NYÍRI CSEND

 

A természet alakító erőinek szeszélye is meg­unja néha a szélsősé­geket, és a kietlenül egyhangú vagy félelme­tesen vad végletek közt a maga játékos kedve szerint formálja a tá­jat. Így született meg az Alföld beláthatat­lan síkjának északkeleti sarkában egy kis külön világ, a Nyírség. A Tisza és a Kraszna—Szamos szögébe ékelt területet a folyók hordaléka, majd a homokkal játszó szél csapongása tor­lasztotta domb-hullámokba, hogy meg­teremtse rajtuk az Alföld oázisát. A lefo­lyástalan mélyedések megőrizték a vizet, rejtelmes nádasok, vizenyős rétek zöldell­tek a laposokban, a völgyekben pedig szikes tavak csillogtak, s tükrükben lányos nyírfák nézegették magukat szemér­mesen.

Szabolcs vezér népe települt meg a szemet-szívet vonzó tájon. Megsűrű­södtek az ősi, furcsa nevű apró falvak, melyek néha csak kurjantásnyira estek egymástól. Keletről és északról a Tisza karolta körül szeszélyes gyepűként, s a halmok szűkebb távlatai közt, egymás közelségében, sajátos zárt világban éltek itt az emberek. Tatár, török néha végig­dúlt rajta, a bécsi király és az erdélyi fejedelmek is gyakran csatáztak errefelé, mégis kevésbé pusztult ez a vidék, mint az Alföld más részei. Népe nem menekült el, kitartott régi földvárakban, megbújt az erdőkben, zsombékokban, sőt maga közé fogadott menekülőket, bujdosókat. A hadak elmúltával pedig mintha megállt volna az idő a Nyírség fölött; zsíros tespedésben éltek az urak, s ősi kiváltságok gőgjével és meddő hagyományok terhével vérükben kitenyésztettek egy külön ember­fajtát, a szabolcsi dzsentrit. Közös címe­rükbe az öblös karosszék, boroskancsó, hosszúszárú pipa és agarászostor illett volna leginkább. S a hivalkodó új „kasté­lyok” vagy omladozó vén kúriák körül az „első foglalású” földeken a jobbágy­viskók és cselédházak népe robotolt, a tudatlanság igénytelenségében.

Ennek az ősi világnak a mozdulatlan­ságát látja és érzi meg a nagy országjáró, Móricz Zsigmond még 1928-ban is: „Ez a vármegye talán legtisztábban őrzi az Árpádok alatt kialakult rendi szerke­zetet. Itt még ma is vannak nemesi kúriák abban az állapotban, mint Nagy Lajos korában élhettek. A kemecsei házakból látja az ember a hatszáz év előtti életet. A jobbágyságnak, a kisnemességnek s a nagybirtokoknak, az uradalomnak levegője sehol oly tisztán és egyetemlegesen nem maradt meg, mint ezen a tájon.”

A vidék ősi képe közben mégis válto­zott: vadregényes „természeti táj”-ból szelídebb, emberibb lett, egyre jobban meglátszott rajta a teremtő munkáskéz nyoma. A gazdasági fejlődés kényszere csatornákkal hálózta be a mocsarakat, eke törte föl a tőzeges talajt. Almafák és szőlőtőkék katonás sorai futottak föl a domboldalakra, a rétek helyén öles kuko­rica vagdalkozott széles leveleivel a szél­ben, tömött tányérú napraforgó bólon gott komolyan, s májusban fiatal akác­erdők mézillata bódított. Az egykori halászok, pákászok, pásztorok az Alföld legváltozatosabb vidékévé, Magyarország gyümölcskertjévé varázsolták a Nyírséget. ,,Gyönyörű mesetáj” — ámult rajta Móricz Zsigmond. És mégis vigasztalan volt: a szegénység, babona, úri önkény mozdu­latlan földje, melynek költője is alig támadt, s azoknak szava is fájó panasz vagy ballada.

 

Szülőföldem! Nyírség homokja!
Peregtél omló halmokon.
Ha felvert is a szél, szétszórva
szitált le fáradt alkonyon.

 

E táj néma volt. Sürgönypóznák
nem dudorászták szét dalát.
S vándorok lábai sem hordták
más vidékre ritka porát.

 

Látszani dűlőkön túl nem mert,

rejtette félénk halmait.

Még a jegenyefák sem lengtek

— mint máshol — oly magasra itt.

