Krúdy Gyula és a nevek

 

1. Az írók és a nők írójának nevezte valaki Krúdyt, s ez a jellemzés sajá­tosan mutatja életművének különös kettősségét, ellentmondásait. Valóban nem könnyű egyértelmű értékelést adni róla. Tagadhatja valaki könyveinek érde­kességét, felróhatják témáinak kisszerű voltát, a meseszövés egyhangú eseménytelenségét, a hangulatképek, alakok és helyzetek folytonos önismétlését, az áradó bőbeszédűséget, mint ahogy modorosnak, öncélúnak, világnézet nélkülinek is bélyegezték írásait. Ugyanakkor sokan Krúdyban, e csodálatos álomlátóban, az idő varázslójában látják a legnagyobb magyar realisták egyikét, a századforduló magyar életének leghitelesebb tanúját. Egy azonban elvitathatatlan: ez a magános, lefitymált és felmagasztalt író a magyar nyelv­nek és a prózai stílusnak egyik legnagyobb művésze.

Mélabúsan félrehajtott fejjel mintha mindig a nyelv rejtett szívhangjait figyelte volna, mintha a világ zűrzavarából egy tiszta, égi dallamot akart volna kiszűrni. „Nem születtem másnak, csak írónak” – írja egy rövid önéletrajzá­ban, s e szerényen is önérzetes vallomás nemcsak minden kötöttség tagadását, hanem egyúttal a legmagasabb – igaz, hogy sokban öncélú – művészet igényét is kifejezi. Szenvedélyes és gátlástalan életszeretete csak azért lobogott benne, hogy a szó varázslatával megörökítse a körülötte zajló mindennapi világot és soha-nem-volt hangulatokat. Nemcsak a művészi látás, átélés és ábrázolás képessége élt benne, hanem a nyelv titkainak valami ösztönös, mély tudása is, csodálatosan kifinomult érzékenység a szavak rejtett ízei, összecsengése, külö­nös asszociációi, a mondatok elringató zenéje iránt. Úgy tudott bánni a nyelv­vel, művészete anyagával, mint egy bűvész. Mindig készen áll számára a leg­pontosabb, legtalálóbb szó, az egyetlen, amely odaillik; jelzői, képei, hasonlatai élő valóság szemléletességével, lenyűgözőn érzékletes, sőt érzéki erővel idézik elénk a világot, s a körvonalak mégis lágyak, a színek pasztellszerűek, a hangok fátyolosak; talánosak az ízek és az illatok nem mosódnak el a varázslatban, amely boszorkányos muzsikájú, végtelen sóhajként elomló mondataiból árad. Krúdyt olvasva ugyanazt érezzük, mint nagyon eleven álmunkban: különös, felfokozott élességgel érzékelünk mindent, s ugyanakkor a mélybe süllyedt tudatnak valami titkos jelzése folytán mégis érezzük, hogy mindez csak álom. Krúdy műveiben is látomássá oldja, varázsolja a valószínűtlenség kék köde a vélt valóságot.

„Legnagyobb alkotása: stílusa” – írja Krúdyról életművének jóformán egyetlen tudományos igényű méltatása (Kelemen (Perkátai) László, Krúdy Gyula. Szeged, 1938. 87). Szinte érthetetlen, hogy annyi szép megemlékezés, lelkes kritika, művészetének lényegét kitűnően éreztető tanulmány mellett alig nyúlt valaki Krúdy művészetének lényegéhez, nyitjához, stílusának és nyelvének vizsgálatához. (Pelyvás-Ferenczik István, A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula: A Debreceni Ref. Koll. Tanárképző Int. Dolg. 25. sz. 1942.; Herczeg Gyula: Nyr. LXXV, 324, 420).

