Emlékezés Krúdy Gyulára*
1
Hármas évfordulója is van az idén Krúdy Gyulának:
nyolcvanöt éve született, harminc esztendeje halt meg, írói pályája is kerek
hét évtizedet számlál, minthogy tizenöt éves fővel kezdte. A gazdag életmű
bibliográfiája most készül. Hiteles életrajza nincs. Ami van: pőre – vagy
legendárium. Mert mindig magáról írt, ő pedig ritkán volt ott, amerre lábai
jártak. Jegenyeszál alakja, nyírségi szelek ingatta járása álommázsákat vitt és
hullatott el könnyedén.
A magányosok helyét kapta az irodalomban. Olvasótábora
viszont mindig volt bőven, mert akik melankóliával, finom iróniával vegyített
élettapasztalatába kóstoltak, nehezen tudtak neki búcsút mondani.
Egyelőre maradnunk kell annál az írói szerepnél, amit az „N
N -ben leglíraibb remekében – magáénak vallott: a tücsökénél. Amit
róla írt, magáról mondta: „elringatta azokat, akik már nem tudtak megnyugodni
bús fejükkel semmilyen nő ölében ... A boldogtalanokat
mulattatta a tücsök... Talán nincs is boldog ember a
világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.” Nem volt ez
sekélyes küldetés a nagy vigasztaló Jókai után sem, egy zajosabb, ferencjózsefi országban: bensőbb hangunkra figyelni! Egy
kor formálta őt is, a kelet-európai sors azzá, ami: krónikássá, egy kicsit „mágyikássá” – ahogy hazájában mondják – de nemzeti íróvá. A
kiegyezés utáni ország ott van az ő melankóliájában, olykor szatírába csapó
iróniájában, ha Ady, Móricz forradalmi szabadcsapatával nem is mindig lépett
együtt. „Fertálymágnásnak”, „úri embernek” küldte volna őt a rendi
Magyarország, de nagyobb gőgű volt: az írói sorsot választotta.
Indulása kissé kalandos. 1894. október 10-én Gáspár Imre
jeles hírlapíró, a Debreceni Ellenőr szerkesztője segédszerkesztőül hívja
magához a nyíregyházi evangélikus gimnázium hetedikes diákját.
Lelkiismerettel, és az eddig megjelent Krúdy-írások ismeretében teszi ezt a
derék szerkesztő. A fiú elkötötte apja hátaslovát, majd el is idegenítve a
pejkót a debreceni kupeceknél, beállított a Simonffy-portán
bérelt redakcióba. Az ő belovaglása az irodalomba már akkor is többet jelentett
diákcsínynél, vagy annál, hogy a koraérett fiúnak szűk lett volna a Nyíregyházi
Hírlap. A nyírségi dzsentri- és népi világban megmerítkezett
és élményekkel túltelített siheder életre szóló döntése volt. Krúdy később
megmutatta, hogy kilincselni, nélkülözni, alkudozni is képes érte, de megtörni
nem. Debrecenre később is úgy gondolt, mint a függetlenség, az ifjúság, az
egészség városára, mint „otthonára”.
Krúdy nagyapa gyújtotta fel ezt a
nyugtalan, serdülő legényt. A nagyszülői ház tele a szabadságharc levegőjével,
a padlás pedig betyárhistóriák és Radics nagymama álmoskönyvei mellett egy
embernövesztő félszázad történeteivel. A kémény régi idők fuvallatát duruzsolja
a lélekbe: egy nép nagy tetteit, elszántságát szívta fel oly korán, hogy a
kiegyezőbb és úribb fiskális apa háza szűknek bizonyult. Ez az élmény megtartó
lesz akkor is, mikor ráeszmél, hogy „minden másképp van”. Amikor a maga
hangjára talál, s eszményvesztetten pusztán az emlékezete néz vissza múlt idők
aranyszegélyű napjaira, s mikor hősei ködlovagokká válnak. Mert Krúdy már
mikor „kihullott” lett nagy, s művészete olyan érett, akár a pác alatt
illatosan romló húsok ízei és finomsága. Megkapó önjellemzés az is, amit a
tücsök művészetéről ír: „ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé
valamely különös, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában, és
előveszi azokat a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak,
érthetetlenek.”
