Krúdy Gyula és a nevek
1. Az írók és a nők írójának nevezte valaki
Krúdyt, s ez a jellemzés sajátosan mutatja életművének különös kettősségét,
ellentmondásait. Valóban nem könnyű egyértelmű értékelést
adni róla. Tagadhatja valaki könyveinek érdekességét, felróhatják témáinak
kisszerű voltát, a meseszövés egyhangú eseménytelenségét, a hangulatképek,
alakok és helyzetek folytonos önismétlését, az áradó bőbeszédűséget, mint ahogy
modorosnak, öncélúnak, világnézet nélkülinek is bélyegezték írásait. Ugyanakkor
sokan Krúdyban, e csodálatos álomlátóban, az idő varázslójában látják a
legnagyobb magyar realisták egyikét, a századforduló magyar életének
leghitelesebb tanúját. Egy azonban elvitathatatlan: ez a magános, lefitymált és
felmagasztalt író a magyar nyelvnek és a prózai stílusnak egyik legnagyobb
művésze.
Mélabúsan félrehajtott fejjel mintha mindig a nyelv rejtett szívhangjait
figyelte volna, mintha a világ zűrzavarából egy tiszta, égi dallamot akart
volna kiszűrni. „Nem születtem másnak, csak írónak” – írja egy rövid
önéletrajzában, s e szerényen is önérzetes vallomás nemcsak minden kötöttség
tagadását, hanem egyúttal a legmagasabb – igaz, hogy sokban öncélú – művészet
igényét is kifejezi. Szenvedélyes és gátlástalan életszeretete csak azért
lobogott benne, hogy a szó varázslatával megörökítse a körülötte zajló
mindennapi világot és soha-nem-volt hangulatokat.
Nemcsak a művészi látás, átélés és ábrázolás képessége élt benne, hanem a nyelv
titkainak valami ösztönös, mély tudása is, csodálatosan kifinomult érzékenység
a szavak rejtett ízei, összecsengése, különös asszociációi, a mondatok
elringató zenéje iránt. Úgy tudott bánni a nyelvvel, művészete anyagával, mint
egy bűvész. Mindig készen áll számára a legpontosabb, legtalálóbb szó, az
egyetlen, amely odaillik; jelzői, képei, hasonlatai élő valóság
szemléletességével, lenyűgözőn érzékletes, sőt érzéki erővel idézik elénk a
világot, s a körvonalak mégis lágyak, a színek pasztellszerűek, a hangok
fátyolosak; talánosak az ízek és az illatok nem
mosódnak el a varázslatban, amely boszorkányos muzsikájú, végtelen sóhajként
elomló mondataiból árad. Krúdyt olvasva ugyanazt érezzük, mint nagyon eleven
álmunkban: különös, felfokozott élességgel érzékelünk mindent, s ugyanakkor a
mélybe süllyedt tudatnak valami titkos jelzése folytán mégis érezzük, hogy
mindez csak álom. Krúdy műveiben is látomássá oldja, varázsolja a
valószínűtlenség kék köde a vélt valóságot.
„Legnagyobb alkotása: stílusa” – írja Krúdyról életművének jóformán egyetlen tudományos igényű
méltatása (Kelemen (Perkátai)
László, Krúdy Gyula. Szeged, 1938. 87). Szinte
érthetetlen, hogy annyi szép megemlékezés, lelkes kritika, művészetének lényegét
kitűnően éreztető tanulmány mellett alig nyúlt valaki Krúdy művészetének
lényegéhez, nyitjához, stílusának és nyelvének vizsgálatához. (Pelyvás-Ferenczik István, A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula: A Debreceni Ref. Koll. Tanárképző Int. Dolg. 25. sz. 1942.; Herczeg Gyula: Nyr. LXXV, 324, 420).
