Az élet álom
Krudy Gyula válogatott
novellái.
E novellák hősei folytonosan az evés gondolatával vannak elfoglalva. Széplaki
Titusz úrtól kezdve, aki halála előestéjén azon tűnődik, milyen ételt illik
ilyenkor fogyasztani, mindegyiknek van az ételek elkészítése vagy elfogyasztása
terén valami egyéni felfedezése, melynek alapján bizonyos fölénnyel tekint a be
nem avatott embertársakra. Fridolin titokzatos vendége például, mint a
bölcsesség legvégső eredményére, oktatja ki a pincért arra, hogy ha az ember
végigeszi az egész étlapot, mindvégig ugyanazt a kanalat kell használni.
Loncsos úr, az ételek-italok e prófétája, félig a kéjenc, félig a hívő módján
mereng a különböző mártások felett, körülbelül úgy, ahogy a muzsikus mereng
este az ablakban, végtelen futamokat játszva hegedűjén. Amit pedig Nyergesujfalusi úr az ételek szagáról tud mondani, az méltó
volna egy dekadens költő legidegesebb fantáziáira. A paradicsom- és
uborkamártás, a különféle levesek s talán főkép a csonthús ez epikureistái mind elképesztő szakértelemmel és
megmosolyogni való komoly körülményességgel, hosszú-hosszú mondatokban
beszélnek az evésről. Lelki problémáik a gyomrukban vannak, s életük
legfontosabb pillanatait kiskocsmákban, teli tányérok mellett élik át. S talán hogy
minél teljesebben belehelyezkedjünk abba a perspektívába, amely szerint az
ételeknél végetér az élet birodalma, maga Krudy is ilyen jelzőket használ: „káposztaszagú hang”, „vöröskáposztaszínű szem”.
Érdemes feladat volna megírni egyszer a magyar evés szellemtörténetét. Igen,
szellemtörténetét, mert a magyar s főleg a kálvinista magyar embernek az evés
nemcsak táplálkozás, hanem öntudatlan pogány szertartás is, áldozás az egyedüli
való értékek előtt. A magyar géniusz a „magnum
áldomás”-ok zsíros talajából nő ki, mint, teszem, az
orosz a népi vallásosságból. Régibb irodalmunk nem sokat tud erről; az új,
úgynevezett nyugatos írók eszméltek először a magyar élet ez egyik legfontosabb
és legeredetibb vonására. De mily különböző náluk az evés értelme! Ady, aki már
rajtafelejtette szemét a Nyugaton, csak kénytelen-kelletlen s dühösen adja meg
magát a bornak. Móricz érti meg először az „úri muri”-t, mint egy Ázsiából
átmentett ősmagyar szertartás továbbélő emlékét, Szabó Dezső hősei, akik annyit
esznek, amennyit modern regényekben egyébként csak szeretkezni szokás, oly
nagyképűen s annyi „kozmikus” tudattal táplálkoznak, mintha minden étkezésük
előtt expresszionista kiáltványokat tanulmányoztak volna, Krudy
figurái pedig olyan lelkesedéssel élvezik az asztal örömeit, amely mögött
irónia és fájdalom érzik.
Mert vigyázat! Nehogy azt higgye valaki, hogy Krudy
csakugyan nem akar mást mondani a hőseiről, csak azt, hogy szeretik-e s hogyan
szeretik a savanyúkáposztát. A szakácskönyvi
problémák itt takarnak valamit. E problémák oly szegények, a hozzájuk fűzött
lírai megjegyzések viszont oly eleven és gazdag szellemet árulnak el, hogy az
olvasó gyanakodni kezd. Érzi, hogy itt valami hiábavaló pazarlás történik, ily
finom idegrendszerek és szivárványos képzeletek más problémákat érdemelnének a
sorstól. Komikus, hogy ezek a furcsa nagy gyerekek nem sejtik, mily kicsiny az
a világ, amelyről ők oly aránytalan fontoskodással tárgyalnak, de éppoly
szomorú is. Az evésért való lelkesedés nem oly magától értetődő dolog ezeknél,
mint Móricz hőseinél; inkább csak annak a kifejezésére szolgál, hogy nincs
egyéb, amiért lelkesedhetnének. Épp ezért akinek enni támad kedve a
Krúdy-figurák szakácskönyvi fiorituráinak olvasása
közben, azt hiszem, nem értette meg e novellákat. A kiskocsma, ahol e novellák
lejátszódnak, közvetlenül a nihilizmus partján fekszik, időbelileg
pedig a fin de siécle korszakában van. Hogy ez a
kommentár nem erőszakolt és hamis, arra egy érdekes bizonyítékot idézhetek. Van
Krúdynak egy novellája, amelynek befejezése oly váratlan és merész, hogy talán
csak a dadaistáknál találni párját. Azt a novellát gondolom, amely Szortiment
lapszerkesztő kitűnő gabelfrüstückjét írja le a Hét
Bagoly nevű belvárosi vendéglőben s amely meglepetésszerűen úgy végződik, hogy
a szerkesztő úr éjfélkor frakkba öltözik, mintha bálba készülődne s noha előző
napon minden kedvére történt, szíven lövi magát. Miért? Az olvasó meghökkenve
lapoz vissza, nem kerülte-e el valami a figyelmét. Nem, ennek az
öngyilkosságnak semmi közvetlen oka nincs.
