KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

Egy szereplő eltűnik

A kötet, melyben az elfelejtett Krúdy-darab megjelent, még alig hagyta el a sajtót, a Vígszínház máris bemutatta, parádés szereposztásban A vörös postakocsit. Annak idején Ambrus Zoltán utasította vissza Krúdy ez egyetlen nagyszabású színpadi művét. Illés Endre krétarajzában pompás képet festett Ambrusról, a színikritikusról, aki a Kaméliás hölgyet remekműnek tartotta. Mi sem logikusabb, mint az, hogy akinek ifjabb Dumas az eszménye, értetlenséggel fordult el egy olyan műtől, amely a mai avantgardisták művei után is újszerűnek hat. Néha Pirandello hangján szólal meg, aki két évvel azután lett híres, hogy Krúdy A vörös postakocsit megírta: „A legtöbb ember az itatóspapír ákombákomait olvasgatja a valóságos írás helyett” – mondja Steinné, s levonja a következtetést, amit Pirandello is annyira szeretett volna levonni: „Tedd azt, ami jólesik. Mindjárt semmi bajod.”

Krúdy életérzése néhol kísértetiesen emlékeztet Beckett életérzésére, ne tévesszen meg senkit, hogy más-más stiláris eszközökkel fejezik ki magukat. Íme, egy példa: „Egyedül van az ember. Minden szobájában van egy pók, amely álmunkból fonalán felhúzogatja a mulattató gondolatokat, a kedves elképzeléseket... Az ember felébred. Hová lett a vágy onnan a szívből, ami még tegnap ott volt?” Vagy: „Céltalanul peregnek a napok, mint holttest körül, amelyet megszabadíthatatlanul egy odvas fatörzsbe dugtak”. Beckett darabja, az Óh, azok a szép napok! egy ilyen „megszabadíthatatlan” helyzetben levő nőről szól. Az első felvonásban övig betemetve ül a színpadon, a másodikban már nyakig. Akárcsak a drámaíró Krúdy, aki nem bonthatta ki tömérdek zseniális ötletét, mert ő sem talált magyar színigazgatóra, aki melléje állt volna.

A darabot Kapás Dezső rendezte, nagy becsvággyal, de a külsőségek bűvöletében, és hogy pontos kifejezéssel éljek, dúsította. Munkája ugyanis nem átdolgozás, színszerűsítés, hanem a szerzőnek más műveiből vett, de A vörös postakocsi hangulatához illő elemekkel való gazdagítása. A betoldások egyike jobban, másika kevésbé sikerült, de egy sincs közöttük, amelyik hiteles ne volna. Semmi sem hiányzik az előadásból, sem a kánkán, amely ma hazánkban népszerűbb, mint annak idején Párizsban volt, sem a pisztolylövés, sem a szecesszió, sem a titokzatosan poétikus vagy fanyarul bölcs mondás, sem az extravaganciák, sőt a sztriptíz sem. Krúdy sokszínű író, annyira az, hogy az anakronizmust is könnyűszerrel elbírja, kivált, ha oly ízlésesen s a helyhez illően tálalják, mint ahogy Kapás Dezső levetkőzteti – egy találkahelyen – a mindig kiválóan vetkőző Pécsi Ildikót. Sem a rendezésben, sem a díszletekben, sem a kosztümökben nincsen semmi, aminek a jelenlétét ne lehetne Krúdy műveinek alapján megokolni. Még azt is, hogy Alvinczi a második részben Strogoff Mihálynak öltözve lép a színre. Minden szín hiteles – nem hiányzik más, csupán a paletta, melyre Krúdy a színeket felrakta.

Más szóval, a látványosság elfedi a lényeget, nem segíti elő, hanem megakadályozza, hogy kiteljesedjék a Krúdy műveire jellemző sajátos légkör, mely annyi ellentétes elemből tevődik össze, hogy bele sem kezdek a felsorolásba. Krúdy valamennyi műve tele van ellentmondásokkal, A vörös postakocsi is, ezek az ellentmondások többnyire lényegtelenek. Van egy azonban, ami jóformán Krúdy valamennyi művében benne rejlik ilyen vagy olyan mértékben és formában, s ami elválaszthatatlan tőle. Egyik-másik kritikában olvashattuk, hogy Krúdy a pusztuló dzsentrit ábrázolja műveiben. Ha a dzsentri kifejezés helyébe a magyar úr kifejezést tesszük, közelebb férkőzünk a valósághoz. A megállapítás azzal a meg szorítással igaz, hogy Krúdy ugyan pontosan látja az úri osztály hibáit, elítéli ezt az osztályt, de annak ellenére, hogy kiszakadt belőle, nem szakad el tőle. Maga is úr. Tősgyökeres magyar úr. Innen az ellentmondás. Krúdy azonosítja magát Alvinczi Eduárddal, de egyben eltávolodik tőle, némely vonásait elutasítja, másokat elfogad vagy éppen tisztel.