Az író, aki ilyen légies
művészi eszközzé tudja finomítani a nyelvet, és ennyire érzékeny minden
árnyalata iránt, akinek képzelete oly különös fényt sugároz a szavakba, és aki
olyan varázslatos hatást tud velük elérni, mint Krúdy, annak számára fokozott,
különös jelentőségük van a neveknek. Megválasztásuk, jellemző vagy hangulati
értéküknek fölhasználása írói alkotómunkájában igen lényeges szerepet játszik.
Hiszen a tulajdonnevek (elsősorban a személynevek) a nyelvnek azok az elemei,
amelyeknek – más névszóktól eltérően – voltaképpen már
nincs meghatározható logikai tartalmuk, nincs „jelentésük”, „értelmük” (vö.: Gombocz, Jelentéstan 44–50; Pais: MNy. XVII., XVIII.; Benkő Loránd, A régi magyar
személynévadás. 1949.), vagy pedig a jelölt személy stb. egyedisége miatt
társadalmi érvényük elenyészőn szűkebb körű, mint az általánosan ismert,
fogalmakat jelentő közneveké. Részben a tulajdonnevekhez fűződő közös
asszociációk és hagyományok, részben egyéni emlékeink,,
nyelvi érzékenységünk szerint azonban a legtöbben beleérzünk a nevekbe valami
sajátos tartalmat, esztétikai értéket vagy legalábbis hangulatot. Még inkább érvényes
ez az írókra (Kovalovszky Miklós: MNy.
XXX–XXXI.; MNyTK. 34. sz. 11–31).
Mintegy az ősi állapot örökségeként ma is szinte benső megfelelést, szerves,
elválaszthatatlan kapcsolatot érzünk hozzátartozóink, közeli ismerőseink
személye és neve közt (ezért is meghökkentő minden névváltoztatás), máskor meg
úgy érezzük, hogy a név nem illik viselőjéhez (Kovalovszky i. m.; Hartnagel Sándor, A személynevek
lélektanához. 1936. 26–41). Az igazi író-művész számára hősei szinte élő
emberek, akikkel az alkotó átélés kohójában eggyéforr,
azonosul. Ezt sok író vallomása, műhelytitkainak feltárása igazolja, Krúdy főhősei pedig egyenesen példázzák. Természetes tehát, hogy
az író képzeletében az alakokkal együtt többnyire megszületik nevük is,
amelyről úgy véli, hogy csak az lehet jellemző foglalata egyéniségüknek (Kovalovszky i. m. 3-8, 51–6).
2. A nyelvnek olyan művésze, mint Krúdy,
különös gonddal, ösztönös érzékenységgel ügyel a névadásra. Kelemen tanulmánya ki is emeli a nevek jelentőségét Krúdy műveiben. Számos
idézettel szemléltethetjük, hogy mennyire érzékeny volt a nevek hangulata,
jellemző értéke iránt, hogy teremtő képzelete milyen látomásokat álmodott
egy-egy különös, érdekes női névbe, s hogy – gyakran alakjaiba vetítve önmagát –
mélyen hisz a névvarázsban, név és személy mágikus egységében. Mindez érthető
nála, hiszen írásaiban mindenütt nagy szerepe van az álmoknak (egyik
legnépszerűbb munkája az Álmoskönyv volt), babonáknak, kísérteties
látomásoknak. (Egy időben barátja, Ferenczy Sándor
révén a freudizmus is hatott rá.)
Krúdy számára szinte nincs közömbös név: mindegyikhez hozzáfűz valami
sajátos tartalmat, s ezt felhasználja a névadásban. Jellemző, hogy hősei szép
álneveken törik a fejüket, amelyeket nőkhöz intézett levelek alá írnak (Szindbád ifjúsága és szomorúsága II, 101; A vörös postakocsi 148). Ahogy Krúdy is szívesen rejtőzik
írói álnevek (Fráter Julius, Török Gedeon, Rezeda
Marcell, Szigeti Remete, Kuruc Levente stb.) és különös nevű hősei mögé,
egyéniségének más-más oldalát villantva elő, alakjai maguk is szeretnek
álnevekkel játszani, szinte színészi képzelettel élvén bele magukat a név adta
új szerepbe: „E percben Julián vagyok, a tehetséges költő, és a nő a kert alatt
vár, pontban éjfélkor. A lovak készen állanak a
postakocsi elé fogva...” (Szind.
ifj. II, 101).
