KOVALOVSZKY MIKLÓS
Ötvenöt
éve támadt életre Krúdy legkedvesebb hőse, Szindbád, és ötvenöt éves volt az
író, amikor – harminckét éve már ennek is – egy májusi éjszakán az álom
nyugtalan vizeiről a halál révébe hajózott. Ötvenöt év mindössze, de ebbe annyi
élmény, kaland és emlék zsúfolódott, mint matuzsálemi vagy inkább időtlen korú
hősének, Szindbádnak az életébe, akiről azt mondja egyik elbeszélésében, hogy
„amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni”.
Szindbád maga az író, aki életének szűk idő- és térbeli határok közé zsúfolt
érzelmi és élménygazdagságát, e sűrített időt a mesehős alakjában időtlenné
tágítja ki. Szindbádot, az Ezeregyéjszaka hajósát Krúdy már diákkorában
ösztönös vonzódással eszményképéül választotta. Az igazi, művészi azonosulás
azonban csak másfél évtized múlva történik meg, amikor Krúdy képzelete az első
Szindbád-novellákban megteremti legjellegzetesebb és legnépszerűbb alakját.
Hogy milyen termékeny és szerencsés ötlet, s menynyire Krúdy lényéből fakad ez
az írói szerepjátszás, mutatja az is, hogy másfél évtizeden át Szindbád
maszkjában meséli történeteit. Szindbád tölti be Krúdy legegyénibb alkotói
korszakát, a Mikszáth-hangú pályakezdet és a fájdalmas, keserű józanságú utolsó
szakasz között. A kor magyar valóságából való kiábrándulásnak, a múltba és az
emlékezésbe való menekülésnek tükre már az első Szindbád-kötet is. Mintha
harmincadik éve után, még az első világháború előtt lezárult volna Krúdy
számára mindaz, ami szép és mámorító az életben, amiért élni érdemes: „A hajam
megszürkült, az éjszakáim álmatlanok, nappal szomorú vagyok... Mintha az egész
ifjúságom, boldog-boldogtalan életrészem azzal telt volna el, hogy... mindig
muzsikát hallgattam... Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól, vidéki
színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam,
szerettem, nem is tudom, mi történt vélem? Most harmincöt esztendős vagyok, és
csendes, mélabús mosollyal gondolok vad, boldog ifjúságomra” – írja 1913-ban.
Mintha
érezte volna, hogy nem fogja megérni az emlékidéző öregséget, már a férfikor
küszöbén visszaszállt múltjába. Mit szeretett benne a legjobban, mire
emlékezett legelevenebben, a vágyakozás folytonosan visszatérő álomképeként? A
Nyírség aranyló őszi csendjére, kisdiákkorának felejthetetlen színhelyére, Podolinra, a Tátra ölében szunnyadó szepességi tájra,
csöndes, ódon, romantikus városokra, amelyeket nyugtalan fiatal éveiben
bekóborolt, magányos, alkonyati vendégfogadókra, s főként és mindenütt női
arcokra, tekintetekre, kézszorításokra, elsuttogott vallomásokra és elsóhajtott
búcsúszavakra. Romantikaszomjas, álmodozó képzelete mindebből egy különös
álomvilágot teremtett, a tájakat, városokat, embereket és élményeket
visszavarázsolva egy seholsincs országba és sosemvolt
időbe, amelyben egybeolvad a középkor és a biedermeier. Ennek a valóságból és
álomból szövődő látomásnak sajátos irrealitásába tökéletesen beleillik a mesék
világából való ködlovag, Szindbád.
Krúdy
művészi ösztönének és stílusérzékének telitalálatos leleménye ennek az
összhangnak a meglelése. A költőiség valóságfölötti délibáb-lebegése
gyönyörködteti, csalogatja az olvasót. Érdekes, hogy sokan épp ezt nem szeretik
Krúdyban: felróják cselekménytelenségét, a helyzetek és hangulatok
ismétlődését, hiányolják írásaiban az életszerűséget. Nem veszik azonban észre,
hogy e nagy álmodóban ott él az éles szemű megfigyelő is: műveiből a
századforduló magyar világának hatalmas, ha nem is teljes, de annál
érzékletesebb erejű körképe bontakozik ki. A mozgalmas cselekmény hiányáért, az
állítólagos egyhangúságért pedig bőven kárpótol Krúdy költői hangulatteremtő
ereje, stílusának lírája, nyelvének gordonkahangú zenéje.
