ŐRÁLLÓ/Könyvekről

Krúdy Gyula:
Boldogult úrfikoromban

Franklin-kiadás

A kiadói reklám Giraudoux és Virginia Woolf nevét emlegeti Krúdy Gyula regényének új kiadásával kapcsolatban. Az olvasó e párhuzamot erőltetettnek tartja. Néhány évvel ezelőtt szűkebb irodalmi körökben megindult egy bizonyos fajta átértékelési folyamat Krúdyval kapcsolatban, emlegették regényeinek újszerű formáját, prousti időszemléletét s valami láthatatlan kapcsot fedeztek fel közte meg az európai regény egyidejű megújítói között.

A Boldogult úrfikoromban egy sokkal igazabb és valószerűbb rokonság összefüggéseire mutat rá, mint az a bizonyos híres európai rokonság, amelyet vajmi kevés adat bizonyít. Megbízhatóbb képet kapunk, ha Krúdyt a magyar hagyományok világába állítjuk be és a mikszáthi vonalon keressük meg helyét irodalmunk fejlődésében. A magyar íróknak ősidőktől fogva kedvenc forrásuk az adoma, melynek kuriozitása egyképpen érdekelte Jókait vagy Mikszáthot s amely végeredményben csírájában ott lélekzik Krúdy valamennyi írása mélyén. Krúdy a felvidéki élet regényes anekdotáiból merít, néha egész történetre valót, néha csak néhány soros élcet. Ami benne új, az nem annyira a modern regényforma ösztönös megérzése vagy a prousti emlékezés kényelmes kígyózása, mint inkább a romantikus látás, mellyel a régi tárgyakat, alakokat ósdi ragyogásukban és kopott patinájukban csillogtatja meg, mint az olyan ember, aki maga is tisztában van vele, hogy egy muzeális világ értékrendjéhez tapad a cinikus-bánatos nosztalgiája. Krúdy valóban laudator temporis acti, de ezt a szerepét öntudatosan alakítja, anélkül, hogy rabja volna az emlékezésnek, vagy vissza akarná állítani az elmúlt idők avitt romantikáját. Ez a romantika korszerűtlennek tetszett azokban az években, amikor Krúdy élt és regényeit írta, hiszen az a kor is romantikus volt, a Krúdy meglátta ködlovagok egyike-másika még itt járt a magyar társadalomban. Krúdy mostani felfedezése már az új és „tárgyilagos” kor emberének vágyakozását leplezi le a békés, világháború előtti idők iránt. Mert ismerjük be, ha valaki, hát Krúdy valóban ismerte ezt a letűnt világot minden ferencjózsefi könnyedségével, epikureusi kényelmével, bohém gazdagságával együtt. Céltalan volna azt vizsgálni, megfelel-e a valóságnak ez az általa megrajzolt társadalmi kép, valóban olyan szép számmal adott-e ez a kor lump világfiakat, bumlizó különcöket és ábrándos kisasszonyokat. Krúdy írásművészetét nem a valóság mérlegén kell elkönyvelni: romantikus idillizmusa szép akkor is, ha festett világot ábrázol, mint ahogy valószínű is, hogy sok ebben a regényvilágban a mesterséges fény, a líraian elnagyított jellemvonás. Krúdy egységes, hangulatos világképet tudott teremteni a maga ifjúságának távoli világából, abból a világból, amely nem ismerte a modern élet súlyos gondjait, csak a maga szórakozásainak, regényes képzeletének és különc szokásainak élt a katasztrófa bekövetkezéséig. Mai szemmel nézve is sok hangulati érték van ezekben a regényekben, habár a Szindbádokat, a Podolini Lajosokat, az egykori alszolgabírákat, a pesti kocsmák különböző hercegeit és lovagjait egy pillanatig sem érezzük testi valóságú lényeknek, — szavaikban, modorukban, különc felfogásukban együttesen mégis egy régi világot őriznek meg számunkra, egy biedermeier világot, amelynek legfőbb szakértője, kalauza, ínyenc kóstolgatója mindörökre Krúdy Gyula marad.

A Boldogult úrfikoromban nem regény a szó eseményes értelmében. Ebben nem kell feltétlenül forradalmat látni, Krúdynál minden műben kevés szálból szövődik az esemény; vagy egyáltalán elakad a történés. Annál erősebben élnek a régi színek, ízek, illatok. Kiadós evéseknek, jóízű ivásoknak vagyunk tanúi, egy minden életcél nélküli, csak az érzékeinek élő bohém világ elevenedik meg előttünk, mint egy furcsa bábszínházban. A regény végefelé a tájékozatlan olvasó is érzi, hogy az író nem eseményt akart elmondani, a regény csak alkalom volt ahhoz, hogy egy sor különcöt mutasson be az elsüllyedt pesti életből. A pezsgőtől, ételmaradékoktól bepiszkított asztalok gargantuai oltára fölött a halál angyala suhogtatja kaszáját és a nagy evés-ivások befejezéséül a Király-utcai kocsma vendégei úgy távoznak el sorban, mint a középkori Haláltánc-képek áldozatai. Az alakok anachronisztikusak, de mennyire meglepő, hogy Krúdy stílusa semmit sem öregedett az idők folyamán. Átértékelt íróink majd mindegyikénél kísértetiesen érezzük a stílus maradiságát; Krúdyt ez a vád nem érheti. Lomha mondatai, virágos és érzéki képekkel tűzdelt stílusa olyan elevenen él, mintha most írta volna le az író, sőt életességben, tisztaságban, derűs kiegyensúlyozottságban feltétlenül messze megelőzi a mostani urbánus írók nyelvét, mely sokszor nehézkes és fárasztó.

Krúdyt valóban érdemes volt újra felfedezni. Regényeiben egy darabka magyar múlt üzen, regényesen és idealizáltan, de a költői igény és a zárt írói világkép minden szép erényével. Olvasmánynak is többet érnek, mint sok mai írásmű.

Kovács Endre

(Magyar Élet, 1944/5. /május/ 29. p.)