S a befejezés mégsem értelmetlen, ellenkezőleg, még a többi novellára is
hirtelen új világosságot vet. Egyszerre rájövünk, hogy valamennyinek a hőse
ugyanígy bármikor szíven lőhetné magát, hiszen semmi sincs, ami az élethez
fűzné őket. „Az élet álom” a kötet címe. Persze, hogy álom annak, akit semmi
sem érdekel igazán - a nők sem -, csak a kalarábé és a veresrépa.
Szerencsére Krúdy Gyula jó ízlésű úriember s nem pályázik szívfájdításra.
Szemérmes diszkrécióval érezteti, hogy történeteinek háttere szomorúnak is tekinthető;
de ő inkább mosolyogva gondol rájuk: egyrészt, mert nagyon messze vannak tőle
(hiszen neki semmi köze hozzájuk, nemdebár), másrészt
mert ezek az esetek igen régen, egy elmúlt kicsiny, kedélyes Budapesten
történtek, amelyben még mindenki ismerte egymást, s még hozzá komolyan sehogy
sem vehető emberekkel, pénztelen éhenkórászokkal, többnyire a sajtó
képviselőivel, akik szívesen ellógnak a kocsmából fizetés előtt. Alakjai kívül
állnak a polgári társadalmon, sőt az életen is, az emberek dolgaihoz semmisem
fűzi őket, hacsak hiúságuk nem – mert a tekintélyükre még mindig sokat adnak –
; a bohémnek, a 19. század e kedvelt hősének a Murger-inél
százszor szomorúbb, kísértetszerű magyar változatai ők, meg lehet érteni, ha a
legtöbb ember számára idegenek a történeteik.
Krúdy maga is állandóan távolról gondol rájuk. A legtöbb elbeszélőnél, sőt
talán hozzátehetjük: az igazi elbeszélőnél nincs így. Hiszen távolság csak két
egymáson kívül fekvő pont közt fogható fel, már pedig az igazi epikus arra
törekszik, hogy a műben önmaga teljesen eltűnjön s csak az ábrázolt tárgy
legyen látható. A távolság minden milliméternyi növekedése az író lírájának
előtérbe nyomulását jelenti. Ha egy írónál nagy ez a távolság, biztosak
lehetünk, hogy inkább lírájával igyekszik hatni, mint rajzainak felejthetetlen
élességével. Ha Balzacra vagy Tolsztojra gondolok, történetek és regényhősök
jutnak eszembe, ha Krúdyra vagy (aki ebben rokon vele) Szomoryra gondolok,
elsősorban egy élethangulatra emlékszem, akár egy verseskönyv elolvasása után.
S bámulatos, hogy ez az élethangulat milyen leleményességgel és biztossággal
találja meg a maga kifejezésére szolgáló eszközöket s mily pontos mérnöki
szerszámokkal vigyáz ama jellemző távolság megtartására. Soha nem kisebb az és
nem nagyobb. Mondják, hogy a ló világképe főleg látás-, a kutyáé leginkább
szagképekből alakul. A különböző művészegyéniségek világszemléletében is
kimutatható egy- egy elem uralkodása. Ritkán találni azonban olyan sajátos és
következetes szemléletet, mint a Krúdyé.
Oly vaskos kötet, mint az „Az élet álom”, mely Krúdy válogatott novelláit
tartalmazza, az írónak természetesen nemcsak a képességeit árulja el, hanem a
korlátait is leleplezi. Krúdy legszembetűnőbb gyengéje az egyhangúsága, amely
már-már szegénységnek volna mondható, ha birtokának szűk voltáért ez az író nem
kárpótolna növényeinek ritkaságával és színpompájával. Meg tudnám érteni azt
is, ha valaki, akár Szomoryban, benne is csak a stílusművészt csodálná vagy
nagyszerű kuriózumot látna csupán. Valóban, aligha van írónk, akinek egész
anyaga és minden eszköze annyira a sajátja volna, mint neki, s némileg már ez
is érthetővé teszi egyhangúságát. Krúdy Gyula egy-egy mondata a magyar próza
legszebb lírai trouvaille-a, főképp élettelen
dolgokat: szagokat, szelet, esőt, őszi mezőket, tabáni tárgyakat és azok
hangulatait megelevenítők, mellékmondataiban pedig, amelyek itt fontosabbak a
főmondatoknál (mert Krúdynál a kísérő reflex fontosabb, mint a történés), mint
széles oldalfolyosókon, gyakran egész életképek és epizódalakok villannak fel.
Legkedvesebbnek mégis azokat a novelláit találom, amelyek látszólag csupa
humor: mint „A fogadósné vagy az elvarázsolt
vendégek” és „A kidobott vendég”. Hangosan nevetni persze ezeken sem lehet,
csak csendesen mosolyogni, - noha például Loncsos úr figuráját, aki beül a
kocsmákba, hogy a vendégekkel megbeszélje, mit megbeszélje, meglelkendezze az
ételeket, de rendeléskor kiderül, hogy nincs pénze s a pincér felszólítására
kénytelen odébbállni, bármely vígjátékíró megirigyelhetné.
(Komlós
Aladár: Írók és elvek.
Bp. 1937, Nyugat. 81-83. p.)