2
A fiatal Krúdy a romantikus Jókai egyeneságú
utóda, aki Mikszáth-i tematikával kísérletezik (A
podolini kísérlet, Andráscsik
örököse) majdnem reménytelenül. Hisz Jókai egészséges mesélő kedve
a középnemességről, Mikszáth anekdotázása a csipkelődése a dzsentriről: két
kor, és elélt világ. A harmadik nemzedéknek ebben a sorban, vagyis őneki már
csak a líra marad: pusztuló osztálya és a hanyatló polgárság tragikus-melankólikus belső ábrázolása. Az, hogy már nem
volt képes hősöket szülni, néki fájt a legjobban: „fanyar elégedetlenséggel
nézek könyvtárnyi könyveimre. Mennyit szerettem volna írni, ami igaz. Semmit
sem írtam, csak színhazugságokat. Ők, a régi írók írtak igazságokat”. –
Valójában sohasem szakított velük, az ők, a régiek attitűdjéhez ragaszkodott, s
nem tudott odaállni egészen a lázas, ideges, nyugati szelektől hajtott
újakhoz. Többet jelentett néki hű lenni önmagához, s egy kicsit a Krúdyakhoz, a régi forradalmiakhoz, a gerillavezérekhez, de
a gavallér apához is, aki azt írta a végrendeletében hagyományozott tízezer
forintja mellé: „elég lesz egy éjszakára”.
Próbálták ugyan mentegetni időnkénti állásfoglalásával –
hisz a két forradalomban a legjobbakkal állt oda az igaznak hitt ügy mellé, de
reménytelenül. Ő egy torz, egyensúlyát vesztett világból, a kapitalista
Budapestről menekült ide, mert nem szerette a régi világot, amely „annyi sarat
fröccsentett rá”. De aztán vissza is állt, nem árulón, a régihez, hanem –
önmagához, a maga-teremtettéhez. Krúdy korán meghúzta maga körül a magateremtette írói attitűd bűvös körét, s később is csak
az ország szélesedett körülötte, emberlátása, stílusa, nyelve, teljesedett, az
attitűdből nem engedett. Legizgalmasabb fejlődésében az, hogy mily nagy
léptekben szélesedik a szülőföld, országgá. Pestté, Kelet-Európává, az ő
világa mégis zárt, egyedi marad.
Igazi hangjára az első világháború előtti években talál A vörös
postakocsiban és az első Szindbád történetekben, de jóval
korábban már olyan novellákkal is meglep, mint a Jézuska
csizmája. Minden arra vall, hogy néki is volt „pokoljárása”, de
azt nehéz követni, mert a démonit mindig „boszorkányos muzsikába” oldotta.
Mindig az emberi mélységek érdekelték igazán, kisiklott sorsok, szennyben,
mocsokban, torzóvá lett nemesebb szívű emberek. Könyörületet érzett minden
sorsüldözött iránt, akiket balszerencséjük az élet perifériájára sodort;
gyűjtötte, bizalmába fogadta a társadalom kivetettjeit, modelljeit.
Bérkocsisokból, zsokékból, exbörziánerekből rajzolt.
S ez az erkölcsrajz fölfelé gyakorta igen kíméletlenül hangzott. Krúdy maga
őserő volt, nem futott, nem hasonlott meg, a szenny termőképessé stimulálta.
Osztályából is kisodródva, személyében, művészetében vált nagy társtalanná, de
akinek sebét mindig a társadalom horzsolta fel. Lassan fellazult formavilága
is, s már csak egy benső hangra volt képes hallgatni, egy delíriumos,
félálomnak tűnő magányban mégis szívós, cselekvőképes harmóniában.
Sosem veszítette el a talajt, a valóságot maga alól,
nemcsak azért, mert benne élt, hanem mert látott. Oly éles szemmel
mint Mikszáth. Vagy akár Ady, aki épp gazdag életanyaga miatt nevezi
„nagyszerű oktató”nak. De stilizált. Maga így fejezi
ezt ki az Aranykéz utcai
szép napokban: „mint ha valaki ablakon
át nézi a dolgokat”. A romantikából nem tudott kitömi ereje teljében,
alkotóművészetének derekán sem. Tudatos író volt, nagy önfegyelemmel dolgozott,
akinek írásaiból kirezdül egy kecses harmóniába oldott, szemérmesen takargatott
fájdalom. Krúdy világának ezek a „másvilágias” felhangjai az érdekesek:
illúzióvesztettség fegyelmezett, művészi áttételben.
