KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL
A kötet,
melyben az elfelejtett Krúdy-darab megjelent, még alig hagyta el a sajtót, a
Vígszínház máris bemutatta, parádés szereposztásban A vörös postakocsit. Annak idején Ambrus Zoltán utasította
vissza Krúdy ez egyetlen nagyszabású színpadi művét. Illés Endre krétarajzában
pompás képet festett Ambrusról, a színikritikusról, aki a Kaméliás hölgyet remekműnek tartotta. Mi sem logikusabb, mint az, hogy akinek
ifjabb Dumas az eszménye, értetlenséggel fordult el egy olyan műtől, amely a
mai avantgardisták művei után is újszerűnek hat. Néha Pirandello hangján szólal
meg, aki két évvel azután lett híres, hogy Krúdy A vörös postakocsit megírta: „A legtöbb ember az itatóspapír ákombákomait
olvasgatja a valóságos írás helyett” – mondja Steinné, s levonja a
következtetést, amit Pirandello is annyira szeretett volna levonni: „Tedd azt,
ami jólesik. Mindjárt semmi bajod.”
Krúdy életérzése néhol
kísértetiesen emlékeztet Beckett életérzésére, ne tévesszen meg senkit, hogy
más-más stiláris eszközökkel fejezik ki magukat. Íme, egy példa: „Egyedül van
az ember. Minden szobájában van egy pók, amely álmunkból fonalán felhúzogatja a
mulattató gondolatokat, a kedves elképzeléseket... Az ember felébred. Hová lett
a vágy onnan a szívből, ami még tegnap ott volt?” Vagy: „Céltalanul peregnek a
napok, mint holttest körül, amelyet megszabadíthatatlanul egy odvas fatörzsbe
dugtak”. Beckett darabja, az Óh, azok a szép napok! egy ilyen „megszabadíthatatlan” helyzetben levő nőről szól. Az
első felvonásban övig betemetve ül a színpadon, a másodikban már nyakig.
Akárcsak a drámaíró Krúdy, aki nem bonthatta ki tömérdek zseniális ötletét,
mert ő sem talált magyar színigazgatóra, aki melléje állt volna.
A darabot
Kapás Dezső rendezte, nagy becsvággyal, de a külsőségek bűvöletében, és hogy
pontos kifejezéssel éljek, dúsította. Munkája ugyanis nem átdolgozás,
színszerűsítés, hanem a szerzőnek más műveiből vett, de A vörös postakocsi hangulatához illő elemekkel való
gazdagítása. A betoldások egyike jobban, másika
kevésbé sikerült, de egy sincs közöttük, amelyik hiteles ne volna. Semmi sem
hiányzik az előadásból, sem a kánkán, amely ma hazánkban népszerűbb, mint annak
idején Párizsban volt, sem a pisztolylövés, sem a szecesszió, sem a
titokzatosan poétikus vagy fanyarul bölcs mondás, sem az extravaganciák, sőt a
sztriptíz sem. Krúdy sokszínű író, annyira az, hogy az anakronizmust is
könnyűszerrel elbírja, kivált, ha oly ízlésesen s a helyhez illően tálalják,
mint ahogy Kapás Dezső levetkőzteti – egy találkahelyen – a mindig kiválóan
vetkőző Pécsi Ildikót. Sem a rendezésben, sem a díszletekben, sem a
kosztümökben nincsen semmi, aminek a jelenlétét ne lehetne Krúdy műveinek
alapján megokolni. Még azt is, hogy Alvinczi a második részben Strogoff Mihálynak öltözve lép a színre. Minden szín
hiteles – nem hiányzik más, csupán a paletta, melyre Krúdy a színeket felrakta.
Más
szóval, a látványosság elfedi a lényeget, nem segíti elő, hanem megakadályozza,
hogy kiteljesedjék a Krúdy műveire jellemző sajátos légkör, mely annyi
ellentétes elemből tevődik össze, hogy bele sem kezdek a felsorolásba. Krúdy
valamennyi műve tele van ellentmondásokkal, A vörös postakocsi is, ezek az ellentmondások többnyire lényegtelenek. Van egy
azonban, ami jóformán Krúdy valamennyi művében benne rejlik ilyen vagy olyan
mértékben és formában, s ami elválaszthatatlan tőle. Egyik-másik kritikában olvashattuk,
hogy Krúdy a pusztuló dzsentrit ábrázolja műveiben. Ha a dzsentri kifejezés
helyébe a magyar úr kifejezést tesszük, közelebb férkőzünk a valósághoz. A
megállapítás azzal a meg szorítással igaz, hogy Krúdy ugyan pontosan látja az
úri osztály hibáit, elítéli ezt az osztályt, de annak ellenére, hogy kiszakadt
belőle, nem szakad el tőle. Maga is úr. Tősgyökeres magyar úr. Innen az
ellentmondás. Krúdy azonosítja magát Alvinczi Eduárddal, de egyben eltávolodik
tőle, némely vonásait elutasítja, másokat elfogad vagy éppen tisztel.
