KÖNYVEK KÖZT

Krúdy világa

Dokumentum gyűjtemény. Írta és gyűjtötte Tóbiás Áron.

Fővárosi Szabó Ervin könyvtár, 1964.

Az utolsó három és fél évtizedben oly hullámzóan alakult a hangulat a nagy író műve és emléke körül. Utolsó éveiben már ismertetést is alig kapott. A háború legnehezebb éveiben egy­szerre élni kezdett, utána megint a hallgatás évei. A közeli jubileumi évfordulók pezsdülést hoz­nak: szobor, kiállítás, emléktáblák és emlékestek vidéken, főleg az ízléses Krúdy könyvek sora, mintha „purgatóriuma” végét jeleznék. Még mindig valamily hiányérzettel: vajon, helyére ta­lál-e igazán? (A kiállítások inkább azzal leptek meg, mily szerény tárgyi hagyaték maradt utána. Megrendítően szegény volt, mert egy tékozló, borzongatóan műveletlen és züllött úri ország élt körülte. Igazi hagyatéka, másfélszáz könyvének silány köntöse vagy félrotációs papirosa volt a legbeszédesebb: mintha örökös pénzzavarában csak úgy zálogba csapta volna, örökre megfeledkezvén róluk.)

Makacsul lappangott körülette egy szellemes féligazság is, hogy ő az „írók írója”, csak szűk elit réteg olvassa. Valóban csodálatos élete körül kortárs írók történeteket, esszéket gömbölygettek. Legendás ereje, szelíd, félre hajtott feje izgatta a képzeletet, s lassan a regényhős takarni kezdte a regényírót, majdnem egy forrás csergedezésű líra, egy-két hangulat, néhány novella hősének neve maradt belőle. Holott ez az oldaltbillent fő álommázsákat hordott. Mi lesz megfogható belőle, ha a hívek, tisztelők, rajongók sora kihal, hisz félkezünkön megszámlálhat­juk az utóbb róla írt olyan értekezéseket, amelyek emberi varázsától mentesen is mérlegelnek - mondjuk meg - nagyon óvatosan. Maradhat ez a szertelenül pazarló, öntörvényű ember to­vábbra is oly kivételes jelenség, hogy miatta az író se talál a helyére? Nos, eljött az ideje annak is, hogy a legendákkal a kishitűség is oszoljék, s ennek szép dokumentuma ez az emlékkönyv, amelyben már Kellér Andor is így nyilatkozik: „...Hát szóval ez úgy van, hogy az ember már maga se tudja, hogy mi az igaz és mi a költött a Krúdy-legendában.”

A pletykák, anekdoták és legendák egyébként értékesek, mert nemcsak az írót, hanem a körötte levő világot is megelevenítik. A közel élők nemcsak torzítanak, hanem élesítik is a ké­pet. Nagy veszteség lett volna hagyni elpusztulni ezt a Krúdy legendáriumot, éppen ideje volt összegyűjtésüknek, közreadásuknak, így a jó szemű olvasó is leválaszthatja a valóságról a hiedel­met, a Krúdy-ellentmondások, titkok, ködök fényt kapnak, tisztább, világosabb, egyenesebb út vezet az alkotó mester világába. Éppen idejében érkezett hát a Krúdy világa talán az utolsó órában; fontos, hogy akadt gyűjtője Tóbiás Áronban, a szétszórt Krúdy kiadványoknak pedig gondos, feldolgozó bibliográfusa Kozocsa Sándorban. A széles tükrű, negyvenöt íves szépmívű album terjedelménél, gazdag rétegződésénél, újszerű gyűjtő módszerénél fogva egyaránt gaz­dag, sokat mondó, izgalmas olvasmány. Óvatosan fogalmazott címe nyersanyag voltára is utal, lazább rendszerezésével, átkötő útbaigazításaival az első megközelítés szerepére vállalkozik. Olyan űrkutatás félére, amely a szférákon kívüli klímát, vonzásokat igyekszik földeríteni, mi­előtt az idegen törvényű planétát elérné.

