A mai olvasók jelentős része Krúdyt modern prózánk egyik klasszikusának tartja. 1945 és 1948 között több mint tíz műve jelent meg, szétszórt írásaiból új gyűjtemények kerültek olvasói kezébe. Az 1949 és 1954 közötti idő alatt Krúdy-művet nem lehetett kiadni... Pedig olvasóinak tábora napról napra növekszik. Írásművészete mellett értetlenül elmenő ellenfelei ma még éppúgy vannak, mint egy-két évtizede. Krúdy Gyula életének valódi történetét azonban még ún. „rajongói” sem ismerik.
Élete – akárcsak művészete – legendás elemekkel van át- meg átszőve. S mindaz, amit külső történetének tartunk, műveiből világosan kifejthető. Petőfiről mondta Riedl Frigyes, hogy költészetében bennerejlik életrajza. Krúdy élet-vonala is, regényes és legendás elemekkel tarkítva, munkái alapján eseményről eseményre végigkísérhető.
1878-ban Nyíregyházán született s a szülőföld hangulata egész életére meghatározta művészetét. Gyermekkora a nyíri táj feledhetetlen élménye, s bármilyen hamar és messze került el tőle, élete végéig elkísérte és művészetének leggazdagabb forrásává lett. Krúdy írásainak ez az alaprétege. Erre épült a családjában élő történelmi hagyomány. Nagyatyja, a „nagy idők tanúja”, a szabadságharc tisztje, sokszor mesélgetett a gyermek Krúdynak Damjanich hőstetteiről, Petőfi hazaszeretetéről. Nem kisebb hatást gyakorolt a serdülő ifjúra a család másik kalandos alakja, 1848 híres katonája, Krúdy Kálmán, az „álmok hőse”.
Krúdy Gyula első írásait már tizennégy éves korában közlik a nyíregyházi lapok, mert a cikk szerzőjében az író atyját sejtik. Az érettségi után megszökik és felcsap vidéki újságírónak. Gáspár Imre függetlenségi lapjának, a Debrecennek munkatársa. A következő állomás a nagyváradi Szabadsajtó c. politikai napilap. A millennium évétől a fővárosban hírlapíró
– s haláláig csaknem száz hírlap és folyóirat munkatársa. Idők folyamán a saját nevén kívül, sisak-rostélyát leeresztve, álnevek alatt is dolgozott. (Ábrándi, Alföldi remete, Balatoni remete, Fráter Julius, Kuruc levente, Mélacsai, Mézeskalácsi, Óbudai remete, Régi ablakok alatt sétáló, Rezeda úr, Rezeda Marcell, Szigeti remete, Szigeti Sétáló, Szindbád, Templárius, Török Gedeon.)
Írói pályáján Krúdy három nevezetes eseményt tartott számon: 1916-ban lapja, a Magyarország megbízásából ő utazott Bécsbe I. Ferenc József temetésére; ezek a tudósítások megdöbbentően éles, majdnem fotografikus látleletek a monarchia belső bomlásáról. Hasonlóan fontos élménye: Móricz Zsigmond társaságában részt vesz a kápolnai földosztáson 1918-ban. Élményeit, a magyar paraszttal való első, igazi találkozását irodalmunk egyik mesteri riportjában örökítette meg. („Kápolnai földosztás”.) A harmadik élmény is Móricz Zsigmondhoz fűzi. A nagybeteg Krúdyt élete végén éri a váratlan kitüntetés: közte és Móricz Zsigmond között osztották meg a Rothermere irodalmi díjat.
Az „öreg” Krúdy (valójában sohasem volt öreg, hiszen az ötvenötödik évét sem töltötte be!) a betegségek és az anyagi nyomorúságok útvesztőiben zuhan a korai halálba. Cikkeit már csak A Reggel hűséges szerkesztője közli. Könyveiből nem készítenek újabb kiadásokat, holott a harmincas években már antikváriumokban sem lehetett fellelni azokat. Élete utolsó napjainak brutális élménye volt, hogy lakásában kikapcsoltatták a villanyt, mert nem tudta fizetni! Olyan szegényen vált meg az élettől, mint ahogy ifjú fejjel elhagyta otthonát, hogy magyar író lehessen.
Krúdy Gyula önálló köteteinek száma meghaladja a százat. Ebben a hatalmas épület-tömbben a regények és novellák mellett tekintélyes helyet kértek az úgynevezett tárcák, az újságírói munka pillanatról pillanatra készülő tiszavirágai. Ő ezeket a miniatűr-remekeit is művészi gonddal veti papírra, különösen ha ezek a cikkek Petőfiről, Jókairól, Aranyról vagy Tompa Mihályról szólnak!
