KOVALOVSZKY MIKLÓS

Szindbád negyedik útja

(Krúdy Gyula: A hídon)

Ötvenöt éve támadt életre Krúdy legkedvesebb hőse, Szindbád, és ötvenöt éves volt az író, amikor – harminckét éve már ennek is – egy májusi éjszakán az álom nyugtalan vizeiről a halál révébe hajózott. Ötvenöt év mindössze, de ebbe annyi élmény, kaland és emlék zsúfolódott, mint matuzsálemi vagy inkább időtlen korú hősének, Szindbádnak az életébe, akiről azt mondja egyik elbeszélésében, hogy „amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni”. Szindbád maga az író, aki életének szűk idő- és térbeli határok közé zsúfolt érzelmi és élménygazdagságát, e sűrített időt a mesehős alakjában időtlenné tágítja ki. Szindbádot, az Ezeregyéjszaka hajósát Krúdy már diákkorában ösztönös vonzódással eszményképéül választotta. Az igazi, művészi azonosulás azonban csak másfél évtized múlva történik meg, amikor Krúdy képzelete az első Szindbád-novellákban megteremti legjellegzetesebb és legnépszerűbb alakját. Hogy milyen termékeny és szerencsés ötlet, s menynyire Krúdy lényéből fakad ez az írói szerepjátszás, mutatja az is, hogy másfél évtizeden át Szindbád maszkjában meséli történeteit. Szindbád tölti be Krúdy legegyénibb alkotói korszakát, a Mikszáth-hangú pályakezdet és a fájdalmas, keserű józanságú utolsó szakasz között. A kor magyar valóságából való kiábrándulásnak, a múltba és az emlékezésbe való menekülésnek tükre már az első Szindbád-kötet is. Mintha harmincadik éve után, még az első világháború előtt lezárult volna Krúdy számára mindaz, ami szép és mámorító az életben, amiért élni érdemes: „A hajam megszürkült, az éjszakáim álmatlanok, nappal szomorú vagyok... Mintha az egész ifjúságom, boldog-boldogtalan életrészem azzal telt volna el, hogy... mindig muzsikát hallgattam... Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól, vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam, szerettem, nem is tudom, mi történt vélem? Most harmincöt esztendős vagyok, és csendes, mélabús mosollyal gondolok vad, boldog ifjúságomra” – írja 1913-ban.

Mintha érezte volna, hogy nem fogja megérni az emlékidéző öregséget, már a férfikor küszöbén visszaszállt múltjába. Mit szeretett benne a legjobban, mire emlékezett legelevenebben, a vágyakozás folytonosan visszatérő álomképeként? A Nyírség aranyló őszi csendjére, kisdiákkorának felejthetetlen színhelyére, Podolinra, a Tátra ölében szunnyadó szepességi tájra, csöndes, ódon, romantikus városokra, amelyeket nyugtalan fiatal éveiben bekóborolt, magányos, alkonyati vendégfogadókra, s főként és mindenütt női arcokra, tekintetekre, kézszorításokra, elsuttogott vallomásokra és elsóhajtott búcsúszavakra. Romantikaszomjas, álmodozó képzelete mindebből egy különös álomvilágot teremtett, a tájakat, városokat, embereket és élményeket visszavarázsolva egy seholsincs országba és sosemvolt időbe, amelyben egybeolvad a középkor és a biedermeier. Ennek a valóságból és álomból szövődő látomásnak sajátos irrealitásába tökéletesen beleillik a mesék világából való ködlovag, Szindbád.

Krúdy művészi ösztönének és stílusérzékének telitalálatos leleménye ennek az összhangnak a meglelése. A költőiség valóságfölötti délibáb-lebegése gyönyörködteti, csalogatja az olvasót. Érdekes, hogy sokan épp ezt nem szeretik Krúdyban: felróják cselekménytelenségét, a helyzetek és hangulatok ismétlődését, hiányolják írásaiban az életszerűséget. Nem veszik azonban észre, hogy e nagy álmodóban ott él az éles szemű megfigyelő is: műveiből a századforduló magyar világának hatalmas, ha nem is teljes, de annál érzékletesebb erejű körképe bontakozik ki. A mozgalmas cselekmény hiányáért, az állítólagos egyhangúságért pedig bőven kárpótol Krúdy költői hangulatteremtő ereje, stílusának lírája, nyelvének gordonkahangú zenéje.

