Emlékezés Krúdy Gyulára*

1

Hármas évfordulója is van az idén Krúdy Gyulának: nyolcvanöt éve született, harminc esztendeje halt meg, írói pályája is kerek hét évtizedet számlál, minthogy tizenöt éves fővel kezdte. A gazdag életmű bibliográfiája most készül. Hiteles élet­rajza nincs. Ami van: pőre – vagy legendárium. Mert mindig magáról írt, ő pedig ritkán volt ott, amerre lábai jártak. Jegenyeszál alakja, nyírségi szelek ingatta járása álommázsákat vitt és hullatott el könnyedén.

A magányosok helyét kapta az irodalomban. Olvasótábora viszont mindig volt bőven, mert akik melankóliával, finom iróniával vegyített élettapasztalatába kóstol­tak, nehezen tudtak neki búcsút mondani.

Egyelőre maradnunk kell annál az írói szerepnél, amit az „N N -ben leglíraibb remekében – magáénak vallott: a tücsökénél. Amit róla írt, magáról mondta: „elrin­gatta azokat, akik már nem tudtak megnyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölében ... A boldogtalanokat mulattatta a tücsök... Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.” Nem volt ez sekélyes külde­tés a nagy vigasztaló Jókai után sem, egy zajosabb, ferencjózsefi országban: bensőbb hangunkra figyelni! Egy kor formálta őt is, a kelet-európai sors azzá, ami: krónikássá, egy kicsit „mágyikássá” – ahogy hazájában mondják – de nemzeti íróvá. A kiegyezés utáni ország ott van az ő melankóliájában, olykor szatírába csapó iróniájában, ha Ady, Móricz forradalmi szabadcsapatával nem is mindig lépett együtt. „Fertálymágnásnak”, „úri embernek” küldte volna őt a rendi Magyarország, de nagyobb gőgű volt: az írói sorsot választotta.

Indulása kissé kalandos. 1894. október 10-én Gáspár Imre jeles hírlapíró, a Deb­receni Ellenőr szerkesztője segédszerkesztőül hívja magához a nyíregyházi evangéli­kus gimnázium hetedikes diákját. Lelkiismerettel, és az eddig megjelent Krúdy-írások ismeretében teszi ezt a derék szerkesztő. A fiú elkötötte apja hátaslovát, majd el is idegenítve a pejkót a debreceni kupeceknél, beállított a Simonffy-portán bérelt redakcióba. Az ő belovaglása az irodalomba már akkor is többet jelentett diákcsínynél, vagy annál, hogy a koraérett fiúnak szűk lett volna a Nyíregyházi Hírlap. A nyírségi dzsentri- és népi világban megmerítkezett és élményekkel túltelített siheder életre szóló döntése volt. Krúdy később megmutatta, hogy kilincselni, nélkülözni, alkudozni is képes érte, de megtörni nem. Debrecenre később is úgy gondolt, mint a függetlenség, az ifjúság, az egészség városára, mint „otthonára”.

Krúdy nagyapa gyújtotta fel ezt a nyugtalan, serdülő legényt. A nagyszülői ház tele a szabadságharc levegőjével, a padlás pedig betyárhistóriák és Radics nagymama álmoskönyvei mellett egy embernövesztő félszázad történeteivel. A kémény régi idők fuvallatát duruzsolja a lélekbe: egy nép nagy tetteit, elszántságát szívta fel oly korán, hogy a kiegyezőbb és úribb fiskális apa háza szűknek bizonyult. Ez az élmény meg­tartó lesz akkor is, mikor ráeszmél, hogy „minden másképp van”. Amikor a maga hangjára talál, s eszményvesztetten pusztán az emlékezete néz vissza múlt idők arany­szegélyű napjaira, s mikor hősei ködlovagokká válnak. Mert Krúdy már mikor „ki­hullott” lett nagy, s művészete olyan érett, akár a pác alatt illatosan romló húsok ízei és finomsága. Megkapó önjellemzés az is, amit a tücsök művészetéről ír: „ti nem hal­lottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában, és előveszi azokat a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek.”