Mindig tehetségének teljes fegyverzetével ült íróasztalához. Szomjas gyönyörrel veti papírra lila tintával írott gyöngybetűs sorait, Jókai szerint azért, mert lila tintával „simábban száguld a penna”.
*
„Írói arcképei”-vel mégcsak „mostohán” sem bánt irodalomtörténetünk, hiszen tudomást sem vettek róla. Nem ismerték ilyen tárgyú gazdag munkásságát. Pedig ezek a „tollrajzok” érdekes, friss ötleteikkel megtermékenyíthették volna irodalmunkat. Számos problémát vetett föl, írói mozgalmakra világított rá, irodalmi félszegségekre és ferdeségekre hívta fel a figyelmet. Kritikája sohasem személyes élű, mindenkor az elvek érdeklik és azokért száll síkra. Írói arcképeinek legrokonszenvesebb vonása az a szeretetreméltóság, ahogy kisebb-nagyobb kortársairól véleményt mond, azok jelentőségét méltatja. Tollát sohasem vezeti kicsinyes klikk-érdek, közepes írókról éppoly meleg szeretettel, kartársi megértéssel nyilatkozik, mint a nagyokról. Tehetségének fölényét sohasem fitogtatja, mesterségének tiszta és alázatos híve, s éppen ez az egyszerűség teszi művét ma is időfelettivé.
Ötven magyar író arcvonásai villannak fel a több mint másfélszáz cikk olvasása közben. Kármán Józseftől Móricz Zsigmondig. A Martinovics-féle mozgalomtól saját koráig. Érdeklődését irodalomtörténetünkben a XVIII. század végének alakjai ragadták magukkal. Martinovics árnya több cikkében rajzolódik ki, amelyekben még fájó akkordként vonulnak végig felvilágosodáskori literatúránk tragikus küzdelmei.
Éppen nem véletlen az sem, hogy Krúdy első arcképét annak a Kármán Józsefnek művéről készítette, aki a Martinovics-mozgalomnak
– Kazinczy mellett – egyik leglelkesebb propagálója. Krúdy érdeklődésében a Martinovics-tragédia mindvégig központi probléma maradt, hiszen történeti szemléletű alkotásai között egyik legmegdöbbentőbb műve „A magyar jakobinusok” című kisregény. Martinovics alakja az író képzeletében gyakran száll fel, mint az emlékezés hattyúja: „mondhatnánk, hogy mindvégig elkísérendi atyja emléke, aki császári hivatalnok létére illuminátorok, a Martinovicsok eszméivel kacérkodott, de mindvégig fehér kesztyűt húzott az aszódi kastély magányában.” Ezeket a sorokat Krúdy Podmaniczky Frigyes atyjáról vetette papírra, a bányatanácsosról és szalonforradalmárról. Fia, Frigyes báró is hasonlóvá lett atyjához, „furvézer-közlegény korában glaszé kesztyűben hajtotta a szénásszekeret”
– emlékezik Krúdy „Podmaniczky Frigyes, a század legszabályosabb gavallérja” című rajzában.
A reformkoron át Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály vezetnek. A szabadságharc a Petőfi- és Jókai-cikkek sorozatából sugárzik föl. Majd méla nosztalgiával elérkezik saját korához, kortársaihoz, barátaihoz és ellenfeleihez. A szabadságharc bukásának decrescendóját a halk mélázások, a pipatóriumi szelíd mélabú váltja föl, amikor az írók az életben, nemhogy olvasóikat, de még önmagukat sem tudják megtalálni.
*
Kármánról szóló emlékezését az váltotta ki, hogy a békéscsabai Tevan-cég az első világháború közepén bibliofil könyvként kiadta a „Fanni hagyományai”-t. Csokonaira a debreceni Csokonai-színház megnyitásával kapcsolatban emlékezik. A magyar író nyomorát a „Szegény Kisfaludy!” tollrajzban érzékelteti, a „Csalódások” költőjének halála százéves fordulóján. Kölcsey Ferencre a Himnusz születésének századik éve terelte figyelmét. Vörösmarty Mihály alakja állandóan fel-feljár emlékezetének tárnájából, s hol a „Balatoni szívhalászat” elmerengető emlékeivel játszadozik, hol a „Csongor és Tünde” nemzeti színházi
– a műhöz nem méltó – előadásán borong.
