Magyar írók Oroszországról

Írta: Komlós Aladár

A magyarság a nagy európai nemzetekkel majdnem egyidőben, 1860 táján kezd megismerkedni az orosz iro­dalommal s annak tükrében az orosz élettel. Egy meg­ismerkedés következményei mindig kiszámíthatatlanok. Nem lehet előre tudni, közömbös és laza társadalmi kapcsolat lesz-e belőle, vagy gyűlölködés vagy talán szerelem. Mi lett az oroszokkal való megismerkedésből?

Gogol, Turgenyev, Lermontov és társai magyar klasszi­kusaink karján sétáltak be olvasóközönségünk látókörébe. Gogolt Arany János mutatja be, Turgenyevre Gyulai hívja fel a figyelmet, Lermontovot Arany László ismerteti elő­ször. Láthatóan érdeklődéssel fordulnak nagy szláv írótársaik felé. Gyulai bírálatából világosan látható, hogy mint jó írókat, a valóság becsületes ábrázolóit becsülik őket. Esztétikai és politikai törekvéseikben egyaránt roko­nok velük. Az oroszok művészi tekintetben realisták, poli­tikailag pedig a jobbágyfelszabadítás és a serény munka hívei. Mindenképp megérdemlik a tanulmányozást.

A korszak egyik remekművén mindenesetre érezzük is az orosz példa termékeny hatását: Arany László Déli­bábok hőse című versesregényén, mégpedig mind meddőn álmodozó hősének oblomovi elgondolásán, mind az író kérlelhetetlen és mégis részvéttel teli igazságszeretetén, mind puskini varázsú tájképein. De talán Gyulai rea­lizmusának kifejlődését is segítette az orosz példa, sőt állítólag Arany János Tengeri hántásán is megállapítható Turgenyev nyoma.

Ne gondoljuk azonban, hogy irodalmunk viszonya az oroszhoz mindig a megbecsülő, de hűvös tanulmányozás marad. Arany-Gyulai köre, noha szívesen tanult az oro­szoktól, bensőbb viszonyba nem jutott velük. Gyulaiék sokkal mélyebb gyökerekkel álltak a magvar talajban, semhogy bármily erős áramlat kibillenthette volna őket egyensúlyukból. A szerelem egy kicsit hűtlenség is önma­gunkkal szemben, s ők nem tudtak hűtlenné válni a ma­gyar szellemhez egy pillanatra sem. Egyszerre forróbb levegő csap meg bennünket, ha a 80-as évek végen Reviczkyt olvassuk. Ő már nem bírálatot, hanem lelkes tanul­mányt ír Tolsztojról és még lelkesebb verset Turgenyevről. Az Apák és fiúk szerzője neki nem író, hanem minden emberit ismerő, értő, meleg szív, akit ő nem tanulmányoz, hanem szeret. Az orosz irodalom legbuzgóbb magyar for­dítója, Szabó Endre pedig lelkesedésében nekiáll az orosz nyelv tanulmányozásának, majd kiutazik Oroszországba, hogy a nagy szláv nép irodalmán kívül annak életét is megismerje. Ettől kezdve – évszám szerint 1889-től – az orosz könyv a magyar író számára nemcsak irodalom hanem egy magasabbrendű élet és lélek tükre is. Mi benne a vonzó és magasabbrendű? A szívnek valami frissessége, az érzés egyfajta nyílt megnyilatkozása, az emberi kap­csolatok nagyobb bensősége, aminőt a merev civilizációs formák közt élő Nyugat már nem ismer. A nyugati ember­ben ősi érzések mozdulnak meg, ha orosz írót olvas.

S míg az öreg Gyulai lassan elfordul az orosz regény­től, a fiatalok belészeretnek, bódult rajongással. Más vi­szony ez, mint aminőben az angol vagy francia irodalom­mal vannak. Ha egy nagy német vagy francia írót sze­retek, úgy érzem, Goethét, Baudelairet szeretem, nem valamit, ami német vagy francia. Még az is megtörtén­het, hogy nagy német írók szeretete mellett a németek gyűlöletesek vagy közömbösek nekem. Ha Puskint, Tur­genyevet szeretem, rajtuk keresztül feltétlenül szerelem az orosz életet és lelket is. Egyetlen irodalom tükrében sem szépült meg annyira a benne ábrázolt nép élete, mint az orosz regényben szent Oroszországé.