 Ennek az állításomnak támogatására hadd hivatkozzam Füst Milán emlékezésére Krúdy híres párbajáról a huszárszázadossal. Italozás után egy este Krúdy egy tabáni kocsma falánál végezte, ahogyan ma mondják, a kis dolgát. Egy huszárszázados, aki arra járt a társaságával, megjegyzést tett, mire „Krúdy úgy ahogy volt”, megfordult, s úgy pofonvágta a századost, hogy arcát elöntötte a vér. Abban az időben, ha egy tisztet bántalmaztak, joga volt a sértő felet ott helyben megölni. A százados a kardja után kapott, de Krúdy gyorsabb volt, a kardot hüvelyestül meghajlította. Néhány nap múlva következett a párbaj, Krúdy mindig álmosnak, szórakozottnak látszott, abban a pillanatban viszont, amikor a párbaj vezetője megadta a jelt, már lesújtott a kardjával. Ezzel a párbajnak, vele a százados karrierjének vége lett. Krúdynak ezekre a tulajdonságaira utal Alvinczi jellemzésének egy részlete: „Álmatagon ül, de testtartása a sziesztázó párducot árulja el, amely a kellő pillanatban képes acélrugóvá lenni”.

Maga az a magyar úri életforma, amelyet Krúdy nem annyira ábrázol, mint érzékeltet műveiben, jelen esetben A vörös postakocsiban, olyan társadalmi-történelmi képződmény, amelynek semmi benső összetartó eleme nincs. Alvinczi nyugtalanul él, mert nem tudja, miként éljen, mert szokásai, kötelességei, tabui, személyes tulajdonságai sehogyan sem békülnek össze. Fizikailag bátor, érzelmileg nemcsak szemérmes, hanem egyenesen gyáva. Szerelmi története Esztellával ugyanolyan megfoghatatlan és érthetetlen történet, mint Toldi Miklós szerelme Piroska iránt. Arany állítása szerint Toldi szűzen halt meg, ki tudja miért. Alvinczi nem. Viszont afelől, hogy megtette-e a szükséges lépéseket Esztellával annak érdekében, hogy az Alvinczi család ne haljon ki – teljes bizonytalanságban vagyunk.

Krúdy – érettkori műveiben, amikor már levetkőzte Mikszáth hatását – nem ábrázoló, hanem emlékező író. Az emlékezésben oldja föl azokat az ellentmondásokat, amelyekbe egy szokványos regényírói technikát alkalmazó író óhatatlanul belebukna. Olyanformán emlékezik, mintha ábrándozna, de ábrándozása nem a jövő, hanem a múlt felé tart, innen az a lebegő, remegő, sejtelmes szomorúság, amely úgy üli meg mondatait, mint a tájat a reggeli köd. De egyetlen pillanatra se feledjük el, hogy A vörös postakocsiban úri ember ábrándozik az úri világról.

És ez az, ami kimaradt az előadásból.

A nézőnek, aki valamelyest ismeri Krúdy világát, ismeri Alvinczi Eduárdot, az előadás élvezése közben az a benyomása, hogy a darabot csak azok értik, akiknek – minthogy epizód-szereplők – az egészet nem szükséges áttekinteniök. Az előadás néhol lassú, néhol gördülékeny, epizód epizód után játszódik le. A sok kitűnő alakítás közül hadd emeljem ki Bulla Elma élményszerű kuplerosnéját. Bulla úgy játssza Steinné szerepét, igazi unalommal és affektált könnyedséggel, mintha mással sem foglalkozott volna életében. Bágyinét Pártos Erzsi úgy formálja meg, hogy sajátos bájjal szövi át az öreg hölgy szenilitását, s a belőle következő bizonytalanságot. Pethes Sándor kitűnő titoknok, Bilicsi Tivadar ugyancsak kitűnő Unghonberky úr. Schubert Éva Montmorency kisasszonya harsányan szomorú, mint a szirmaiktól búcsúzó dáliák egy kisvárosi park elhagyott sétányán, hogy krúdyasan fejezzem ki magam.

