KÖNYVEK KÖZT
Dokumentum
gyűjtemény. Írta és gyűjtötte Tóbiás Áron.
Fővárosi
Szabó Ervin könyvtár, 1964.
Az utolsó három és fél évtizedben oly hullámzóan alakult a
hangulat a nagy író műve és emléke körül. Utolsó éveiben már ismertetést is alig
kapott. A háború legnehezebb éveiben egyszerre élni kezdett, utána megint a
hallgatás évei. A közeli jubileumi évfordulók pezsdülést hoznak: szobor,
kiállítás, emléktáblák és emlékestek vidéken, főleg az ízléses Krúdy könyvek
sora, mintha „purgatóriuma” végét jeleznék. Még mindig valamily hiányérzettel:
vajon, helyére talál-e igazán? (A kiállítások inkább azzal leptek meg, mily
szerény tárgyi hagyaték maradt utána. Megrendítően szegény volt, mert egy
tékozló, borzongatóan műveletlen és züllött úri ország élt körülte. Igazi
hagyatéka, másfélszáz könyvének silány köntöse vagy félrotációs
papirosa volt a legbeszédesebb: mintha örökös
pénzzavarában csak úgy zálogba csapta volna, örökre megfeledkezvén róluk.)
Makacsul lappangott körülette egy szellemes féligazság is,
hogy ő az „írók írója”, csak szűk elit réteg olvassa. Valóban csodálatos élete
körül kortárs írók történeteket, esszéket gömbölygettek. Legendás ereje,
szelíd, félre hajtott feje izgatta a képzeletet, s lassan a regényhős takarni
kezdte a regényírót, majdnem egy forrás csergedezésű líra, egy-két hangulat,
néhány novella hősének neve maradt belőle. Holott ez az oldaltbillent
fő álommázsákat hordott. Mi lesz megfogható belőle, ha a hívek, tisztelők,
rajongók sora kihal, hisz félkezünkön megszámlálhatjuk
az utóbb róla írt olyan értekezéseket, amelyek emberi varázsától mentesen is
mérlegelnek - mondjuk meg - nagyon óvatosan. Maradhat ez a szertelenül pazarló,
öntörvényű ember továbbra is oly kivételes
jelenség, hogy miatta az író se talál a helyére?
Nos, eljött az ideje annak is, hogy a legendákkal a kishitűség is oszoljék, s
ennek szép dokumentuma ez az emlékkönyv, amelyben már Kellér
Andor is így nyilatkozik: „...Hát szóval ez úgy van,
hogy az ember már maga se tudja, hogy mi az igaz és mi a költött a
Krúdy-legendában.”
A pletykák, anekdoták és legendák egyébként értékesek, mert
nemcsak az írót, hanem a körötte levő világot is megelevenítik. A közel élők
nemcsak torzítanak, hanem élesítik is a képet. Nagy veszteség lett volna
hagyni elpusztulni ezt a Krúdy legendáriumot, éppen ideje volt
összegyűjtésüknek, közreadásuknak, így a jó szemű olvasó is leválaszthatja a
valóságról a hiedelmet, a Krúdy-ellentmondások, titkok, ködök fényt kapnak,
tisztább, világosabb, egyenesebb út vezet az alkotó mester világába. Éppen
idejében érkezett hát a Krúdy világa talán az
utolsó órában; fontos, hogy akadt gyűjtője Tóbiás Áronban, a szétszórt Krúdy
kiadványoknak pedig gondos, feldolgozó bibliográfusa Kozocsa
Sándorban. A széles tükrű, negyvenöt íves szépmívű
album terjedelménél, gazdag rétegződésénél, újszerű gyűjtő módszerénél fogva
egyaránt gazdag, sokat mondó, izgalmas olvasmány. Óvatosan fogalmazott címe
nyersanyag voltára is utal, lazább rendszerezésével, átkötő útbaigazításaival
az első megközelítés szerepére vállalkozik. Olyan űrkutatás félére, amely a
szférákon kívüli klímát, vonzásokat igyekszik földeríteni, mielőtt az idegen
törvényű planétát elérné.