A hídon c.
elbeszélés 1911-ből, az első Szindbád-novellák közül való. Benne Krúdy még
jelzi utalásszerűén, hogy hőse keleti, mesebeli alak: kalandos utazásaiból
megtérve, öregen s a halálra készülve üldögél Szindbád a sztambuli
bazárban. A későbbi elbeszélésekben ez a futó bemutatás is elmarad, hiszen
ismerjük már őt, s tudjuk, hogy voltaképpen Krúdy jelképes mása. Az Ezer egy éj
szaka Szindbádja azonban, mint ez a novella is mutatja, különös átváltozáson
megy át: hajósból szárazföldi utazó lesz, magyar tájak kalandos vándora.
Alakját Krúdy a maga vonásaival ruházza fel. A vele való azonosulás már
Szindbád második útjában elénk tárul:
„Szindbád...
elérkezett életének ahhoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent
megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen ...
Volt
gazdag és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb
borból ivott, és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges, és volt
beteg és szomorú. A haja egyszerre fehéredni kezdett, és akkor bölcs lett
Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani
éjjel a borosasztalnál, a tánczene hangjainál. Látott
halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben.
Egyszer sírt is, pénz miatt véres könnyet sírt, és titokban segített a
szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban, és orvgyilkosságot forgatott
a fejében ellensége ellen. Majd becsületes, nyílt és bátor volt, mint egy
középkori lovag. Majd okos volt, mint a kígyó, és mámoros álmokat próbált
fejtegetni a másnapon. Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók.
Egyszer nőrabló volt, máskor otthon élő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap
gyáván meghunyászkodott.
Így múlott
Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz,
midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem
a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem
találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába
visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjúkori emlékeit.”
Az időtlen
korú Szindbád tehát az emlékezésnek, az íróban élő múltnak a jelképe, s minden
útja egy-egy kísértetként megelevenedő boldog vagy fájdalmas emlék felidézése.
A hídon c.
elbeszélés – alcíme szerint Szindbád negyedik útja – szintén az emlékezés
motívumával, a hajóst utolsó útjára késztető emlékidézéssel indul: „Eszébe
jutott fiatal korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna
híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és
Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék
erdőket... Ide kívánkozott még egyszer Szindbád…” Megnevezetlenül is a
szepességi Podolin képe ködlik elénk, amely örök
ihletéként, oly sok változatban jelenik meg Krúdy írásaiban, mint a
romantikának és az elszállt ifjúság nosztalgiájának kiapadhatatlan forrása.
Diákkora után talán sohasem járt ott többet, mégis folytonosan megújuló
elevenséggel élnek benne a városka ódon, csendes utcái, a múltból ittfelejtett emberei és a szepességi táj alkonyati színei.
A gyermekkor benyomásai kiirthatatlan, burjánzó tenyészetként gyökereztek meg
az ifjú Krúdy érzékeny lelkében és termékeny képzeletében. Azóta is éppoly
vonzó és varázslatos, sőt egyre gazdagodó-szépülő látomásként merül föl előtte
ifjúságának világa.
Idézzük
fel és figyeljük meg, hogyan épülnek egymásra, ösztönös vagy tudatos
művészettel, egymásból szervesen kibomolva, az elbeszélés részletei.
Mint
amikor az első röpke, madártávlati kép után a szűkített célra irányított
filmfelvevő vagy televíziós kamera lencséje egyre közelebbi részleteket hoz
elénk, úgy vezet el bennünket az író a hídon álló kőszenttől az oda látszó kis
cukrászdába, ahol Szindbád egykor, ifjú katona korában ábrándos pillantásokkal
ostromolta a kis barna cukrásznét. Íme, megjelenik a
Krúdy-novellákból elmaradhatatlan nőalak, az emlékezés igazi ihletője.