A századforduló két legnépszerűbb orosz írója nálunk Puskin és Turgenyev. Egy időben minden lusztrumban felfedeznek nálunk egy új Turgenyevet. Kinevezik magyar Turgenyevnek Vértesi Arnoldot, Abonyi Lajost, Petelei Ist­vánt, Gozsdu Eleket, Justh Zsigmondot, Török Gyulát. Ahogy volt és van nálunk anglománia, ahogy vannak francia- és német-imádók, úgy 1881 óta vannak szerel­mesei az oroszoknak is. De míg az anglománia az angol élet közvetlen megismerése nyomán támad, az oroszok sze­relme az irodalom nyomán. Hiszen íróink nem tudtak oroszul, s egy-kettő kivételével nem jártak Moszkvában. Mit szeretnek itt? Az anglománia az angol életformák, a francia-imádat a francia nyelv és irodalom, a német-rajongás a német tudomány és ipar hatalmas teljesítményeit csodálja, ez a sajátos orosz lelket. Mert míg az angol, francia, német lélek alig-alig érezhető, az orosz erősen van, s varázsosan más, mint a nyugati. Rokoni és idegen, meghitt és titokzatos egyszerre. Erre az oroszimádatra jel­lemző, hogy nem «tanulmányoz». Nem is annyira iro­dalmi példákat lát az orosz regényben, mint inkább egy nosztalgiákat ébresztő élet tükrét. Oroszország mithosz itt, a megváltás földje, a boldogság ígérete, az írók képzelete szédült szerelemmel röpköd körülötte. Nem az orosz re­gény fontos már itt, hanem az orosz élet. Oroszország magyar írószerelmeseinek munkáiban nem is igen találjuk a hatás megfogható irodalmi nyomait, kimutatható átvé­teleket, az ő hőseik csak szeretik és idézgetik az Anyégint és Turgenyevet.

Mi kevésbbé orosz például, mint Krúdy alakjai, e magánosan sóhajtozó és merengő hősök, s hol látható mégis erősebben az orosz írók szerelme, mint nála? Az ő hősei­nek lelkében az orosz írókért való rajongás éppoly fontos vonás, akár az élő ismerőseikhez fűző kapcsolataik. A vö­rös postakocsi-nak hősei közt például ragályszerűen hódít az orosz-imádat. Horváth Klára színművésznő arról álmo­dozik. hogy orosz diáklánynak kellett volna születnie, úgy Gorkijnak lehetett volna a szeretője, vagy egy nihilistának: még a régi regényalakok is, Turgenyev hősei, vagy Oblomov mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. «A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasútjaik, melyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejű templomok.» Louise asszony Ilics Ivánnak nevezi öreg barátját, Bonifácz Béla költőt, Reviczkyt, Tompát és Turgenyevet rendel a beteges lelkű vidéki költőnőnek. Rezeda szerkesztő úr pedig Byron vagy Puskin verseivel udvarol a nőknek, őt diákkorában egy művelt fiatal asszony ismertette meg az Anyéginnel. Anyégin! Tán csak azért volna jó mégegyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget pad­ján, kivésett női szívek és névkezdőbetűk között először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvába utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyéginek vagyunk ifjú korunkban. És ugyan Lensky bús sírhalmán ki nem könnyezett? Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ cso­dáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz. hírlapíró, Puskin Sándor, – és mind­ezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szívvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg Berta sárgakeztyűs kezét:

– Tatjána! – mondta.

Az asszony megsimogatta az ifjú nedves szemét:

– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam...

– Szeretem.

– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony.

Mint ahogy ha napba néztünk, utána mindenütt nap­foltok csillognak előttünk, ennek az oroszimádatnak sajátos megnyilatkozása, hogy orosz regényalakok másait látja min­denütt maga körül. Örül, ha orosznak hiheti magát és környezetét. Lehetőleg mindenkit orosz kosztümbe öltöztet. Osvát Ernő Orosz Iván című regény töredékének hőse pél­dául kitalál egy Fofin nevű nemlétező orosz írót. Különben: «Orosz Iván – az orosz műveltségének köszönhette a nevét. Műveltségét talán az orosz neveknek köszönhette, azoknak az orosz neveknek, amelyeket kívüle senki sem ismert, de amelyeket annyi természetességgel kezelt, annyi honvággyal hangsúlyozott, mint akinek szívében a moszkvai harangok ezrei bimbamboznak. Az orosz írók közül különösen az árnyékban maradt zseniket kedvelte, és olykor valóban meglepő dolgokat citált belőlük. Oly világ volt ez, mely ha – amit nem akarunk feltenni – nem létezett is: ő otthon volt benne... Igen, Oroszország, ez volt az ő kincse, az ő mindene. Az a föld, ahol élni s meghalni szeretett volna. Ami Mignonnak Itália, az volt Ivánnak Oroszország.» Ennek a ragálynak egyik utolsó megnyilat­kozása Karácsony Benő Pjotruskája, amelynek egyik hőse, Csermely János, egy ütődött irodalomrajongó, orosz ne­vekbe öltözteti ismerőseit.