Ennek az állításomnak támogatására hadd
hivatkozzam Füst Milán emlékezésére Krúdy híres párbajáról a huszárszázadossal.
Italozás után egy este Krúdy egy tabáni kocsma falánál végezte, ahogyan ma
mondják, a kis dolgát. Egy huszárszázados, aki arra járt a társaságával,
megjegyzést tett, mire „Krúdy úgy ahogy volt”, megfordult, s úgy pofonvágta a
századost, hogy arcát elöntötte a vér. Abban az időben, ha egy tisztet
bántalmaztak, joga volt a sértő felet ott helyben megölni. A százados a kardja
után kapott, de Krúdy gyorsabb volt, a kardot hüvelyestül meghajlította. Néhány
nap múlva következett a párbaj, Krúdy mindig álmosnak, szórakozottnak látszott,
abban a pillanatban viszont, amikor a párbaj vezetője megadta a jelt, már
lesújtott a kardjával. Ezzel a párbajnak, vele a százados karrierjének vége
lett. Krúdynak ezekre a tulajdonságaira utal Alvinczi jellemzésének egy
részlete: „Álmatagon ül, de testtartása a sziesztázó párducot árulja el, amely
a kellő pillanatban képes acélrugóvá lenni”.
Maga az a
magyar úri életforma, amelyet Krúdy nem annyira ábrázol, mint érzékeltet
műveiben, jelen esetben A vörös postakocsiban, olyan társadalmi-történelmi képződmény, amelynek semmi benső
összetartó eleme nincs. Alvinczi nyugtalanul él, mert nem tudja, miként éljen,
mert szokásai, kötelességei, tabui, személyes tulajdonságai sehogyan sem
békülnek össze. Fizikailag bátor, érzelmileg nemcsak szemérmes, hanem egyenesen
gyáva. Szerelmi története Esztellával ugyanolyan megfoghatatlan és érthetetlen
történet, mint Toldi Miklós szerelme Piroska iránt. Arany állítása szerint
Toldi szűzen halt meg, ki tudja miért. Alvinczi nem. Viszont afelől, hogy
megtette-e a szükséges lépéseket Esztellával annak érdekében, hogy az Alvinczi
család ne haljon ki – teljes bizonytalanságban vagyunk.
Krúdy – érettkori műveiben, amikor már levetkőzte Mikszáth hatását
– nem ábrázoló, hanem emlékező író. Az emlékezésben oldja föl azokat az
ellentmondásokat, amelyekbe egy szokványos regényírói technikát alkalmazó író
óhatatlanul belebukna. Olyanformán emlékezik, mintha ábrándozna, de ábrándozása
nem a jövő, hanem a múlt felé tart, innen az a lebegő, remegő, sejtelmes
szomorúság, amely úgy üli meg mondatait, mint a tájat a reggeli köd. De
egyetlen pillanatra se feledjük el, hogy A vörös postakocsiban úri ember
ábrándozik az úri világról.
És ez az,
ami kimaradt az előadásból.
A
nézőnek, aki valamelyest ismeri Krúdy világát, ismeri Alvinczi Eduárdot, az
előadás élvezése közben az a benyomása, hogy a darabot csak azok értik, akiknek
– minthogy epizód-szereplők – az egészet nem
szükséges áttekinteniök. Az előadás néhol lassú,
néhol gördülékeny, epizód epizód után játszódik le. A
sok kitűnő alakítás közül hadd emeljem ki Bulla Elma élményszerű kuplerosnéját. Bulla úgy játssza Steinné szerepét, igazi
unalommal és affektált könnyedséggel, mintha mással sem foglalkozott volna
életében. Bágyinét Pártos Erzsi úgy formálja meg,
hogy sajátos bájjal szövi át az öreg hölgy szenilitását, s a belőle következő
bizonytalanságot. Pethes Sándor kitűnő titoknok, Bilicsi
Tivadar ugyancsak kitűnő Unghonberky úr. Schubert Éva
Montmorency kisasszonya harsányan szomorú, mint a
szirmaiktól búcsúzó dáliák egy kisvárosi park elhagyott sétányán, hogy krúdyasan fejezzem ki magam.