A könyv felépítésében nincs éles határvonal életrajzi- és életmű-, értékelő- és méltató-, va­lóság és legendaanyag között, ilyet ezen a friss dokumentum anyagon elvégezni még nehéz és korai feladat volna. (Meglepő, mily kevés az értékelő és értő írások száma a különben szá­mos kortársi méltatás között; sok a személyi vonzásában élő ember is, aki ismerte, szerette, s tán olvasta is, de egyetlen könyvélmény erejéig sincs erre elfogadható indoka.) Az elrendezés a család, (Családi album) az életrajz, (Író és kora) életpálya, utóélet vonalán halad, ennek kiegé­szítője a jól válogatott levelesláda, fénykép-, rajz-, kézirat-dokumentáció. A legizgalmasabb rész Mű és mérték címen a Kozocsa Sándor által összeállított bibliográfia.

Kár, hogy ez a gazdag anyag filológia, kronológia tekintetében kissé szétömlik. Itt is inkább az időmegjelölést hiányoljuk, az írások keltét, megjelenési helyét. Úgy gondoljuk, ha már az író életében publikált írások keverednek a kései visszaemlékezésekkel, egy zárjelezett időmegjelölés a tartalommutatóban elkelt volna. Persze ennek az inkább asszociatív összeállí­tásnak is megvan a maga hangulati egysége, és a kísérő képek, szövegközi illusztrációk össze­tetten hozzák az életrajz és életmű, a környezet, a kor hangulatát, egyszóval - szinte stíluso­san - az ember és az író világát. A könyv konstrukciója ezen belül is nagyon érdekes: két, terjedelemben is arányos részre oszlik, egy írott, és egy hallott anyagra. Ez utóbbit, a magne­tofon gyűjtést, mondjuk meg nagyon érdekes megközelítési módszert az anyag természete, bonyo­lult sokrétegűsége követelte meg, és Tóbiás Áron ötleteivel legalább oly színessé, mint amily értékessé tette. Olyan fésületlen és retusálatlan emlékrétegekig hatol, amelyekből egyben sok valós mozzanat bukkan fel. Magvában még az olyan meddőnek látszó beszélgetés is értékes, mint a Feledi Boriskáé.

A könyv bevezetőjének szűkítő tendenciájával viszont nehéz egyetérteni. Ebben arról van szó, hogy a „legbudapestibb” magyar író, Krúdy Gyula életének és munkásságának óhajtanak emléket állítani. Alig hisszük, hogy az író világa - amelynek éppen széles horizontú magyar és kelet-európai világképe a legnagyobb értéke - ide szűkíthető lenne a torzítás veszélye nél­kül. Az íróé semmiképpen, legfeljebb a bujdosóé. Tegyük is mindjárt hozzá: egyik-másik szép részletével - akarva-akaratlan - túl is lép ezen a regionális elképzelésen. Ami pedig Krúdy budapestiségét illeti, annak idején Ady mutatott rá, hogy mennyire nem az. Még a budapesti­nek készült Vörös postakocsi sem. Rámutat bírálatában, hogy mily kevés benne Budapest sze­repe, s hogy „az író vidéki emlékekkel terhessége Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdekte­lenné teszi.”

Persze az az igazán meghökkentő, hogy nemcsak ez a válogatás, hanem az egész akkori pesti Krúdy irodalom mennyire megfeledkezik a gyökerekről, az őstalajról, a nyírségi világról, az ifjúság tájairól, a Krúdy mese, alakok igazi forrásvidékéről, ahol már íróvá létele is eldőlt. Egy valóban „vidéki emlékekkel terhes” fiatal író érkezett Pestre Krúdyban, s nem is akart onnét tovább menni, mert oly mindegy volt, hogy melyik hotelszobában lakik Európában: mély­ségesen egyedül volt. Bár családja is volt kettő, de az otthon kérdése őnála a legtisztázatlanabb. Széles haza lakott az ő szívében, tessék csak jobban utána kutatni I

A könyvek persze minden dokumentális részlete értékes, de legszebb darabjai mégis azok, amelyek mint a csillag sugárküllői széjjel mutatnak a világba. Hogy mindjárt az elején kezd­jük: Krúdy Mária emlékezése írásnak is finom, ahogy a családot vetíti, odabújik minden Krúdy lelkébe, és mégis az apáról énekel gyöngéd, tiszta gyermekhangon. Aztán Krúdy Zsuzsa kedves családi képe. Nagy Endre váradi portréja, Hunyady Sándor késmárki kirándulása, Hatvany Lajos bécsi fényképei a limeszeket nyugatra, keletre tágító Cs. Szabó László emlékezése. To­vábbá Németh Andor, Hevesi András, Kelemen János, Mátrai László, Kellér Andor, Csathó Kálmán test- és szellem-közelben fogant esszéi, írásai. No és a legtisztábban látó, értékelő, és még ma is alapvető jelentőségű Schöpflin-tanulmány.