Petőfi Sándorral Krúdy érdeklődési körének legvonzóbb korszakába, a szabadságharc idejébe lépünk. Ez az a tér, ahol fantáziája kigyúl, rokonszenve átforrósodik és csak úgy ontja magából a színesebbnél színesebb képeket, jeleneteket, eseményeket, néhol anekdotikus, de mindig jellemző részleteket. A Petőfi-családról „mesél” a leggyakrabban és a legszívesebben. A „szerelem dalnoka” éppúgy foglalkoztatta képzeletét, mint az eszméit vérével megpecsételő költő: A legkisebb részleteket is lebilincselően tárja fel. Mennyi bűbájos szendeség van például abban, ahogy az öreg hölgyet vallatja a szerelmes Petőfi „földi” megnyilatkozásairól. A „honvéd özvegye” sem kevésbé ködbeburkolt alakja e nagy emberi pályának. Nincs irodalmunkban és történelmünkben még egy női alak, aki annyit foglalkoztatta volna Krúdy Gyulát, mint a „Juliskák Juliskája”. Alakját színpadra is vitte, s életét a maga egészében vonta bele művészetének kelléktárába. Ugyanolyan rokonszenvvel fordult a tragikus gyermek, Zoltánka sorsa felé is.
A március 15-i nagy nap másik hősét, Jókai Mórt hasonló szeretettel dédelgette, mint Petőfiéket. „Mesemondások Jókai Mórról” címmel önálló könyvet írt azzal a céllal, hogy kislánya az édesapja rajongásának szemén keresztül lássa a legnagyobb magyar mesemondót. Fokozottan érdekelte Krúdyt Jókai és Laborfalvi Róza szerelmének kapcsolata: a Senki-szigetének problémája állandóan ott lappang írásai mélyén.
Majdnem tanulmányokká szélesedő cikkei („Petrovicsék”, „A bújdosó”) mellett novellisztikus alakban állítja elénk Kemény Zsigmond alakját tragikus összeomlása pillanatában. („Zsigmond utolsó szava.”) Krúdy egyik legmegrázóbb és művészi szempontból tökéletesen felépített elbeszélését köszönhetjük a „Zord idő” írójának. Arany János emléke Krúdy művészetében az ősz varázsát hozza. Az elmúlás hangulatát lehelik ezek a rajzok, melyeket Krúdy a Margitsziget lombhullásos magányában írt a Sziget legnagyobb álmodozójáról, az öreg Aranyról.
Arany baráti körét Krúdy emlékezésében Tompa Mihály, Gyulai Pál és Lévay József sziluett-szerű portréi képviselik. Mindegyik tollrajz nemcsak jellemző színfolt: egy-egy gyöngyszem is. Az Anyegin-fordító Bérczy Károlytól már csak egy lépés volt a Madách-legendához. „Az ember tragédiája” költőjének alakja különlegesen vonzotta Krúdy érdeklődését. A Madách-centenárium évében három cikkel áldozott a nagy géniusznak.
A „történelmi” részben Vajda János alakja közelíti meg az író életének közelmúltját. Vajdától
– kit személyesen ismert – Mikszáthig tart a sor. A Vajda-cikk vagy inkább riport akkor íródott, amikor Rozamunda, a költő özvegye felbukkant a múltból.
A költők nyomoráról „Reviczky és az éjjel”-ben rajzol reális helyzetképet. Reviczky kálváriájáról szól Krúdy egyik legsikerültebb tollrajza. Találó képet ad a századvégi szerkesztőségekről, elsősorban a Vasárnapi Újság redakciójáról, a gondos szerkesztőről, Nagy Miklósról, majd „segéd”-jéről, a ma már feledésbe merült Molecz Károlyról.
A legélőbb Krúdy-figurák: Benedek Aladár, a királyné rejtélyes sorsú poétája, Komócsy József, a kiskocsmák „dalnoka”, Gáspár Imre, a kétes egzisztenciájú hírlapíró, és Kálnay László, a vidékről felszabadult kóbor újságíró-dilettáns. Ezek a századvégi magyar irodalom „kirekesztettjei”, akik valamilyen botlás miatt a társadalmi élet perifériájára szóródtak. Krúdy élénk színekkel örökítette meg őket, méghozzá azokban a pillanataikban, amikor a lejtőre kerültek. Az élet kivetette őket, s az írói „foglalkozás” bohémjei lettek. Benedek Aladár és Gáspár Imre tragikusan viselték sorsukat, míg Komócsy József és Kálnay László a lényükből kiáradó humorral nézték nemcsak a világot, hanem benne magukat is. Ők századvégi irodalmunk torzói, akiket közvetlen emberi melegséggel és együttérzéssel mutat be Krúdy. Idősebb írótársairól mindig a legnagyobb tisztelettel emlékezik. Így állít emléket Balázs Sándornak, Erdélyi Gyulának, de ironikusan festi a „század legszabályosabb gavallérját”, Podmaniczky Frigyest. Mikszáthról készített két remekével zárul azoknak az arcképcsarnoka, akik
– egy nemzedékkel előbb születtek – nem voltak Krúdy kortársai.