 

A mai Nyírség küldötte, Váci Mihály is csak így tud emlékezni szülőföldjére, pedig „mikor ébredt szerte az ország, ő is felnyitotta egét, s beszívta mélyen a szabadság keleti-szél leheletét”. A törté­nelem új nyugati határt rajzolt a Nyír­ségnek, a Keleti Főcsatornát, s a babonás vérvád falujának, Tiszaeszlárnak szom­szédságában a Tiszalöki Duzzasztómű új arcot ad a tájnak, fényt a falvaknak és a lelkeknek. A közelmúlt már történe­lemmé süllyedt, csupán a gazdátlan kas­télyok, kúriák az emlékeztetői. Letűnt világuk már csak a nyíri csend álmodó­jának, Krúdy Gyulának meséjében éled föl.

Az ő rég elhalt léptei­nek nyomát járva szülő­városában, Nyíregyhá­zán, a pezsgő élet szi­getein ma is meg-megcsap bennünket a művé­szetébe balzsamozott múltnak, a régi kisvárosnak a hangulata. Az egykori nagy sárga Krúdy-ház eltűnt, csak helyét jelzi emléktábla. De az udvaron, ahol gyermekként játszadozott, s az ifjú Szind bád alkonyatokon a vén eperfa alatt jövendő kalandos utazásait álmodta, most egy szálas, csöndes jegenye őrködik a ház felett, csúcsát szelíden féloldalra hajtva, szinte az álmodozó író testi jelképe­ként.

Az egykori Kállói utca (ma Vörös Hadsereg útja) még ma is a századvégi úri negyed jellegét mutatja árnyas faso­rával. Kényelmes földszintes házak könyö­kölnek szélesen az utcára, vagy fordulnak el zárkózottan a lombos udvar mélye felé, ahol malomkőasztal rogyadozik öreg diófa alatt. Estefelé kinyílnak a régimódi kis ablakok, s tisztes nénikék, kipödört bajuszú öregurak nézelődnek ki az utcára, szertartásos szórakozásként, kényelmes kispárnára könyökölve. Mögöttük a fél­homályban ködlő szoba öreg bútorai, ünnepélyes arcképei, és szorgalmas inga­órái közt múlt nemzedékek árnyai imbo­lyognak. Krúdy Gyula is így néz ki ránk egyik utolsó fényképén az óbudai ház ablakából. Magával vitte a kisvárost, amely nemcsak kóbor hőseinek, neki magának is igazi, lelki otthona maradt mindig; életforma.

 

 

Itt járt, ezen az úri nyugalmú utcán, ifjan és sudáran, mint a házak elé ültetett fiatal fák, amelyek most összeborulnak az úttest fölött, és beárnyékolják az abla­kokat. A szemközti sarkon magaslik a megifjodott gimnázium komoly épülete. Mielőtt még önképzőköri babérokra pályá­zott volna az ifjú diák, már a Nyíregyházi Lapok állandó tárcaírója volt. Meséit két atyai barátjának kiapadhatatlan történetei­ből szőtte, amelyeket környékbeli kis­kocsmák asztalánál meséltek egymásra licitáló kedvvel. Kálnay László ügyvéd, népszerű beszélyíró és dálnoki Gaál Gyula, „az első nyugalmazott magyar színész” vitték magukkal esténként a korán férfiúvá sudárló Krúdyt, aki a nyíri vinkó mellett is szomjas áhítattal hallgatta vége-hossza-nincs meséiket és adomáikat a nyíri pajkosokról, betyárok­ról, kacér és kegyes színésznőkről, a nyír­ségi urak tomboló virtusairól és hóbortos különcségeiről, kísértetekről és kicsattanó, mulatós szépasszonyokról. Addig-addig hallgatta e történeteket és írta elbeszélé­seit, míg egyszer nagyon is beleélve magát valami asszonyhistóriába, diákfejjel szök­nie kellett a városból.

A sűrűsödő estében a luteránus temp­lom tekintélyes tömbje mögött kanyargó kis utcák botlató útvesztőjét járom. Az alacsony házak közt az ifjú Krúdy és két mentora esteli kóborlásainak emlékét keresem. Sárgán világító kis ablakok mögül hegedű cincogását vélem hallani, s egy-egy rozoga, zárt ajtó mögül egykori kiskocsmáknak csábító pörkölt-bor-sör-­pipafüst szagkeverékét szimatolom. De hiába áltat a szellemidéző képzelet. Ez a múlt már csak az író műveiben él, de a valóságnál maradandóbb eleven­séggel. Csak a hold a régi, amely most is úgy függ a Bujtos fái és nádasa fölött, mint amikor még Krúdy alakjai kóborol­tak egykori ligetes sűrűjében, a szerelem farkaséhségétől űzve.