A hídon c. elbeszélés 1911-ből, az első Szindbád-novellák közül való. Benne Krúdy még jelzi utalásszerűén, hogy hőse keleti, mesebeli alak: kalandos utazásaiból megtérve, öregen s a halálra készülve üldögél Szindbád a sztambuli bazárban. A későbbi elbeszélésekben ez a futó bemutatás is elmarad, hiszen ismerjük már őt, s tudjuk, hogy voltaképpen Krúdy jelképes mása. Az Ezer egy éj szaka Szindbádja azonban, mint ez a novella is mutatja, különös átváltozáson megy át: hajósból szárazföldi utazó lesz, magyar tájak kalandos vándora. Alakját Krúdy a maga vonásaival ruházza fel. A vele való azonosulás már Szindbád második útjában elénk tárul:

„Szindbád... elérkezett életének ahhoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen ...

Volt gazdag és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb borból ivott, és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges, és volt beteg és szomorú. A haja egyszerre fehéredni kezdett, és akkor bölcs lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánczene hangjainál. Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben. Egyszer sírt is, pénz miatt véres könnyet sírt, és titokban segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban, és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes, nyílt és bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a kígyó, és mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor otthon élő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott.

Így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjúkori emlékeit.”

Az időtlen korú Szindbád tehát az emlékezésnek, az íróban élő múltnak a jelképe, s minden útja egy-egy kísértetként megelevenedő boldog vagy fájdalmas emlék felidézése.

A hídon c. elbeszélés – alcíme szerint Szindbád negyedik útja – szintén az emlékezés motívumával, a hajóst utolsó útjára késztető emlékidézéssel indul: „Eszébe jutott fiatal korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket... Ide kívánkozott még egyszer Szindbád…” Megnevezetlenül is a szepességi Podolin képe ködlik elénk, amely örök ihletéként, oly sok változatban jelenik meg Krúdy írásaiban, mint a romantikának és az elszállt ifjúság nosztalgiájának kiapadhatatlan forrása. Diákkora után talán sohasem járt ott többet, mégis folytonosan megújuló elevenséggel élnek benne a városka ódon, csendes utcái, a múltból ittfelejtett emberei és a szepességi táj alkonyati színei. A gyermekkor benyomásai kiirthatatlan, burjánzó tenyészetként gyökereztek meg az ifjú Krúdy érzékeny lelkében és termékeny képzeletében. Azóta is éppoly vonzó és varázslatos, sőt egyre gazdagodó-szépülő látomásként merül föl előtte ifjúságának világa.

Idézzük fel és figyeljük meg, hogyan épülnek egymásra, ösztönös vagy tudatos művészettel, egymásból szervesen kibomolva, az elbeszélés részletei.

Mint amikor az első röpke, madártávlati kép után a szűkített célra irányított filmfelvevő vagy televíziós kamera lencséje egyre közelebbi részleteket hoz elénk, úgy vezet el bennünket az író a hídon álló kőszenttől az oda látszó kis cukrászdába, ahol Szindbád egykor, ifjú katona korában ábrándos pillantásokkal ostromolta a kis barna cukrásznét. Íme, megjelenik a Krúdy-novellákból elmaradhatatlan nőalak, az emlékezés igazi ihletője.

Amikor Szindbád elmegy ifjúságának városkájába, hogy megtudja, él-e még Amália, a múltat kereső és újraélő Szindbád léptei nyomán feltárul előttünk a város szendergő, alig lélegző élete és álmokba rejtőző lelke. A lengyeleknek 1412-ben Zsigmond királytól elzálogosított és negyedfél századig, 1772-ig valójában se ide, se oda nem tartozó 16 szepességi város történelmi sorsát Krúdy itt az elbeszélés hangulatába illő Csipkerózsika-mese ködébe burkolja. A történelem és az idő sodrából kirekedő városka életének s az emlék időtlenségének megkapó jelképe a Krúdy elbeszéléseiben állandó díszlet-motívumként elénk magasodó, varjak és csókák lepte ódon óratorony, amelynek mutatói „valami olyan időt mutattak..., amilyen idő talán soha sincs”. Ez a különös kép a legtömörebb és legjellemzőbb foglalata az emlékező Krúdy sajátos időszemléletének és ebből eredő, valóságot álomba oldó ábrázolásmódjának.