Hivatásába vetett hitének, művészi fegyelmének
következménye az, hogy kedve öregkorára sem keseredett meg. Rezignációja
nappalibb derűt kap, több a bíráló szava, s bajusza végén a vibráló irónia. Az
élet álom c. utolsó novellás könyve nemcsak egy új csúcsot (a
legmagasabbat), hanem szinte egy új Krúdyt mutat. Különben mindig nemes
tartózkodással lép vissza a téma egyszintű érzelmi s a valóság felszíni
ábrázolásától, a színek vagy fény, árny impresszionista hatásától. Milyen
példátlanul merész a Hét bagoly hullakamrai
kalandja, s mégsem válik morbiddá, nem esik le a dekadenciába. Az élet apró
mozzanatai érdekelték, láttukra belül mindig fölmelegedett. Így épített fel
egy belső harmóniát, s így veszítette el meséje szálait, találta meg képek,
hasonlatok káprázatos előtolulásában azt a nyelvet, amelynek hangjegyei már a
zenéhez állnak legközelebb. A Krúdy-próza, mint a búvópatak, szeszélyes,
indázó, „szerkezettelen”, s a stílusban nem a látható, a felszíni „szép” ragad
el, hanem a mögüle fuvalló élet. Krúdy mestere a hangnak, írását nem elég
„kiolvasni”, ki kell hallani, amit mond. Az írás lehet szép, látható, de életet
mindig az kelt, ami mögötte van. Ilyen értelemben nem igaz, hogy álomvilágban
élt, és zenéje altató: csak éppen nem elég hozzá a jól szolmizáló kottaolvasás.
3
Krúdy egy széthulló rendi és polgári társadalom krónikása. Alantélők, vidéki tőzsérek, ráérő nyugpénzesek,
vándorok az ő alakjai, akik úton vannak valahol mindig két szándék között.
Mozgató elemük mindig a pénz, a szerelem és kisvendéglő asztalán párolgó,
illatozó étel és ital. Témavilágának kétségtelen uralkodó eleme a szerelem. A
csiklandós szívű Szindbád, ha kiürítette is a szerelem poharait, valahogy
mindig megmaradt a régi, hagyományos formáknál. Az Anyegin ábrándjai mindig
belejátszanak a soraiba. Ez nem jelenti, hogy alapvonásaiban nem realista módon
láttatta kora morális életét: nagyonis sokat
mutatott meg belőle. Mégis: rókatánc volt az övé, magányos férfitánc a derék Fruzsinkák, bájos Evelinek, kacér Arabellák mulattatására.
Az arany mozgatta ezt a világot, rajta a királyok képe, ám az életet mégis a
pajkosság, a gáláns kaland, a szerelem aranyozza sosem múló sugárral, a halál
ellenképeként. Szindbád örökéletet él, s megmarad mindig „régimódinak”. Az
élet értelme az örök ifjúság, a változékony, szelíd örömök ízlelése: „csak a
nők mulattatták, csak ők érdekelték, amit tanult, olvasott vagy utazott, mind
csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen.” Utolérhetetlen
bájjal tudta rajzolni az öreg emberek gáláns széptevését, udvarlását a
levendula illatú szoknyák körül. Nagyapja volt ebben az első modellje. Ha meg
is mutatta a kor feslettségét, aranyszomját, szívében a régi divat és
erkölcsök híve maradt.
Krúdy világa – négy évtizedes pályája ellenére – alig
mozdult, mindig a múlttal keverte benne a jelent. Valahogy az
volt az érzése, hogy az ember mindig ugyanaz ebben az alaposan berendezett ferencjózsefi világban. Lassacskán nem hitt az emberben,
mert az örökös kiegyezéses és bukott forradalmas emberöltőkben nem látta a
változandóságot, a reménytkeltő érlelődést, a kínok
feloldódását. Egérutat vett, a túlélés kesernyésen derűs, dohogó bölcsességébe
burkolózott. Kémények száján, fölhajtott háztetőkön át szerette meglesni az
embert öt érzékszerve használata közben, mikor fény suhan át a szemeken egy női
boka villanására. Elkapta, ki hogyan nyúl a tálba a kedvenc falatért. Még nagy
történelmi regény trilógiájának alakjain is ezzel az „örök emberi”
érzékiséggel kelt életet, varázsos történelmi atmoszférát. Egy-egy
Krúdy-novellában olykor a tetőpont azt jelenti, hogy hogyan szopogat meg
hősünk egy velőscsontot. Még a monarchia császárjáról
is azt tartja leginkább érdemesnek feljegyezni, honnét szerzi be szivarjait,
és milyen méretű a söröspohara. Zsúfolt tapasztalatok tárházából formált
magának embert, a pőrére vetkőztetett egyediből valami általánost, aki csak
egy teljes írói összképben kerekedik tipikussá. Krúdy csak egész ővrjében mondja el magát olvasóinak. Művei alig tagolhatók,
beszélyei, regényei alig izolálhatók egymástól. Folyondárként folynak össze, s
amit lényegest egyikből kiejtett, másikban mondja el, úgy lehet, évtizedek
múlva. Lírikus módján mindig az egészet írta, mindig magát.
Cselekménytelensége mellett a csattanókat is gondosan
kerüli. Egy pohár borovicska és következményei-nek
például egyáltalán nincsenek „következményei”. Szerinte az ilyeneket az írók
fundálják ki, gyenge tollforgatók, akik anyagi zavarukban a szerkesztő
előszobájában öt forintjukra várnak. Valójában semmi különös nem „történhetik”.