Amikor
Szindbád elmegy ifjúságának városkájába, hogy megtudja, él-e még Amália, a
múltat kereső és újraélő Szindbád léptei nyomán feltárul előttünk a város
szendergő, alig lélegző élete és álmokba rejtőző lelke. A lengyeleknek 1412-ben
Zsigmond királytól elzálogosított és negyedfél századig, 1772-ig valójában se
ide, se oda nem tartozó 16 szepességi város történelmi sorsát Krúdy itt az
elbeszélés hangulatába illő Csipkerózsika-mese ködébe burkolja. A történelem és
az idő sodrából kirekedő városka életének s az emlék időtlenségének megkapó jelképe
a Krúdy elbeszéléseiben állandó díszlet-motívumként elénk magasodó, varjak és
csókák lepte ódon óratorony, amelynek mutatói „valami olyan időt mutattak...,
amilyen idő talán soha sincs”. Ez a különös kép a legtömörebb és legjellemzőbb
foglalata az emlékező Krúdy sajátos időszemléletének és ebből eredő, valóságot
álomba oldó ábrázolásmódjának.
Az idő
mozdulatlanságát jelzik a bezárt kapuk, a szomorú kis boltok, amelyeknek
ajtajában ugyanazokat a fakó ostornyeleket rázogatja a szél, mint Szindbád
ifjúkorában, és a sírdogálva nyikorgó boltajtók fölött a kis csengő is éppoly
óvatos, halk csilingelőssel jelez, mint régen. És újra találkozik Szindbád
azokkal a lehunyt szemű ablakokkal, amelyeknek rejtélyén már egy emberöltővel
azelőtt is eltűnődött. Itt pereg le előttünk a csukott ablakok és zárt emberi
életek titkát kutató Krúdy romantikus képzeletének sajátos játéka: „Vajon mi
lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán, és sárga
viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy
asszony alszik odabenn csöndesen, és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik.
Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe,
akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba ...”
Így
bandukol Szindbád a csöndes álomvárosban, e mozdulatlan múltban, a megdermedt
időben, s ekkor történik a feloldó – persze csak írói – varázslat, amely az
emlékek Csipkerózsika-világát egyszerre életre kelti, és átlendíti hősünket (és
az olvasót) az élő valóságba: a nem létező időt mutató óratorony harangja
váratlanul belekondul a halott délutáni csendbe, és a realitásnak még
harsányabb jeleként „valahol, valamerre” felharsan a katonák trombitája (a
„valahol, valamerre” meghatározatlansága, mintegy átmenetként, újra felidézi az
álomszerű irrealitást). Mindez oly meglepő, hogy Szindbád hirtelen megáll.
Szinte visszafiatalítja a varázslat, amely egyszerre élővé ébreszti a múltat,
mintha ott folytatódnék minden, ahol huszonöt évvel azelőtt
Csipkerózsika-álomba dermedt: „Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá
kapta, és bokázó, friss léptekkel indult most már az A. Marchali-féle
cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán ... Hátranézett, hogy miért nem
csörögnek sarkantyúk a sarkán.” Az utolsó mondat Krúdy művészetének újabb ötletremeke, a múlt és a jelen, emlék és valóság
egybeolvadásának mesteri kifejezése.
És egyszer
csak ott áll Szindbád a cukrászda előtt, ahonnan a hídra látni. Az emlékezés
mozdulatlan állóképe azonban most egyszerre megelevenedik: „A hídon csöndesen
gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülű, kis szürke csacsi
vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt, és piros szalag van a
nyakában.”
Amikor
azonban Szindbád némi tűnődés után belép a cukrászboltba, visszalép ismét a
szinte mozdulatlan múltba. Minden a régi: a cégtábla betűinek kopott
aranyozása, a dohányszínű függönyök, a falakba és bútorokba belepácolódott
szivarfüst- és pörköltkávészag, a régi, divatjamúlt
Makart-csokrok és a biliárdasztal, amely mellett most is ott áll hanyag
előkelőséggel, dákójára támaszkodva egy fiatal tiszt, akárcsak egykor Szindbád.
S mögötte, mint az elmúlt évek árnyéka, újságjába görnyed a pápaszemes öregúr.
Semmi sem
változott. A kassza is ott áll régi helyén, de üres. „Már csak Amália hiányzik”
– gondolja Szindbád. S ebben a pillanatban, mintha hatásos színpadi jelenetet
látnánk, az ajtófüggöny mögül belép a kis barna cukrászné.
Pontosan ő az: frissen fésült, göndörkés, barna haja, kíváncsian felcsillanó
barna szeme, könnyed lépése és halk, kedveskedő hangja.