De az egész Nyírséget benépesítik hősei. Bármerre indulunk a városból csillagosan szétfutó utakon, mindenütt velük talál­kozunk. Mehetünk Kállóba, amely 1876-ig, míg a megye ott székelt, a szabolcsi dzsentri főfészke volt, aztán meg szégyen-­szemre bolondokháza lett az ősi vármegye­házából, ahová Pistoli, a nyírségi Falstaff becsukatta mind a három feleségét. Itt rendezte a selyma Zathureczky az agarász- mulatságokat az Arany Griffben, miköz­ben a „végzett földesurak” a kártya­szobában fáradhatatlanul kergették a sze­rencsét, ide rándult be megyebál idején egész Szabolcs úri népe. Kiruccanhatunk Pazony felé is, ahová Sóvágó, a vén gyilkos betyár átrándult a kállói megye­ház tömlöcéből, hazai tücsökért. Vagy nekivághatunk északnak, ahol egy tisza­parti faluban Nyírjes Evelin bújdosott a szerelem elől, s néha fölkereste őt néma hódolattal Álmos Andor, aki a Tisza kanyarulatainak egy szigetén húzódott meg, mint a vidra, pedig nem volt sem különc, sem bolond. Csak Krúdy-hős. Útba ejthetjük Bujt, a vidám falut, ahol a világszép Gaál kisasszonyok ragyog­tak, s ahol külön adót róttak ki avégett, hogy a cigánybandának piros nadrágja legyen.

Nem is kell azonban messze mennünk. Hol találhatjuk legközelebb a Krúdy- világot, ha nem a Sóstón? Úgysem búcsúzhatunk Nyíregyházától anélkül, hogy ne lássuk.

Vidám kis játékvonat kanyarog ki a városból, s mintha mese varázslata volna, a nyárvégi izzásból erdő hűs, zöld alag útjába futunk. A hatalmas tölgyek alól kibukkanva, még vakítóbban villan sze­münkbe a napot tükröző tó. Az erdőnek már csak előőrsei nyomulnak a partig, a köztük táruló kis tisztások virágágyak tarka színeiben pompáznak. Az üdülők és a szétszórtan bújócskázó villák közt, a kanyarogva csalogató sétányokon békés és tapintatos csend. Még a lombok lakói sem hangoskodnak. Sóstón a jelen ifjú vidámságát finom hangfogóként tompítja a múlt áhítatos hagyománya. A régi kis fürdők patinás hangulatát őrzik itt az öreg fák, a régimódi földszintes nyaralók, ahol egykor Krúdy hősei és hősnői pihentek, gyógyulást vagy a szív békéjét keresve.

 

 

„A Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdőhelye volt. Éberlaszting-cipős tiszte­letesnék, környékbeli kisbirtokosnék, hegyes­orrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok, vérszegény leánykák forgatták a kölcsön­könyvtár megkopott Jókai-köteteit. Min­denki a vasárnapot várta, amikor Nyíregy­házáról megérkezik Benczi bandája és vele a piké-mellényes gavallérok.” Ilyenkor nagy kártyacsaták estek, s a szálában mulató dzsentriasszonyok fülébe húzta a gyémántgombos Benczi Gyula. Hajnal­ban az urak a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt osontak éjjeli zenére, s olyan régi nótákat húzattak, mintha a nagyapjukkal mulatnának. Hétfőn aztán elcsitult min­den, csak Virágh Aladár telekkönyv­vezető fuvolája szólalt meg este a tó­parton, s a hölgyek az üvegburában meg-meglobbanó gyertyaláng mellett, már kibontott hajjal, az Anna-bál emlékein ábrándoztak.

A múlt romantikája itt bújkál ma is a madárdalos csendben, a tó álmodó, fodrozatlan nyugalmában, míg körülötte tikkadtan remeg a táj a nyár utolsó ölelésében.

KOVALOVSZKY MIKLÓS

 

(Képes Magyarország, 1956/9. /szeptember/ 18-19. p.)