Az író, aki ilyen légies művészi eszközzé tudja finomítani a nyelvet, és ennyire érzékeny minden árnyalata iránt, akinek képzelete oly különös fényt sugároz a szavakba, és aki olyan varázslatos hatást tud velük elérni, mint Krúdy, annak számára fokozott, különös jelentőségük van a neveknek. Meg­választásuk, jellemző vagy hangulati értéküknek fölhasználása írói alkotó­munkájában igen lényeges szerepet játszik. Hiszen a tulajdonnevek (elsősorban a személynevek) a nyelvnek azok az elemei, amelyeknek – más névszóktól eltérően – voltaképpen már nincs meghatározható logikai tartalmuk, nincsjelentésük”, „értelmük” (vö.: Gombocz, Jelentéstan 44–50; Pais: MNy. XVII., XVIII.; Benkő Loránd, A régi magyar személynévadás. 1949.), vagy pedig a jelölt személy stb. egyedisége miatt társadalmi érvényük elenyészőn szűkebb körű, mint az általánosan ismert, fogalmakat jelentő közneveké. Részben a tulajdonnevekhez fűződő közös asszociációk és hagyományok, részben egyéni emlékeink,, nyelvi érzékenységünk szerint azonban a legtöbben bele­érzünk a nevekbe valami sajátos tartalmat, esztétikai értéket vagy legalábbis hangulatot. Még inkább érvényes ez az írókra (Kovalovszky Miklós: MNy. XXX–XXXI.; MNyTK. 34. sz. 11–31).

Mintegy az ősi állapot örökségeként ma is szinte benső megfelelést, szer­ves, elválaszthatatlan kapcsolatot érzünk hozzátartozóink, közeli ismerőseink személye és neve közt (ezért is meghökkentő minden névváltoztatás), máskor meg úgy érezzük, hogy a név nem illik viselőjéhez (Kovalovszky i. m.; Hartnagel Sándor, A személynevek lélektanához. 1936. 26–41). Az igazi író-művész számára hősei szinte élő emberek, akikkel az alkotó átélés kohójá­ban eggyéforr, azonosul. Ezt sok író vallomása, műhelytitkainak feltárása igazolja, Krúdy főhősei pedig egyenesen példázzák. Természetes tehát, hogy az író képzeletében az alakokkal együtt többnyire megszületik nevük is, amelyről úgy véli, hogy csak az lehet jellemző foglalata egyéniségüknek (Kovalovszky i. m. 3-8, 51–6).

2. A nyelvnek olyan művésze, mint Krúdy, különös gonddal, ösztönös érzékenységgel ügyel a névadásra. Kelemen tanulmánya ki is emeli a nevek jelentőségét Krúdy műveiben. Számos idézettel szemléltethetjük, hogy mennyire érzékeny volt a nevek hangulata, jellemző értéke iránt, hogy teremtő képzelete milyen látomásokat álmodott egy-egy különös, érdekes női névbe, s hogy – gyakran alakjaiba vetítve önmagát – mélyen hisz a névvarázsban, név és személy mágikus egységében. Mindez érthető nála, hiszen írásaiban mindenütt nagy szerepe van az álmoknak (egyik legnépszerűbb munkája az Álmoskönyv volt), babonáknak, kísérteties látomásoknak. (Egy időben barátja, Ferenczy Sándor révén a freudizmus is hatott rá.)

Krúdy számára szinte nincs közömbös név: mindegyikhez hozzáfűz valami sajátos tartalmat, s ezt felhasználja a névadásban. Jellemző, hogy hősei szép álneveken törik a fejüket, amelyeket nőkhöz intézett levelek alá írnak (Szindbád ifjúsága és szomorúsága II, 101; A vörös postakocsi 148). Ahogy Krúdy is szívesen rejtőzik írói álnevek (Fráter Julius, Török Gedeon, Rezeda Marcell, Szigeti Remete, Kuruc Levente stb.) és különös nevű hősei mögé, egyéniségének más-más oldalát villantva elő, alakjai maguk is szeret­nek álnevekkel játszani, szinte színészi képzelettel élvén bele magukat a név adta új szerepbe: „E percben Julián vagyok, a tehetséges költő, és a nő a kert alatt vár, pontban éjfélkor. A lovak készen állanak a postakocsi elé fogva...” (Szind. ifj. II, 101).