Miközben
Szindbád az emlékezés diadalmas örömével gyönyörködik a kézimunkája fölé hajló
kedves kis nőben, hirtelen megürül a szín: eltűnik az ifjúságot és az elmúlt
időt jelképező két pantomim-alak, a nyurga, fiatal tiszt és a kopasz öregúr.
Szindbád egyedül marad a kis cukrásznéval. Az eddigi
boldog látomás átvált a valóságba: Amália helyett a leánya ül a kasszában, s
ott függ nyakában a régi fényképes medalion, amelyet Szindbád ajándékozott
egykor az anyjának. Amália örökül hagyta a leányára, mint apjának katonakori
képét. Szindbád merengve, meghatottan és tanácstalanul nézi a régi, halvány,
furcsa arcképet. Nem tudja, akárcsak mi, az olvasók, vajon valóban saját leánya
ül előtte, vagy Amália csak azért hagyta rá ezzel a kegyes hazugsággal a
medaliont, hogy kegyelettel megőrizze az ő egykori szerelmének emlékét. Ez a
bizonytalanság tartja vissza Szindbádot attól, hogy lássa a kis cukrászné gyermekeit, akik talán az ő unokái.
E
föloldatlan kérdés mélabús hangulatával zárul e parányi, érzelmes színjáték,
amelyben szinte minden az emlékezés belső színpadán, a lélekben történik.
Szindbád pedig, akárcsak egy modern film hőse, a jelenben életre támadó emlékek
felkavaró valóságától visszatér a tiszta és időtlen képhez, amely útra
csábította: a régi hídról sokáig elgondolkozva nézi az alkonyaiban a messzi,
kék álmú erdőségeket. Csak a folyó fut fürgén a híd álmos ívei alatt — mint a
folyton megújuló és ezer változatot játszó élet s mint a némán suhanó idő.
Valami
különös mesehangulat árad az elbeszélésből. Nemcsak azért, mert Szindbád az Ezeregyéjszaka
alakja, s mert a történet a romantikus valóság és az álomszerű emlékezés közt
gomolygó ködben oldódik sejtelmessé, hanem stílusa révén is, amely a mese
hangját egyéni művészettel irodalmivá nemesítve simul a lassan kanyargó
történethez.
Ennek a
mesehangulatot keltő összhangnak a forrása elsősorban Krúdy sajátos
mondatszerkesztése, elbeszélő hangjának a mesélésre emlékeztető lassú
hullámzása, ringató ritmikája. Egyszerű, rövid mondat alig akad a szövegben – az
is többnyire Szindbád egy-egy gondolatának tükreként vagy a párbeszédekben és
például a cukrászdába való belépés hirtelen színváltozásának jelzésére
(„Megnyomta a kilincset. Szivarfüst és pörkölt kávé szaga fogadja odabent.”) Ha
nem tűnnek is fel még ekkor a későbbi jellegzetes, hosszan és álmatagon csobogó
krúdys mondatszerkezetek, amelyek visszatérő motívumok és ismétlődő, párhuzamos
nyelvi alakzatok ritmusának hullámjátékával ringatják az olvasót, erre a
novellára is jellemző már az ilyen, burjánzó képzettársítással egyre sarjadzó
mondat: „Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot
dohányszínű függönyeivel, valamint kopott aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett,
ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett
dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosán álldogálómért a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt.” Ismétlődő
motívumokat, párhuzamos nyelvi szerkezeteket említettünk az imént; ősi irodalmi
szövegeknek, a hősmondáknak, eposzoknak, a meséknek, sőt a bibliának is
jellemző stíluselemei ezek. Krúdy talán gyermekkori meseélményeinek hatására él
velük oly szívesen, művészi érzékkel használja fel azonban őket a maga sajátos
írói céljaira, jellegzetes stíluseszközként.
