A vörös postakocsi

Krúdy-bemutató a Vígszínházban

Már az is felfedezésszámba ment, amikor egy vékonyka kötet alig néhány hónappal ezelőtt a novellista és regényíró Krúdy helyett a drámaírót kínálta. Meglepetésként ért, jóllehet tudtuk, hogy Az arany meg az asszony remekmívű egyfelvonásos és nem megzenésített operalibrettó. Három darabját mutatták be még életében Krúdynak, mindhármat csaknem visszhangtalanul. A vörös postakocsi, ez a leginkább „krúdys” színpadi alkotás azonban sohasem érte meg a bemutatót, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Ambrus Zoltán szigorú levélben utasította vissza hosszú huzavona után. Pedig talán egy magyar Giraudoux készülődött benne.

Aki A vörös postakocsiban (amelynek néhány azonos szereplőn kívül semmi köze sincs a hasonló című regényhez) csak az „elbeszélés fonalát” igyekszik a színpadon történtekből felfejteni, azt csalódás éri. A Krúdy-művek jellegzetes atmoszféráját viszont sűrítve, szinte esszenciaállapotban találhatja meg: Alvinczi Eduárdnak a novellákból jól ismert alakjában és Rezeda Kázmérban, az író megannyi alteregójának egyikében. Két belső állapot szembeállítása helyettesíti itt a drámai mozgást: az Alvinczik, a régi nemesi udvarházak hagyományőrző, de letűnt világa iránti nosztalgia ütközik meg a Rezeda Kázmérok örökké nyughatatlan és örökké kielégíthetetlen lelkének Krúdy által is átélt viharaival.

Kapás Dezső rendező már a bemutató puszta tényével is nehéz feladatot vállalt magára: színpadon, látványelemekkel megteremteni azt a stílust, amelyet szavakkal nem tudunk tökéletesen leírni, de ízét nyelvünkön érezzük, amikor kiejtjük Krúdy nevét.

Hangulatkeltő szerep jut Hidas Frigyes kísérőzenéjének, Szinte Gábor áttetsző függönyökkel, lebegő házfalakkal éterivé varázsolt színpadképeinek és Kemenes Fanni egyhangú szürkékkel, és rikító sárgákkal, zöldekkel, vörösekkel jellemző kosztümjeinek.

Kapás nem csupán fél évszázaddal megkésett ősbemutatóra vállalkozott. A teljes Krúdyt akarta felmutatni. Nemcsak a valóság és álom között lebegő képzelődőt (a darabot főleg ez a Krúdy írta), hanem a kiskocsmák világát és kisemberek tragédiáit egyaránt jól ismerő realistát is. Erre az eredeti színdarab kevesebb lehetőséget ad, ezért gondos dramaturgiai előkészítés után más motívumokat, egész jeleneteket is átemelt az író novelláiból. Így feszesebbé, arányosabbá, végső fokon drámaibbá vált a képlékeny, drámaiatlan darab. A füredi Anna-bál álomjelenetét például tartalmilag is jól ellenpontozta Sylvester és Unghonberky úr filmszerűen bevágott, „naturalista” párbeszédeinek groteszk iróniája. Ugyanilyen funkciót tölt be a Steinné „estélyén” vajúdó kiscseléd jelenete, bár ezt a megoldást kevésbé éreztük szerencsésnek.

Az előadás főszereplőinek színészi alkata egy fokkal szabálytalanabb, fanyarabb, mint a megírt szerepeké. Ez bizonyos távolságot teremt Krúdy világa és a mai néző között, s megóv a szentimentális elérzékenyüléstől. Darvas Iván sztoikusan nyugodt, bölcs Alvinczija, Halász Judit ijedt madárfiókához hasonlító Esztellája és Tahi Tóth László belső nyugtalanságú Rezeda Kázmérja egyaránt kitűnő alakítás. A népes szereplőgárdából Bulla Elma (Steinné), Pethes Sándor (Sylvester), Bilicsi Tivadar (Unghonberky úr) és az újra kitűnő Schubert Éva (Montmorency kisasszony) érdemel külön említést.

Koltai Tamás

(Népszabadság, 1968/278. /november 27./ 7. p.)