Szabó Ede:

Krúdy Gyula

„Arcok és vallomások”-sorozat

Sok művész élete gyakran színesebb, gaz­dagabb, mint a művei: szinte külön regény. Vannak viszont alkotók, akiknek bármennyire is érdekes, fordulatos az élettörténete, – a műveikből áradó feszültség és szellemi légkör szintje, a művészi átalakítása, varázslata jóval felülmúlja azt. Meglepődve kell tapasztalnunk, hogy ismerős és önmagukban jelentős élet, rajzi tényeik és élményeik földeríthető egyéni tapasztalataik csak részlegesen vagy alig motiválják művészetük átalakító folyamatait. Ilyenkor próbálunk – különös buzgalommal – alkotóműhelyük titkaiba férkőzni, és szemléletük rejtélyeinek, esztétikájuk nyílt és lappangó törvényeinek nyomára jutni. A többszörös kíváncsiságnak mindig ilyenféle összetetten várakozó hangulatával veszünk kézbe például egy-egy Ady vagy Krúdy életé­vel s munkásságával szembesítő könyvet, így most is Szabó Ede kis kötetkéjét Krúdy Gyuláról. A szerző alapos és tudatos ismerője az életműnek, s nem is először ír róla. Éppen ezért nemcsak arra törekedett, hogy minden fontosabb életrajzi tényt, dokumentumot elénk tárjon, hanem arra is, hogy ehhez a mélyebbre törő kíváncsiságunkhoz is kulcsokat: indító ötleteket és adalékokat adjon.

Krúdy életének és művészetének minden említésre méltó mozzanata sorra kerül – meg­felelő arányokban – Szabó Ede jól megírt és szerkesztett szövegében s jellemzően ki­választott idézeteiben. Családfa és gyermek­kor, családi emlékek és nyíregyházi meg szepességi élmények, s a már kamaszkorban jelentkező elbeszélői és publikálási „meg­szállottság”. A rövid debreceni és nagyváradi újságíróskodó közjáték, majd a régen áhított Pestre érkezés és itt másfél évtizedes – művek­ben termékeny, az egyéni írói hang megtalálá­sában viszont hosszadalmasan küzdelmes – időszak az érett alkotói periódusokig. Mindez sokat jelent az írói „nyersanyag” és életkeretek leltározása, tudatosítása tekin­tetében. S persze el nem hanyagolható a fő­várossal ismerkedő, a különböző pesti negye­dek hangulatát magába sűrítő Krúdy lak­helyeinek, életformájának meghitten intim nyomozása sem. Fontos egymást követő két házassága, családi élete történetének felvázolá­sa is. Végül pedig el nem kerülhető különös bohém életformájának bemutatása, sőt szük­séges a szembenézés a róla szőtt legendákkal: virtuskodásaival, kalandjaival, mámoros éj­szakáival.

Érdeme Szabó Edének, hogy nem bonyoló­dott bele e legendák részletes ismertetésébe, illetve hitelességük bizonyító vagy kétségbe­vonó eljárásaiba. Mert végül is Krúdy életé­ben mégsem az volt a lényeges, hogy hány napig tudott egyfolytában inni, dorbézolni. S hogy miként kényszerítette visszavonulásra vagy dobálta ki egy-egy kocsmából, mulató­helyről a fennhéjázó katonatiszteket. Sokkal inkább az, hogy élete folyamán milyen renge­teget írt, alkotott. Hogy mindennapjai közép­pontjában éppen az írás, az alkotómunka állt. Ezt a munkát pedig – minden látszat ellenére – korántsem ösztönös véletlenek szabályozták. Éppen ellenkezőleg: írói mun­káját folytonos készenléttel, állandóan mon­dandóival bíbelődve és a tudatos elképzelések igényével végezte. Miként erről a húszas évek közepén maga is vallott; s e vallomását kellő nyomatékkal Szabó Ede is idézi: „Bizonyára akkor is írnék, ha ez nem volna szükséges a létfenntartásomhoz. Vannak a napnak bizonyos órái – rendszerint a kora reggelek – amikor nem is tudnék már egyebet csinálni, mint íróasztalhoz ülni. (Délután nagyon nehe­zen dolgozom, este soha, korán lefekszem.” Néha, nagyon csendes éjszakákon, hallani vélem Óbudáról a kakasok kukorékolását... Ilyenkor rendszerint azon szoktam gondol­kozni, hogy mit fogok írni felkeléskor; leg­többször az első mondatokat is pontosan kigondolom, hogy szinte készen ülök le az íróasztal mellé.”