Gyakori Krúdy írásaiban, hogy a nők önfeledt pillanataikban régi szerelmük nevén szólítanak egy férfit, mintegy azonosítván őt amazzal a szerelem perceiben (Az útitárs 60; Tótágas 47). Az érzelmeknek ilyes ösztö­nös feltöréseiben is rejtett mélységeket tud megmutatni az író: „Kázmér emlékezett egy hölgyre, aki sötétben mindig Henriknek nevezte, mert így megnyugtatta a lelkiismeretét” (őszi utazások a vörös postakocsin 87). Minden új szerelem érzelmi közösségébe szinte új emberként lépnek be Krúdy hősei, azáltal is, hogy kedvesüktől új nevet kapnak: „Minden új kezdetén új nevet kaptam a szerelmi keresztelőn . . .” – mondja N. N. (70).

Arra a ritkább esetre is találunk példát Krúdynál, hogy önmagát szüli újjá valaki a nom de guerre mintájára felvett nom d’amourban: ,,Rizujlett az idők folyamán minden valamire való férfinak a szeretője volt a környéken... S minden férfi más néven ismerte. Babonaságból vagy a szerelem újszerűségéből: az asszony más és más nevet adott magának, midőn egyik szerelem­ből a másikba elutazott” (Napraforgó3 123–4).

De nem csak ilyen alkalmi, érzelmi alapú névráruházás mutatja azt a törekvést, hogy valakinek egyéniségéhez érzésünk szerint a legjobban illő, magunk választotta és így őt hozzánk kapcsoló nevet adjunk; az ember vagy környezete gyakran úgy érzi a névhez fűződő társadalmi érvényű asszo­ciációk vagy egyéni érzelmi velejárók alapján, hogy a név nincs összhangban viselőjével, nem illik rá, olyan, mintha egy idegen személyé volna. Krúdy sokszor eljátszik az ilyen ellentétekkel, jellemzéseiben felhasználja őket, foglalkozik velük, tehát hisz is bennük.

Egy elzüllött színész és volt elmebeteg-ápoló hóbortja az, hogy nem létező, előkelő személyek nevében önmagával levelez. „Nagyon szeretett leveleket írni önmagához, amelyekben kedves Péternek szólította magát, holott Mihálynak hívták” (Aranykézutcai szép napok 44). Saját nevét nyil­ván nem tartotta méltónak ehhez a levelezéshez. Az egyik novella elbeszélő hőse egy romantikus hajlamú, széplélek tőzsdeügynök. „Barátai Somoskői Gézának nevezték, mert csupa valószínűtlen történetet mondott” (Tót. 101).

Egy Rozáli nevű asszony egyenesen nevét okolja boldogtalan életéért: „Ha legalább Alicenek hívnának – gondolta magában, mint vidéki barát­nőjét, aki harmadszor ment férjhez szent, bolond szerelemmel... – az Aliceoknak szerencséjük van. Ám Rozáli névvel már harminc éves koromban öregnek éreztem magam... Alice boldog lehet, pedig nagy bestia volt, holott én mindig jó voltam” (Ar. 165–6).

Józanabb, tárgyilagos gondolkodású és önérzetes nők gyakran azt is érzik, hogy becéző név nem nagyon illik hozzájuk bizonyos koron túl. Krúdy egyik nőalakjának, egy tagbaszakadt asszonyságnak neve Zsanet. „Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet, mert ez családi nevet jelent” – jegyzi meg a nála nem szokatlan, meglepő ötlettel az író. – „Nevez­zük tehát mi is családi nevén . . . , mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becéző nevén szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz. Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.” (Egy pohár borovicska 159.)

