelíd
fákat, s a megmaradt pislaszemű házakat csakhamar eltakarítják a buldózerek.
Ami a házak legtöbbjét és a sötét utcákat illeti, valljuk be, nem kár értük.
S ha vitázunk is azon, hogy jól sikerült-e, amit a
városrendező megálmodott: az új lakónegyed immáron eleven valóság.
A tervezőt nem érheti vád, az ő elképzelt szándéka korunk derűsebb világát
idézné; kompozíciója harmonikusan illeszkedik a tájba. De a házakat nem ő tervezte:
homlokzatuk sík unalma az eldologiasodott építészet jellegtelen remeklése.
Gondosan kilúgoztak belőle minden emberi tartalmat.
De mi marad a régi, petuniás,
leánderes Óbudából? Mit érdemes belőle meghagyni? Tudomásunk szerint megőriznek
néhány jelentős műemléket: [...]
*
Már árnyas este van. De még járom a maradék utcákat.
Egyre kevesebb nyoma látszik annak a rég volt Óbudának,
amit Krúdy Gyula, Gelléri Andor Endre, Halász
Gábor és Kassák Lajos is láthatott.
Kétség
és szorongás fog el: vajon nem volnának-e érdemesek az
eljövendő Óbuda új
nemzedékei arra, hogy nekik is megőrizzünk valamit ebből a lassan elmúló
világból?
Kiss Károly
(Magyar Nemzet,
1973/83. /április 10./ 8. p.)