A gondolatritmusként
vagy prózai refrénként visszatérő képek, motívumok, kifejezésformák a
mesemondók kényelmes és naiv hangulatú előadásmódjára emlékeztetnek. Ezt a
hangulati hatást azonban ellensúlyozza az író művészete, amely gépies, untató
ismétlés helyett ugyanannak a képnek egy másik kiemelt mozzanatával, eltérő
árnyalásával, a kifejezés módosításával, egy új jelzővel vagy határozóval él,
egyszóval stiláris változatokkal színezi a látszólagos egyhangúságot, s így ad
gazdagító, árnyaló szerepet a visszatérő részleteknek. Nézzük például az
elbeszélés nyitó képeit: néhány soron belül kétszer villan elénk mindegyik: a sztambuli bazár régi szőnyegén pipázgató Szindbád, az
emlékváros piros tetői a völgyben, a távolban kéklő erdők és a híd alatt rohanó
kis folyó. Az utóbbi kettős kép aztán még ismételten visszatér, elénk idézi
Szindbád útra késztető látomását, majd az emlékektől való végső búcsúzáskor,
jelképes nyomatékkal, egyszerre láttatva a futó jelent és a kéklő távolba
merült mozdulatlan múltat. A kép azonban a kifejezésnek más-más változatával
mindig új árnyalatot ölt: első emlékként „a barna híd ódon ívei alatt színes
kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó”, az útra készülődő fáradt
vándor képzettársításával pedig „a híd lusta ívei alatt szerényen
utazgató folyót" kívánja látni Szindbád. A jelzőknek és határozóknak a
mozgalmasságot még jobban kiemelő ellentéte ismétlődik az utolsó változatban
is: „A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.” Hasonlóképpen
módosul a kép másik fele is: az alvó, majd álmodó, végül álmodozó
erdők jelzői az öntudatlanságtól a merengő ébrenlétig való fokozatosságot
fejezik ki. Hasonló változatokban térnek azonban vissza mind a jelentősebb vagy
jelképes motívumok: a barna, régi híd, a megkopott aranyozású cégtábla,
a pengő sarkantyúk, amelyek később megcsörrennek, csörögnek, majd
elzörögnek, a dákóra támaszkodva ábrándosán álldogáló Szindbád és
megifjodott mása, a nyurga tiszt, a haragvó királyok, a nyikorgó
boltajtó, amely huszonöt év után ugyanúgy sírdogál, a halottként lehunyt
szemű házak és a váratlanul megkonduló harangszó. Az ismétlődő motívumok, képek
és kifejezésváltozatok természetes velejárója a rokon
értelmű szók alkalmazása, ami egyébként is kedvelt és jellemző stíluseszköze
Krúdynak. Néha látszólag fölösleges szószaporítás ez a szavakkal való öncélú
pasziánszjáték (az ajtók, amelyek halkan és csöndesen nyílnak; valahol,
valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád elindult a cukrászda felé, mint
egykor, hajdanán; hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét;
– ennek a Krúdy egyéniségére és lírájára oly jellemző „regényes"
magatartásnak a kifejezéseit ebből az egy elbeszélésből is megszaporíthatjuk: ábrándosan,
szórakozottan, tűnődve, elgondolkozva).
Az ilyen
látszólagos „szószaporításnak” is megvan azonban a hangulati és főként ritmikai
szerepe abban a hatásban, amelyet Krúdy elnyújtott, lassan hullámzó, andalító
zenéjű mondatai keltenek. Természetesen a legtöbbször érvényesül a rokonértelműségben kibontakozó fogalmi, árnyalati vagy
hangulati többlet is, s ezt a más változatban megismétlődő kép, motívum vagy
kifejezés még jobban kiemeli. A cukrászda betűi nemcsak kopottak, hanem töredezettek
is; Szindbád a felharsanó trombitaszóra bokázó, friss lépésekkel indul a
cukrászda felé, ahol egykor, akárcsak a fiatal tiszt, ő is kecsesen,
könnyedén és hanyag előkelőséggel támaszkodott dákójára a
biliárdasztal mellett; a kis barna cukrászné könnyed,
alig hallható lépésekkel viszi oda asztalához a kávét, és halkan,
kedveskedve, simulékony, mély hangon érdeklődik, tetszik-e városuk, végül
azonban idegenkedve, haragosan húzódik el a furcsa, bizalmaskodva
kíváncsiskodó öregúrtól, és borús homlokkal ül kézimunkája fölött.
