Beszélgetés Rényi Tamással

Magyar filmhetek Amerikában

Február elejétől május végéig hat amerikai nagyvárosban tíz magyar film kerül a közönség elé (Szindbád, Völgy, Fényes szelek, Szerelmesfilm, Horizont, Feldobott kő, Szeressétek Ódor Emíliát, Magasiskola, Sziget a szárazföldön, Csend és kiáltás), de három rövidfilmet – Angelus, Hosszú futásodra mindig számíthatunk, Diákszerelem – is vetítenek. Az ünnepélyes megnyitáson, amelyet Los Angelesben a Modern Művészetek Múzeumában tartottak, résztvett Bíró Yvette filmesztéta és Rényi Tamás, a megnyitón szereplő Völgy című film rendezője.

– Los Angelesen kívül még San Franciscóban, New Yorkban, Washingtonban és Bostonban is jártunk – mondja Rényi Tamás – és őszintén mondhatom, rendkívüli módon meglepett, hogy a magyar filmeket milyen nagy sikerrel vetítették, noha a várakozásunktól eltérően a közönség túlnyomó része nem „hazánkfia”, hanem amerikai volt. A filmek közül a legnagyobb hatást a Szindbád váltotta ki.

– Mit tapasztalt: menynyire ismerik Amerikában a magyar filmművészetet?

– Az amerikai fiatalok között divat lett a film. Az egyetemeken sorra nyílnak a filmtanszékek, ahol a hallgatók filmelmélettel és gyakorlattal egyaránt foglalkoznak. Azok, akik nem a „filmcsinálást” választják hivatásuknak, azok is felveszik melléktantárgyként. A nagy városokban lévő Modern Művészetek Múzeumában a film egyenértékű helyet foglal el a képzőművészetekkel. Mindegyikben létesítettek mozitermet, amelyek egyúttal a filmklubok szerepét is betöltik, azaz minden egyes filmvetítés után a közönséggel megvitatják a látottakat. Nos, a film iránti rendkívüli nagy érdeklődésen belül hallatlan nagy szomjúság mutatkozik a kelet-európai filmek iránt. Tisztában vannak a magyar film helyével, az európai filméletben, de be kell vallani, hogy a csehszlovák és lengyel filmgyártásról bővebb ismeretekkel rendelkeznek. A magyar filmrendezők közül háromnak – Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István – a nevét ismerik, s ennek megfelelően három filmről – Csillagosok, katonák, Szerelem, Apa – beszélnek. Meggyőződésem, hogy a magyar filmheteken bemutatott játékfilmek szélesre tárják majd Magyarország felé is az „ablakot”, annál is inkább, mert a magyar filmesek már a filmgyártás kezdetén hírnevet szereztek maguknak Amerikában.

– Találkozott valakivel a régiek közül?

– Természetesen. Két idős mesterrel, Zukor Györggyel és az ugyancsak magyar származású King Vidorral. Zukor György, aki immáron negyven éve él Hollywoodban – a lakására is meghívott bennünket. Az agg mester negyven éve nem volt itthon, s mégsem „töri" a magyar nyelvet, kiejtésén egyáltalán nem érződik idegen akcentus. Zukor György, aki a hollywoodi filmszakma nagy örege, legbefolyásosabb tagja, hallatlan kedvességgel, közvetlenséggel fogadott bennünket.

– Milyen filmirányzatok érvényesülnek Amerikában?

– Tulajdonképpen két fajtáról lehet beszélni. Az egyik az úgynevezett kommerciális film (Amerikában ennek nincs pejoratív értelme, mint nálunk), amelyek között – ritkán ugyan – igen jó művészi színvonalú filmek is akadnak, bár általában gyenge ízlésigényt elégítenek ki. A másik az úgynevezett „Independent”, független irányzat. Ezeknek a filmeknek egyik része kísérleti jellegű, a másik része őszinte, társadalomelemző, bíráló, sőt egyikük-másikuk harcos film. Amerikában a társadalomelemzés egyfajta művészi és világnézeti hozzáállást jelent. Az úgynevezett Underground-filmekkel – amit annak idején a New York-i filmiskola indított el – nem találkoztunk, mivel a sok Independent-film – amely egyszerre igényli a korszerű formát és a társadalombírálatot – magától értetődően kiszorította az Underground-filmeket.

– Milyen érdekes filmet láttak az USA-ban?

– A legjobban Casavetes filmje, a Mini és Moskowitz tetszett. A film tulajdonképpen szerelmi történet, amelyben a rendező a magány és az egymásra utaltság zseniális ábrázolásán keresztül mondja el két elesett amerikai kisembernek egymáshoz csapódását. Coppola filmje a Godfather, az amerikai olasz maffiáról ad hallatlan kemény, reális képet. Amikor megkérdezték Coppolától, vajon, nem fél-e, hogy a maffia bosszút áll rajta a filmbeli leleplezésekért, a rendező így válaszolt: „Nem. Egyébként is én vagyok az egyetlen amerikai rendező, aki ezt megcsinálhatta, mert olasz nevű és származású vagyok.” Feltétlenül szólnom kell Bogdanovits rendező Az utolsó mozielőadás című filmjéről, amely egy texasi kisváros poros reménytelenségében néhány diákgyerek felnőtté válásáról beszél.

– Néhány évvel ezelőtt úgy hallottuk, hogy válságba kerültek az amerikai mozik, ön is így tapasztalta?

– Nem. A válság a múlté. Annak idején a televízió valóban elvonta a nézőket a „házon kívüli” szórakozásoktól, de a tévé-dömping ma már odáig jutott – egyszerre 14–18 csatornán sugároznak éjjel nappal –, hogy inkább ki sem nyitják a tévékészüléket és helyette moziba, színházba mennek. Saját szememmel tapasztaltam, mindenütt ahol jártam, hogy a mozik és a színházak zsúfoltak.

 

 

Körmendi Judit

 

(Film Színház Muzsika, 1973/12. /március 24./ 26. p.)