Krúdy Gyula igazi világa a kiegyezéstől az első világháborúig terjed. Az íróban valami megoldhatatlannak látszó belső feszültség dolgozik. Nem leli helyét a társadalomban, s tekintete mindjobban önmagába, majd a fantázia és vízió ködébe merül. Nem akar tudomást venni a világról, s annak jelenségeit bizonyos ködös, árnyas anyagtalansággal szövi át. A tegnapok „ködlovagjai” között él; költői világában a Cholnokyak, a Török Gyulák, a Zubolyok árnyai merülnek fel, akik úgy bukkannak elő a múlt ködéből, mintha az író másik énjét mutogatná. Kortársairól készült „írói arcképei” egyúttal önvallomások is; önmagáról árul el titkokat. A mesemondások ködében élünk, s mégis Krúdy csodálatos varázslattal magát a valóságos életet tudja beleszőni a fantázia káprázatába. Úgy alkot, hogy megfigyeléseit, élményeit azonnal életté varázsolja. Sohasem „irodalomtörténetet” készít, hanem mindig az irodalom belső életét szemlélteti a maga élő mivoltában, valóságában. Kiragadja a „hős” jellemző vonásait és abból fejleszti, formálja a környezetét és építi fel alakját.
Érdekes, hogy Krúdy milyen jól látta kortársainak emberi és írói jellemét. Értékelése
– egy-két ingadozását nem tekintve – ma is helytálló. Ahogy Ambrus Zoltán markáns arcéle feltűnik az éjszakázó Pest életében, ahogy Cholnoky Viktor aszkéta-tekintete végigsiklik a szerkesztőségi szobán, vagy ahogy Tömörkény a maga egyszerűségében megjelenik előttünk múzeumi szobácskájában, ahogy a szakállas Török Gyula a korai halál felé rohan; a valóságot láttatja, amelyen az idő semmit se változtatott. Kortársai közül a legnagyobb élvezel Eötvös Károllyal, Rudnyánszky Gyulával és Zempléni Árpáddal foglalkozott. Ezek históriái érdekelték a legszenvedélyesebben. Nem minden malícia nélkül festett képet ad a szerkesztő Kiss Józsefről; viszont Bródy Sándort nagy szeretettel veszi körül.
Huszadik századi irodalmunk két kimagasló egyéniségéről – Ady Endréről és Móricz Zsigmondról
– gyakran emlékezik meg. Róluk készített rajzaiban megilletődött tiszteletadás, a kortárs rokonszellemű hódolata szólal meg.
Krúdy írói arckép-sorozata tematikájában sem teljes. Ha csak a felölelt másfél századot vesszük szemügyre, akkor is hiányolhatjuk Berzsenyi Dániel, Katona József, Jósika Miklós, Eötvös József, Bajza József, az újabbak közül Gárdonyi Géza vagy Kaffka Margit portréját; pedig Krúdynak róluk is bőséges, egyéni mondanivalója lehetett.
Irodalomtörténetírásunk sem a múltban, sem a jelenben nem hasznosította kellő mértékben az írói pályák, irányok, mozgalmak megrajzolásában az irodalmi emlékanyag értékesítését. Nincsenek eléggé kiaknázva becses levelezés-gyűjteményeink, naplóink és memoárjaink, valamint útleírásirodalmunk. Ezekkel egyenértékű az íróknak önmagukról, alkotó tevékenységükről és kortársaikról szóló vallomásai. Ezt a hiányt csak újabban pótolják Jókai, Mikszáth, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula írói arcképei. Bár Krúdy, amikor álmodozásainak és ábrándjainak világában a realitás határához ért, szerényen hárította el magáról az illetékességet, mondván: „ámde mindez az irodalomtörténetre tartozik”
– ebben ne higgyünk neki! Följegyzéseit nem csak élvezettel olvashatjuk, hanem forrásként idézhetjük is!
