Az atmoszféra-regény
Hogy mi egy regény levegője vagy atmoszférája, azt pontosan nem tudjuk szavakba foglalni. Az irodalmi atmoszférát épen az jellemzi, hogy világos és félreérthetetlen fogalmakkal nem lehet kifejezni. Az atmoszférát az író képekkel, hasonlatokkal érzékelteti, az olvasó pedig épúgy érzékeli, mint a meleget, a hideget, a jó vagy rossz kedvet. Ha belépünk egy templomba, egy temetőbe vagy egyszerűen egy idegen lakásba, elfog egy bizonyos hangulat, megcsap egy bizonyos levegő, épígy van ez a regényeknél is; ha elolvastunk egy-két oldalt, akár akarjuk, akár nem, egy hangulat kel életre bennünk, más szóval megragad, hatalmába kerít egy regény atmoszférája, az a sajátságos levegő, ami egyik vagy másik író munkájára jellemző. Kedvenc íróinkban épen munkáik hangulatát szeretjük. Egy bizonyos hangulat kedvéért olvasnak egyesek állandóan detektívregényeket, mások meg szerelmi történeteket.
Minden
egyes regénynek, minden egyes író regényeinek megvan a maga könnyen
felismerhető hangulata. Ha nemzeten-kint nézzük a regényeket, látni fogjuk,
hogy az egyes nemzetekre jellemző írók munkáiban van valami közös hangulati
színezet. Egy Dosztojevszkij-regény atmoszférája egészen más, mint egy
Tolsztoj-regényé, mégis ha az orosz regényeket összehasonlítjuk a magyar vagy a
francia regényekkel, a közös hangulati elemek egész tömegét fogjuk találni s
lassankint megismerjük azt a különös hangulatot, ami az orosz regényeket
jellemzi. Van egy bizonyos, könnyen felismerhető orosz levegő, mint ahogy van
magyar vagy francia levegő is. Az igazán jó írót többek között épen az
jellemzi, hogy munkáiban teljes egészében életre kel egy kor, egy nép, egy
város vagy egy család sajátságos, minden mástól különböző hangulata. Ez a
hangulat vagy atmoszféra igen sok elemből tevődik össze, kialakulásához épúgy hozzájárul az író életszemlélete, mint szókincse,
jelzőhasználata, hőseinek jelleme, a cselekmény gyorsabb vagy kényelmesebb
üteme.
Az írók
túlnyomó része az atmoszférát mintegy ráadásképen adja, voltaképeni
mondanivalója rendszerint egészen más: különös, vagy mindennapi jellemek
ábrázolása, egy érdekes környezet vagy érdekes korszak leírása vagy akár maga a
puszta cselekmény. Az atmoszféra regények íróit nem izgatják az ilyen
természetű művészi vállalkozások, egyetlen törekvésük van: egy bizonyos
hangulatot belopni az olvasó lelkébe. A cselekvény, a jellem- és környezetrajz,
– tehát mindaz, ami eddig cél volt, – az ő kezükben puszta eszközzé válik. Az
író nem is gondol arra, hogy egy környezetet úgy írjon le, ahogy az a valóságban
van, minden részletében híven, – egy tájból, egy városból, egy lakásból vagy
akár egy korszakból vagy egy emberi lélekből csak az érdekli, amiben azt a
hangulatot érzi, amit ki akar fejezni. Így tehát e regények hőseinek
legtöbbször nincs jellemük, csak egy atmoszféra hordozói, jellemük,
gondolataik, cselekvéseik mind felolvadnak egy alaphangulatban. A modern regény
állandó témája az ember és a környezet viszonyának kérdése. Vannak regények –
főleg amerikai szerzők munkáira gondolok, – amelyek megmutatják, miként alakul
át fokozatosan a természet az ember kitartó, kemény munkájának hatására, mint
válik az őserdőből, a pusztából, az ingoványból lakható, művelt terület. Más
írók épen az ellenkező irányú folyamatot írják le, megmutatják, hogy az ember
tehetetlen a környezettel szemben, amely kénye-kedve szerint gyúrja, átalakítja
jellemét, érzéseit, gondolatait, az atmoszféra-regények szerzőinél ez a kérdés
fel sem merül, a környezet nem alakítja a jellemet, viszont az ember sem
változtatja meg a környezetet, e helyett valami előzetes és végleges megegyezés
van ember és környezet között. Az író szemében sem az ember, sem a környezet
nem fontos önmagában, mert fontosnak csak egyet tart, a hangulatot, amely
ugyanaz a környezetben is, mint az emberben. Hogy egy durva, de annál
világosabb példával éljünk, az atmoszféra-regényekben, ha a hősnek jókedve van,
azonnal kisüt a nap, ha viszont bánat éri, odakint rögtön beborul, havazni
kezd, vagy köd árad szét.
