Szabó Ede:
Krúdy Gyula
„Arcok és vallomások”-sorozat
Sok művész élete gyakran színesebb, gazdagabb, mint a
művei: szinte külön regény. Vannak viszont alkotók, akiknek bármennyire is
érdekes, fordulatos az élettörténete, – a műveikből áradó feszültség és szellemi
légkör szintje, a művészi átalakítása, varázslata jóval felülmúlja azt.
Meglepődve kell tapasztalnunk, hogy ismerős és önmagukban jelentős élet, rajzi
tényeik és élményeik földeríthető egyéni tapasztalataik csak részlegesen vagy
alig motiválják művészetük átalakító folyamatait. Ilyenkor próbálunk – különös
buzgalommal – alkotóműhelyük titkaiba férkőzni, és szemléletük rejtélyeinek,
esztétikájuk nyílt és lappangó törvényeinek nyomára jutni. A többszörös
kíváncsiságnak mindig ilyenféle összetetten várakozó hangulatával veszünk kézbe
például egy-egy Ady vagy Krúdy életével s munkásságával szembesítő könyvet,
így most is Szabó Ede kis kötetkéjét Krúdy Gyuláról. A szerző alapos és tudatos
ismerője az életműnek, s nem is először ír róla. Éppen ezért nemcsak arra
törekedett, hogy minden fontosabb életrajzi tényt, dokumentumot elénk tárjon,
hanem arra is, hogy ehhez a mélyebbre törő kíváncsiságunkhoz is kulcsokat:
indító ötleteket és adalékokat adjon.
Krúdy életének és művészetének minden említésre méltó mozzanata
sorra kerül – megfelelő arányokban – Szabó Ede jól megírt és szerkesztett
szövegében s jellemzően kiválasztott idézeteiben. Családfa és gyermekkor,
családi emlékek és nyíregyházi meg szepességi élmények, s a már kamaszkorban
jelentkező elbeszélői és publikálási „megszállottság”. A rövid debreceni és
nagyváradi újságíróskodó közjáték, majd a régen
áhított Pestre érkezés és itt másfél évtizedes – művekben termékeny, az egyéni
írói hang megtalálásában viszont hosszadalmasan küzdelmes – időszak az érett
alkotói periódusokig. Mindez sokat jelent az írói „nyersanyag” és életkeretek
leltározása, tudatosítása tekintetében. S persze el nem hanyagolható a fővárossal
ismerkedő, a különböző pesti negyedek hangulatát magába sűrítő Krúdy lakhelyeinek,
életformájának meghitten intim nyomozása sem. Fontos egymást követő két
házassága, családi élete történetének felvázolása is. Végül pedig el nem
kerülhető különös bohém életformájának bemutatása, sőt szükséges a szembenézés
a róla szőtt legendákkal: virtuskodásaival, kalandjaival, mámoros éjszakáival.
Érdeme Szabó Edének, hogy nem bonyolódott bele e legendák
részletes ismertetésébe, illetve hitelességük bizonyító vagy kétségbevonó
eljárásaiba. Mert végül is Krúdy életében mégsem az volt a lényeges, hogy hány
napig tudott egyfolytában inni, dorbézolni. S hogy miként kényszerítette
visszavonulásra vagy dobálta ki egy-egy kocsmából, mulatóhelyről a fennhéjázó
katonatiszteket. Sokkal inkább az, hogy élete folyamán milyen rengeteget írt,
alkotott. Hogy mindennapjai középpontjában éppen az írás, az alkotómunka állt.
Ezt a munkát pedig – minden látszat ellenére – korántsem ösztönös véletlenek
szabályozták. Éppen ellenkezőleg: írói munkáját folytonos készenléttel,
állandóan mondandóival bíbelődve és a tudatos elképzelések igényével végezte.
Miként erről a húszas évek közepén maga is vallott; s e vallomását kellő
nyomatékkal Szabó Ede is idézi: „Bizonyára akkor is írnék, ha ez nem volna
szükséges a létfenntartásomhoz. Vannak a napnak bizonyos órái – rendszerint a
kora reggelek – amikor nem is tudnék már egyebet csinálni, mint íróasztalhoz
ülni. (Délután nagyon nehezen dolgozom, este soha, korán lefekszem.” Néha,
nagyon csendes éjszakákon, hallani vélem Óbudáról a kakasok kukorékolását...
Ilyenkor rendszerint azon szoktam gondolkozni, hogy mit fogok írni
felkeléskor; legtöbbször az első mondatokat is pontosan kigondolom, hogy
szinte készen ülök le az íróasztal mellé.”
Krúdy jelentőségét, értékelését illetően sokáig zavarban
volt, így ellentmondásosan ítélkezett az irodalomtörténetírás.
Volt idő, amikor elsősorban csak az emlékekbe, a múltba menekülőt látták benne.
Az írót, aki fájdalmasan panaszolja és megszépíti a hajdani nemesi világ
elmúlását, a dzsentri pusztulását. Máskor különös írói újdonsága kapott hangsúlyt.