A nők névcseréje vagy más név iránt való rokonszenve gyakran csak romantikus hajlamból, ábrándos elvágyódásból ered, vagy olvasmányoknak a hatása. Szeretnének mások lenni, másként élni, mint pl. az előkelő, de szegény Nussdorf kisasszony, aki zongoraleckéket adott, s Anna volt a neve, de „jobban szerette magát Tatjánának vagy Júliának, Emmának vagy Perditának neveztetni, amint Ernő úr éppen a költőket olvasta” (Palotai álmok 170).

Az egyénnek saját neve iránt érzett idegenkedő ellenszenve sugallja az egyik elbeszélés finoman bájos befejezését. A budai vár lépcsőin sétáló szerelmespár beszélgetéséből idézünk:

„Ha holnap elhagyna,” – szól a férfi – „akkor sem gondolhatnék más­képen kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Czinkének írta be a pap a matrikulába.

– Gyermekkorom óta így neveznek – felelte Czinke. – Az igazi nevem nem tetszett nekem.

– Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret!

– Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy csínyen ért gyermek: Csúnya név, mert nem illik nekem ... Én valamiképen úgy érzem, hogy egészen más vagyok, mint azok a nők. akik ezt a nevet mindennapiasan viselni szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom ... Néha azt hiszem, hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet... Vannak napjaim, mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé, aki eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalonjába ... És úriasszony vagyok, feddhetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiken olvastam Cherbuliezt ... Miért kiváncsi a nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem ?

Azért, – felelte Milfay komoran – mert azt akarom, hogy egyszer végre őszinte legyen!

A dáma az ajkába harapott. Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.

Akarom tudni végre, hogy igazán szeretsz-e – szólt Milfay.

Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett:

Cili... Ciliké ... így hívták a nagyanyámat.

 Cili, – mondta gyöngéden és megadással Milfay, mert ebben a percben valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.

– Cili, – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét, ajkával megérintette a vállát” (Pesti album 29–31).

A női hiúságot legyőző szemérmes, szégyenkező őszinteség a szerelem bizonyítékaként valóban úgy hat, mint egy lelki levetkezés, vagy mintha a hölgy valami rejtett testi hibáját tárta volna föl imádója előtt.

Mivel mindnyájunkban többé-kevésbé erős a különbözés ösztöne és büszkesége („Más vagyok, mint más” – vallja Babits), az emberek inkább kedvelik a nem mindennapi neveket. Különösen a nők érzékenyek eziránt. Krúdy hőse, Szindbád fölkeresi egyszer régi kedveseit, két testvért. „Az egyik asszonyt Micinek hívták, a másikat Eugéniának. Eugénia különösen súlyt helyezett arra, hogy a nevét betűszerint, lehetőleg fuvolázva ejtsék ki a férfiak, – hisz Micinek minden kaszírnőt hívhatnak” (Felt. 86). A Szindbád-történetek egyik nőalakja Albai Izabella, a postáskisasszony. Mint öntudatos nő, határozott kis egyéniség, nyilván jelentősnek és találónak érzi, hogy így hívják, mert szinte hivatalos komolysággal használja nevét. „Mindig teljes nevét írta a posta vevényekre”, s bemutatkozáskor tisztán, hangsúlyozva mondta ki (Szind. ifj. II, 108, 115).

Azok, akik nem büszkélkedhetnek valamely különleges névvel, de ha egyébként magukhoz illőnek, „testhezálló”-nak érzik, erős egyéniségtudatukat azzal is hangsúlyozzák, hogy nevüknek valamely egyedi vagy egyéni válto­zatát használják, s azt legszorosabb sajátjuknak, szinte jelképes fontosságúnak tekintik.