Az idő mozdulatlanságát jelzik a bezárt kapuk, a szomorú kis boltok, amelyeknek ajtajában ugyanazokat a fakó ostornyeleket rázogatja a szél, mint Szindbád ifjúkorában, és a sírdogálva nyikorgó boltajtók fölött a kis csengő is éppoly óvatos, halk csilingelőssel jelez, mint régen. És újra találkozik Szindbád azokkal a lehunyt szemű ablakokkal, amelyeknek rejtélyén már egy emberöltővel azelőtt is eltűnődött. Itt pereg le előttünk a csukott ablakok és zárt emberi életek titkát kutató Krúdy romantikus képzeletének sajátos játéka: „Vajon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán, és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen, és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba ...”

Így bandukol Szindbád a csöndes álomvárosban, e mozdulatlan múltban, a megdermedt időben, s ekkor történik a feloldó – persze csak írói – varázslat, amely az emlékek Csipkerózsika-világát egyszerre életre kelti, és átlendíti hősünket (és az olvasót) az élő valóságba: a nem létező időt mutató óratorony harangja váratlanul belekondul a halott délutáni csendbe, és a realitásnak még harsányabb jeleként „valahol, valamerre” felharsan a katonák trombitája (a „valahol, valamerre” meghatározatlansága, mintegy átmenetként, újra felidézi az álomszerű irrealitást). Mindez oly meglepő, hogy Szindbád hirtelen megáll. Szinte visszafiatalítja a varázslat, amely egyszerre élővé ébreszti a múltat, mintha ott folytatódnék minden, ahol huszonöt évvel azelőtt Csipkerózsika-álomba dermedt: „Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss léptekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán ... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a sarkán.” Az utolsó mondat Krúdy művészetének újabb ötletremeke, a múlt és a jelen, emlék és valóság egybeolvadásának mesteri kifejezése.

És egyszer csak ott áll Szindbád a cukrászda előtt, ahonnan a hídra látni. Az emlékezés mozdulatlan állóképe azonban most egyszerre megelevenedik: „A hídon csöndesen gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülű, kis szürke csacsi vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt, és piros szalag van a nyakában.”

Amikor azonban Szindbád némi tűnődés után belép a cukrászboltba, visszalép ismét a szinte mozdulatlan múltba. Minden a régi: a cégtábla betűinek kopott aranyozása, a dohányszínű függönyök, a falakba és bútorokba belepácolódott szivarfüst- és pörköltkávészag, a régi, divatjamúlt Makart-csokrok és a biliárdasztal, amely mellett most is ott áll hanyag előkelőséggel, dákójára támaszkodva egy fiatal tiszt, akárcsak egykor Szindbád. S mögötte, mint az elmúlt évek árnyéka, újságjába görnyed a pápaszemes öregúr.

Semmi sem változott. A kassza is ott áll régi helyén, de üres. „Már csak Amália hiányzik” – gondolja Szindbád. S ebben a pillanatban, mintha hatásos színpadi jelenetet látnánk, az ajtófüggöny mögül belép a kis barna cukrászné. Pontosan ő az: frissen fésült, göndörkés, barna haja, kíváncsian felcsillanó barna szeme, könnyed lépése és halk, kedveskedő hangja.