A magnetofonra gyűjtött Kései beszélgetések között a Krúdy Ilonával valót tartjuk a leg­becsesebbnek. A hűségesen emlékező húgocska, amellett, hogy egy nagyon becses életrajzi váz­lattal tölti a hézagot, példátlanul friss társalgó kedvével hozza egészen közel Krúdy világát, a nyíregyházit éppúgy, mint a pesti Vörös postakocsiét. A tekintetben is igen érdekes a magnó őrizte anyag, hogy a legtöbb. Igen színes ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Értékes és tanul­ságos pl. az olyan disszonanciális háromszög, ami Tapolczai Jolán, Kellér Andor, Erdélyi József beszélgetéseiben előttünk áll. Milyen nagy ellentétekből összetett világ is a Krúdy géniusza. Meghökkentő, mennyire nem ismeri, nem olvassa vagy legalábbis mennyire nem képes felidézni egykori környezete - mikor arra fordul a szó - az írót. Csoda, hogy szót sem szeretett ejteni, hallani írásairól, az irodalomról? Úgy tudta, nagyon érezte, hogy művészetével mennyire egyedül van. Mennyire elgondolkodtató, amit Basch Lóránt cikkéből megtudunk, hogy pl. Babitscsal, Nyugat-beli szerkesztő társával - akivel egy egész forradalmi korszakot élnek át - egyszer sem találkozott. Ha igaz, egy udvariassági látogatás kapcsán vizitel, élete alkonyán, de a Baumgarten alapítvány kurátorát akkor sem találja otthon.

Egy jövendő Krúdy kutatónak el kell gondolkodnia azon is, mi a valódi oka annak, hogy ily öntörvényű író volt, hogy céhen kívül dolgozott, s hogy zsenialitása sosem tudott egészen kibontakozni, de mindig éreztette magát. Mert Fenyő Miksa kérdésfeltevése; - „hogy történt az, hogy élete folyamán méltó kritikai méltatásban nem részesült, s ha egy-egy rövidke cikkben hódoltak is géniuszának, igazi portréját senki nem rajzolta meg” - ma is nyitott kérdés. Fenyő sem válaszolja meg. Legmeggyőzőbb választ Schöpflin Aladár adott a maga korában. Úgy vél­jük, innét kell tovább menni.

Rendkívül érdekes olvasmányos könyv a Krúdy világa, mert terjedelmében, sokrétegűségében szép dokumentuma a nagy író és ember környezetének, korának, varázsának. Annak is bi­zonyítéka, hogy az érdeklődés iránta nem lankadó, hanem inkább növekvő, és főleg tisztultabb, többetlátóbb. Új utak kezdenek nyílni felé az „álomfejtő” módszerek után. A Krúdy-értők lá­tók, hallók ideje jön el, a legenda szövők, hívők, rajongók után. (A könyv jubileumra készült, lelkes - sajnos érzik - gyors munkával. Érzik pedig az összekötő részek stiláris hevenyészettségén, és - ami már bosszantó méretű - a százszámra rúgó betű-, értelem- és tördelés hibá­kon.) Mindenesetre nagyon meg fogja könnyíteni az átlag olvasó tájékozódását, a kutatók mun­káját, s úgy hisszük indítást ad egy annyira hiányzó monográfia megírására is. Az a kérdés, ki vállalja ezt a szerzetesi hűségre, alaposságra kötelező munkát, a kockázatot is egyben, hogy Krúdy Gyula kalamárisába mártja a tollát.

KISS TAMÁS

 

(Alföld, /Debrecen/, 1964/4. 660-662. p.)