*
Krúdyt irodalmunkból elsősorban a XIX. és XX. század vonzotta. Legerősebb szálakkal ez a két korszak volt szívéhez nőve, hiszen Vörösmarty, Petőfi és Jókai éppannyira érdekelték őt, mint saját kortársai. Írásaiból láthatjuk, hogy Krúdy milyen sokat olvasott, bár irodalmi érdeklődése korántsem volt irodalomtörténeti jellegű. A régibb magyar irodalomról is határozott véleménye volt, bár ebbeli ismeretei sem nyúltak mélyre.
Krúdy Gyula olvasmányait nemcsak a hazai, hanem a külföldi regényirodalomból merítette. Írja is: „az író ideáljaim külföldön születtek: angolok, oroszok.” Élvezettel tanulmányozott emlékiratokat, naplókat, levelezés-gyűjteményeket, sőt útleírásokat is, egy-egy történelmi monográfiának műveire gyakorolt hatását éppen nem szégyenkezve emlegette; így a „Királyok könyve” című regénytetralógiához Ortvay Tivadar „Habsburgi Mária II. Lajos király neje” című könyvét és Sacher-Masoch történeti regényét („Der letzte König der magyaren”) is kiaknázta.
Világirodalmi érdeklődése igen széleskörű. Regényeiben csak úgy, mint tollrajzaiban gyakran idézett név Puskin. „Anyegin”-ből nemcsak „A vörös postakocsi” mottóját merítette, hanem hangulatotadó inspirációt is. A „Régi fametszetről való pesti úr”-ban
– melyet a tragikus sorsú Zubolyról (Bányai Elemér írói álneve) ír, – így indítja el az arckép” fonalát: „Tavasz, szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem!
– sóhajtottunk még nemrégen Puskinnal.” Mennyire mélyről jövő rezignáció húzódik meg
– hogy Puskinnál maradjunk – Krúdy következő soraiban is: „Zuboly védelmezte a szorost, amíg Puskin származékainak golyója eltalálta. Istenem milyen különös dolog, hogy Dosztojevszkij és Csehov maradéka, fajtája, az ábrándozónak, szerencsétlennek, szimpátiára méltónak vélt orosz, lelövi Zubolyt a Kárpátban! A forradalmár Zuboly, az idealista, a rajongó, a beteg lelkek vigasztalója, az igazság, az emberség papja, a legderekabb, ahogyan azokat az orosz szabadságdalnokokat elképzeljük, akiket Szibériába visznek: orosz fegyvertől találva hull a hóra. Vajon a vércseppek, amelyek Zuboly szívéből kihullottak, elmondják-e az arrajáró oroszoknak, hogy egy olyan szívből fakadtak, amely értök, a szegény elnyomott orosz népért éppúgy rajongott, mint azokért, akik bajban voltak?”
Kedvelt írója Krúdynak Turgenyev is, különösen nőalakjai gyakran idézik a „Tavaszi hullámok” aforizmáit („mint Turgenyevből megtanultuk a régi Oroszországot, Török Gyula regényéből [„A porban”] a háború előtti magyar élet tűnik föl előttünk”). Puskin mellett Byront és annak „Childe Harold”-ját idézi, hiszen el is árulja fiatalkori Byron-rajongását: „ifjúkorában Rudnyánszkynak is, mint másoknak is, egyik ideáljuk volt Byron”. Rajongó szeretettel és ismételten emlékezik Dickens regényeire, de Thackeray műveire is gyakran hivatkozik: „Balzacot merengő tanulással olvastuk, Zolát vitattuk, ábrándoztunk Turgenyevvel, Dickens és Thackeray Vilmos regényírásánál mesteribbet nem tudtunk.”
Krúdy érdeklődését a külföldi irodalmak iránt főleg fordításokból elégítette ki. Külföldön nem sok alkalma volt hosszasabban tanulmányozni az irodalmi életet, vagy szorosabb kapcsolatokat keresni idegen írókkal. Tudomásunk néhány rövidebb bécsi tartózkodására szorítkozik.
Krúdyt főképpen az elbeszélő és lírai költészet érdekelte, a dráma és a színház problémái sokkal kevesebb alkalommal vonzották írásra, egy kivétellel, amikor „Az ember tragédiájá”-ról és a mű áhítattal szemlélt szerzőjéről elmélkedhetett.