Gyakori Krúdy írásaiban, hogy a nők önfeledt pillanataikban régi szerelmük
nevén szólítanak egy férfit, mintegy azonosítván őt amazzal a szerelem
perceiben (Az útitárs 60; Tótágas 47). Az érzelmeknek ilyes ösztönös feltöréseiben is
rejtett mélységeket tud megmutatni az író: „Kázmér emlékezett egy
hölgyre, aki sötétben mindig Henriknek nevezte, mert így megnyugtatta a
lelkiismeretét” (őszi utazások a vörös postakocsin 87). Minden új szerelem
érzelmi közösségébe szinte új emberként lépnek be Krúdy hősei, azáltal is, hogy
kedvesüktől új nevet kapnak: „Minden új kezdetén új nevet kaptam a szerelmi keresztelőn . . .” – mondja N. N. (70).
Arra a ritkább esetre is találunk példát Krúdynál, hogy önmagát szüli újjá
valaki a nom de guerre
mintájára felvett nom d’amourban: ,,Rizujlett az idők folyamán
minden valamire való férfinak a szeretője volt a környéken...
S minden férfi más néven ismerte. Babonaságból vagy a szerelem
újszerűségéből: az asszony más és más nevet adott magának,
midőn egyik szerelemből a másikba elutazott” (Napraforgó3 123–4).
De nem csak ilyen alkalmi, érzelmi alapú névráruházás mutatja azt a törekvést,
hogy valakinek egyéniségéhez érzésünk szerint a legjobban illő, magunk
választotta és így őt hozzánk kapcsoló nevet adjunk;
az ember vagy környezete gyakran úgy érzi a névhez fűződő társadalmi érvényű
asszociációk vagy egyéni érzelmi velejárók alapján, hogy a név nincs
összhangban viselőjével, nem illik rá, olyan, mintha egy idegen személyé volna.
Krúdy sokszor eljátszik az ilyen ellentétekkel, jellemzéseiben felhasználja
őket, foglalkozik velük, tehát hisz is bennük.
Egy elzüllött színész és volt elmebeteg-ápoló hóbortja az, hogy nem létező,
előkelő személyek nevében önmagával levelez. „Nagyon szeretett leveleket írni
önmagához, amelyekben kedves Péternek szólította magát, holott Mihálynak
hívták” (Aranykézutcai szép napok 44). Saját nevét nyilván
nem tartotta méltónak ehhez a levelezéshez. Az egyik novella elbeszélő hőse egy
romantikus hajlamú, széplélek tőzsdeügynök. „Barátai Somoskői
Gézának nevezték, mert csupa valószínűtlen történetet mondott” (Tót. 101).
Egy Rozáli nevű asszony egyenesen nevét okolja boldogtalan életéért: „Ha
legalább Alicenek hívnának – gondolta magában, mint
vidéki barátnőjét, aki harmadszor ment férjhez szent, bolond szerelemmel... – az Aliceoknak szerencséjük
van. Ám Rozáli névvel már harminc éves koromban öregnek éreztem magam... Alice boldog lehet, pedig nagy
bestia volt, holott én mindig jó voltam” (Ar. 165–6).
Józanabb, tárgyilagos gondolkodású és önérzetes nők gyakran azt is érzik,
hogy becéző név nem nagyon illik hozzájuk bizonyos koron túl. Krúdy egyik nőalakjának,
egy tagbaszakadt asszonyságnak neve Zsanet. „Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet,
mert ez családi nevet jelent” – jegyzi meg a nála nem szokatlan, meglepő
ötlettel az író. – „Nevezzük tehát mi is családi nevén .
. . , mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becéző nevén
szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak
hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci
név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz.
Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.” (Egy pohár borovicska
159.)