A három
főszereplő: Esztella, Alvinczi és Rezeda Kázmér. Hármuk közül egyedül Halász
Judit van a helyén. A szerep hálátlan, Halász Judit mégis megtalálja a módját,
hogy sok színnel, a színekben finom árnyalatokkal életre keltse és
rokonszenvessé tegye ezt az elnyomott, szürke, vidéki úrikisasszonyt,
aki a fél életét már elprédálta. Tahi Tóth László Rezeda Kázmér, s – nagy
meglepetésemre – Darvas Iván Alvinczi szerepében rendezői tévedés. Tahi Tóth
azért mert túl fiatal I. Rezeda Kázmérnak. II. Rezeda Kázmér szerepében kitűnő
volna, de sajnos ezt a szerepet a szerző elmulasztotta megírni. Darvas Iván
viszont nem elég öreg Alvinczi szerepére, ő Rezeda Kázmér korában van. Krúdy
több helyütt utal Rezeda Kázmérnak, ha nem is pontosan a korára, de arra igen,
hogy már nem fiatal. „Nem érdemes senkit és semmit megsiratni” – mondja. Mire
Esztella megkérdezi tőle: „A fiatalságát? (Hirtelen) Az ifjúkori
ideáljait sem?” Egy másik utalás a darab végéről. „Asszonyom – mondja Rezeda
Kázmér -, most nem a vándor lovag pózában állok ön előtt, hanem a sokat
szenvedett és szenvedésében megtisztult férfi tisztességében.” Ugyan ki hinné
el a kamaszosan fiatal Tahi Tóthnak, hogy a fiatalságát siratja, s hogy a
szenvedésben megtisztult? Darvas Iván mindezt, Rezeda egész szerepét könnyedén
elhitette volna a közönséggel.
|
Szinte
Gábor rajzai |
Darvas
Iván Alvinczi-alakításának legfőbb hibája, hogy nem magyar úr. Amikor egy olyan
színészt bírálunk, mint Darvas Iván, aki zsenialitásának már annyiszor mértékét
adta -Az őrült naplójában, a Hazugban,
a Szerelem, ó-ban,
Kárpáthy Abellinóban stb. -, aki arra is képesnek
mutatkozott, hogy alantas bohózatok futtában felvázolt alakjaiból hús-vér
embert formáljon, hogy úgyszólván a semmiből teremtsen, mint egy isten, nos ha
egy ilyen formátumú színészről van szó, a kritikus arra hajlik, hogy a hibát
máshol, ne őbenne keresse, már csak azért se, mert Darvas Iván, hogy úgy
mondjuk: született Krúdy-figura, akiben fiatalsága ellenére is megvan minden
adottság Alvinczi szerepének alakítására. Miért maradt mégis adós Krúdy
emlékező lírájával, sajátos légkörével? Feltehetőleg azért, mert rosszul
irányították. De van egy másik ok is.
Kulturális
életünk területén egy időben az osztályharcnak egy igen különleges változata dúlt,
sajátos magyar változata. Egyik kiváló írónk a többi közt azt írta Horthyról,
hogy egy fogadáson rácsapott a „főméltóságú” asszony fenekére. Ilyen és ehhez
hasonló jellemzések következtében az úri osztályról a valóságtól nagyon távol
álló kép alakult ki s ment át tankönyveken a köztudatba. Tudjuk, mi mindennel
vádolhatjuk joggal a magyar úri osztályt, az azonban, aki azzal vádolja ez
osztály tagjait, hogy a feleségük fenekét tapogatták nyilvánosan, hogy nem
mostak lábat vagy késsel ették a halat, rossz úton jár.
Néhány
esztendővel ezelőtt hangjátékot írtam, a cselekmény a két háború közötti korban
játszódott, s a szereplők részben urak voltak. A színészek közül egyedül Uray Tivadar ütötte meg habozás nélkül a megfelelő hangot,
s találta meg a megfelelő mozdulatokat. No de ő, hogy úgy mondjam, született úr
volt, s egy színházi kultúra nem nyugodhat azon az alapon, hogy mindenki olyan
szerepet játsszék, amilyen az egyénisége, s ha erre vagy arra a magyar
társadalom múltjához tartozó figurára nincs megfelelő egyéniség, a szerep
eltűnik. Uray szerepét később a tévében Szendrő
Józsefre osztották, aki a maga területén kitűnő színész, de arisztokratának
sehogyan sem arisztokrata. Ugyan mi lett volna a Háború és béke Andrej
hercegéből, ha a Szovjetunióban is ilyen felfogás uralkodna a színházi
világban?
Az úri
viselkedési formák, hangsúlyok, mozdulatok lassanként kihullottak színházi
poggyászunkból. Az idősebbek közül néhányan még emlékeznek rájuk, a fiataloknak
ez a világ vagy inkább ez a modor vagy a viselkedési forma idegen, ami az
életben természetes, de a színpadon egyáltalán nem az. Hivatása szerint a
színház a nemzeti múlt egészének a tárháza, a megfelelő kosztümökkel,
hangsúlyokkal, viselkedési formákkal, mint az angoloknál, franciáknál,
oroszoknál. Honnan meríthetett volna Darvas Iván – aki, ismétlem, fiatal
Alvinczi szerepére -, ha a leltárból kifelejtették a magyar urat, mint ahogy a
huszárt is kifelejtették? Holott a huszár tipikus magyar figura, „nagyszerű
emberpéldány”, mint Molnár Ferenc kifejezte magát. Az Olympia legutóbbi előadásán a „snájdig”
huszár helyett egy tartalékos géhás tiszt lépett a színpadra. Ha nem is ekkora,
de ilyenszerű kiábrándulással zárult A vörös postakocsi előadása is.
(Színház, 1969/2.
/február/ 13-16. p., borító)