KOLOZSVÁRI CRANDPIERRE EMIL:

Változatok Krúdyra

Amennyire nem élveztem, nem értettem, nem szerettem Krúdyt eleinte, annyira élvezem ma írásait, s örömmel látom, amint szinte napról napra nő s emelkedik prózairodalmunk fölébe. Ma sem értem s amennyire megítélhetem, e tekintetben nem állok egyedül, méltatói, bírálói, rajongói sem értik. Ebben nem egészen ő, azaz mi vagyunk hibásak. Krúdy nem az értelemhez szól, oki elemzi, részeire bontja a varázslatos egységet, ami egy-egy Krúdy-mű, távolodik tőle, ahelyett, hogy közeledne. Krúdyt vagy elutasítja az olvasó, azzal félre dobja, vagy szereti s ez esetben átadja magát annak a hangulatnak, amely érett műveiből árad. Ha így tesz, lassankint ráeszmél, hogy Krúdy a megfoghatatlan költője, aki egyben muzsikus, aki olyan képzettársításokkal hangszereli szimfóniáit, mint sem előtte, sem utána senki más, idehaza éppoly kevéssé, mint külhonban.

E későn fölgyúló, viszont annál izzóbb lelkesedés ösztönzésére néztem meg, illetve hallgattam végig jóformán mindazoknak a próbálkozásait, akik színpadra, televízióra vagy rádióra alkalmazták egyik-másik művét. A mostanság teljes erővel kibontakozó Krúdy-hullám Az asszony a nagybőgőben című elbeszélés-gyűjteménnyel indult útjára, amelyet Képes Géza adott ki, a Magvető akkori igazgatója 1955-ben. Néhány évvel azután „állította színpadra” és rendezte egy másik rajongó. Kapás Dezső A vörös postakocsit. Más művekből vett, de eredeti szövegekkel egészítette ki a darabot, a négy fölvonás anyagát három fölvonásba szorította, egyszóval dúsított, tömörített ellenpontozott. Annak idején bírálatot írtam az előadásról, nem ismétlem, amit akkor mondtam, inkább A Rezeda Kázmér szép élete című átdolgozás keltette élőbb és frissebb benyomásaimról számolok be.

Valójában az előadáson szerzett benyomások késztettek arra, hogy fölidézzem a különféle földolgozások keltette Krúdy-élményemet. Valamennyi földolgozás közül Huszárik Zoltán Szindbád a legegységesebb, legbefejezettebb alkotás, képekben, színekben, epizódnyi jelenetekben oldja föl Krúdy világát; elsősorban képekben fejezi ki mondanivalóját, s a képek gyakran lélegzetelállítón szépek: – szélsődorta meztelen nők, amint lefele gurulnak egy dombhajlaton, a magakelletőn aranyos húsleves, a kibuggyanó velős csont, házak, ruhák, mosolyok, bánat az arcokon. Minden szép és Huszárik mindent komolyan vesz, azt is, amit Krúdy a maga kifürkészhetetlen módjón kigúnyol. Vagyis nem érzi, hogy a humor mennyire beletartozik Krúdy világába, kiszakíthatatlan része, s ezért bármennyire háttérbe húzódik a rendező, bármennyire azon igyekszik, hogy a mestert szolgálja, bármennyire tobzódik színekben a film, a humor színe nem csillan föl benne. Humora nélkül pedig Krúdy nem Krúdy.

Egyetlen író nem emlegeti annyiszor negyvenedik évét, nem ok nélkül, mert nagy írónkkal e végzetes évben olyasmi történt, amit a férfiak, nemhogy ily korán, de hetvenedik, nyolcvanadik évük táján sem üdvözölnek örömmel. Legbővebben, legfélreérthetetlenebbül, noha szemérmesen A nagy kópéban vall e balesetről. Ezt a regényt választotta Török Tamás Krúdy-fantáziája alapanyagául. Török Tamás földolgozásából csak úgy árad a humor, az önmagán, a saját fogyatékosságán gúnyolódó férfi fájdalmas humora: nem önirónia az, valami tökéletesén más. A Krúdy-fantázia az impotencia költői szimfóniája, hamisítatlan Krúdy-hangszereléssel. A már-már elért egységet helyenként megzavarja a rendezői beavatkozás, sajnos, mindjárt az elején is. Hangulatkeltés céljából Török Tamás a rádiódarabot kettőbe harapott Krúdy-mondatokkal kezdi, amivel épp a remélttel ellenkező hatást ért el. Másik rendezői beavatkozása talán igazolható, hisz Krúdy animista, azaz létekkel tölti meg a tárgyakat, miért ne hallhatnánk az erdő neszezését, a folyó csobogását emberi hangokon: – „ez Rezeda Kázmér”, „ez Rezeda Kázmér” – ismétli a Duna. Lehet, hogy az elgondolás jó, a megvalósítás azonban nem sikerült. Valahányszor a kórus megszólal, a varázs megtörik.

Napraforgó első fejezetének a címe: A kézzel fogható Evelin, van ugyanis egy másik, az emlékezetben fészkelő Evelin. A történet a Józsefvárosban indul s a Nyírségben folytatódik, vagyis fölváltva játszódik a fővárosban és vidéken s ugyancsak fölváltva a múltban és a jelenben.