Az író
tehát minden más írói célt félredob, egyedül azt akarja elérni, hogy olvasóját
beleringassa vagy belekényszerítse egy bizonyos hangulatba. Voltaképen tehát
célja teljesen azonos a költő céljával, hiszen a költő sem törekszik másra,
mint hogy érzéseit, szavak, képek, ritmusok, rímek segítségével tovább adja
olvasójának. Ezek szerint az atmoszféra-regény nem más, mint egy szokatlanul
hosszú, kötetlen formában írt lírai költemény. Egy idézet azonnal meg fogja
győzni az olvasót, hogy ez így van. Egy fiatal nő a következőképen beszél a
halálról:
„... Én
előttem a halál képek formájában jelenik meg, amelyek egy érzékfeletti valóság
helyét foglalják el. Például, látok két lovast ügetni az úton. Jobbról és
balról elhagyott rétek. A lovasokon hímzett gyapjumellény
van. Kis bőrsapka ragyog a fejükön. Idegen nyelven beszélnek, amelynek kemény
hangzása összevegyül a paták lágy koppanásával. Az ég alacsony, a láthatár
színtelen...”
Néhány
sorral az előbb elhangzottak után, ugyanaz a nő már így látja a halált:
„– Máskor
napos úton megyek. Az út felfelé visz s a lejtő oly meredek, hogy szívszorongás
nélkül nem tudok visszanézni. Az úton senki sincs, de azért mégsem
barátságtalan, mert a házak ablakában muskátli virágzik. Minél feljebb jutok,
annál nyugtalanabb leszek. Végre, végre amitől
féltem, megjelenik. Megvadult lovak tűnnek fel a hegy csúcsán. Dobozalakú
kocsit húznak, amelynek bőr függönyeit egy láthatatlan kéz húzza félre. Az
állatok fekete szügye tajtéktól fehérük; felágaskodnak, mikor meglátják a
lejtőt s lefelé rohannak. Azt mondaná az ember, hogy valaki alulról jelt adott
nekik. Cik-cakban futnak, a kocsi felszökik a
nyomukban, a kerekek repülnek, de a kéz nem engedi el a függönyt s mikor
elrohan mellettem az őrült fogat, olyan recsegéssel, amelynek hevessége földre
terít, a kocsiból nyugodt hang szól hozzám, nem értem mit, de felelek és
körülnézek. Nem látok semmit, atyám ajtaja előtt állok a lépcsőn.”
Az
idézetet Julién Grennek, az atmoszféra-regény egyik
legnagyobb mesterének az „Álmodó” című regényéből vettük. A történet hőse egy
Manuel nevű beteg fiatalember, aki a maga nyomorúságos, eseménytelen élete
mellett egy másik álombéli életet él, egy különös kastélyban, különös emberek
között. A történet végén gyerekkori pajtásával, akivel hajdan kitalálták a
„kastély-játékot”, elindulnak a kastély felé. Manuelt útközben rosszullét fogja
el és meghal. A regényben sok minden történik, legfőbb értékét, legvonzóbb
érdekességét azonban nem a cselekmény, hanem az a megfoghatatlan, sejtelmes
hangulat adja, amelytől az olvasó nem bír szabadulni s amely annyira erős, hogy
olvasás közben magunk sem tudjuk, ébren vagyunk-e vagy pedig álmodunk.
Az
álomhangulat másik nagy költője Alain Fournier.
Regénye „Az ismeretlen birtok” címen megjelent magyarul is. Témáját néhány
szóban összefoglalhatjuk: egy gyerek kóborlás közben egy kastélyba téved, itt
beleszeret egy ismeretlen lányba. A kastélyból kocsin viszik haza, útközben
elnyomja az álom, mire hazaér, már maga sem tudja merre járt, merre fekszik az
ismeretlen birtok, melyik erdő mélyén? Ettől kezdve szüntelenül erre a
kastélyra gondol, szüntelenül keresi, kutatja s csak évek múltán találja meg. A
hangulat, amit az író érzékeltetni akar, a bizonytalan, de állandó vágyakozás
hangulata, a vágyakozásé a mese, a gyerekkor, a boldogság, a szerelem után.