A három főszereplő: Esztella, Alvinczi és Rezeda Kázmér. Hármuk közül egyedül Halász Judit van a helyén. A szerep hálátlan, Halász Judit mégis megtalálja a módját, hogy sok színnel, a színekben finom árnyalatokkal életre keltse és rokonszenvessé tegye ezt az elnyomott, szürke, vidéki úrikisasszonyt, aki a fél életét már elprédálta. Tahi Tóth László Rezeda Kázmér, s – nagy meglepetésemre – Darvas Iván Alvinczi szerepében rendezői tévedés. Tahi Tóth azért mert túl fiatal I. Rezeda Kázmérnak. II. Rezeda Kázmér szerepében kitűnő volna, de sajnos ezt a szerepet a szerző elmulasztotta megírni. Darvas Iván viszont nem elég öreg Alvinczi szerepére, ő Rezeda Kázmér korában van. Krúdy több helyütt utal Rezeda Kázmérnak, ha nem is pontosan a korára, de arra igen, hogy már nem fiatal. „Nem érdemes senkit és semmit megsiratni” – mondja. Mire Esztella megkérdezi tőle: „A fiatalságát? (Hirtelen) Az ifjúkori ideáljait sem?” Egy másik utalás a darab végéről. „Asszonyom – mondja Rezeda Kázmér -, most nem a vándor lovag pózában állok ön előtt, hanem a sokat szenvedett és szenvedésében megtisztult férfi tisztességében.” Ugyan ki hinné el a kamaszosan fiatal Tahi Tóthnak, hogy a fiatalságát siratja, s hogy a szenvedésben megtisztult? Darvas Iván mindezt, Rezeda egész szerepét könnyedén elhitette volna a közönséggel.

Szinte Gábor rajzai

Darvas Iván Alvinczi-alakításának legfőbb hibája, hogy nem magyar úr. Amikor egy olyan színészt bírálunk, mint Darvas Iván, aki zsenialitásának már annyiszor mértékét adta -Az őrült naplójában, a Hazugban, a Szerelem, ó-ban, Kárpáthy Abellinóban stb. -, aki arra is képesnek mutatkozott, hogy alantas bohózatok futtában felvázolt alakjaiból hús-vér embert formáljon, hogy úgyszólván a semmiből teremtsen, mint egy isten, nos ha egy ilyen formátumú színészről van szó, a kritikus arra hajlik, hogy a hibát máshol, ne őbenne keresse, már csak azért se, mert Darvas Iván, hogy úgy mondjuk: született Krúdy-figura, akiben fiatalsága ellenére is megvan minden adottság Alvinczi szerepének alakítására. Miért maradt mégis adós Krúdy emlékező lírájával, sajátos légkörével? Feltehetőleg azért, mert rosszul irányították. De van egy másik ok is.

Kulturális életünk területén egy időben az osztályharcnak egy igen különleges változata dúlt, sajátos magyar változata. Egyik kiváló írónk a többi közt azt írta Horthyról, hogy egy fogadáson rácsapott a „főméltóságú” asszony fenekére. Ilyen és ehhez hasonló jellemzések következtében az úri osztályról a valóságtól nagyon távol álló kép alakult ki s ment át tankönyveken a köztudatba. Tudjuk, mi mindennel vádolhatjuk joggal a magyar úri osztályt, az azonban, aki azzal vádolja ez osztály tagjait, hogy a feleségük fenekét tapogatták nyilvánosan, hogy nem mostak lábat vagy késsel ették a halat, rossz úton jár.

Néhány esztendővel ezelőtt hangjátékot írtam, a cselekmény a két háború közötti korban játszódott, s a szereplők részben urak voltak. A színészek közül egyedül Uray Tivadar ütötte meg habozás nélkül a megfelelő hangot, s találta meg a megfelelő mozdulatokat. No de ő, hogy úgy mondjam, született úr volt, s egy színházi kultúra nem nyugodhat azon az alapon, hogy mindenki olyan szerepet játsszék, amilyen az egyénisége, s ha erre vagy arra a magyar társadalom múltjához tartozó figurára nincs megfelelő egyéniség, a szerep eltűnik. Uray szerepét később a tévében Szendrő Józsefre osztották, aki a maga területén kitűnő színész, de arisztokratának sehogyan sem arisztokrata. Ugyan mi lett volna a Háború és béke Andrej hercegéből, ha a Szovjetunióban is ilyen felfogás uralkodna a színházi világban?

Az úri viselkedési formák, hangsúlyok, mozdulatok lassanként kihullottak színházi poggyászunkból. Az idősebbek közül néhányan még emlékeznek rájuk, a fiataloknak ez a világ vagy inkább ez a modor vagy a viselkedési forma idegen, ami az életben természetes, de a színpadon egyáltalán nem az. Hivatása szerint a színház a nemzeti múlt egészének a tárháza, a megfelelő kosztümökkel, hangsúlyokkal, viselkedési formákkal, mint az angoloknál, franciáknál, oroszoknál. Honnan meríthetett volna Darvas Iván – aki, ismétlem, fiatal Alvinczi szerepére -, ha a leltárból kifelejtették a magyar urat, mint ahogy a huszárt is kifelejtették? Holott a huszár tipikus magyar figura, „nagyszerű emberpéldány”, mint Molnár Ferenc kifejezte magát. Az Olympia legutóbbi előadásán a „snájdig” huszár helyett egy tartalékos géhás tiszt lépett a színpadra. Ha nem is ekkora, de ilyenszerű kiábrándulással zárult A vörös postakocsi előadása is.

 

(Színház, 1969/2. /február/ 13-16. p., borító)