A nők névcseréje vagy más név iránt való rokonszenve gyakran csak
romantikus hajlamból, ábrándos elvágyódásból ered, vagy olvasmányoknak a
hatása. Szeretnének mások lenni, másként élni, mint pl. az előkelő, de szegény Nussdorf kisasszony, aki zongoraleckéket adott, s Anna volt
a neve, de „jobban szerette magát Tatjánának vagy Júliának, Emmának vagy
Perditának neveztetni, amint Ernő úr éppen a költőket olvasta” (Palotai álmok
170).
Az egyénnek saját neve iránt érzett idegenkedő ellenszenve sugallja az
egyik elbeszélés finoman bájos befejezését. A budai vár lépcsőin sétáló
szerelmespár beszélgetéséből idézünk:
„Ha holnap elhagyna,” – szól a férfi – „akkor sem gondolhatnék másképen kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig igazi
nevét sem tudom. Mert remélem, nem Czinkének írta be
a pap a matrikulába.
– Gyermekkorom óta így neveznek – felelte Czinke. – Az igazi nevem nem tetszett nekem.
– Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret!
– Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy
csínyen ért gyermek: Csúnya név, mert nem
illik nekem ... Én valamiképen
úgy érzem, hogy egészen más vagyok, mint azok a nők. akik
ezt a nevet mindennapiasan viselni szokták. Én nagyon
előkelően, nemesen gondolkodom ... Néha azt hiszem,
hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet... Vannak
napjaim, mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé,
aki eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalonjába ... És
úriasszony vagyok, feddhetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiken olvastam Cherbuliezt ... Miért kiváncsi a
nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem
?
–
Azért, – felelte Milfay komoran – mert azt akarom, hogy egyszer végre őszinte legyen!
A dáma az ajkába harapott. Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.
– Akarom tudni végre,
hogy igazán szeretsz-e – szólt Milfay.
Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett:
– Cili...
Ciliké ... így hívták a
nagyanyámat.
– Cili, – mondta gyöngéden és megadással Milfay,
mert ebben a percben valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.
–
Cili, – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét, ajkával
megérintette a vállát” (Pesti album 29–31).
A női hiúságot legyőző szemérmes, szégyenkező őszinteség a szerelem bizonyítékaként
valóban úgy
hat, mint
egy lelki levetkezés, vagy mintha a hölgy valami rejtett
testi hibáját tárta volna föl imádója előtt.
Mivel mindnyájunkban többé-kevésbé erős a különbözés ösztöne és büszkesége
(„Más vagyok, mint más” – vallja Babits), az emberek inkább kedvelik a nem
mindennapi neveket. Különösen a nők érzékenyek eziránt.
Krúdy hőse, Szindbád fölkeresi egyszer régi
kedveseit, két testvért. „Az egyik asszonyt Micinek
hívták, a másikat Eugéniának. Eugénia különösen súlyt helyezett arra, hogy a
nevét betűszerint, lehetőleg fuvolázva ejtsék ki a
férfiak, – hisz Micinek minden kaszírnőt hívhatnak”
(Felt. 86). A Szindbád-történetek egyik nőalakja Albai Izabella, a postáskisasszony. Mint öntudatos nő,
határozott kis egyéniség, nyilván jelentősnek és találónak érzi, hogy így
hívják, mert szinte hivatalos komolysággal használja nevét. „Mindig teljes
nevét írta a posta vevényekre”, s bemutatkozáskor tisztán, hangsúlyozva mondta
ki (Szind. ifj. II, 108, 115).
Azok, akik nem
büszkélkedhetnek valamely különleges névvel, de ha egyébként magukhoz illőnek,
„testhezálló”-nak érzik, erős egyéniségtudatukat azzal is hangsúlyozzák, hogy
nevüknek valamely egyedi vagy egyéni változatát használják, s azt legszorosabb
sajátjuknak, szinte jelképes fontosságúnak tekintik.