A Proustéhoz hasonlatos művészi felfedező volta: érzékenysége, a tudatban elkeveredő
idősíkok játékára, képessége a személyes időérzékelést követő gondolattársításokra
és elbeszéléskomponálásra. Ma már előbbre vagyunk,
túl a végletes értékeléseken. Nemcsak őszies tónusú és nosztalgikus líraiságát,
nemcsak zeneien újszerű szemléletét és szerkezeteit érzékeljük, hanem műveinek
kora életformája abszurditását bőségesen megjelenítő groteszk elemeit is.
Ráéreztünk lírája többszólamúságára, s mind szemléletben, mind motivációban ellentpontozó művészetére. Röviden szólva: Krúdy egy olyan
világot akart kifejezni, amelynek eszményei már lerombolódtak, és amely
egészében már cseppfolyóssá vált. Hiszen ő maga is állandóan dédelgette a
tervet az összegező műről, valahogy ekképpen: „Nagy-nagy regényt szeretnék
írni, amelyben benne volna mindaz, ami eddig megjelent könyveimben itt-ott
szétszórva benne van. Egy igen nagy regényt arról a korról, amelyet átéltem,
amelyet saját szememmel láttam létrejönni és elmúlni. Benne az ó-Magyarország,
benne az új-Magyarország, és a legújabb Magyarországból csak annyi, amilyen
lapidáris egy sírfelirat szokott lenni.”
E tervezgetés és folytonos alkotás közben persze az
eszménytelenség nyomasztó légkörével magának is állandóan küszködnie kellett.
S olykor már-már szinte ő is belenyugodott ebbe az állapotba, máskor mégis próbált
megkapaszkodni valamilyen emberi-társadalmi távlatokban.
Annyi bizonyos azonban, hogy nem az üressé vált nemesi
életformát aranyozta be, nem a nyírségi urak elmúlásán siránkozott. Némi futó s
néha elmélyülő együttérzésen túl Krúdyt taszítja, fölháborítja ez a pökhendi
gesztusokkal takargatott és tartósított végvonaglás. Szemléletének valódi
összetevőire olykor közvetlenül ő is rámutatott: „A Nyírség az a hely – írta N.
N. című regényében –, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk
a tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra,
elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki
a múltjából akart megélni... Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a
régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A
Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a Takarékpénztár körül
sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiák házasságától remélték
sorsuk jobbra- fordulását, vagy egy százesztendős családi per eldőltétől...
Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdút tartottak,
párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta,
hogy vége a világnak.” S közelebbi elemzések révén hasonlóan ellentmondásos, de
közben a lényeget is megragadó eredményekre jutnánk, ha a szepességi városok
kisembereinek világát vagy a pesti kavargásban mozgó átmeneti egzisztenciák
életformáját felidéző műveinek mondandóját fognánk faggatóra. Az ilyenfajta
elemző vállalkozásokhoz jó kezdeti fogódzókra lelünk Szabó Ede frappánsan
összeállított dokumentumai között. „Rossz álom volt minden, amit Pestből
látott” – írja Rezeda Kázmérról egy helyütt Krúdy. S ezek a rossz álmok, a
nyomasztóan torz és groteszk képek műveiben érzékelhetően éppen úgy: jelen
vannak, mint az eszménytelenség szörnyetege ellen harcoló író emberi vágyakat,
szenvedélyeket megszépítő lírája.
Krúdynak a maga s egész nemzedéke életéről, emberi
vállalásáról átfogó – persze erősen rezignált, de a lényegében igaz – látomása
volt. Erről egyik hajdani diáktársához írott levelében maga is beszélt: „Mi azt
a korszakát éltük Magyarországnak – akár csak a kis Nyíregyháza akácfás utcáin
–, amikor olyan horizontok mutatkoztak ifjú lelkünk előtt, amely horizontokra
nem érkezhetünk el. De talán nem is egészen a mi egyéni hitványságunkból,
hanem a történelmi végzetnek akaratából... A mi nemzedékünk, bár jobb sorsra
volt érdemes: elmúlik, mert nem tehetett semmit a katasztrófák idején, lelkünk
szárnyát levagdosta az idő.” Egész életművét áthatotta a küzdelem ezzel a
megakadt és tragikus kátyúkba fordult magyar történelemmel. S „lelke szárnya”
– olykor és egyre többször „le is vagdosta az idő” – gyakran szárnyalt magasba:
az élet erejét és szépségét hirdetve mégis. Az ő teljes sors-értelmezését, Szinbádban megtestesített életelvét talán éppen Ady Endre
egyik strófája jellemzi legtömörebben :
Volt
egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,
Hét mérföldes csizmájú hős, derék
Királyfi, ki szabad mellel elindult
És, himm-hámm, elnyelték a mesék.
Birkózó emberi-írói bátorsága, s történetei, művei éppen,
ezt az elpusztíthatatlan mesei királyfit elevenítik fel. Akit a meséi
elnyelnek: lírába, hangulatokba oldanak szét, de éppen így őriznek meg példás
szépségben és érző emberségben. (Szépirodalmi,
1970)
Koczkás Sándor
(Kritika, 1970/12.
/december/ 52-54. p.)