KOMLÓS ALADÁR:

A MODERN KRÚDY

Szabálytalan jelenség, művészete, fogadtatása, elismertetése is az. Egyetlen nagy sikere epizód volt életében, s hosszú mellőzés követte, az egykorú kritikai köztudatban nem állt első helyen, de rajongóinak még ma is egyre növekvő szektája versenyezve gyűjti antikváriumokban bujkáló könyveit. Művészete alapjában rokon a Nyugat törekvéseivel, de ő távolmaradt nemzedéke harcaitól, s a folyóirat, bár rendre méltatta könyveit, nem tűzte Krúdyt homlokára, csak 32-ben érte a kitüntetés, hogy Kosztolányi kitűnő érzékkel, mint a két legérdemesebb magyar prózaírónak, neki és Móricz Zsigmondnak ítélte a Pen Club díját.

Mi az igazság Krúdy körül? Tanulmányozói abban megegyeznek, hogy olyan dolgokról ír, amiknek kevés vagy semmi közük sincs a kor fontos kérdéseihez, s olyan dolgokat is megszépít, amelyek ezt nem érdemlik meg. Közhely, hogy történeteinek színhelye rendszerint kiskocsma, lóversenytér, csárda, bordély; hősei nyírségi hétszilvafások, óbudai vagy józsefvárosi kispolgárok, ennél sem magasabbra nem jutnak, legföljebb az íróságig, sem lejjebb, legföljebb a prostitúcióig. Mind többé-kevésbé kisiklott ember, furcsa lumpok, különcök, az életben csak élvezetet kereső álmodozók, de az élet legszomorúbb élvezői. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy Krúdy a társadalmat nem osztályokra, hanem nappali és éjszakai foglalkozású emberekre osztja. Kedvencei pincérek, konfliskocsisok, zsokék, örömlányok, kikapós özvegyek, vidéki színlapokról kölcsönzött nevű férfiak. Életük tartalma sohasem a munka vagy más komoly cél, hanem valami regényes szerelem. Mikszáth hősei még az ország urai, bár lecsúszófélben, Krúdy alakjai már csak egykori úriságuk emlékeiben élnek, egy letűnt világ kísértetei. De Krúdy együttérez velük, ha kissé elnéző szeretettel mulat is rajtuk. Sorsukat reménytelennek tartja, de nincs ellenük egy haragos szava — miért is volna, mikor a dzsentri már elvesztette egykori hatalmát. Kiábrándultan, de nosztalgiával gondol rájuk. Haldokló, de szeretetre méltó réteg ez, amely azonban szépen hal meg, emlékezések és álmok között. Krúdy mélyebben benne-él a Nyírségben, semhogy bírálhatná őket. Nemcsak az alakjait hozta a Nyírségről. de a saját életmódját és világnézetét is. A közügyek egyáltalán kevéssé érdeklik Krúdyt, s alakjai közt talán az a legmélyebb rokonság, hogy egyikük sincs a fősodorban, hogy mind a folyó szélén tengődik, ahol az áramlás nem érezhető. Abban az időben, egykor, írja minduntalan. Miért szeret emlékezni? Mert a rétegnek, amelyet leír, már csak múltja volt, jelene, jövője nem. Számára csak a múlt szép. Mert az élet az emlékezésben regényessé lesz és megszépül. Emlékezése menekülés a jelenből és annak harcaiból. Ha van romantikus antikapitalista író, ő az.

Ez a magyarázata, hogy Krúdy emlékezni szerető, múltbamerülő lénye látszólag mintha idegen lett volna a jövőért küzdő Nyugattól.

Történt ugyan kísérlet, hogy 19-es írásaiból magyarázzák meg egyéniségét. Elhibázott kísérlet volt. Krúdy még a Nyugat irodalmi harcaihoz sem csatlakozott, Adyról szóló, több mint százoldalas emlékezésében a költőt csak mint ivócimborát rajzolta meg, versei nemigen érdekelték, bánataiban vagy gondolataiban sem osztozott. Nem véletlen, hogy legrajongóbb híve a már hitetlen, kiábrándult kései Márai volt, s általában azok közt igazán népszerű, akik a halál költészetét is szeretik, nemcsak a harc lüktetését. Mindez természetesen nem ítélet, csak jellemzés. Elmarasztalni őt történelmi jelentőségű témák hiánya miatt nem volna bölcsebb, mint az egyik évszak szépségét kérni számon a másiktól.

De megértéséhez nem elég a társadalom képét vizsgálni, nézeteinél nem kevésbé fontos művei atmoszférája és muzsikája. Vannak lapjai, amelyek melódiája olyan varázsos, hogy olvasásuk közben az embernek szinte eláll a lélegzete a szépségtől, és megszűnik kritikus és irodalomtörténész lenni. Mert Krúdy, ha politikai felfogásában némileg konzervatív is, művészi eszközeiben annál újszerűbb, Reviczky megcsinálta az álomlírát, Krúdy az álomregény megteremtője. A tényeket, érzelmi felhangjaikkal együtt értékeli, elbeszélésében a líra fontosabb, mint a történés, a novella anekdóta helyett sóhajokból és szabad asszociációkból épül, csontozata nemigen van, de páráiban tündéri látomások szállnak, a nyelv zenévé spiritualizálódik. Elődeit Turgenyevben, Reviczkyben, Mikszáthban szokás keresni, s bizonyára tanult is tőlük, de ami egyéni és varázsos benne, az teljesen belőle fakad.