A
szinonimáktól függetlenül is érdemes megfigyelnünk Krúdy szóhasználatát,
elsősorban jelzőit, amelyek — mint a legtöbb írónak – neki is egyéni bélyegű
nyelvi eszközeihez tartoznak. Későbbi stílusára inkább jellemzők a láncszerűen
kapcsolódó mellék-mondatokba kibontott hasonlatok, amelyek hosszan elnyújtott,
egyre megújuló hullámverésük szelíden ringató ritmusával megsokszorozzák szinte
önmegtermékenyüléssel tovább osztódó és sarjadzó
mondatszerkezeteinek terjedelmét és hangulati hatását. Ekkor azonban még
többnyire megelégszik egy-két megelevenítő erejű vagy éppen költői jelzővel: a
királyok kegyes, termékeny pillantása elfordult a városkáról, s azóta
szunnyad benne az élet; a cukrászné kellemes
kíváncsisággal tekint a furcsa idegen vendégre, és Szindbád diadalmas
örömet érez a kis barna nő kedvessége láttán, amely felidézi egykori boldog
szerelmének emlékét.
Még
termékenyebb Krúdy a tárgyi valóság megjelenítésében. Különösen kedveli a
romantika kék virágának a színét, a mese, az álom, a messzeség jelképét: a
hídról az alkonyatban álmodó távoli kék erdőket látni, a csukott ablakok
mögé képzelt ravatal körül bágyadt, kékes párában lobognak a sárga
viaszgyertyák, és a kis cukrászné szeme alatt is
könnyű, kékes árnyék borong. Az ablakok lezárt szemű zsalugáterei
tragikus sejtelmeket és rejtélyes hangulatot keltenek, de az öreg, pohos toronyka, ahonnan a varázslatot feloldó harangszó
hallatszik, jelzőjével és szokatlan kicsinyítő alakjában valami kedélyes,
köpcös kis öregúrra emlékeztet. A legfinomabb képzetsűrítő ötletet azonban a zárókép tartogatja: a folyó a híd álmos ívei alatt
fut el fürgén. Az ellentétet kiemelő álmos jelző a boltívek helyén
hatalmas, ásító szájakat láttat velünk, és egyúttal felidézi képzeletünkben a
híd alatt borongó homályt is. E kép és kifejezése a művészi érzékletességnek
éppolyan telitalálata, mint Krúdynak egy álomszerű ifjúkori emléke: a sóstói
nyári estében mélázó vajhangú fuvola.
Krúdy
azonban nemcsak az érzelmes meseromantika írója, az álom és az irrealitás
költője. Mint mondottuk, már a Szindbád-novellákban
is jelentkezik a valóság szenvedélyes megfigyelője, akit főként a háború
fájdalmas éveit követő keserű; kiábrándult korszakának műveiből ismerhetünk
meg. Nemcsak a zárt ablakok rejtélyén tűnődik Krúdy romantikus képzelgéssel,
azt is meglátja, hogy a por vastagon rakódik a soha fel nem nyitott zsalukra,
és a bolti csengő álombéli csilingelőse közben a prózai valóságra ébresztenek
az ajtó előtt évtizedek óta fakuló ostornyelek. A kis cukrászda a szivarfüst és
a pörkölt kávé jellegzetes illatkeverékével fogadja Szindbádot, családiasan
otthonos hangulatát pedig az öregúr kávéfoltos újságja, és a fiatal tiszt
kigombolt nyakú zubbonya éppúgy érzékelteti, mint az óvatos, hosszúkás
lépésekkel besündörgő macska, amely bajuszát pödörve telepszik le kézimunkázó
asszonya lábához. (Önkéntelenül is egy jól megtermett kandúrra gondolunk,
akiben szinte jelképesnek érezzük macskáknak a nőkhöz való különös vonzódását.)
Ugyanilyen élő a póz, ahogyan a tiszt, mint egykor Szindbád, kecses
könnyedséggel, hanyag előkelőséggel támaszkodik dákójára, és finoman életszerű
a tetszeni vágyó hiúságnak a mozdulata, amint Szindbád titkon megigazította a
kassza tükrében puha, dús haját, amely hullámos volt, mint egy fodrászé ...
Szindbád-Krúdy figyelmét nem kerüli el természetesen a cukrászné
cipőjének friss, széles szalagcsokra, és az sem, hogy fekete köténye pirossal
van beszegve.
A sárga
borítékos, érzelmes regény azonban, amelyből Amália néha álmodozva,
szórakozottan Szindbádra pillantott, ismét jelképezi Krúdy alakjainak és egész
írói világának álom és valóság közti lebegését. A képzelet ábrándos színjátéka
és az élet pontosan megfigyelt mozzanatai olvadnak egybe különös művészi
látomásba.
(Alföld /Debrecen/, 1965/3. /március/ 72-77. p.)