Miközben Szindbád az emlékezés diadalmas örömével gyönyörködik a kézimunkája fölé hajló kedves kis nőben, hirtelen megürül a szín: eltűnik az ifjúságot és az elmúlt időt jelképező két pantomim-alak, a nyurga, fiatal tiszt és a kopasz öregúr. Szindbád egyedül marad a kis cukrásznéval. Az eddigi boldog látomás átvált a valóságba: Amália helyett a leánya ül a kasszában, s ott függ nyakában a régi fényképes medalion, amelyet Szindbád ajándékozott egykor az anyjának. Amália örökül hagyta a leányára, mint apjának katonakori képét. Szindbád merengve, meghatottan és tanácstalanul nézi a régi, halvány, furcsa arcképet. Nem tudja, akárcsak mi, az olvasók, vajon valóban saját leánya ül előtte, vagy Amália csak azért hagyta rá ezzel a kegyes hazugsággal a medaliont, hogy kegyelettel megőrizze az ő egykori szerelmének emlékét. Ez a bizonytalanság tartja vissza Szindbádot attól, hogy lássa a kis cukrászné gyermekeit, akik talán az ő unokái.

E föloldatlan kérdés mélabús hangulatával zárul e parányi, érzelmes színjáték, amelyben szinte minden az emlékezés belső színpadán, a lélekben történik. Szindbád pedig, akárcsak egy modern film hőse, a jelenben életre támadó emlékek felkavaró valóságától visszatér a tiszta és időtlen képhez, amely útra csábította: a régi hídról sokáig elgondolkozva nézi az alkonyaiban a messzi, kék álmú erdőségeket. Csak a folyó fut fürgén a híd álmos ívei alatt — mint a folyton megújuló és ezer változatot játszó élet s mint a némán suhanó idő.

Valami különös mesehangulat árad az elbeszélésből. Nemcsak azért, mert Szindbád az Ezeregyéjszaka alakja, s mert a történet a romantikus valóság és az álomszerű emlékezés közt gomolygó ködben oldódik sejtelmessé, hanem stílusa révén is, amely a mese hangját egyéni művészettel irodalmivá nemesítve simul a lassan kanyargó történethez.

Ennek a mesehangulatot keltő összhangnak a forrása elsősorban Krúdy sajátos mondatszerkesztése, elbeszélő hangjának a mesélésre emlékeztető lassú hullámzása, ringató ritmikája. Egyszerű, rövid mondat alig akad a szövegben – az is többnyire Szindbád egy-egy gondolatának tükreként vagy a párbeszédekben és például a cukrászdába való belépés hirtelen színváltozásának jelzésére („Megnyomta a kilincset. Szivarfüst és pörkölt kávé szaga fogadja odabent.”) Ha nem tűnnek is fel még ekkor a későbbi jellegzetes, hosszan és álmatagon csobogó krúdys mondatszerkezetek, amelyek visszatérő motívumok és ismétlődő, párhuzamos nyelvi alakzatok ritmusának hullámjátékával ringatják az olvasót, erre a novellára is jellemző már az ilyen, burjánzó képzettársítással egyre sarjadzó mondat: „Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint kopott aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosán álldogálómért a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt.” Ismétlődő motívumokat, párhuzamos nyelvi szerkezeteket említettünk az imént; ősi irodalmi szövegeknek, a hősmondáknak, eposzoknak, a meséknek, sőt a bibliának is jellemző stíluselemei ezek. Krúdy talán gyermekkori meseélményeinek hatására él velük oly szívesen, művészi érzékkel használja fel azonban őket a maga sajátos írói céljaira, jellegzetes stíluseszközként.