Egy ódon felvidéki városkában a fogadós leánya, „üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka”, a betévedő utazó kérdésére bevallja, hogy Margotnak hívják. „Nem Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal –, hanem Margotnak, mint a nagymamámat ” (Ar. 89). E szokatlan, idegenszerű névalak sugalmazó erejének nagy szerepe van aztán azokban a krúdys álmokban, amelyeket elmúlt időkről, távoli városokról és furcsa, régi szerelmekről sző a magános utazó.

A furcsa, szokatlan, szinte szándékosan kifacsart alakú nevek elég gyakoriak Krúdy elbeszéléseiben. Közébük tartoznak azok, amelyeknek hökkentő írásmódja (és ezzel együtt kiejtése is) furcsa életsorsot, groteszk figurát vagy bolondos különcöt éreztet rögtön. Egy előkelő nyilvánosházban nő fel a tulajdonosnő unokája, a bájos ártatlanságú Gyöngyvirág. Színiiskolai beiratkozáskor tudjuk meg igazi nevét: „Élestő Éva. S betűvel” (Bukfenc 58). A „Boldogult úrfikoromban” című regény asztaltársaságának egyik tagja Kesthelyi úr („s betűvel, kérem”), akit Festetich herceg természetes fiának tartanak (307). Végül Krúdy egyik legkülönösebb alakja Pistoli, a vadságig szertelen, duhaj, nőbolond nyírségi úr. Bosszantja, hogy nevét a helybeliek Pisztolynak ejtik, holott azt tartja, hogy régi flórenci név (Napr. 105).

A hétköznapi keresztnévtől való idegenkedés ellenkezőjére is akad példa: megesik, hogy valaki nagyon is választékosnak, komolyan ünnepélyes­nek, szinte hidegnek érzi a nevét, holott ő a maga természetes, egyszerű mi­voltában akar megmutatkozni. A „Palotai álmok”-ban a szelíd, házias Szekszti Judit mintegy igazi valóját tárja fel, amikor ezt mondja bizalmasan Péter Pálnak: „Engem otthon Jutkának hívnak, és meglehetős sok dolgom van a ház körül” (50).

Krúdy gyakran ír arról, hogy a személyi megfelelésen túl milyen hatás­sal van rá vagy valamelyik hősére egy-egy név. Képzelete játszik vele, különös asszociációkat fűz köréjé, sajátos hangulatot érez bele. Aminthogy művei­nek középpontjában a nő és a szerelem áll, érdeklődése is elsősorban a női nevek felé fordul, ezek iránt legélesebb az érzékenysége. Szindbád „szeretett kezeket, hajakat, női neveket, asszonyhangokat és simogatásokat” (Felt. 40). Rezeda Kázmér odáig megy e vonzalmában, hogy a savanyúvizekből csupán a „nő­neműekkel” keverte borát. „Margit” és „Ilona” évek óta kegyében voltak (Vör. p. 47).

Hogy mely forrásokból ered, és milyen elemekből szövődik a nevekhez kapcsolódó sajátos hangulati tartalom, szinte esetenként külön elemzést kíván. A neveknek jelentésnélkülisége vagy határozatlan jelentéstartalma, továbbá az a tény, hogy emberi egyéniségeket jelölnek – akár ismert, élő, akár isme­retlen vagy képzeletbeli személyekről van is szó –, szinte csábítóan kínál­kozik, hogy a nevet képzeletünk töltse ki nagyon is egyéni, gyakran ködös s éppen ezért nehezen meghatározható tartalommal. Az asszociációk szabad és gazdag változatosságát, a névhangulat nagy mértékű szubjektivitását némiképp ellensúlyozza a beszélőknek nagyjában közös műveltségi alapja és nyelvi tudata. A név hangalakjának képzetkeltő és hangulatfestő ereje, a név mindennapi, ritka vagy idegenszerű voltához, esetleges köznyelvi jelen­téséhez fűződő változatos asszociációk, amelyek a hagyományokból, szemé­lyes élményekből, történelmi és irodalmi emlékekből fakadnak, s a környezet vagy a kor nyomát viselik magukon, többnyire gomolygó hangulati benyo­mássá olvadnak össze, ritkábban pedig tisztább, határozottabb tartalommá, élesebb jellemző vonásokká alakulnak (Kovalovszky i. m. 11–29).