Móricz Zsigmondról jegyezték fel kortársai, hogy műveit „ösztönösen” alkotta. Ez az ösztönösség azonban
– olyan kivételekkel, mint például Arany János, Gustave Flaubert példája – az alkotótevékenység lényeges eleme. Majdnem azt mondhatnánk, hogy az író és művész tudatosan ösztönös. Ez az ösztönösség jellemző Krúdy alkotási módjára is: témáit, alakjait mindig önmagán keresztül szövi, s elbeszélései, regényei ezért olyan impresszívek, olyan ösztönösen hatók, akárcsak apró tárcái, irodalmi tollrajzai. Ez az oka annak, hogy Krúdy aránylag keveset foglalkozott az írás technikai, mesterségbeli kérdéseivel. Kizárólag az alkotás érdekelte és nem az az út, amely a mű létrejöttéig vezet.
*
Az „írói arcképek” tulajdonképpeni hősei nem is annyira maguk az „írók”, hanem akiknek ürügyén Krúdy azokról ír, akiket „szeret”. És kik ezek a figurák, akikről ő, bár azt vallja magáról, hogy „nem vagyok valami szentimentális ember”, ilyen megilletődötten emlékezik? „Szerette Kovács bácsit, a vén korrektort, aki olyanforma történeteket tudott mesélni, mint az öreg vidéki emberek: egy lóról, amely volt; egy hűséges kutyáról, a szomszédjairól, és sohasem hallott vagy ismert emberekről”, mert hiszen, „az irodalom, az eleven, élő irodalom, amelyről az éjjeli pincérek vitázó kávéházi költők révén jobban vannak értesülve, mint jómagam”. Ezekhez a regényalakokhoz tartozott Petőfi Zoltán fel-felbukkanó árnya, akiről egyetlenegyszer beszéltünk, mert Kovács úr ismerte azt a debreceni polgárt és atyafiságát, akinél Petőfi Zoltán színész korában lakott. Ám ekkor is többnyire a debreceni polgár rokonságáról folyt a diskurzus. Az Isten áldja meg Kovács bácsit, hogy annyi mindenféle ismerőse volt, vajon miről is beszélgettünk volna az ő ismerősei nélkül?”
Irodalmunknak nem volt még egy olyan „kísérteties'” ködlovagja, aki annyit foglalkoztatta volna Krúdy Gyula képzeletét, mint a szerencsétlen irodalmi sasfiók. Színműben („Zoltánka”), rajzokban, cikkekben, tanulmányokban és emlékezésekben írta meg újra meg újra ezt az irodalmi élményét.
Benedek Aladárnak, a „királyné költőjé”-nek alakját gyakran idézi. A börtönviselt poétát a hetvenes években sokan emlegették és olvasták; daliás alakján „unatkozó asszonyok hosszan rajta felejtették a szemüket”; öregségére „egy csapláros leány” tetszett meg neki. Valóban csak Dickens tudná megírni, hogy „mit érzett és gondolt magában, midőn téli reggelen átment a budai hídon, hogy egy girbe-gurba, törökhódoltságbeli házban, szegényes fekhelyen álmodjon...” Benedek Aladár kora egyébként a valódi és az ál-öngyilkosságok időszaka. Sokat foglalkoztatta Krúdyt, hogy némely írónk saját maga költötte halála hírét, azért, hogy élve láthassa azt a hatást, melyet ez a hír felidézett. Bulcsu Károlyról szóló rajzának éppen ez a témája: egy régi ősz lovagjának késői „utód”-a gyászjelentését előre kinyomtatja, sőt a saját temetésére is elmegy... („A gyászjelentés.”) Indali Gyuláról pedig
– Krúdy szerint – azt suttogták írói körökben, hogy „nem akart komolyan beleveszni a Dunába, csak azt akarta elolvasni, mit írnak másnap és harmadnap az újságok, hogyan méltatják életét és költészetét a fukar kritikus-tollak”.
Nem bizonyult akkor „igazi” írónak az, aki meg nem próbálta vagy legalábbis nem híresztelte volna ezt magáról. Így tett Benedek Aladár „barátja”, Gáspár Imre költő is: aki „meglehetősen tehetséges ifjú poétának indult, de akkor elkövette azt a romantikus szamárságot, hogy valahonnan Tótországból, a felvidéki hazából levelet írt a pesti szerkesztőségeknek, hogy Gáspár Imre, a jeles poéta öngyilkosságot követett el. Kíváncsi volt azokra a nekrológokra, amelyeket majd a pesti szerkesztőségekben írnak majd róla. Nos, kapott is néhány baráti sort, de az irodalomtörténet nem vett tudomást se életéről, se haláláról. Nem, még küldöttség se vitt koszorút állítólagos temetésére”. „Maga küldte be az akkori újságoknak öngyilkossága hírét
– emlékezik Krúdy – és az akkori primitív hírszolgáltatás mellett szándéka valóra vált. Az újságok megindultan elparentálták a tehetséges ifjú költőt...” Valóban az „ál-öngyilkosság is divatban volt, hogy... gyönyörködjön az ifjú költő a saját temetésében. Néha bizony csalódva kellett visszatérni az életbe a rosszul rendezett öngyilkosság után, a hírlapok, e szörnyetegek, más eseményekkel bővebben foglalkoztak, Nagy Miklós nem adta ki az arcképét, az imádott nő nem varratott gyászruhát, másnak adta kezét...”