A fiatal írónál a szerelem az erjesztő, az öregnél már inkább az ebéd a legdrámaibb téma, s közben azt is megtudjuk, hogy az igazi
marhahús nem képzelhető el bőrös, hulladékos, csontos részek nélkül. Persze
ebben a „gasztronómiai realizmusban” amennyi a humor, annyi az irónia. A
kicsinyes korra, önmagára egyaránt. Az ő humorában ott van az üres világ fölé
emelkedő ember villódzó derűje, amely bíráló
iróniával, olykor szatírával vegyül. A Napraforgó
parvenü Zöld uraival szemben sohasem volt egy elnéző, megbocsátó szava sem.
A zseniális előd Papp Dánielnél már kerekké érett magyar
novella Krúdynál lazul fel végképpen, s lesz valódi eleme az íz, szín, hangulat,
kép, zene. A story helyett; mert a lét szabálytalanul hullámzik, s furcsa,
szeszélyes lökésekkel hozza körénk a világot. Alaphangjának említett finom
kettősége, az érzelem és irónia is innét eredeztethető. A valóság bonyolultabb,
mintsem kieszelt mesékkel, szabályos helyen és időben elhelyezett
konfliktusokkal kifejezhető lenne. Az írói valóság mindig áttételes, de a
Krúdyé valahogy másszintű is: a köznap és az álom, a jelen és a múlt között.
Modern jelenség, nem elég ráhúzni, hogy „romantikus”. Lehet, hogy tudtán és
akaratán kívül az – mert hiszen mesterének Dickenst, Turgenyevet emlegeti.
Az átélt és ábrázolt hanyatló világa sem teszi dekadenssé,
van egy megtartó egyensúlya: a népközelség. Ez egyik legrokonszenvesebb oldala,
legnagyobb értékei egyike ma is. Amit a gyerekember magába ivott a széles
haza, a nép életmódjából, szokásaiból, gazdagon életre kel műveiben, nemcsak
díszletként, hanem az együttélés, együttérzés színeivel. Egy pesti sörház
asztala körül széles e haza kitárul: magyarok, rácok, ruszinok, cipszerek,
szlovákok kelnek életre tájaik színeivel, vidékük szokásaival, titkaival,
babonáival, ízeivel. Nagy kincse Krúdy életművének ez az átélt folklór, amely
több mint néprajzi érdekesség. Együttérzés ez, csaknem állásfoglalás. Ez a dzsentri
vér már generációkon át keveredett a népével, a cselédekével. Maga mondja
valahol, hogy „amit írtam, azt az anyámtól örököltem.” Az Alföld romantikájába
pedig Kúthy, Jókai után is friss szemléletet, új
hangulatokat, átéltséget tudott vinni.
Ma főképp a realizmushoz való viszonyára figyelünk.
Féltucatnyi remeke kiállja ezt a próbát is, és az öregedő Krúdynak még nagy
lehetőségei lettek volna. Kiderül, hogy a százkötetes pálya derékban tört
ketté. Mégsem lenne igazságos a realizmushoz való viszonyát egyedüli
értékmérőjévé tenni, ő is többet akart az életnél, mint minden realista: az
élet megsokszorozását.
Nem törekedett népszerűségre: azt hisszük, hogy még
feltáratlan értékeit miránk hagyta örökségül. Megmutatta bennük, hogy az élet
szép, és az ember örömre született. Művészetének egésze ezt a derűt sugározza,
az őszi szüreti napok gyöngyfényét. Pedig méltatlan körülmények között élt,
csak Jókai-szerű termékenységével tudott az élet szintjén maradni, öregségére,
mikor legérettebb műveit írta, már alig emlegették, maga lett művei kiadója, s
gyertyafénynél dolgozott, mert pénzzavarában kikapcsolták előle a villanyt.
Embernek bőkezű, írónak könnyedén pazarló volt. Jelképesen
is találó róla az az anekdota, amit az Astoria
szálló öreg portása őrzött meg. A tízes évek elején a
régi városházán átvett Ferenc József-díj száz aranyát nadrágja zsebébe
csúsztatta, ám a szállóba már csak annak töredékével érkezett meg, mert
nadrágja zsebe lyukas volt, S a tekercs arany javarészét elpotyogtatta. Így
ontotta, pazarolta sorait, könyveit is, s számukat maga tudta legkevésbé.
Rajtunk a sor, hogy kincseit válogassuk, s megbecsüljük.
KISS TAMÁS
* Elhangzott Debrecenben 1963. október 20-án, a Déri
Múzeumban rendezett Krúdy ünnepségen.
(Alföld /Debrecen/,
1963/11. 74-78. p.)