Krúdy Gyula.
Tíz-tizenöt
évvel ezelőtt ez a név, amelyet most a cikkem fölé írtam, úgy ütközött elém a
szürke betűsorokból, mintha piros nyomdafestékkel lenne nyomtatva. Akkoriban
alighogy elkezdődött nálunk az irodalmi értékelés és a kritika. Nekem azonban ő
volt a kedves költőm. Vidéken, mindenkitől távol, szerettem vele elbújni egy
filagóriában, vagy az elhagyott utolsó szoba egyik sarkában, hogy kedvemre
álmodozhassam a mondatainak fátyolos muzsikájánál. Milyen szépen tudott ez az
író visszaemlékezni. Nobilis mélabúja, amelyet valahonnan a felvidékről, a tót
hegyek közül hozott nekünk, egyben cukros volt és fanyar, mint az édes gyökér.
Azóta sok ezren megszerették. Én pedig hallottam őt késő éjszakán mesélni,
bornál és szivarszónál folytatta a régi mesét, amit abbahagyott. Legutóbb, ha
jól emlékszem, Indiában jártunk. Visszapillantott oda, ahol sohase volt és
szólt nekem gyémántokról, virágbozótokról, indus csodákról, mérges kígyókról,
amelyek éjjel sziszegve kúsznak be az alvók ágyába, míg az indusok tejjel tova
nem fröccsentik őket. Onnan jut eszembe ez a fantasztikus éjjeli beszélgetés,
hogy mostan vettem a legújabb könyvét, amelynek hőse az ezeregyéjszaka
hőse, Szinbád, azaz Krúdy Gyula, a romantikus. Mert újabban már nemcsak a megtörtént
dolgokra emlékszik vissza. Ez az érett, mély könyve, amely az alkotóereje
teljében mutatja be, új dimenzióban lebegteti az alakját. Emberei túlnőnek
téren és időn. Édes tétlenségben adják oda magukat az álomnak. A költő már
olyan dolgokra is emlékszik, amelyek sohase történtek meg. Krúdy Gyulának kopik az emlékezete és egyre tündéribb
a meséje és a fantáziája. Ma kisebb historikus, de nagyobb lírikus.
Krúdy Gyulát
megbabonázta a föld és a múlt. Minden novellája és regénye idill. Csendeskés élet csergedezik az embereiben és az írásaiban.
A visszatérő élet edzi és biztatja, mert ő is benne van abban a körfolyamban,
mint a novellahősei. Egy folyton megújuló és folytatódó regényt ír. Az egyes
könyvei csak részei ennek és kis töredék minden írása, amely beletorkollik abba
az egységes álomvilágba, amelyből végzetszerűen kiszakadt. Nekünk történeteink
vannak. Neki csak egy története van, de ez összekapcsolódik az élettel, az ő
életével, az örök regénnyel és ősi, meleg, mint az emlék és az álom. Krúdy Gyula a leghalkabb neszekre rezzen
fel. Kímélő kézzel nyúl emberekhez és korokhoz, csendesen és félénken, mintha
szemfedőket emelgetne. Minden, még az is, ami előttünk történik, halvány és
legendás, mint egy tejüvegen át. Az emberek jelenségek, akiket a családjuk
keretez. A családot bámulja és szereti ő, a családok végtelen életét. Ezen a
körön ritkán emelkedik túl. De nem a nyárspolgári család krónikása, hanem a
misztikus családé. Azé a rejtélyes emberi szövetkezeté, amely a kedély és a
titkok melegágya, születések és halálok szemlélője, bámulója a fiatalok kezdő
csókjainak és az aggok elhanyatlásának, minden édes és mély emberi
misztériumnak. Még a kísértetei is családi kísértetek. A halál is családi. Az
elzüllés csak a családtól való elrugaszkodás. Meséi pedig alvó udvarházakban
ébrednek fel. szegény olajnyomatok, lehangolt, poros zongorák között. A
címerpajzsok vibrálnak, a családi képek lelépnek a falról és elénk áll valami
torzonborz kackiás úr, cinóberorral, vidrasüvegben, egy fantasztikus vitéz
kopott dolmányban, egy vérző hős, vagy egy lovag romantikus aranyban, régi
szerelmektől körülillatozva. Alig árulja el a magyarságát. Az idegen pedig az
első olvasásra felkiáltana, hagy az író magyar.
Mi
is ezt a szót szeretnénk elmondani, de valami új hangzással, valami diszkrét és
megtisztelő ejtéssel. Mellette pedig két szót. Az egyik ez: ábránd. A másik:
lovag. Valahogy hozzája tartozik mind a kettő, két motívum az életében, két
visszatérő komplexum a képzeletében és mutatja, milyen utakon jár az álma és a
művészete.
K. D.
(A
Hét, 1912/2. /január 14./ 22-23. p.)