A könyv felépítésében nincs éles határvonal életrajzi- és
életmű-, értékelő- és méltató-, valóság és legendaanyag között, ilyet ezen a
friss dokumentum anyagon elvégezni még nehéz és korai feladat volna. (Meglepő,
mily kevés az értékelő és értő írások száma a különben számos kortársi
méltatás között; sok a személyi vonzásában élő ember is, aki ismerte, szerette,
s tán olvasta is, de egyetlen könyvélmény erejéig sincs erre elfogadható
indoka.) Az elrendezés a család, (Családi
album) az életrajz, (Író és kora)
életpálya, utóélet vonalán halad, ennek kiegészítője a jól válogatott
levelesláda, fénykép-, rajz-, kézirat-dokumentáció. A legizgalmasabb rész Mű
és mérték címen a Kozocsa Sándor által
összeállított bibliográfia.
Kár, hogy ez a gazdag anyag filológia, kronológia
tekintetében kissé szétömlik. Itt is inkább az időmegjelölést hiányoljuk, az
írások keltét, megjelenési helyét. Úgy gondoljuk, ha már az író életében
publikált írások keverednek a kései visszaemlékezésekkel, egy zárjelezett
időmegjelölés a tartalommutatóban elkelt volna. Persze ennek az inkább
asszociatív összeállításnak is megvan a maga hangulati egysége, és a kísérő
képek, szövegközi illusztrációk összetetten hozzák az életrajz és életmű, a
környezet, a kor hangulatát, egyszóval - szinte stílusosan - az ember és az
író világát. A könyv konstrukciója ezen belül is nagyon érdekes: két, terjedelemben
is arányos részre oszlik, egy írott, és egy hallott
anyagra. Ez utóbbit, a magnetofon gyűjtést, mondjuk meg nagyon érdekes
megközelítési módszert az anyag természete, bonyolult sokrétegűsége követelte
meg, és Tóbiás Áron ötleteivel legalább oly színessé, mint amily értékessé
tette. Olyan fésületlen és retusálatlan emlékrétegekig hatol, amelyekből egyben
sok valós mozzanat bukkan fel. Magvában még az olyan meddőnek látszó
beszélgetés is értékes, mint a Feledi Boriskáé.
A könyv bevezetőjének szűkítő tendenciájával viszont nehéz
egyetérteni. Ebben arról van szó, hogy a „legbudapestibb”
magyar író, Krúdy Gyula életének és munkásságának óhajtanak emléket állítani.
Alig hisszük, hogy az író világa - amelynek éppen széles horizontú magyar és
kelet-európai világképe a legnagyobb értéke - ide szűkíthető lenne a torzítás
veszélye nélkül. Az íróé semmiképpen, legfeljebb a bujdosóé. Tegyük is
mindjárt hozzá: egyik-másik szép részletével - akarva-akaratlan - túl is lép
ezen a regionális elképzelésen. Ami pedig Krúdy budapestiségét illeti, annak
idején Ady mutatott rá, hogy mennyire nem az. Még a budapestinek készült Vörös
postakocsi sem. Rámutat bírálatában, hogy mily kevés benne Budapest szerepe, s
hogy „az író vidéki emlékekkel terhessége Budapestet majdnem lefokozza, sőt
érdektelenné teszi.”
Persze az az igazán meghökkentő, hogy nemcsak ez a
válogatás, hanem az egész akkori pesti Krúdy irodalom mennyire megfeledkezik a
gyökerekről, az őstalajról, a nyírségi világról, az
ifjúság tájairól, a Krúdy mese, alakok igazi forrásvidékéről, ahol már íróvá létele is eldőlt. Egy valóban „vidéki emlékekkel terhes”
fiatal író érkezett Pestre Krúdyban, s nem is akart onnét tovább menni, mert
oly mindegy volt, hogy melyik hotelszobában lakik Európában: mélységesen
egyedül volt. Bár családja is volt kettő, de az otthon
kérdése őnála a legtisztázatlanabb. Széles haza lakott az ő szívében, tessék
csak jobban utána kutatni I
A könyvek persze minden dokumentális
részlete értékes, de legszebb darabjai mégis azok, amelyek mint a csillag
sugárküllői széjjel mutatnak a világba. Hogy mindjárt az elején kezdjük: Krúdy
Mária emlékezése írásnak is finom, ahogy a családot vetíti, odabújik minden
Krúdy lelkébe, és mégis az apáról énekel gyöngéd, tiszta gyermekhangon. Aztán
Krúdy Zsuzsa kedves családi képe. Nagy Endre váradi
portréja, Hunyady Sándor késmárki kirándulása,
Hatvany Lajos bécsi fényképei a limeszeket nyugatra,
keletre tágító Cs. Szabó László emlékezése. Továbbá
Németh Andor, Hevesi András, Kelemen János, Mátrai László, Kellér
Andor, Csathó Kálmán test- és szellem-közelben fogant
esszéi, írásai. No és a legtisztábban látó, értékelő, és még ma is alapvető
jelentőségű Schöpflin-tanulmány.
