Szindbád utazásai. (Krúdy Gyula új novellái.) Krúdy Gyuláról sokszor és sokat írtam. Új kötetét új szavakkal jellemezni nem lehet, de nem is szükséges. Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotonitással vonul a lírája, hegedűkkel, színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengetyűivel. Ezúttal fel vagyunk mentve a jellemzés kötelessége alól, nem is kiáltunk fel a meglepetéstől, csak csendesen és örülve konstatálunk valamit. Azt, hogy egy író egyszínűsége és egyhúrúsága mindig gazdagság és becsület, s az olvasónak (ez paradoxonnak hangzik) változatosság. Semmise oly untató, mint az író becstelen kapkodása új témáért (mások témájáért). Ez a felfedezés, hogy régi mesék új és friss gyönyört hoztak, a kötet szenzációja. Minden sornál elénk tolakszik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatós; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé; tömörítő, egy dologgal százat mondó; sűrítő. Hányan írnak már »jól«, azaz könnyen és ötletesen, színesen és fanyarul, simán, egyéniség nélkül. Ezek mindent megírnak, kávéházi adomát, vadászhistóriát, halottrablást, stílszerűen, mulatságosan, egyformán »jól«, azaz egyformán rosszul. Holmi uniformitás és szegény-szag van rajtuk. »Szeretnénk látni azt a szüzsét, amit mi nem írunk meg jól« – üvöltik kórusban. »Nem, ne írjatok ti jól, írjatok úgy, ahogy csak ti tudtok, pimaszok« – feleljük nekik. Erre azonban nem képesek, sohase lesznek képesek, mert nincs egyéni életük, nem írók. Krúdy Gyula még ma is szimbolikus modern meséit rója. Szindbádnak, ennek az álmodó, különös, fáradt magyarnak a történetét. Nincsenek végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek. Nem vették észre, hogy ennél az írónál minden fontos? A haldokló polgári és patriarkális élet misztériumát és ceremóniáját siratja. Talán innen a gyógyíthatatlan melankóliája, az őszi színei. Ez a világ, amit ő álmodik a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen. »Gyönyörű regény« - mondotta valaki, mikor letette a novellás könyvet. »Ez nem regény« - feleltem neki. »Regény« - mondotta még egyszer elgondolkozva - »a hőse egy ősz és fiatal költő, egy ábrándos bölcs ...«

L–i.

[Kosztolányi Dezső – Lehotai]

 

(A Hét, 1912/29. /július 21./ 472. p.)