2

A fiatal Krúdy a romantikus Jókai egyeneságú utóda, aki Mikszáth-i tematikával kísérletezik (A podolini kísérlet, Andráscsik örököse) majdnem reménytelenül. Hisz Jókai egészséges mesélő kedve a középnemességről, Mikszáth anekdotázása a csip­kelődése a dzsentriről: két kor, és elélt világ. A harmadik nemzedéknek ebben a sor­ban, vagyis őneki már csak a líra marad: pusztuló osztálya és a hanyatló polgárság tragikus-melankólikus belső ábrázolása. Az, hogy már nem volt képes hősöket szülni, néki fájt a legjobban: „fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre. Mennyit szerettem volna írni, ami igaz. Semmit sem írtam, csak színhazugságokat. Ők, a régi írók írtak igazságokat”. – Valójában sohasem szakított velük, az ők, a régiek attitűdjéhez ragaszkodott, s nem tudott odaállni egészen a lázas, ideges, nyu­gati szelektől hajtott újakhoz. Többet jelentett néki hű lenni önmagához, s egy kicsit a Krúdyakhoz, a régi forradalmiakhoz, a gerillavezérekhez, de a gavallér apához is, aki azt írta a végrendeletében hagyományozott tízezer forintja mellé: „elég lesz egy éjszakára”.

Próbálták ugyan mentegetni időnkénti állásfoglalásával – hisz a két forradalom­ban a legjobbakkal állt oda az igaznak hitt ügy mellé, de reménytelenül. Ő egy torz, egyensúlyát vesztett világból, a kapitalista Budapestről menekült ide, mert nem szerette a régi világot, amely „annyi sarat fröccsentett rá”. De aztán vissza is állt, nem árulón, a régihez, hanem – önmagához, a maga-teremtettéhez. Krúdy korán meg­húzta maga körül a magateremtette írói attitűd bűvös körét, s később is csak az ország szélesedett körülötte, emberlátása, stílusa, nyelve, teljesedett, az attitűdből nem en­gedett. Legizgalmasabb fejlődésében az, hogy mily nagy léptekben szélesedik a szü­lőföld, országgá. Pestté, Kelet-Európává, az ő világa mégis zárt, egyedi marad.

Igazi hangjára az első világháború előtti években talál A vörös postakocsiban és az első Szindbád történetekben, de jóval korábban már olyan novellákkal is meg­lep, mint a Jézuska csizmája. Minden arra vall, hogy néki is volt „pokoljárása”, de azt nehéz követni, mert a démonit mindig „boszorkányos muzsikába” oldotta. Mindig az emberi mélységek érdekelték igazán, kisiklott sorsok, szennyben, mocsokban, tor­zóvá lett nemesebb szívű emberek. Könyörületet érzett minden sorsüldözött iránt, akiket balszerencséjük az élet perifériájára sodort; gyűjtötte, bizalmába fogadta a társadalom kivetettjeit, modelljeit. Bérkocsisokból, zsokékból, exbörziánerekből rajzolt. S ez az erkölcsrajz fölfelé gyakorta igen kíméletlenül hangzott. Krúdy maga őserő volt, nem futott, nem hasonlott meg, a szenny termőképessé stimulálta. Osztályából is kisodródva, személyében, művészetében vált nagy társtalanná, de akinek sebét min­dig a társadalom horzsolta fel. Lassan fellazult formavilága is, s már csak egy benső hangra volt képes hallgatni, egy delíriumos, félálomnak tűnő magányban mégis szí­vós, cselekvőképes harmóniában.

Sosem veszítette el a talajt, a valóságot maga alól, nemcsak azért, mert benne élt, hanem mert látott. Oly éles szemmel mint Mikszáth. Vagy akár Ady, aki épp gaz­dag életanyaga miatt nevezi „nagyszerű oktató”nak. De stilizált. Maga így fejezi ezt ki az Aranykéz utcai szép napokban: „mint ha valaki ablakon át nézi a dolgokat”. A romantikából nem tudott kitömi ereje teljében, alkotóművészetének derekán sem. Tudatos író volt, nagy önfegyelemmel dolgozott, akinek írásaiból kirezdül egy kecses harmóniába oldott, szemérmesen takargatott fájdalom. Krúdy világának ezek a „másvilágias” felhangjai az érdekesek: illúzióvesztettség fegyelmezett, művészi áttételben.