A regény főbb szereplői: a kézzelfogható Evelin, aki már betöltötte a húszat, Végsőhelyi Kálmán, Álmos Andor, Maszkerádi kisasszony, és az öregedő Pistoli. Ezt a regényt dolgozta át tévéjátékká Horváth Z. Gergely, a megfilmesítésre magyar–olasz koprodukció vállalkozott.

Talán a nyírségi olasz nevek adták az ötletet a koprodukcióra, valamint arra, hogy a rendező a három főszerepet olasz színészekre bízza: Maria Pitagorára, Carla Romanellire és mindenekelőtt Mario Marauzonára.

Olaszok Krúdy-szerepekben?

Megdöbbentem, mert sokakkal együtt azt hittem, hogy Krúdy világa sajátosan magyar, Krúdy a felvidék, a Nyírség, a Józsefváros, Óbuda, a magyar dzsentri írója. A három olasz színész alaposan rácáfolt erre a hitre. Olyan otthonosan mozogtak a tévéjátékban, mintha Krúdy fantáziájának köszönhették volna létüket.

Az olasz színészek alakítása azoknak az igazát bizonyítja, akik meglátták az európai írót Krúdyban.

Horváth Z. Gergely rendkívül ügyes kézzel nyúlt a rendkívül bonyolult regényhez s úgy metszette ki belőle a tévéjáték anyagát, hogy a néző – akár ismerte a regényt, akár nem – egészet kapott s nem részletet. Rendezői „művészkedés” egyetlen alkalommal töri meg a varázst.

Nem úgy Kapás Dezső földolgozása, a Rezeda Kázmér szép élete, amelyet maga rendezett. Abban a szilárd - máskülönben igaz – meggyőződésben, hogy Krúdy nem való színpadra, állandóan segíti az írót, hol kézen fogja, hol a hóna alá nyúl, hol hátulról támogatja, hol a levegőbe emeli. Maga a színpadkép is e szándékról tanúskodik. Soha ennyi kelléket egy halomban nem látott színházlátogató.

Író és rendező nem fele-fele arányban osztozik a látványosságban – így kell kifejeznem magam, mert Kapás Dezső, akárcsak Huszárik, mindenekelőtt képekben fejezi ki magát. Bár ne tenné. És songokban, mint a Képzelt riport rendezője. Bár ezt se tenné.

Egyébiránt amennyire ellenőrizhető, az elhangzó szöveg eredeti, a látványosságban a rendező túlteng Krúdy rovására s e jelenség annál talányosabb, mert a néző minduntalan rendező után kiált. A színészek egy részének van szerepe: Darvasnak, Ruttkaynak, Psotának. Másoknak viszont nincs, s a néző kénytelen végigszenvedni, amint a kitűnő színészek megjelenésük sorrendjében – Tahi Tóth, Tomanek, Schubert Éva méltó szöveg és funkció nélkül tengenek-lengenek a színpadon. Talán egy tucat szereplő keresi a szerzőt, vagy inkább a rendezőt. Hol lehet? Talán éppen csúsztat?

A túltengés és a hiány e sajátos frigye egyedülálló élmény.

Ebből a földolgozásból, akárcsak A vörös postakocsiból, nem hiányzik a humor. A vörös postakocsiban két Krúdy-figura ült egy asztalnál s időnként jókat mondott, hiteles szöveget. Kapás ezúttal is alkalmazza a shakespeare-i humort (külön humor, külön tragédia, amint a vállalkozó vacsorázik az előtérben s miután végigette az egész étlapot, ő búcsúztatja el Rezeda Kázmér koszorúkkal beborított holttestét).

A humor másik forrása a nagyrészt kitűnő érzékkel válogatott összefüggő Krúdy-szövegekből árad. A színpadon semmi sem történik – szerencsére – csak a színész beszél, a csókról például, a nyelv szerepéről a csókban. A hatás ellenállhatatlan.

Szemet szúrt a Napraforgó egyik mondata. A regényben Maszkerádi kisasszony azért nem leli helyét az életben, mert nem vették föl az egyetemre. Horváth Z. Gergely elegánsan átlépett ezen a mondaton, s ezzel megmenekült az erőltetett aktualizálás veszélyétől. A Rezeda Kázmér szép életének hallgatása közben a nézőnek az a benyomása, mintha az átdolgozó ilyenszerű, könnyen aktualizálható mondatokra vadászott volna Krúdy művében. Tartózkodott az erőszakolt aktualizálástól Huszárik is. Török Tamás is. Fölismerték a tényt, hogy az üstököst nem lehet a közvilágításba kapcsolni – ahogy Kodály mondta.

Félre kell állni az útjából, meghagyni a maga pályáján – mármint az üstököst, tiszteletből őmaga, meg a csillagászat törvényei iránt.

De hát mitévő legyen az átdolgozó? Válogasson össze több megragadó, lenyűgöző, elandalító, kacagtató Krúdy-szöveget. Második lépésként válasszon Krúdy hősei közül és teremtsen olyan szituációkat, amelyek alkalmat adnak a figuráknak a szövegrészek minél nyugodtabb körülmények között való elmondására. A páros vagy éppen a hármas monológoktól sem kell félni. Az eddigi próbálkozások legfőbb tanulsága az, hogy minél passzívabb, minél alázatosabb, minél tisztelettudóbb a rendező, annál többet és jobbat láthat Krúdyból a közönség.

 

(Film Színház Muzsika, 1976/13. /március 27./ 8-9. p.)