Svejk és Szindbád

Sokat bolyongott Svejk, a derék katona, sokat hányódott-vetődött Szindbád, a hajós, de sosem találkoztak, – ebben az írásban mégis együtt szerepelnek, nem is annyira ők, mint kedves vendéglőik. Az egyik Hasek híres regényhősének »A kehelyhez« címzett vendéglője Prágában, a másik a modern Szindbád írójának, Krúdy Gyulának (ma 33 éve halt meg) korcsmája Óbudán. A kérdés az, mennyire irodalmiak ma ezek a szórakozóhelyek, vagyis mennyire ápolják hajdani különös törzsvendégeik emlékét, hogy ne csak asztalukhoz, hanem a művekhez vonzzák a közönséget.

»A kehelyhez« címzett vendéglővel kezdődik Svejk története. Emlékszünk ugye, hogy mindennapos vendég volt ott a leendő derék katona: onnét vitte el a titkosrendőr... S emlékszünk Palivec úrra, a vendéglősre, aki a poharakat mosta és aki híres volt trágárságáról, bár művelt férfiú hírében állott? S nem felejtettük el, hogy a falon Ferenc Jóska képe függött, amelyet Palivec úr később a padlásra száműzött, mint minden bajok forrását. Mindezt jobbára Hasek írói képzelete teremtette a valóságból táplálkozva – az egész ma mégis kézzelfogható valóság, azaz: van ilyen vendéglő Prágában, ott lóg a falon Ferenc Jóska képe, ide került a padlásról, és senki ügyet sem vet rá. A vendéglő állandóan zsúfolt, sok benne a külföldi – prágai újságíró barátom engem is meghívott:

– Svejk szívesen lát egy pohár sörre!

Amikor távozni készültem, a felelevenített Svejk történetektől derűsen és a teremben a kort idéző emléktárgyak hangulatával telve, emlékül, mint mindenki, egy Svejket ábrázoló képeslapot kaptam. S csattanóul elmondta vendéglátóm, hogy »A kehelyhez« mai vezetője szintén Palivec. A regénybeli Palivechez csak annyi köze, hogy a nevük és foglalkozásuk azonos. Ha lúd, legyen kövér – ha Svejk-vendéglő, legyen teljesen az – nos, a hagyományápoló cseh vendéglátóipariak addig kerestek, amíg megtalálták a régi Palivec úr névrokonát, aki szintén a szakmában dolgozott ,és megtették az irodalmi vendéglő vezetőjévé.

A derű, hangulat és kedves történet egy darabig szórakoztatott még, aztán csak nosztalgiát ébresztett bennem. Óbudára, a Mókus utca 22-re, – a »Híd« vendéglőre gondoltam; valaha, amikor a harmincas évek elején, élete végén Krúdy Gyula oda járt, még tulajdonosáról a Kéhli nevet viselte. Hogy mi emlékeztet itt Krúdy Gyulára, a Szindbád-sorsú íróra? Egy kicsi aranybetűs emléktábla bent a falon, annál a helynél, ahol asztaltársaságával, Várkonyi Titusszal, Kállay Pistával, Hargitay Pistával, Herceg Elemérrel és az Amerikát járt munkással, Ring Pállal üldögélni szokott. A fogas is a régi, de már nincs ott a búboskemence, amelyen Kéhliné annak idején télidőben meg akarta melegíteni Krúdy borát... Mit is válaszolt neki az író?

– A bort hidegen, a menyecskét melegen szeretem.

Az udvaron állnak még a vén diófák és az öreg gesztenyefák – egyéb semmi, de semmi nem emlékeztet Krúdyra.

A Mókus utcai vendéglőnek komoly vonzóerőt ad, hogy Krúdy Gyula, aki a szomszédban lakott, oda járt – mégsem mondhatjuk, hogy az emléktábla régen volt elhelyezésén kívül valami is történt volna a vendéglőben. Nem Krúdy-hangulatú a zöldszilvánik hajdani korcsmája... Az ivóban a falon rigmusok, melyek kedvesek, de nem voltak Krúdy idejében, a belső teremben a Mókus utcát mutató freskó szintént újabb keletű. Nincs egyetlen Krúdy-kép, fénykép, emléktárgy, sehol egy Krúdy-idézet. Nincs faliszekrényke, ahol Krúdy-könyvbe lapozhatna a vendég. Az étlap? Fel kéne rajta tüntetni, milyen ételeket kedvelt az ízek ínyenc írója.

Hány gazdája lehetne ennek az ügynek – és nincs egy sem. A Svejk-vendéglőben Prágában az a külföldi is kedvet kap a derék katona történetének elolvasására, aki sosem hallott róla. A Mókus utcai vendéglőből jó ízekkel távozik ugyan, de Krúdyról édeskeveset visz magával. A Svejk-vendéglőben szinte vártam, mikor lép be Hasek hőse – a Mókus utcaiba nem várom Krúdyt, mert ha jó három évtized után belépne —, lehangoltan távozna, vissza a Duna felett lebegő párába...

Kóródi József

(Magyar Nemzet, 1966/112. /május 13./ 4. p.)