Egy ódon felvidéki
városkában a fogadós leánya, „üde, gyermeteg és
mégis öntudatos leányka”, a betévedő utazó kérdésére bevallja, hogy Margotnak hívják. „Nem
Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal
–, hanem Margotnak, mint a nagymamámat ” (Ar. 89). E szokatlan, idegenszerű névalak sugalmazó
erejének nagy szerepe van aztán azokban a krúdys álmokban, amelyeket elmúlt
időkről, távoli városokról és furcsa, régi szerelmekről sző a magános utazó.
A furcsa,
szokatlan, szinte szándékosan kifacsart alakú nevek elég gyakoriak
Krúdy elbeszéléseiben. Közébük tartoznak azok, amelyeknek hökkentő írásmódja (és ezzel együtt kiejtése is) furcsa életsorsot,
groteszk figurát
vagy bolondos különcöt éreztet rögtön. Egy előkelő nyilvánosházban nő fel a
tulajdonosnő unokája, a bájos ártatlanságú Gyöngyvirág. Színiiskolai
beiratkozáskor tudjuk meg igazi nevét: „Élestő Éva. S betűvel” (Bukfenc 58). A „Boldogult úrfikoromban”
című regény asztaltársaságának egyik tagja Kesthelyi úr
(„s betűvel, kérem”), akit Festetich herceg
természetes fiának tartanak (307). Végül Krúdy egyik legkülönösebb alakja Pistoli, a vadságig szertelen, duhaj, nőbolond nyírségi úr.
Bosszantja, hogy nevét a helybeliek Pisztolynak ejtik, holott azt tartja, hogy
régi flórenci név (Napr.
105).
A hétköznapi keresztnévtől való idegenkedés ellenkezőjére is akad példa:
megesik, hogy valaki nagyon is választékosnak, komolyan ünnepélyesnek, szinte
hidegnek érzi a nevét, holott ő a maga természetes, egyszerű mivoltában akar
megmutatkozni. A „Palotai álmok”-ban a szelíd, házias Szekszti
Judit mintegy igazi valóját tárja fel, amikor ezt mondja bizalmasan Péter
Pálnak: „Engem otthon Jutkának hívnak, és meglehetős sok dolgom van a ház
körül” (50).
Krúdy gyakran ír arról, hogy a személyi megfelelésen túl milyen hatással
van rá vagy valamelyik hősére egy-egy név. Képzelete játszik vele, különös
asszociációkat fűz köréjé, sajátos hangulatot érez bele. Aminthogy műveinek
középpontjában a nő és a szerelem áll, érdeklődése is elsősorban a női nevek
felé fordul, ezek iránt legélesebb az érzékenysége. Szindbád
„szeretett kezeket, hajakat, női neveket, asszonyhangokat és simogatásokat”
(Felt. 40). Rezeda Kázmér odáig megy e vonzalmában, hogy a savanyúvizekből
csupán a „nőneműekkel” keverte borát. „Margit” és „Ilona” évek óta kegyében
voltak (Vör. p. 47).
Hogy mely forrásokból ered, és milyen elemekből szövődik a nevekhez
kapcsolódó sajátos hangulati tartalom, szinte esetenként külön elemzést kíván.
A neveknek jelentésnélkülisége vagy határozatlan jelentéstartalma, továbbá az a
tény, hogy emberi egyéniségeket jelölnek – akár ismert, élő, akár ismeretlen
vagy képzeletbeli személyekről van is szó –, szinte csábítóan kínálkozik, hogy
a nevet képzeletünk töltse ki nagyon is egyéni, gyakran ködös s éppen ezért
nehezen meghatározható tartalommal. Az asszociációk szabad és gazdag
változatosságát, a névhangulat nagy mértékű szubjektivitását némiképp
ellensúlyozza a beszélőknek nagyjában közös műveltségi alapja és nyelvi tudata.
A név hangalakjának képzetkeltő és hangulatfestő ereje, a név mindennapi, ritka
vagy idegenszerű voltához, esetleges köznyelvi jelentéséhez fűződő változatos
asszociációk, amelyek a hagyományokból, személyes élményekből, történelmi és
irodalmi emlékekből fakadnak, s a környezet vagy a kor nyomát viselik magukon,
többnyire gomolygó hangulati benyomássá olvadnak össze, ritkábban
pedig tisztább, határozottabb tartalommá, élesebb jellemző vonásokká alakulnak (Kovalovszky i. m. 11–29).