Hivatásába vetett hitének, művészi fegyelmének következménye az, hogy kedve öregkorára sem keseredett meg. Rezignációja nappalibb derűt kap, több a bíráló szava, s bajusza végén a vibráló irónia. Az élet álom c. utolsó novellás könyve nem­csak egy új csúcsot (a legmagasabbat), hanem szinte egy új Krúdyt mutat. Különben mindig nemes tartózkodással lép vissza a téma egyszintű érzelmi s a valóság felszíni ábrázolásától, a színek vagy fény, árny impresszionista hatásától. Milyen példátlanul merész a Hét bagoly hullakamrai kalandja, s mégsem válik morbiddá, nem esik le a dekadenciába. Az élet apró mozzanatai érdekelték, láttukra belül mindig fölmelege­dett. Így épített fel egy belső harmóniát, s így veszítette el meséje szálait, találta meg képek, hasonlatok káprázatos előtolulásában azt a nyelvet, amelynek hangjegyei már a zenéhez állnak legközelebb. A Krúdy-próza, mint a búvópatak, szeszélyes, indázó, „szerkezettelen”, s a stílusban nem a látható, a felszíni „szép” ragad el, hanem a mögüle fuvalló élet. Krúdy mestere a hangnak, írását nem elég „kiolvasni”, ki kell hallani, amit mond. Az írás lehet szép, látható, de életet mindig az kelt, ami mögötte van. Ilyen értelemben nem igaz, hogy álomvilágban élt, és zenéje altató: csak éppen nem elég hozzá a jól szolmizáló kottaolvasás.

3

Krúdy egy széthulló rendi és polgári társadalom krónikása. Alantélők, vidéki tőzsérek, ráérő nyugpénzesek, vándorok az ő alakjai, akik úton vannak valahol min­dig két szándék között. Mozgató elemük mindig a pénz, a szerelem és kisvendéglő asztalán párolgó, illatozó étel és ital. Témavilágának kétségtelen uralkodó eleme a szerelem. A csiklandós szívű Szindbád, ha kiürítette is a szerelem poharait, valahogy mindig megmaradt a régi, hagyományos formáknál. Az Anyegin ábrándjai mindig belejátszanak a soraiba. Ez nem jelenti, hogy alapvonásaiban nem realista módon lát­tatta kora morális életét: nagyonis sokat mutatott meg belőle. Mégis: rókatánc volt az övé, magányos férfitánc a derék Fruzsinkák, bájos Evelinek, kacér Arabellák mulattatására. Az arany mozgatta ezt a világot, rajta a királyok képe, ám az életet mégis a pajkosság, a gáláns kaland, a szerelem aranyozza sosem múló sugárral, a halál el­lenképeként. Szindbád örökéletet él, s megmarad mindig „régimódinak”. Az élet ér­telme az örök ifjúság, a változékony, szelíd örömök ízlelése: „csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték, amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen.” Utolérhetetlen bájjal tudta rajzolni az öreg emberek gáláns széptevését, udvarlását a levendula illatú szoknyák körül. Nagyapja volt ebben az első modellje. Ha meg is mutatta a kor feslettségét, aranyszomját, szí­vében a régi divat és erkölcsök híve maradt.

Krúdy világa – négy évtizedes pályája ellenére – alig mozdult, mindig a múlt­tal keverte benne a jelent. Valahogy az volt az érzése, hogy az ember mindig ugyanaz ebben az alaposan berendezett ferencjózsefi világban. Lassacskán nem hitt az emberben, mert az örökös kiegyezéses és bukott forradalmas emberöltőkben nem látta a változandóságot, a reménytkeltő érlelődést, a kínok feloldódását. Egérutat vett, a túlélés kesernyésen derűs, dohogó bölcsességébe burkolózott. Kémények szá­ján, fölhajtott háztetőkön át szerette meglesni az embert öt érzékszerve használata közben, mikor fény suhan át a szemeken egy női boka villanására. Elkapta, ki ho­gyan nyúl a tálba a kedvenc falatért. Még nagy történelmi regény trilógiájának alak­jain is ezzel az „örök emberi” érzékiséggel kelt életet, varázsos történelmi atmosz­férát. Egy-egy Krúdy-novellában olykor a tetőpont azt jelenti, hogy hogyan szopo­gat meg hősünk egy velőscsontot. Még a monarchia császárjáról is azt tartja leg­inkább érdemesnek feljegyezni, honnét szerzi be szivarjait, és milyen méretű a sö­röspohara. Zsúfolt tapasztalatok tárházából formált magának embert, a pőrére vet­kőztetett egyediből valami általánost, aki csak egy teljes írói összképben kerekedik tipikussá. Krúdy csak egész ővrjében mondja el magát olvasóinak. Művei alig ta­golhatók, beszélyei, regényei alig izolálhatók egymástól. Folyondárként folynak össze, s amit lényegest egyikből kiejtett, másikban mondja el, úgy lehet, évtizedek múlva. Lírikus módján mindig az egészet írta, mindig magát.