Érzékenyebb lelkialkatú, erős képzeletű, elvont finomságokra fogé­kony emberek, így az írók is, inkább egyéni tartalommal töltik meg a neveket, saját érzelmeiket, hangulatukat vetítik beléjük. Az ifjúságtól és a szerelem­től búcsúzó Krúdynak egy lírai jegyzete jellemző módon tükrözi a külön­féle asszociatív és hangulati elemeket: „Hangzatok, amelyek a női nevekből kicsendülnek, Isten veletek. Az Irmák budai télszagú neve, az Arankák strucctollas, legyezős lengése, a Máriák égfelé fordított szemefehére, a Katin­kák affektálása, Juditok bibliai, színészkedő szenvedélye, Sárák anyáskodó, de erőszakos csókja, a Margitok apácásan kopogó cipősarka a hátunk mögött, női nevek álmodó varázsa, – Isten veletek. Ezentúl csak bor- és pipaszagú férfineveket vet papirosra a költő” (Kánaán könyve 4).

Néha a név puszta hangzása kelt rokon- vagy ellenszenvet: „Janek! Mily favágósan, kopogósan és lelketlenül hangzik e név, nem is tudják azok, akik teli torokból ordítják a versenytéren” (P. alb. 61). [Egy zsokéról van szó.]

A különös, idegen hangzású nevek erősen hatnak Krúdy képzeletére, talán azért is, mivel idegen nyelveket nem igen beszélt, külföldön alig járt, s így a szokatlan, idegenszerű nevek megtelnek számára valami sajátos, egzotikus varázzsal, sejtelmes hangulatot keltenek benne. Írásaiban többször felbukkan egy sajátos név: Estella, érdekes, hogy egymástól elütő női alakokra alkalmazva; közös vonásuk legfeljebb az, hogy nem mindennapi egyéniségek. Egy helyen ezt írja: „Estella egy város Navarrában, és így hívták egyik barát­nőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a színiiskolában . . . Kékszemű, vörös­hajú és igen romlott teremtés volt” (Vör. p. 157). A spanyol tartománybeli városra való, látszólag összefüggés nélküli célzással a tüzes szemű szenyórák, szerelmi kalandok világát akarja idézni az olvasóban. Ez a szándék nyilván­való egy nagyon hasonló névhez kapcsolódó asszociációk leírásából. Az író hősének feltűnik az idegen városban egy fekete leány, akinek „mély, szenve­délyes, csalfa, mocsárvirágélénkségű” szeme volt. Barátnője – közös ismerő­sük – utána kiált, hogy odahívja: – Eszténa! „... Képzeletemben ... fehérfalú spanyol házak suhantak el, mintegy panorámában ... S az erkélyen sötétszemű nők várakoznak vállukon kis mantillákban. Valahol messze –    tán Szevillában – élesen kezdtek harangozni, sok apró harang szólalt meg egyszerre, mintha most gyújtanák meg a gyertyákat Isten báránya körül. A szűk, pinceszagú utcán még egyszer végig hangzott, mint egy fiatalkori hangulat: Eszténa! – ... Itt van Eszténa, szólt Olga, megérintve karomat, s én lassan visszatértem a messzi városból, ahol füstölők, fénylő napsugarak, fátyolos, cigányos képű nők kíséretében az ereklyét hordják körül a város­ban a papok, és mozsarak durrognak a piacon” (Út. 64–5). Az író bizonyára ismerte az esztena szót, amelyből egyetlen ékezettel, egy hang megnyújtásával valóságos látomást sugalló nevet alkotott.