Krúdy jelentőségét, értékelését illetően sokáig zavarban volt, így ellentmondásosan ítélkezett az irodalomtörténetírás. Volt idő, amikor elsősorban csak az emlékekbe, a múltba menekülőt látták benne. Az írót, aki fájdalmasan panaszolja és megszépíti a haj­dani nemesi világ elmúlását, a dzsentri pusz­tulását. Máskor különös írói újdonsága kapott hangsúlyt. A Proustéhoz hasonlatos művészi felfedező volta: érzékenysége, a tudatban el­keveredő idősíkok játékára, képessége a sze­mélyes időérzékelést követő gondolattársítá­sokra és elbeszéléskomponálásra. Ma már előbbre vagyunk, túl a végletes értékeléseken. Nemcsak őszies tónusú és nosztalgikus líraiságát, nemcsak zeneien újszerű szemléletét és szerkezeteit érzékeljük, hanem műveinek kora életformája abszurditását bőségesen megjelenítő groteszk elemeit is. Ráéreztünk lírája többszólamúságára, s mind szemlélet­ben, mind motivációban ellentpontozó mű­vészetére. Röviden szólva: Krúdy egy olyan világot akart kifejezni, amelynek eszményei már lerombolódtak, és amely egészében már cseppfolyóssá vált. Hiszen ő maga is állandóan dédelgette a tervet az összegező műről, vala­hogy ekképpen: „Nagy-nagy regényt szeretnék írni, amelyben benne volna mindaz, ami eddig megjelent könyveimben itt-ott szétszórva benne van. Egy igen nagy regényt arról a korról, amelyet átéltem, amelyet saját szemem­mel láttam létrejönni és elmúlni. Benne az ó-Magyarország, benne az új-Magyarország, és a legújabb Magyarországból csak annyi, amilyen lapidáris egy sírfelirat szokott lenni.”

E tervezgetés és folytonos alkotás közben persze az eszménytelenség nyomasztó lég­körével magának is állandóan küszködnie kellett. S olykor már-már szinte ő is bele­nyugodott ebbe az állapotba, máskor mégis pró­bált megkapaszkodni valamilyen emberi-társadalmi távlatokban.

Annyi bizonyos azonban, hogy nem az üressé vált nemesi életformát aranyozta be, nem a nyírségi urak elmúlásán siránkozott. Némi futó s néha elmélyülő együttérzésen túl Krúdyt taszítja, fölháborítja ez a pök­hendi gesztusokkal takargatott és tartósított végvonaglás. Szemléletének valódi összetevői­re olykor közvetlenül ő is rámutatott: „A Nyírség az a hely – írta N. N. című regényé­ben –, ahol legtovább volt agaruk és vizsla­kutyájuk a tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múlt­jából akart megélni... Máshol már bele­törődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy meg­élhessünk. A Nyírségben még mindig a követ­választást várták, a Takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiák házasságától remélték sorsuk jobbra- fordulását, vagy egy százesztendős családi per eldőltétől... Kártyáztak, ittak, vetél­kedtek, cifra kocsin jártak, hajdút tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak.” S közelebbi elemzések révén hasonlóan ellentmondásos, de közben a lénye­get is megragadó eredményekre jutnánk, ha a szepességi városok kisembereinek világát vagy a pesti kavargásban mozgó átmeneti egzisztenciák életformáját felidéző műveinek mondandóját fognánk faggatóra. Az ilyen­fajta elemző vállalkozásokhoz jó kezdeti fogódzókra lelünk Szabó Ede frappánsan összeállított dokumentumai között. „Rossz álom volt minden, amit Pestből látott” – írja Rezeda Kázmérról egy helyütt Krúdy. S ezek a rossz álmok, a nyomasztóan torz és groteszk képek műveiben érzékelhetően éppen úgy: jelen vannak, mint az eszménytelenség ször­nyetege ellen harcoló író emberi vágyakat, szenvedélyeket megszépítő lírája.

Krúdynak a maga s egész nemzedéke életé­ről, emberi vállalásáról átfogó – persze erő­sen rezignált, de a lényegében igaz – látomása volt. Erről egyik hajdani diáktársához írott levelében maga is beszélt: „Mi azt a korszakát éltük Magyarországnak – akár csak a kis Nyíregyháza akácfás utcáin –, amikor olyan horizontok mutatkoztak ifjú lelkünk előtt, amely horizontokra nem érkezhetünk el. De talán nem is egészen a mi egyéni hitvány­ságunkból, hanem a történelmi végzetnek akaratából... A mi nemzedékünk, bár jobb sorsra volt érdemes: elmúlik, mert nem tehetett semmit a katasztrófák idején, lelkünk szárnyát levagdosta az idő.” Egész életművét áthatotta a küzdelem ezzel a megakadt és tragikus kátyúkba fordult magyar történelem­mel. S „lelke szárnya” – olykor és egyre többször „le is vagdosta az idő” – gyakran szárnyalt magasba: az élet erejét és szépségét hirdetve mégis. Az ő teljes sors-értelmezését, Szinbádban megtestesített életelvét talán éppen Ady Endre egyik strófája jellemzi leg­tömörebben :

Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,
Hét mérföldes csizmájú hős, derék
Királyfi, ki szabad mellel elindult
És, himm-hámm, elnyelték a mesék.

Birkózó emberi-írói bátorsága, s történetei, művei éppen, ezt az elpusztíthatatlan mesei királyfit elevenítik fel. Akit a meséi elnyelnek: lírába, hangulatokba oldanak szét, de éppen így őriznek meg példás szépségben és érző emberségben. (Szépirodalmi, 1970)

Koczkás Sándor

 

(Kritika, 1970/12. /december/ 52-54. p.)