Érzékenyebb lelkialkatú, erős képzeletű, elvont finomságokra fogékony
emberek, így az írók is, inkább egyéni tartalommal töltik meg a neveket, saját
érzelmeiket, hangulatukat vetítik beléjük. Az ifjúságtól és a szerelemtől
búcsúzó Krúdynak egy lírai jegyzete jellemző módon tükrözi a különféle
asszociatív és hangulati elemeket: „Hangzatok, amelyek a női nevekből
kicsendülnek, Isten veletek. Az Irmák budai télszagú neve, az Arankák
strucctollas, legyezős lengése, a Máriák égfelé
fordított szemefehére, a Katinkák affektálása,
Juditok bibliai, színészkedő szenvedélye, Sárák anyáskodó, de erőszakos csókja,
a Margitok apácásan kopogó cipősarka a hátunk mögött, női nevek álmodó varázsa,
– Isten veletek. Ezentúl csak bor- és pipaszagú
férfineveket vet papirosra a költő” (Kánaán könyve 4).
Néha a név puszta hangzása kelt rokon- vagy ellenszenvet: „Janek! Mily favágósan, kopogósan és lelketlenül hangzik e
név, nem is tudják azok, akik teli torokból ordítják a versenytéren” (P. alb. 61). [Egy zsokéról van szó.]
A különös, idegen hangzású nevek erősen hatnak Krúdy képzeletére, talán
azért is, mivel idegen nyelveket nem igen beszélt, külföldön alig járt, s így a
szokatlan, idegenszerű nevek megtelnek számára valami sajátos, egzotikus
varázzsal, sejtelmes hangulatot keltenek benne. Írásaiban többször felbukkan
egy sajátos név: Estella, érdekes, hogy egymástól
elütő női alakokra alkalmazva; közös vonásuk legfeljebb az, hogy nem mindennapi
egyéniségek. Egy helyen ezt írja: „Estella egy város Navarrában, és így hívták egyik barátnőmet, akinek
legszebb kalapjai voltak a színiiskolában . . .
Kékszemű, vöröshajú és igen romlott teremtés volt” (Vör. p. 157). A spanyol tartománybeli városra való,
látszólag összefüggés nélküli célzással a tüzes szemű szenyórák,
szerelmi kalandok világát akarja idézni az olvasóban. Ez a szándék nyilvánvaló
egy nagyon hasonló névhez kapcsolódó asszociációk leírásából. Az író hősének
feltűnik az idegen városban egy fekete leány, akinek „mély, szenvedélyes,
csalfa, mocsárvirágélénkségű” szeme volt. Barátnője –
közös ismerősük – utána kiált, hogy odahívja: – Eszténa!
„... Képzeletemben ... fehérfalú
spanyol házak suhantak el, mintegy panorámában ... S az erkélyen sötétszemű nők
várakoznak vállukon kis mantillákban. Valahol messze – tán Szevillában –
élesen kezdtek harangozni, sok apró harang szólalt meg egyszerre, mintha most
gyújtanák meg a gyertyákat Isten báránya körül. A szűk, pinceszagú utcán még
egyszer végig hangzott, mint egy fiatalkori hangulat: Eszténa!
– ... Itt van Eszténa, szólt
Olga, megérintve karomat, s én lassan visszatértem a messzi városból, ahol
füstölők, fénylő napsugarak, fátyolos, cigányos képű nők kíséretében az
ereklyét hordják körül a városban a papok, és mozsarak durrognak a piacon”
(Út. 64–5). Az író bizonyára ismerte az esztena szót,
amelyből egyetlen ékezettel, egy hang megnyújtásával valóságos látomást sugalló
nevet alkotott.