Még különösebb ötletből születik a már említett, játékosan egzotikus név: Rizujlett. Egy szerelmes asszony kedvesével „Rizujlettnek hívatta magát, mert észrevette, hogy a férfi napkeleti barnaságát és franciás könnyedségét kedveli leginkább. Csinált magának egy nevet, amelynek betűiben benne volt a Kelet és a Nyugat” (Napr. 124).

Név és egyéniség megfelelésének hiedelméből következik, hogy a, leg­több névhez valamely hajszínt érzünk hozzá tartozónak. Krúdy ennél sokkal tovább megy, és a legegyénibb, bizarr asszociációkban csapong. Számára a szemöldök állása és a hölgy neve is összefügg. „Külön könyve volt Nagy­botos emlékezetének a nők fekete szemöldökeiről, amelyek bizonyosan vala­mely őskori írásjelt példáznak a homlokon. Ezek a szemöldökök jegyezték a nők neveit a régmúlt időkben. Valószínű, hogy a szemöldökük szerint nevezték el őket Nyilasnak, Lágynak vagy Sűrűcskének. Nagybotos, ha sokáig nézte egy idegen nő szemöldökét, lassan rájött a nevére. Más szemöldökük van az Ilonáknak és más a Margitoknak. Az Ilonák bizonyos várakozásteljes, kíváncsi, sohasem kielégült szenvedéllyel rajzolt szemöldököt viselnek; míg a Margitok szemöldöke tudást, meglepetést, kielégülést ígér a férfiaknak. Babonás dolog ez” – vallja be az író, de számára a nő a legnagyobb, örökké izgató rejtély, bár senki sem ismeri őket nála jobban (Hét bagoly 86–7).

De Krúdy a névvarázsnak is rabja, íróink közt talán leginkább. Ha volna még helyünk, idézhetnénk bőven példákat, mennyire varázserejű szimbólum­nak tekinti a neveket. Alakjai ösztönösen névvel ruháznak fel ismeretlen nőket, jelképes nevet adnak állatoknak, sőt némely házban a tárgyaknak is „csaknem nevük volt” (Felt. 143). Azonos vagy hasonló név titokzatos kap­csolatot, sorstestvériséget teremt emberek közt, s ha élő ismerősük nevét fe­dezik fel véletlenül egy sírkövön, úgy érzik, mintha ő nyugodnék ott (Út. 98). Csalódott szerelmesek névtabujától az álmatlan Kacskovics úr (Bold úrfi.) furcsa, babonás szokásáig (a fogadók vendégeinek névsorában olyan nevekre vadászik, amelyeknek viselőiről fölteszi, hogy szomszédságukban jól bír majd aludni) a névlélektannak sok érdekes jelenségére bukkanunk műveiben. Bármennyire elmélyed is érzékeny, hol babonás, hol játékos képzelete a nevek „lelkébe”, azok nem fedik fel soha egészen a titkukat előtte, akárcsak a nők; mindig úgy érzi, lappang bennük valami rejtély: „Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén hangzó nevek a kapuk visszhangos bolto­zatai alatt (amely nevek gyakran úgy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felírásai), megannyi emberi titkot fednek, amelyről sohasem lehet tudomá­sunk; minden névnek van valamely titka, amelyet a halálos ágyán sem vall be.” (Nagy kópé 123.)

Ebből a név-fetisizmusból, a fantasztikumhoz való vonzódásból és a finom hangulati árnyalatok iránti érzékenységből táplálkozik Krúdynak bizarr nyelvi fantáziája. Igen érdekesen nyilvánul meg ez a képzelőerő Krúdy névadási módszerében is, amely stílusának egyik legegyénibb jellegzetessége, és művei sajátosan irreális légkörének jelentős tényezője. Elemzésére talán lesz még alkalmam.

Kovalovszky Miklós

 

(Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Szerk. Bárczi Géza és Benkő Loránd.
Bp. 1956, Akadémiai Kiadó. 526-533. p.)