A magnetofonra gyűjtött Kései
beszélgetések között a Krúdy Ilonával valót tartjuk a legbecsesebbnek.
A hűségesen emlékező húgocska, amellett, hogy egy nagyon becses életrajzi vázlattal
tölti a hézagot, példátlanul friss társalgó kedvével hozza egészen közel Krúdy
világát, a nyíregyházit éppúgy, mint a pesti Vörös postakocsiét. A tekintetben
is igen érdekes a magnó őrizte anyag, hogy a legtöbb.
Igen színes ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Értékes és tanulságos pl. az
olyan disszonanciális háromszög, ami Tapolczai Jolán, Kellér Andor,
Erdélyi József beszélgetéseiben előttünk áll. Milyen nagy ellentétekből
összetett világ is a Krúdy géniusza. Meghökkentő, mennyire nem
ismeri, nem olvassa vagy legalábbis mennyire nem képes felidézni egykori
környezete - mikor arra fordul a szó - az írót.
Csoda, hogy szót sem szeretett ejteni, hallani írásairól, az irodalomról? Úgy
tudta, nagyon érezte, hogy művészetével mennyire egyedül van. Mennyire
elgondolkodtató, amit Basch Lóránt cikkéből
megtudunk, hogy pl. Babitscsal, Nyugat-beli szerkesztő társával - akivel egy
egész forradalmi korszakot élnek át - egyszer sem találkozott. Ha igaz,
egy udvariassági látogatás kapcsán vizitel, élete alkonyán, de a Baumgarten
alapítvány kurátorát akkor sem találja otthon.
Egy jövendő Krúdy kutatónak el kell gondolkodnia azon is,
mi a valódi oka annak, hogy ily öntörvényű író volt, hogy céhen kívül
dolgozott, s hogy zsenialitása sosem tudott egészen kibontakozni, de mindig
éreztette magát. Mert Fenyő Miksa kérdésfeltevése; - „hogy történt az, hogy
élete folyamán méltó kritikai méltatásban nem részesült, s ha egy-egy rövidke
cikkben hódoltak is géniuszának, igazi portréját senki nem rajzolta meg” - ma
is nyitott kérdés. Fenyő sem válaszolja meg. Legmeggyőzőbb választ Schöpflin Aladár adott a maga korában. Úgy véljük, innét
kell tovább menni.
Rendkívül érdekes olvasmányos könyv a Krúdy
világa, mert terjedelmében, sokrétegűségében szép dokumentuma a
nagy író és ember környezetének, korának, varázsának. Annak is bizonyítéka,
hogy az érdeklődés iránta nem lankadó, hanem inkább növekvő, és főleg
tisztultabb, többetlátóbb. Új utak kezdenek nyílni
felé az „álomfejtő” módszerek után. A Krúdy-értők látók, hallók ideje jön el,
a legenda szövők, hívők, rajongók után. (A könyv jubileumra készült, lelkes -
sajnos érzik - gyors munkával. Érzik pedig az összekötő részek stiláris
hevenyészettségén, és - ami már bosszantó méretű - a százszámra rúgó betű-,
értelem- és tördelés hibákon.) Mindenesetre nagyon meg fogja könnyíteni az
átlag olvasó tájékozódását, a kutatók munkáját, s úgy hisszük indítást ad egy
annyira hiányzó monográfia megírására is. Az a kérdés, ki vállalja ezt a
szerzetesi hűségre, alaposságra kötelező munkát, a kockázatot is egyben, hogy
Krúdy Gyula kalamárisába mártja a tollát.
KISS TAMÁS
(Alföld, /Debrecen/,
1964/4. 660-662. p.)