Aranykéz-utcai szép napok

(Krudy Gyula új könyve)

 

Delnő... gavallér... rabló... énekesnő... gyilkos... aranymívesné... kékfestő... köcsögkalap... bőrbekecs... csipkefodor... fátyolfoszlány... kakasosóra... mézespálinka... torony... csóka... jegenye... dér... parfüm... sárkányfejes erkély... Szavak zsonganak most körülöttem. Hogy ki írta le ezeket a szavakat, arra nem kaphatok két feleletet. Krudy Gyula kezében régóta úgy forognak, mint apró kis bálványok. Fétiseknek tekinti és az írásművészete majdnem fétisizmus már.

Ezekben a szavakban nyugszik az élete. Ő pedig ásni kezd nyomukban, régi emlékek után. Babonás, különös kincseket hoz fel a mélyről. Hogy milyen úton, azt nem látjuk. Az asszociációk nagyon távoliak, az út, melyen hozzánk jön, nagyon homályos előttünk és bizonyára ő előtte is. Szereti a tétova hangulatot. Ellenkezője az analitikus írónak, ki öntudatossá emeli az öntudatlant. Ő nem bontja ízekre észrevételét. Fejlődése során nem világítja át érzéseit. Az a fejlődése, hogy egyre összetettebb, kibogozhatatlanabb rétegekre bukkan. Nincs a hétköznapi életnek oly érzés tárgya – egy pipaszurkáló vagy tűpárna -, mely szemében ne jellemezne egy helyzetet, egy-egy embert, egy egész sorsot, nincs olyan háziszerszám, melyet ne tekintene az egész élet szentszerének és ne vonná be a polgári misztérium aranyfüstjével.

Itt biedermeier-novelláit fogta össze. Senki se gondoljon arra, hogy jellemezni óhajt egy régi kort, mint azok a regényírók, kik pontos forrásmunkák és hosszú tanulmányok nyomán dolgoznak. Ez a kor nem „történelmi”. Inkább arról van szó, hogy az író elképzel egy régi kort és a maga mulatására – bevallottan – játszik vele. Az, hogy régen történt, nem jelent történelmi dátumot, csak a fiatalság idejét, mely mindig régen, nagyon régen volt. Krudy Gyulának tulajdonképpen csak egy története és egy alakja van. Ez az alak kicsit ábrándos, kicsit cinikus, kicsit boldog, kicsit csalódott, kicsit szent, kicsit csirkefogó, egy regényes régi költő, aki éjjeli zenét ad a nők ablaka előtt is közben jövedelmező gyilkosságokon gondolkozik. A keret – minden novellájának szinte kész kerete – alkalmas arra, hogy a benne lakozó ősi lyrismust megszólaltassa. Minden ezt a célt szolgálja. Gyakran már az első mondatban elmondja történetét. De ha egy története és egy alakja van, millió hangulata és millió emléke van, melyek forrongó, gazdag színekkel habzanak a régi keretben.

A könyv azonban még annak is meglepetéssel szolgál, aki ismeri e regényes és nábobi magyar költőt. Megismerjük belőle Krudy Gyula szatíráját. Ez az angyali kor alapján romlott volt, a polgári szobákban merész kalandorok ostromolták a hölgyeket, kik a kényelmes díványon hátradőlve szürcsölték sikamlós, istentelen bókjaikat. Burkolt erotika szőtte át az idillt. Némely novella olvastán eszünkbe jutnak azok az egyáltalán nem iskolakönyvekbe való képek, melyeket kortörténetekben látunk. Az író is kaján kedvvel aknázza ki az ellentétet, ami az ilyen álszent szépelgés és az őszinte vágy között van.

E tekintetben könyve hasonlít Anatole France-nek arra a színes rajzokkal díszített kötetére, a melyben Coigard Jeromos abbé kis kalandjait gyűjtötte egybe. A Teván-cég pompás köntöst adott rá. Major Henrik maliciózusan költői pesti fametszetei pedig stílusos kísérői e drága, naiv és kegyetlen szavaknak.

K[osztolányi]. D[ezső].

 

(Pesti Napló, 1916/280. /október 8./ 17-18. p.)