Még különösebb ötletből születik a már említett, játékosan egzotikus név: Rizujlett. Egy szerelmes asszony kedvesével „Rizujlettnek hívatta magát, mert észrevette, hogy a férfi
napkeleti barnaságát és franciás könnyedségét kedveli leginkább. Csinált
magának egy nevet, amelynek betűiben benne volt a Kelet és a Nyugat” (Napr. 124).
Név és egyéniség megfelelésének hiedelméből következik, hogy a, legtöbb névhez valamely hajszínt érzünk hozzá
tartozónak. Krúdy ennél sokkal tovább megy, és a legegyénibb, bizarr
asszociációkban csapong. Számára a szemöldök állása és a hölgy neve is
összefügg. „Külön könyve volt Nagybotos emlékezetének a nők fekete
szemöldökeiről, amelyek bizonyosan valamely őskori írásjelt példáznak a
homlokon. Ezek a szemöldökök jegyezték a nők neveit a régmúlt időkben.
Valószínű, hogy a szemöldökük szerint nevezték el őket Nyilasnak, Lágynak vagy
Sűrűcskének. Nagybotos, ha sokáig nézte egy idegen nő szemöldökét, lassan
rájött a nevére. Más szemöldökük van az Ilonáknak és más a Margitoknak. Az
Ilonák bizonyos várakozásteljes, kíváncsi, sohasem kielégült szenvedéllyel
rajzolt szemöldököt viselnek; míg a Margitok szemöldöke tudást, meglepetést,
kielégülést ígér a férfiaknak. Babonás dolog ez” –
vallja be az író, de számára a nő a legnagyobb, örökké izgató rejtély, bár
senki sem ismeri őket nála jobban (Hét bagoly 86–7).
De Krúdy a névvarázsnak is rabja, íróink közt talán leginkább. Ha volna még
helyünk, idézhetnénk bőven példákat, mennyire varázserejű szimbólumnak tekinti
a neveket. Alakjai ösztönösen névvel ruháznak fel ismeretlen nőket, jelképes
nevet adnak állatoknak, sőt némely házban a tárgyaknak is „csaknem nevük volt”
(Felt. 143). Azonos vagy hasonló név titokzatos kapcsolatot, sorstestvériséget
teremt emberek közt, s ha élő ismerősük nevét fedezik fel véletlenül egy
sírkövön, úgy érzik, mintha ő nyugodnék ott (Út. 98). Csalódott szerelmesek
névtabujától az álmatlan Kacskovics úr (Bold úrfi.) furcsa, babonás szokásáig (a fogadók
vendégeinek névsorában olyan nevekre vadászik, amelyeknek viselőiről fölteszi,
hogy szomszédságukban jól bír majd aludni) a névlélektannak sok érdekes
jelenségére bukkanunk műveiben. Bármennyire elmélyed is érzékeny, hol babonás,
hol játékos képzelete a nevek „lelkébe”, azok nem fedik fel soha egészen a
titkukat előtte, akárcsak a nők; mindig úgy érzi, lappang bennük valami
rejtély: „Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a
háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén hangzó
nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran úgy
megsárgulnak az időtől, mint a temetők felírásai), megannyi emberi titkot
fednek, amelyről sohasem lehet tudomásunk; minden névnek van valamely titka,
amelyet a halálos ágyán sem vall be.” (Nagy kópé 123.)
Ebből a név-fetisizmusból, a fantasztikumhoz való vonzódásból és a finom
hangulati árnyalatok iránti érzékenységből táplálkozik Krúdynak bizarr nyelvi
fantáziája. Igen érdekesen nyilvánul meg ez a képzelőerő Krúdy névadási
módszerében is, amely stílusának egyik legegyénibb jellegzetessége, és művei
sajátosan irreális légkörének jelentős tényezője. Elemzésére talán lesz még
alkalmam.
Kovalovszky Miklós
(Emlékkönyv Pais Dezső
hetvenedik születésnapjára. Szerk. Bárczi Géza és Benkő Loránd.
Bp. 1956, Akadémiai Kiadó. 526-533. p.)