Az irodalmi közlés vágya mellett Krúdy tollrajzainak egyik legrokonszenvesebb vonása kortársaival való együttérzése, humánus életszeretete. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy amikor Pongrátz Béla írótársa nyomorban tengődik, akkor elküldi kisfiát szenvedő társához, annak vigasztalására. De mennyi fájdalmas emberi megértéssel fordult Móricz Zsigmond felé, amikor feleségét elvesztette: „jönnek a szemek, amelyekben ugyan borong a forrástiszta részvét vagy a rikító kíváncsiság; jönnek a szemek légióban a soha el nem felejthető koporsó környékére, de, hajh, éppen azok a szemek, amelyek az írónak az egész életen át az élet legtisztább vizeit és andalgó tájképeit ragyogtatták elébe, azok a szemek nem nyílnak fel többé... árvagyermekké lesz a legbátrabb férfitekintet is, amikor nem érzi, látja többé maga mellett a legmegbízhatóbb szempárt...”
„Mielőtt végleg elhalványodik a szegedi költő alakja, megpróbáljuk őt leírni, mint egy halotti bizonyítványba, amelyet palackbazártan majd egykor partra dob a felejtés tengere”
– ezekkel a jós szavakkal vezette be Krúdy „Tömörkény halotti maszkja” című arcképét. Ez a jellemzési mód egész gyűjteményének példaadó írói magatartása, sőt hitvallása volt. Ezért a megőrzésért készítette tollrajzait. Át akarta adni az utókornak ezt a sajátos, egyedülálló, krúdys irodalomszemléletet. Azt, ahogyan látta, és ahogyan csakis ő látta az irodalmat és az irodalmon belül író-kortársait. Ez az önvallomásszerűség nemcsak meghatározza ezeket az írásait, de egyúttal értékeli is. Krúdy ,;arcképei”: koráról, elsősorban azonban önmagáról szóló vallomások. Ezért van ezeknek a rajzoknak, tévedései, elírásai, gyakori ismétlődései ellenére élet-íze, mert írója minden kertelés, kendőzés, retusálás nélkül a valóságot tárja fel, ahogyan azt ő látta és átélte. Olyan elevenséggel tárja elénk vallomásait, mintha mindegyik képe bizalmas levél lenne, amelyben meghitt barátjainak egy-egy bizalmasáról mond őszinte véleményt.
Krúdy Gyula nem úgy látta író-kortársait és azok mozgalmait, mint az irodalomtörténetírók. Nem azt szemlélte az irodalomban, ami az írott emlékek történetét jelenti. Őt az örökké változó élet tükröződései érdekelték, s az írói törekvésekben azt tartotta följegyeznivalónak, hogy miképpen jelentkezik az élet a műben. Így tudta megőrizni, hogy egyetlen arcképében sem sematikus s még gyakori téma-azonosságában is ott lüktet az élet változatossága. Ezeket az arcképeket nem kizárólag szépíró írta. Ezekben a rajzokban az újságíró ébersége és sokirányú érdeklődése is megnyilatkozik.
Jókai „írói arcképei” tanulmány-torzóként, Mikszáthéi földuzzasztott írói anekdotaként hatnak; Krúdy arcképeihez csak Móricz Zsigmondnak a húszas évektől kezdve készített portréi hasonlíthatók. Ő fogta ilyen szűk marokra mondanivalóit, ha egy-egy kortársát akarta jellemezni. Krúdynál is az a módszer mesteri, ahogy a téma és a megoldás majdnem minden tollrajzában egységes. Csak azt írja le, ami a tárgyra vagy íróra jelentős, semmivel se többet, se kevesebbet. Krúdy írásművészetének másik fontos kelléke, hogy mindenkor megtalálja azt a hangulatot is, amelyben „arcképének” hőse élhetett.