Legjellemzőbb vonása és legfőbb adománya a képek páratlan bősége. Nincs írónk, akiben táj és ember, tárgy és szokás, tapasztalat és emlékezés hasonló bősége élne. A képzetek olyan raja gyűlik fel benne, hogy időnként meg kell csapolnia képzetei vértolulását. Mint hőseit, őt is el-elfogja a leírószenvedély, s néha a tintától is megmámorosodik, mint máskor a bortól. Mint cigány a hegedűre, mintegy ráfekszik az előtte lebegő jelenetre, s önfeledten, félálomban húzza. De e félálomban született látomások tökéletesen felidézik a leírt hely levegőjét, egy-egy élet karakterét.

Mivel Krúdy a jelenségeket érzésekbe ágyazva fogja fel, a rokonérzelem alapján a legkülönbözőbb jelenségek is összekapcsolódnak nála, s ebből váratlan, meglepő hasonlatok születnek. Például: „Úgy hangzol bennem, mint a néger muzsika... Esküvő van a cukorültetvényen és a rabszolgák szájharmonikán fújják az orkánszerű tánczenét, amíg mindenki elveszti az eszét... Máskor magyar népdal vagy, Tisza mentén, holdvilágnál, halásztanyán, sebes szívvel, öngyilkos korszakban... A nagyapám keringője vagy vasárnap délután a zongorámnál... Egércincogás vagy, cirkuszzene. Egy végtelen üvöltés vagy, amely az őrültek házából hangzik.”

Már ez a bőség is figyelmeztet. hogy egyoldalúság volna csak egy réteg haldoklásának költőjét látni benne. Hogy is lehetne az csupán, mikor ez a réteg, ha társadalmi pozíciója reménytelen volt is, igazában tele volt életerővel? Ez a magyarázata, hogy az osztályhaldoklás e költészete majd kicsattan a sok vérbő, érdekes figurától, helyzettől, gesztustól, érzelemtől, hogy zenéjében a pusztulás szólamát egy páratlanul színes hangszerelés ellensúlyozza, s bajos volna eldönteni. melyik szépíti meg a másikat, az olvasó a bús melódiát szereti-e benne, vagy az élet színeit.

Valaha vita folyt arról, realista-e vagy sem. Azt hiszem, kár volna e sokféleképpen értelmezett szó körüli terminológiai vitát újrakezdeni. Igaz, Krúdy nem törekedett úgynevezett realizmusra, sőt gyakran kihívóan fütyült a valószínűségre is. Így például Natália történetét, egy 60 oldalas történetet az Asszonyságok díjában Natália szemének recehártyájáról olvassa le a temetésrendező. Rajzai ha mégúgy bővelkednek is realista vonásokban, látomások claire obscure-jébe olvadnak át, s az érzés melege hatja át őket. Az biztos, hogy nem száraz pozitivista realizmus ez, hanem valami nagyon lírai realizmus. Jellemző, hogy bár elbeszélései gyakran játszódnak prostituáltak és makrók között, s főtárgyuk a szerelem, a szexualitáson Krúdy átsiklik, a szerelem nála csupa rajongás, álom, téboly. Mondhatnám, hogy mint a jelenből a múltba, a szexualitás elől olykor a szerelembe menekül.

Utolsó könyvének novellái legtöbbször a jó húsleves elkészítési módjával foglalkoznak, de a könyv címe: Az élet álom. Költőisége illatait és ízeit azonban a valóság húsdarabjaiból, velőscsontjaiból és füveiből főzi. Egy novellája így kezdődik: „Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe.” Ha egy mondattal is tovább folytatná ezen a módon, a stílus giccsessé válna. De Krúdy így folytatja: „Igazi nevén Schneidernek hívták és egy budai korcsmárosnak volt a fia.”

Ha Krúdy távolmaradt is a Nyugat harcaitól, öntudatlanul ő is Nyugatos volt, századeleji nagy irodalmi megújulásunk egyik óriása. Voltaképp a Nyugat segítségével talált is magára 1910—11-ben, az itt végbemenő nagy stílusfordulat nyomán, amely az írókban felszabadította a szubjektivitást, az álmodozást és a merész asszociációkat. Művészete modern, talán modernebb, mint bármely kortársáé, s hatása legfiatalabb íróink műveiben is továbbél. Elméleti megfontolások nélkül, kotta nélkül játszott, de húrjain olyan dallamok hangzottak fel, amelyekkel sokszor megelőzte a legújabb irodalmi irányokat. A XX. századi magyar prózának Móricz Zsigmond műve mellett másik legnagyobb hegycsúcsa az övé, földje és kőzete más összetételű, de magassága alig kisebb, mint amazé.

(Élet és Irodalom, 1968/42. /október 19./ 7. p.)