Aranykéz-utcai szép napok
(Krudy Gyula új
könyve)
Delnő... gavallér...
rabló... énekesnő... gyilkos... aranymívesné... kékfestő... köcsögkalap... bőrbekecs... csipkefodor... fátyolfoszlány... kakasosóra... mézespálinka... torony... csóka... jegenye... dér... parfüm... sárkányfejes
erkély... Szavak zsonganak most körülöttem. Hogy ki
írta le ezeket a szavakat, arra nem kaphatok két feleletet. Krudy Gyula kezében régóta úgy
forognak, mint apró kis bálványok. Fétiseknek tekinti és az írásművészete
majdnem fétisizmus már.
Ezekben a szavakban nyugszik az élete. Ő
pedig ásni kezd nyomukban, régi emlékek után. Babonás, különös kincseket hoz
fel a mélyről. Hogy milyen úton, azt nem látjuk. Az asszociációk nagyon
távoliak, az út, melyen hozzánk jön, nagyon homályos előttünk és bizonyára ő
előtte is. Szereti a tétova hangulatot. Ellenkezője az analitikus írónak, ki
öntudatossá emeli az öntudatlant. Ő nem bontja ízekre észrevételét. Fejlődése
során nem világítja át érzéseit. Az a fejlődése, hogy egyre összetettebb,
kibogozhatatlanabb rétegekre bukkan. Nincs a hétköznapi életnek oly érzés
tárgya – egy pipaszurkáló vagy tűpárna -, mely szemében ne jellemezne egy
helyzetet, egy-egy embert, egy egész sorsot, nincs olyan háziszerszám,
melyet ne tekintene az egész élet szentszerének és ne
vonná be a polgári misztérium aranyfüstjével.
Itt biedermeier-novelláit fogta össze. Senki se gondoljon
arra, hogy jellemezni óhajt egy régi kort, mint azok a regényírók, kik pontos
forrásmunkák és hosszú tanulmányok nyomán dolgoznak. Ez a kor nem „történelmi”.
Inkább arról van szó, hogy az író elképzel egy régi kort és a maga mulatására –
bevallottan – játszik vele. Az, hogy régen történt, nem jelent történelmi dátumot,
csak a fiatalság idejét, mely mindig régen, nagyon régen volt. Krudy Gyulának tulajdonképpen csak egy története és egy
alakja van. Ez az alak kicsit ábrándos, kicsit cinikus, kicsit boldog, kicsit
csalódott, kicsit szent, kicsit csirkefogó, egy regényes régi költő, aki éjjeli
zenét ad a nők ablaka előtt is közben jövedelmező gyilkosságokon gondolkozik. A
keret – minden novellájának szinte kész kerete – alkalmas arra, hogy a benne lakozó ősi lyrismust
megszólaltassa. Minden ezt a célt szolgálja. Gyakran már az első mondatban elmondja
történetét. De ha egy története és egy alakja van, millió hangulata és millió
emléke van, melyek forrongó, gazdag színekkel habzanak a régi keretben.
A könyv azonban még annak is meglepetéssel szolgál, aki
ismeri e regényes és nábobi magyar költőt. Megismerjük belőle Krudy Gyula szatíráját.
Ez az angyali kor alapján romlott volt, a polgári szobákban merész kalandorok
ostromolták a hölgyeket, kik a kényelmes díványon hátradőlve szürcsölték
sikamlós, istentelen bókjaikat. Burkolt erotika szőtte át az idillt. Némely
novella olvastán eszünkbe jutnak azok az egyáltalán nem iskolakönyvekbe való
képek, melyeket kortörténetekben látunk. Az író is kaján kedvvel aknázza ki az
ellentétet, ami az ilyen álszent szépelgés és az őszinte
vágy között van.
E tekintetben könyve hasonlít Anatole
France-nek arra a színes rajzokkal díszített
kötetére, a melyben Coigard Jeromos abbé kis
kalandjait gyűjtötte egybe. A Teván-cég pompás
köntöst adott rá. Major Henrik maliciózusan költői pesti fametszetei
pedig stílusos kísérői e drága, naiv és kegyetlen szavaknak.
K[osztolányi]. D[ezső].
(Pesti Napló, 1916/280. /október 8./ 17-18. p.)