*
Mikszáth prózájának numerozitása már-már közmondásos. Krúdy Gyula stílusában is igen gyakori a prózaritmus dallamossága, ütemessége. Ilyenkor az író szinte vers-költővé válik, s a mondanivalót kifejező anyag a próza szövetébe szőtt költeménnyé nemesedik. Így „A hanvai tücsök” című rajzában Tompa Mihályról szólva ilyen költői módon ad képet: „a szerelmi korból való, amikor a tavasz drágalátos és az ősz emlékezetes volt magyar földön, a szabadságharc, mint egy fájdalmas álom át- meg átremeg a nemzet gondolatában, A szeptember végén című vers gyászfátyola leng a hősök és a foglyok elfelejtett arcképein, a csendes házban, hol még az imént elvitt halott viaszgyertyáit lehet érezni, a hanvai kálvinista pap a Virágregéket írogatja, éjjeli őrnek és sebzettszívű országnak magyarázza a csillagos éjszakák, Göncöl regéit és a honfoglaló pásztorok álmát a tejúton, valamint dalolni tanítja a búsongó pórleányt és az özvegyszívű kisasszonyokat. Tompa tavaszunk és őszünk volt egyszerre, amilyen bájjalteli szokott lenni a két évszak Tündérhonban, magyar földön...” De nem kevésbé prózában írt költemény „Az ember, aki lélekben járt” című rajzában Kaposi József portréja sem: „két ideál, a pokoljáró Dante és a föld legszebb virágai között kertészkedő Szent kísérgették útjaiban Kaposi Józsefet, aki ama csodaszerű rajongók, messzilátó idealisták, költészeti szerelmesek utóda volt itt Pesten, akiknek ősei középkori kolostorokban festegették a bibliát, reneszánsz-kastélyok kertjeiben merengtek, a könyvtárak boltozatai alatt zengedezni hallották a néma foliánsokat, ajkukkal érintették a csodálatos költemények betűit, örökős áhítat volt az életük a Szépség és Jóság imádatában, akik az égő világ kincsei közül valóban csak egy versfüzért mentenének ki, ha erre kerülne a sor...”
*
A „tanulmányok” többségét régi hírlapok és folyóiratok köteteiből emeltük ki. A legrégibbet még mint tizenhat éves debreceni hírlapíró hevenyészve vetette papírra Justh Zsigmond elmúlásáról (1894), az utolsókat négy évtizeddel később, halála évében. Értékük sem időben, sem súlyban nem egységes. Igazi hangját
– akárcsak egyéb írásaiban – a század tízes éveitől találta meg s ezt nemcsak az „arcképek” megírásának művészi módján, de a mondanivalók hitelességén is érezni. Műfaji szempontból a rajzok nagy többségét az alkalom szülte; nagy részük újság- vagy folyóiratcikk, váltakozva néhány almanach-tanulmánnyal, vagy egy-két könyvhöz készített előszóval.
Terjedelemben is erősen korlátozva voltak. A két nagyobb lélegzetű portrét – („Ady Endre éjszakái”, „Bródy Sándor vagy a nap lovagja”)
– is beleillesztettük az „írói arcképek” gyűjteményébe.
Irodalomtörténetírásunknak nagy adósságai vannak Krúdy Gyula értékelésében. Életének apró részleteire kiterjedő életrajzára még várni kell. Egy-egy művének hitelességét vagy szövegváltozatait sem tisztázta a Krúdy-filológia. (Gondoljunk a „Magyar Sasfiók”-problémára!) A Krúdy-bibliográfia fél évtized óta hever kiadatlanul alkalmi és nem alkalmi Krúdy-kutatók szabad prédájaként, pedig könyvészete nélkül elképzelhetetlen hírlapokban és folyóiratokban szendergő műveinek légióját áttekinteni. Szétszórtan megjelent könyveit még a legavatottabb Krúdy-kutatók sem ismerik; így, hogy csak egyre mutassunk rá, az „Álmoskönyv” őséről, az „Álom abc” című füzetéről sem szereztek tudomást. Összegyűjtésre vár Krúdynak kortársaival folytatott levelezése is. A hírlapokban és folyóiratokban szétszórtan megjelent, eddig kiadatlanul lappangó írásainak összegyűjtése teljesen új Krúdy-képet nyújthatna. Mennyi gyümölcsöző lehetőség, csak hozzá kell nyúlni irodalmunk egyik leggazdagabb kincsesbányájának kiaknázásához.
Kozocsa Sándor