A gondolatritmusként vagy prózai refrénként visszatérő képek, motívumok, kifejezésformák a mesemondók kényelmes és naiv hangulatú előadásmódjára emlékeztetnek. Ezt a hangulati hatást azonban ellensúlyozza az író művészete, amely gépies, untató ismétlés helyett ugyanannak a képnek egy másik kiemelt mozzanatával, eltérő árnyalásával, a kifejezés módosításával, egy új jelzővel vagy határozóval él, egyszóval stiláris változatokkal színezi a látszólagos egyhangúságot, s így ad gazdagító, árnyaló szerepet a visszatérő részleteknek. Nézzük például az elbeszélés nyitó képeit: néhány soron belül kétszer villan elénk mindegyik: a sztambuli bazár régi szőnyegén pipázgató Szindbád, az emlékváros piros tetői a völgyben, a távolban kéklő erdők és a híd alatt rohanó kis folyó. Az utóbbi kettős kép aztán még ismételten visszatér, elénk idézi Szindbád útra késztető látomását, majd az emlékektől való végső búcsúzáskor, jelképes nyomatékkal, egyszerre láttatva a futó jelent és a kéklő távolba merült mozdulatlan múltat. A kép azonban a kifejezésnek más-más változatával mindig új árnyalatot ölt: első emlékként „a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó”, az útra készülődő fáradt vándor képzettársításával pedig „a híd lusta ívei alatt szerényen utazgató folyót" kívánja látni Szindbád. A jelzőknek és határozóknak a mozgalmasságot még jobban kiemelő ellentéte ismétlődik az utolsó változatban is: „A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.” Hasonlóképpen módosul a kép másik fele is: az alvó, majd álmodó, végül álmodozó erdők jelzői az öntudatlanságtól a merengő ébrenlétig való fokozatosságot fejezik ki. Hasonló változatokban térnek azonban vissza mind a jelentősebb vagy jelképes motívumok: a barna, régi híd, a megkopott aranyozású cégtábla, a pengő sarkantyúk, amelyek később megcsörrennek, csörögnek, majd elzörögnek, a dákóra támaszkodva ábrándosán álldogáló Szindbád és megifjodott mása, a nyurga tiszt, a haragvó királyok, a nyikorgó boltajtó, amely huszonöt év után ugyanúgy sírdogál, a halottként lehunyt szemű házak és a váratlanul megkonduló harangszó. Az ismétlődő motívumok, képek és kifejezésváltozatok természetes velejárója a rokon értelmű szók alkalmazása, ami egyébként is kedvelt és jellemző stíluseszköze Krúdynak. Néha látszólag fölösleges szószaporítás ez a szavakkal való öncélú pasziánszjáték (az ajtók, amelyek halkan és csöndesen nyílnak; valahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád elindult a cukrászda felé, mint egykor, hajdanán; hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét; – ennek a Krúdy egyéniségére és lírájára oly jellemző „regényes" magatartásnak a kifejezéseit ebből az egy elbeszélésből is megszaporíthatjuk: ábrándosan, szórakozottan, tűnődve, elgondolkozva).

Az ilyen látszólagos „szószaporításnak” is megvan azonban a hangulati és főként ritmikai szerepe abban a hatásban, amelyet Krúdy elnyújtott, lassan hullámzó, andalító zenéjű mondatai keltenek. Természetesen a legtöbbször érvényesül a rokonértelműségben kibontakozó fogalmi, árnyalati vagy hangulati többlet is, s ezt a más változatban megismétlődő kép, motívum vagy kifejezés még jobban kiemeli. A cukrászda betűi nemcsak kopottak, hanem töredezettek is; Szindbád a felharsanó trombitaszóra bokázó, friss lépésekkel indul a cukrászda felé, ahol egykor, akárcsak a fiatal tiszt, ő is kecsesen, könnyedén és hanyag előkelőséggel támaszkodott dákójára a biliárdasztal mellett; a kis barna cukrászné könnyed, alig hallható lépésekkel viszi oda asztalához a kávét, és halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon érdeklődik, tetszik-e városuk, végül azonban idegenkedve, haragosan húzódik el a furcsa, bizalmaskodva kíváncsiskodó öregúrtól, és borús homlokkal ül kézimunkája fölött.

A szinonimáktól függetlenül is érdemes megfigyelnünk Krúdy szóhasználatát, elsősorban jelzőit, amelyek — mint a legtöbb írónak – neki is egyéni bélyegű nyelvi eszközeihez tartoznak. Későbbi stílusára inkább jellemzők a láncszerűen kapcsolódó mellék-mondatokba kibontott hasonlatok, amelyek hosszan elnyújtott, egyre megújuló hullámverésük szelíden ringató ritmusával megsokszorozzák szinte önmegtermékenyüléssel tovább osztódó és sarjadzó mondatszerkezeteinek terjedelmét és hangulati hatását. Ekkor azonban még többnyire megelégszik egy-két megelevenítő erejű vagy éppen költői jelzővel: a királyok kegyes, termékeny pillantása elfordult a városkáról, s azóta szunnyad benne az élet; a cukrászné kellemes kíváncsisággal tekint a furcsa idegen vendégre, és Szindbád diadalmas örömet érez a kis barna nő kedvessége láttán, amely felidézi egykori boldog szerelmének emlékét.