Cselekménytelensége mellett a csattanókat is gondosan kerüli. Egy pohár borovicska és következményei-nek például egyáltalán nincsenek „következményei”. Sze­rinte az ilyeneket az írók fundálják ki, gyenge tollforgatók, akik anyagi zavarukban a szerkesztő előszobájában öt forintjukra várnak. Valójában semmi különös nem „történhetik”. A fiatal írónál a szerelem az erjesztő, az öregnél már inkább az ebéd a legdrámaibb téma, s közben azt is megtudjuk, hogy az igazi marhahús nem kép­zelhető el bőrös, hulladékos, csontos részek nélkül. Persze ebben a „gasztronómiai realizmusban” amennyi a humor, annyi az irónia. A kicsinyes korra, önmagára egy­aránt. Az ő humorában ott van az üres világ fölé emelkedő ember villódzó derűje, amely bíráló iróniával, olykor szatírával vegyül. A Napraforgó parvenü Zöld uraival szemben sohasem volt egy elnéző, megbocsátó szava sem.

A zseniális előd Papp Dánielnél már kerekké érett magyar novella Krúdynál lazul fel végképpen, s lesz valódi eleme az íz, szín, hangulat, kép, zene. A story he­lyett; mert a lét szabálytalanul hullámzik, s furcsa, szeszélyes lökésekkel hozza körénk a világot. Alaphangjának említett finom kettősége, az érzelem és irónia is innét eredeztethető. A valóság bonyolultabb, mintsem kieszelt mesékkel, szabályos helyen és időben elhelyezett konfliktusokkal kifejezhető lenne. Az írói valóság min­dig áttételes, de a Krúdyé valahogy másszintű is: a köznap és az álom, a jelen és a múlt között. Modern jelenség, nem elég ráhúzni, hogy „romantikus”. Lehet, hogy tudtán és akaratán kívül az – mert hiszen mesterének Dickenst, Turgenyevet em­legeti.

Az átélt és ábrázolt hanyatló világa sem teszi dekadenssé, van egy megtartó egyensúlya: a népközelség. Ez egyik legrokonszenvesebb oldala, legnagyobb érté­kei egyike ma is. Amit a gyerekember magába ivott a széles haza, a nép életmód­jából, szokásaiból, gazdagon életre kel műveiben, nemcsak díszletként, hanem az együttélés, együttérzés színeivel. Egy pesti sörház asztala körül széles e haza ki­tárul: magyarok, rácok, ruszinok, cipszerek, szlovákok kelnek életre tájaik színeivel, vidékük szokásaival, titkaival, babonáival, ízeivel. Nagy kincse Krúdy életművének ez az átélt folklór, amely több mint néprajzi érdekesség. Együttérzés ez, csaknem állásfoglalás. Ez a dzsentri vér már generációkon át keveredett a népével, a cselé­dekével. Maga mondja valahol, hogy „amit írtam, azt az anyámtól örököltem.” Az Alföld romantikájába pedig Kúthy, Jókai után is friss szemléletet, új hangulatokat, átéltséget tudott vinni.

Ma főképp a realizmushoz való viszonyára figyelünk. Féltucatnyi remeke kiállja ezt a próbát is, és az öregedő Krúdynak még nagy lehetőségei lettek volna. Kiderül, hogy a százkötetes pálya derékban tört ketté. Mégsem lenne igazságos a realizmus­hoz való viszonyát egyedüli értékmérőjévé tenni, ő is többet akart az életnél, mint minden realista: az élet megsokszorozását.

Nem törekedett népszerűségre: azt hisszük, hogy még feltáratlan értékeit miránk hagyta örökségül. Megmutatta bennük, hogy az élet szép, és az ember örömre született. Művészetének egésze ezt a derűt sugározza, az őszi szüreti napok gyöngy­fényét. Pedig méltatlan körülmények között élt, csak Jókai-szerű termékenységével tudott az élet szintjén maradni, öregségére, mikor legérettebb műveit írta, már alig emlegették, maga lett művei kiadója, s gyertyafénynél dolgozott, mert pénzzavará­ban kikapcsolták előle a villanyt.

Embernek bőkezű, írónak könnyedén pazarló volt. Jelképesen is találó róla az az anekdota, amit az Astoria szálló öreg portása őrzött meg. A tízes évek elején a régi városházán átvett Ferenc József-díj száz aranyát nadrágja zsebébe csúsztatta, ám a szállóba már csak annak töredékével érkezett meg, mert nadrágja zsebe lyukas volt, S a tekercs arany javarészét elpotyogtatta. Így ontotta, pazarolta sorait, könyveit is, s számukat maga tudta legkevésbé. Rajtunk a sor, hogy kincseit válogassuk, s megbe­csüljük.

KISS TAMÁS

 



* Elhangzott Debrecenben 1963. október 20-án, a Déri Múzeumban rendezett Krúdy ünnepségen.

 

(Alföld /Debrecen/, 1963/11. 74-78. p.)