KÉT SZINHÁZI ESTE

 

Zoltánka. (Krudy Gyula szomorú játéka.) Krudy Gyula mindég elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az ákácok és sírok közt, késő délután, ősszel. Dekadens és magyar. Ez a magyar dekadenciája – fáradt mélasága – vezette egy hőshöz, akinek összes cselekedete az, hogy meghal, egy hektikás irodalmi princhez, aki inkább az irodalomban pusztul el, mint a tüdővészben, egy korhoz, amelynek unalma mindennél szegényebb és mindennél magyarabb. Petőfi Sándor eltűnt. A pesti vendéglőkben fehér fröccs mellett egy éhenkórász fiúcska utánozta a gesztusait, a rímeit, a pózait, az édes fia. Maga a kor méltó staffage-a. Ez is elfáradt és megköpcösödött, biedermeier karosszékekben üldögélt, uborkát savanyított, a divatlapok érzelmes versein könnyezett. A hősi éra után polgárian-beteges nyugalom, az irodalom után irodalmias levendula illat, affektáltság, pesti arszlánok, régimódi smokkok, akik ájuldoznak, széplelkek, akik a Váci-utcában sétálnak, a Kígyó-patika előtt álldogálnak, Haeckenastról beszélnek. Az akkori író így szól: »Szívemet kígyók marcangolják«. Hölgyének pedig ezzel hódol: »A kívánsága parancs nekem.« Ebben a bécsies etikettben és a vidéki ripacsok közt nő fel Zoltánka, Krudy Gyula hősöcskéje, a magyar dekadens. Olyan mint egy álom árnyéka, az apja kontár másolata, tragikumát humorossá teszi az, hogy csak irodalmi ambíciót kerget – gyermekes és gyermeki ambíciót – petőfies verseket akar írni, nem a saját verseit. Az apa-utánzásba pusztul el, amelyről az új lélektani kutatások óta tudjuk, hogy öntudatosan vagy öntudatlanul sokkal több életet irányít és vág el, mint hisszük. Vajon csak ugyan ilyen passzíven fogadta-e a sorsát? Nem voltak renitens pillanatai, amikor szembe akart szállni az apjával, le akart térni a szolgaösvényről és nem éppen ez a küzdelem gabalyította be a végzetébe, abba, hogy letegyen az egyéniségéről és a haláláig – a halálában is – töredék maradjon? Krudy Gyula a sorsát egyenes vonalúnak látja és egy síkban ábrázolja. Eleve lemond arról, hogy drámai domborművet alkosson. A motívumait szétszórja. Néha mutat egy nagyon érdekes tragikomikus arcélet. Petőfi Zoltán halvány mása Petőfi Sándornak, mintahogy a kora is csak karikatúrája 1848-nak. Az írót megbűvöli a magyar szegénység lírája. Drága, meleg szavakat hallunk, víziót látunk és hallucinálunk, a múltban vagyunk. Aki mozgatja a drámát és perspektívát ad neki, az apa, nem jelenik meg, Krudy Gyula nem akarja színpadra vinni, hogy a távolsággal megnövessze, csak óriás árnyéka fekszik el a lelkeken. (Maeterlinck tett így Jézussal.) Az árnyék még jobban megnőne, hogyha a szereplők is kevesebbet szólnának róla, a gesztusokban sejtetnék őt, a líra még édesebb lenne, hogyha a végső konzekvenciák levonását reánk bízzák. A nézőnek éreznie kell a ki nem mondott szavakat.

—

[...]

Krudy Gyuláról és Szomory Dezsőről egy cikk keretében emlékezem meg. Ez a két költő, akinél az új irodalomban nincs sarkalatosabb ellentét, megvilágítja egymást. Krudy Gyula a fájdalom, a szegénység alázatos lírikusa, szenvedő, aki művészi örömét leli abban, hogy szenved. Félve ad igazat a hatalmasnak, a nőnek, aki nem tud meghajolni. Szomory Dezső a pompa költője, gőgős és fölényes, uralkodni akar a királyokon és mindenen, szadista. Félve ad igazat a rongyosoknak, a jakobinusoknak. Krudy Gyula nyugodt apollói alkotó. Szomory Dezső mámoros dionysosi költő.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

 

(Nyugat, 1913/23. /december 1./ II. 797-798. p.)