Még termékenyebb Krúdy a tárgyi valóság megjelenítésében. Különösen kedveli a romantika kék virágának a színét, a mese, az álom, a messzeség jelképét: a hídról az alkonyatban álmodó távoli kék erdőket látni, a csukott ablakok mögé képzelt ravatal körül bágyadt, kékes párában lobognak a sárga viaszgyertyák, és a kis cukrászné szeme alatt is könnyű, kékes árnyék borong. Az ablakok lezárt szemű zsalugáterei tragikus sejtelmeket és rejtélyes hangulatot keltenek, de az öreg, pohos toronyka, ahonnan a varázslatot feloldó harangszó hallatszik, jelzőjével és szokatlan kicsinyítő alakjában valami kedélyes, köpcös kis öregúrra emlékeztet. A legfinomabb képzetsűrítő ötletet azonban a zárókép tartogatja: a folyó a híd álmos ívei alatt fut el fürgén. Az ellentétet kiemelő álmos jelző a boltívek helyén hatalmas, ásító szájakat láttat velünk, és egyúttal felidézi képzeletünkben a híd alatt borongó homályt is. E kép és kifejezése a művészi érzékletességnek éppolyan telitalálata, mint Krúdynak egy álomszerű ifjúkori emléke: a sóstói nyári estében mélázó vajhangú fuvola.

Krúdy azonban nemcsak az érzelmes meseromantika írója, az álom és az irrealitás költője. Mint mondottuk, már a Szindbád-novellákban is jelentkezik a valóság szenvedélyes megfigyelője, akit főként a háború fájdalmas éveit követő keserű; kiábrándult korszakának műveiből ismerhetünk meg. Nemcsak a zárt ablakok rejtélyén tűnődik Krúdy romantikus képzelgéssel, azt is meglátja, hogy a por vastagon rakódik a soha fel nem nyitott zsalukra, és a bolti csengő álombéli csilingelőse közben a prózai valóságra ébresztenek az ajtó előtt évtizedek óta fakuló ostornyelek. A kis cukrászda a szivarfüst és a pörkölt kávé jellegzetes illatkeverékével fogadja Szindbádot, családiasan otthonos hangulatát pedig az öregúr kávéfoltos újságja, és a fiatal tiszt kigombolt nyakú zubbonya éppúgy érzékelteti, mint az óvatos, hosszúkás lépésekkel besündörgő macska, amely bajuszát pödörve telepszik le kézimunkázó asszonya lábához. (Önkéntelenül is egy jól megtermett kandúrra gondolunk, akiben szinte jelképesnek érezzük macskáknak a nőkhöz való különös vonzódását.) Ugyanilyen élő a póz, ahogyan a tiszt, mint egykor Szindbád, kecses könnyedséggel, hanyag előkelőséggel támaszkodik dákójára, és finoman életszerű a tetszeni vágyó hiúságnak a mozdulata, amint Szindbád titkon megigazította a kassza tükrében puha, dús haját, amely hullámos volt, mint egy fodrászé ... Szindbád-Krúdy figyelmét nem kerüli el természetesen a cukrászné cipőjének friss, széles szalagcsokra, és az sem, hogy fekete köténye pirossal van beszegve.

A sárga borítékos, érzelmes regény azonban, amelyből Amália néha álmodozva, szórakozottan Szindbádra pillantott, ismét jelképezi Krúdy alakjainak és egész írói világának álom és valóság közti lebegését. A képzelet ábrándos színjátéka és az élet pontosan megfigyelt mozzanatai olvadnak egybe különös művészi látomásba.

 

(Alföld /Debrecen/, 1965/3. /március/ 72-77. p.)