Mauriac, a híres katolikus író a bűn és a bűntudat nyomott, súlyos
atmoszférájával ismerteti meg olvasóját. Hősei magányos lelkek, vad, erőszakos
szenvedélyek megszállottjai, akik kerülik a bűnt, szakadatlanul harcolnak
ellene, olykor azonban elbuknak, ekkor újabb gyötrelem kezdődik, a lelkifurdalás,
a bűntudat gyötrelme. Noha a szerző kerek befejezett történeteket beszél el,
noha elsőrangú jellemfestő, a voltaképeni mondanivaló
nála is az a nyomasztó sötét hangulat, amit minden regényében megtalálunk.
Egészen más levegő csap arcunkba, ha a délfrancia
Jean Giono egyszerű történeteit olvassuk, a természet
közelségét, kimeríthetetlen szépségét érezzük, szívünk megtelik vágyakozással
az egyszerű élet, az egyszerű érzések iránt. Az olasz Bontempelli
„Ezüst kakas” című regényében egy kisváros bolondos, furcsa életét írja meg.
Hány meg hány író vérzett el a próba közben: hű képet rajzolni a kisvárosról. Bontempellinek sikerült ez a nehéz feladat, nem szidja a
vidékét, nem használ nagy szavakat, nem üti agyon olvasóját részletes és
hosszadalmas leírásokkal, e helyett a kisváros hangulatát kelti életre, oly
valóságosan, oly lenyűgöző erővel, hogy miközben olvassuk a regényt, az az
érzésünk, mintha mi is e kisváros lakói volnánk, mintha mi is részt vennénk
gondjaiban s mintha mi is meg volnánk győződve róla, hogy a regény hőse, a
kovács, valóban gyilkosságot követett el.
Amint mondottuk az atmoszféra-regény tulajdonképen
nem más, mint egy szokatlanul hosszú lírai költemény. Ahhoz tehát, hogy valaki
ebben a műfajban nagyot, maradandót alkothasson, lelkében költőnek kell lennie.
így nem csodálkozhatunk rajta, hogy a költői erényekben oly gazdag magyar
szellem, ebben a műfajban szépsége teljes gazdagságában megnyilatkozott.
Van egy
magyar író, aki néhányszáz novellában, karcolatban, vázlatban, nehány regényben iparkodott szavakba önteni, megragadni azt
az álomszerű, kissé bús, kissé nevetős, mindig elvágyakozó hangulatot, amiben
az élet értelmét látta. Hasztalan próbálnánk meg Krúdy Gyula írásainak tartalmát elmondani, az az egy-két sor, amiben
összefoglalnánk egy regénye vagy novellája meséjét, semmit sem mondana. Hiszen
van novellája, amiben mindössze annyi történik, hogy a hős – ha így nevezhetjük, – megeszik
egy velőscsontot vagy gólyalábon
csatangol a városban s kíváncsi szemmel bekukucskál az emeleti lakásokba, ha itt vagy
ott világosságot lát. A mese, a tartalom oly kevéssé fontos, hogy Krúdy bármelyik könyvét felüthetjük találomra, el kezdhetjük olvasni a közepén, a végén, ahogy tetszik, élvezetünk semmivel
sem lesz kisebb, mintha annak rendje-módja szerint elejétől végig elolvassuk.
Ezekből a finom, halkszavú írásokból, különös, utánozhatatlan hangulat
árad, a jelennél ezerszer szebb, ezerszer kedvesebb múlt, a felvidéki csendbe borult kis
városok hangulata, gavallérokkal találkozunk, az egyik neve Rezeda Kázmér, a másikat Hermannak hívják s fehér nadrágot, kék
frakkot, visel. arcán pedig „borús, másvilágias, költői” kifejezés honol a
széles cilinder alatt. Minden figura megjelenésében, mozdulatában van valami
meghatározhatatlan valószerűtlenség, nem azt érezzük, hogy ezek az emberek valóban élnek, inkább azt,
hogy szeretnénk ismerni őket, együtt enni velük egy vidéki kocsmában, amely
híres finom főztjéről és jól gondozott borairól. A lágyan ömlő mondatok úgy elringatnak, mint
egy altatódal, amivel anyánk altatott kisgyerek korunkban. Kissé elszomorodunk e különös bájú
írásoktól, de ez a szomorúság édes és megnyugtató, mert semmi keserűség sincs
benne. Ha van író, aki megérdemli a varázsló nevet, Krúdy Gyula az.
Kolozsvári
Grandpierre Emil
(Protestáns Szemle, 1943/1. /január/ 23-26. p.)