Krudy Ilona bogárfekete szemével rámnéz. Biztosan azt hiszi, hogy eszelős vagyok. De mint utóbb kiderül, ez a feltevés kissé túlzott, mert elérti a célzást:

– Igen, Márai könyve, amit apámról írt, igazán nagyon szép könyv, csak sok a költői elgondolás benne.

– Fontos ez? – kérdezem olyan hangon, mely inkább Márainak ad igazat, mint Krudy Ilonának.

– Igen! Fontos! – feleli határozottan. – Ő nem azért halt meg gyertyafény mellett, mert kikapcsolták a villanyt! Hanem egyszerűen azért mert szerette a hangulatos gyertyavilágítást. Mindig így dolgozott. Akkor is, mikor utoljára jött haza: meggyujtotta a gyertyát és – meghalt. Oly szépen szenderült el, ahogyan nagyon kevesen búcsúznak a földről A legszebb férfikorban érte a halál. És az volt a csodálatos apámban, hogy egy percig sem volt beteg, vagy nyűgös. Soha. Azt a szót, hogy »fáj«, nem ismerte. Mindig úgy járt-kelt nap-nap után és hosszú évek során, mintha örökké jókedvű és megelégedett lenne. Azt hiszem, ez így is volt. Mikor az utolsó időkben a szívével bajlódott, az orvosok erőszakoskodására befeküdt a Park Szanatóriumba. De még ekkor sem tudott megszokott életmódjáról lemondani. Kedvencük volt és szerették. Mindent elnéztek neki. Megesett, hogy a reggeli vizitnél télikabátostól feküdt az ágyba, mert épp akkor osont be a szanatórium kapuján. Behúzott nyakkal, félénken pislogott az orvosra, olyképpen, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és tudja, hogy ezután valami szörnyű megtorlás következik. Édesen gyerekes tudott lenni ilyenkor, hogy nem volt szíve senkinek megdorgálni őt. Így hát ez az orvosi felügyelet csak annyiban változtatott a körülményeken, hogy reggel nem itthon, hanem a szanatóriumban feküdt le.

– És nem unta ezeket az állandó éjszakai csavargásokat? Mit csinált ilyenkor!

(Úgy néz most, mintha valami különös és titokzatos kis pletykát akarna közölni velem. De ebben az ügyeskedésben nem bízom már. A nők értik a módját annak, hogy kíváncsivá tegyék az embert, aztán »cumtrucc« – nem mondanak semmit. Ezért nyugodtan hátradőlök a székben és már jóelőre csalódást színlelek.)

– Eléggé jól ismertem, sokat voltam együtt vele, mégsem tudok különösebbeket ezekről az éjszakai utazásokról. Más emberek, mint én is, ilyenkor alszanak. Ő inkább ekkor volt elemében, ekkor élt. Azt hiszem, csupán megszokás dolga ez is. Mint ahogy mi is itthon, megszoktuk, hogy megvacsorázik, fogja a kalapját és elmegy. Ez már természetes volt Sőt akkor csodálkoztunk volna, ha este leül egy székbe, rágyújt egy cigarettára és – otthon marad. De hát a papával ilyesmi nem történhetett meg.

– Milyennek látta őt?

– Először is – kezdi – gyönyörű ember volt. Sok férfivel találkoztam már életemben, mert elég nagy társasági életet élek, de hozzá hasonlóval még soha! Képzeljen el egy férfit, aki szép, férfias, különös és végtelenül érdekes. Hihetetlenül ízesen tudott beszélni. De volt úgy, hogy sokszor órákon keresztül nem szólalt meg. Állandó, számozatlan fiakere volt s Lajossal (ez a kocsis volt, kivel meghitt barátságot tartott fenn) sokszor értem jött az iskolába. Innen, rendszerint télidőn, a városligeti Gundel-étterembe hajtatott. Nyáron mindig a Lóversenytér vendéglőjében állapodtunk meg. A versenyek csak úgy voltak érdekesek számára, ha ízes falatok és jó borok társaságában szemlélhette. Sohasem járt egyedül. Mindig nagy társasággal voltunk, s ha ilyenkor valaki feltűnt a láthatáron, vagy belépett a helyiségbe, apám erősen megnézte, aztán elkezdett beszélni. Nem is beszélt, hanem: mesélt. Úgy, mint az írásaiban, vagy novelláiban. Ízesen, az élet apró jelenségeiről, egy színről vagy rojtos nyakkendőről, egy zsíros, zöld vadászkalapról, erről beszélt órákig. De úgy, ahogyan embert nem hallottam még beszélni. Ilyenkor is ugyanazt tette, mint mikor írt. Néha lassan ejtette ki a szavakat szinte öblögette a száját ízlelte őket, mintha borkóstolón lenne egy homályos, régi pincében. A disznótoros vacsorák is, melyeket még akkor rendezett, mikor a Szigeten laktunk, ugyanebben a hangulatban folytak. A disznót maga szúrta le mindig, a társaság hangos örömujjongása közben. Úgy élt itt a Szigeten, mintha vidéken élne. Vidéki úr maradt élete végéig, a szó legnemesebb értelmében. Lovakat szeretett volna tartani... Bánt, hogy sokan úgy írnak róla, mint az irodalom szegényéről, akinek soha nem volt egy huncut petákja sem. Őt igenis méltányolták és nagy írónak tartották az első perctől kezdve, írásait jól megfizették, tisztességes honoráriumokat kapott mindenütt. Csakhogy a pénz annyit jelentett neki, mint más embernek a levegő.

– Arról biztosan tud, – mesélem jókedvvel, – hogy amikor még Babay Jóska egy kis vendéglőben zongorázott valahol Óbudán, Krudy minden hajnalban megvárta s az éjjeli »keresményt« szépen, barátian megfelezték. Isten tudja, miért... Aztán kiki elindult a maga útjára...

– Igen, ilyen volt az apám...

S mintha maga Krudy vetne véget az intervjúnak:

– Már csak vidéki asszonyságok tudnak élvezhető töltöttkáposztát készíteni, – sóhajtaná tűnődve, aztán elballagna Khéliékhez négy deci bort rendelni...

Körössényi Vilmos

 

(Film Színház Irodalom, 1942/47. /november 20-26./ 24. p.)