Hét szilvafa. Budán a Vizivárosban van nekem egy titkos szerelmem, egy kis utca s abban egy Biedermeier-korból ott felejtett, házacska, – öntött vaserkéllyel, virágcserepes, halványzöld ablakokkal – amit mindig felkeresek, ha a fákon akácfürtök és hóvirágok nyílnak. E baba-házacska előtt rendesen egy ezüsthajú nénike ül, kopott arabeszk-díszített kendőben, óriás okuláréval s beszél az unokáinak, bizonyára a régi vitézlő időkről, régi emlékekről, Napóleon császárról. A múlt illatos terhét érzem a szívemen, ha itt járok s – nem tehetek róla – ugyanez az érzés fojtogat, ha Krúdy Gyula illatos, finom, álmokból és párából szőtt novelláit olvasom. Mintha ódon, drága poharak csendülését hallanám, mintha vagyont érő selyem csipkék, ábrándok aranyos pókháló-szálai ragyognának szemembe halvány, áttetsző aranyködben; Krúdy Gyula szereti a múltat s ez már majdnem azt jelenti, hogy költő. Csak egy túlfinomult, friss és egész lélek érezheti vissza így a letűnt századokból mindazt, ami archaikus szépség, bájos és intim ódonság: a nemesi kúriák bőséges gazdagságát, a mi hétszilvafás keleti fajtánk úri gőgjét, a csokoládés uzsonnák, a borba fulladó dáridók és végtelenné nyúló éjszakák poézisét. Mi nem szeretjük az anekdotázó irodalmat, mely zsíros magyarossággal teremtettézi körül igénytelen, lapos kedélyességeit. Krúdy Gyula azonban sohasem anekdotáz, hanem mesél, mindig mesél és magyarsága ősi, vérségi, a legjobb fajtából való szilaj és mégis európai magyarság. A múltat mindig a jelenen keresztül érzi át s ha régi portréket fest, szint, ecsetet a mától lop és széles vonásokkal, modern, merész színrakással pingálja elénk a sokáig élő, boldog kurta nemesek, a zugódi Gaálok arcát. Mit szaporítsuk a szót? Nála a múlt mese. A mese pedig szent, mert belőle gyerekkorunk megvásárolhatatlan naivsága, a szív örök lírája buggyan ki. Vagy nem ezt a mesét szerette minden nagy elbeszélő, Anatole France, sőt Maupassant is, akiről csak nagyon kevesen tudják, hogy a lelke mélyén mennyire lírikus volt? Krúdy Gyulából is napról-napra jobban kiszól a »Nyíri csend« halk szavú poétája és művészete mindig erősebben billen Andersen stilizált, kedves zamatú mesevilága felé. Mindezeket, melyek éveken át féltve őrzött titkaim voltak, csak kedvetlenül árulom el másoknak is, abból az alkalomból, hogy Krúdy Gyulának egy vékony elbeszélés-füzetét jelentette meg a Magyar Könyvtár.

K. D.

 

(A Hét, 1907/51. /928./ /december 22./ 870. p.)