Az orosz irodalom nagy realistáit, akik, még ha bírá­latot mondanak is, érezhetően kedvtelve festik az orosz élet képeit, két óriás követi: Tolsztoj és Dosztojevszkij, akik az ábrázolás élvezése helyett elsősorban a világnézeti válság veszélyeire akarnak rádöbbenteni, amelybe az orosz tár­sadalom jutott. Ezek az óriások nálunk nem lettek oly népszerűek, mint Puskin vagy Turgenyev, vagy mint a modern német és francia irodalomban voltak. Nálunk az orosz realisták hatottak elsősorban, nem a gondolkodók; a képek és hangulatok, nem a problémák. Nem mintha egyáltalán nem látnók hatásukat. Elég ennek bizonyítékául Földi Mihály regényeire utalnunk, vagy Kosztolányi némely versére, mint a Bús pesti nép-re, ahol szentnek mutatja be az utcalányt:

«Éhes leányaid, kiket szeretnek,
Kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
Gázláng alatt sötéten állanak.»

Ez a szemlélet aligha jött volna létre Dosztojevszkij részvét-kultusza nélkül. De egészében a hatás sem mennyi­ségre, sem értékre nincs arányban a két óriás író jelentő­ségével. A magyarázat nyilvánvaló. Nálunk ismeretlen volt a világnézeti válság, amelyben Tolsztoj és Dosztojevszkij gyökerezik. Nagy Lajos találóan írja: «Szinte látom már a magyar Dosztojevszkijt, amint szerkesztői, lektori és kiadói utasításokra javítgatja Bűn és bűnhődés-ét, amely­ben nagytarcali és tarcali Raszkolnyikov Bölömbér nem öli meg az öregasszonyt, hanem csak ráijeszt; a regény sötét tónusa is némi megvilágosításban részesül, – fehér színek utólagos fölkenésével – esetleg néhány jó viccet is beletűz a regénybe, lehetőleg szóvicceket... Mondom, szinte várom már az új Raszkolnyikov-ot, amelynek hőse nemcsak hogy nem öli meg az öregasszonyt, hanem ellenkezőleg, brilliáns fülönfüggőt visz neki ajándékba és megkéri a kezét, a vég azután: máig is boldogan élnek,ha meg nem haltak.»

De azért Tolsztoj és Dosztojevszkij is megnövelték nálunk az orosz lélek nimbuszát. Amint a külföldi átlagolvasó a «magyar» szóhoz a paprikát, csikóst, gulyást társítja, úgy Dosztojevszkij óta a magyar és nyugati olvasó úgy képzeli, hogy minden orosz lelke mély és titokzatos, minden orosz az epilepszia és az istenkeresés örvényei szélén támolyog. Ha történetesen egy eleven orosszal talál­koztunk, a félelmetesen magasabbrendűnek kijáró tisztelet­tel vártuk, mikor veti el magát a földön, hogy habzó szájjal mélyértelmű kérdéseket és kijelentéseket tegyen.

Mikor legjobb íróinkat olvassuk és szeretjük, nem is sejtjük, hogy abban a gazdag vegyületben, amely a magyar irodalom, egyik legnemesebb íz az orosz iro­dalomból ered. Ennek legújabb korszaka – az, amely a szovjetcsillag jegyében áll – végét vetette a művészi hatás korszakának. Ma nem irodalmi mintának látjuk az orosz regényt, mint Gyulaiék, de a benne ábrázolt élet már merengő nosztalgiát sem ébreszt bennünk, mint Krúdy hőseiben, sem a titokzatos és félelmetes mélység borzon­gását, mint Dosztojevszkij rajongóiban, hanem elhatáro­zást egy új szociális élet megvalósítására. Az új orosz ember nem mély és nyavalyatörős, hanem céltudatos, józan és egészséges. Kevesebb lelki problémája van, mint apáinak, mert megoldotta azokat. Ideálja nem a beteges részvét, hanem a cselekvő szolidaritás. A magyar olvasó ezt az új embertípust egyelőre még kevésbbé ismeri, mint az elméleti alapokat, amelyeken az orosz élet nyugszik. Ha jobban megismeri, hatása bizonyára termékenyebb, szélesebb és tartósabb lesz, mint elődeié.

 

(Új Idők, 1946/13. /március 30./ 223-224. p.)