A KIADÓ UTÓSZAVA

Amikor Krúdy a mágusok varázsos látásával először vallott a „szomorú” szemű Adyról, a költő még olvasta. Megdöbbentette az, hogy Krúdy mennyire a lényeget látta: a tekintet lenyűgöző hatását. Alig fordult azonban egy lustrumot az élet, Krúdy máris az „önmagával vergődő” költő örökre becsukódott szemét sirathatta. És alig telik el néhány esztendő, a budai kalendáriumok lapjai hat alkalommal kerültek az almáriumok tetejére, amikor Krúdy az álom és a valóság mesteri színkeverékével készített freskósorozatban kezdi el a legigazibb „ködlovag” romantikus életvonásait festegetni. Az „Ady Endre éjszakái”-ban láthatjuk azt is, hogy Krúdy hányszor elmélázott a nagy kortárs rokonvonásain, de azt is láthatjuk, hogy mindketten az alkotó „darvadozás” (ahogy Tömörkény erre a lélekállapotra olyan találó nevet adott) megszállottjai. Tragikusan magyar sorsuk zseni-öntudatában is milyen csodálatosan sok a hasonlóság: Ady titáni gőgje, Krúdy mennyei rezignációja, mintha egy tőről fakadna. Ezért nézhették kölcsönös megbecsüléssel egymás pálya-ívelését: igéikből a lelkességnek ódon pincék illatát idéző zamata árad. Így írta Ady „A vörös postakocsi”-ról: „könnyes, drága, gyönyörű könyv, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges vallomás”. Krúdy hitvallása pedig ebből a könyvből tárul elénk.

*

A regény első fejezete Krúdy eddig kiadatlan kéziratából most kerül először az olvasó kezébe, az utolsó a Világban 1925-ben, a közbeeső négy rész a Nyugatban ugyanakkor jelent meg.

(Kozocsa Sándor utószava. Ady Endre éjszakái. Bp. 1948, Fehér Holló. 115. p.)