Jegyzet

KRÚDY-PROBLÉMÁK

Ezerkilencszázhatvanhárom – valóságos Krúdy-év. Azzá teszi az író születésének 85., halálának 30. évfordulója, de az is, hogy az idén jelent, illetve jelenik meg eddig kiadatlan önéletrajzi írásainak gyűjteménye (Vallomás. Szerk.: Kozocsa Sándor. Magvető könyvkiadó), publicisztikai írásainak bő válogatása (Pesti levelek. Szerk.: Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes. Magvető.), az egész életpályáját főként visszaemlékezésekben bemutató Krúdy világa c. emlékkönyv (Szerk.: Tóbiás Áron. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) s gyakorlatilag ez évben jutott el az olvasók széles rétegeihez a tavaly megjelent, szintén újdonságszámba menő mesegyűjtemény (A lőcsei kakas. Magvető), s a rég hozzáférhetetlen Tegnapok ködlovagjai és A magyar jakobinusok (Szépirodalmi Könyvkiadó). Az évforduló önmagában is indokolttá teszi a számvetést, de hogy a Krúdy-mű feltárásával kapcsolatos eddigi eredményeket valóban új nézőpontból is szemügyre vegyük, azt főként az életmű kiegészülése teszi lehetővé. Az egységes új kiadás köteteiben nemcsak rég ismert remekek kerültek az olvasók kezébe, de az elmúlt évek során, obskurus régi kiadásokból vagy folyóiratok, napilapok hasábjairól egymás után bukkantak elő a csaknem teljesen ismeretlen regények és elbeszélések, s ezek is sorra megjelennek az életmű kiadásban. (Már megjelent: A magyar jakobinusok, Ál-Petőfi, Andráscsik örököse, Aranybánya, Krúdy Gyula látogatásai, Mákvirágok kertje, Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban?, Purgatórium, Régi szélkakasok között, Rózsa Sándor, Urak, betyárok, cigányok, Valakit elvisz az ördög. Előkészületben van: A bűvös erszény, Álarcos hölgy, A tiszaeszlári Solymosi Eszter, A Váci utcai szép napok, Etel király kincse, Hogyan terem az úri betyár?, Jockey Club, Pesti nőrabló.) S az ismeretlen művekből: elbeszélésekből, kisregényekből, de még inkább a publicisztikából az ismertnél sokkal markánsabb, radikálisabb, haladóbb szellemű író arcéle bontakozik ki. S ugyanakkor micsoda bőség! Krúdy pályájának legnagyobb rejtélye, hogy mikor tudott ennyit írni -, holott életének talán nagyobbik felét töltötte sajátos úri passzióival, melyek közül csak egy volt a kiskocsmákban való hosszadalmas időzés... Mindegy – a művek itt vannak, és sorra megjelennek, ámulatba ejtve a legrégibb Krúdy-rajongókat is. Régi mulasztások pótlásaként tehát minden lényeges műve csakugyan hozzáférhetővé válik s végre eligazodhatunk Krúdy alkotásainak dzsungelében. De ha az egyes művek helyükre is kerülnek, ha a rendeződő, kiegészülő életműben el is tűnnek a legendák, szép számmal akadnak olyan problémák, amiket csak most látunk igazán, s melyek megválaszolása bőven ad majd munkát a jövő irodalomtudósainak. Meg sem kísérelhetem, hogy ezekre a kérdésekre a tudományos igényességet, kielégítő választ adjak, mégis szükségesnek látom épp a kettős évforduló ürügyén legalább néhány ilyen központi probléma fölvázolását, melyekkel – a Krúdy életmű sorozat egyik szerkesztőjeként – nekem is – találkoznom kellett.

Központi kérdés az író társadalmi-politikai magatartásának helyes értékelése, a társadalomhoz való viszonyának tisztázása, egyszóval művei mondanivalójának problémája. A személyi kultusz időszakában, mint a múlt felé forduló „reakciós”, vagy „dekadens” és „modernista” írót, a retrográd úri osztály megtestesítőjét kezelték – most viszont hajlamosak vagyunk az ellenkező túlzásra: nagyon is „megmagyarázzuk” tévedéseit s még átmeneti legitizmusát is könnyen megbocsátjuk, akárcsak a Balzacét. Mi hát az igazság? A Krúdy életmű társadalmi összefüggéseit lényegileg tisztázták Sőtér István, Szauder József, Barta András, Kellér Andor, Kozocsa Sándor, Tóbiás Áron, Szabó Ede kutatásai, illetve – sajnos, szétszórtan megjelent – tanulmányai. Az író azonban olyan különös pályát futott be, annyi kitérőt tett, műveiben annyi az ellentmondás, hogy talán nem árt mindezzel kapcsolatban néhány további gondolatot felvetni.

Ma már közhely, hogy a magyar nemesség egy része, negyvennyolc és negyvenkilenc hagyományaiból kiindulva, mindvégig Habsburg-ellenesen, nacionalizmusa ellenére is viszonylag haladó magatartást tanúsított. Ennek a végeredményben meddő hazafiságnak elemzésére most nem vállalkozhatunk, de fölösleges is lenne. Egyetlen motívumot szeretnék kiemelni, ami Krúdy pályájának megértéséhez nagyon fontos; a magyar dzsentri egy kis csoportjának anglofil liberalizmusát, mely a habsburgiánus, feudális osztrák-tájékozódással, az uralkodóházzal s az osztrák uralkodó osztályokkal való kiegyezéssel szemben a Széchenyi- és Kossuth-féle hagyományok továbbvivője volt s ebben haladóbb az egyébként szintén nem egyoldalúan retrográd ausztriai koncepcióknál, melyek a magyar nemesi hagyománnyal nemcsak a politikai hatalom érdekeinek ütköződése miatt állottak szemben, hanem a magyar nemesség elmaradottsága, feudális szemlélete miatt is, mint II. József idejében. Más kérdés, hogy II. József államvezetése kivételes valami volt, mégis: Ausztria száz év előtt sem csak a Habsburg-elnyomást jelentette, hanem a társadalmilag fejlettebb Nyugatot is, s Dévénynél nemcsak a császári abszolutizmus, de a kapitalizmus is behatolni igyekezett Hunniába. A magyar dzsentri ugyan saját osztálykiváltságainak megnyirbálásától tartva fordult szembe Béccsel, de nem mindig egészen retrográd feudális alapról. A főúri és nemesi rétegek többsége persze még Habsburg ellenességében is egyértelműen reakciós volt és sovinizmusának bűnét alig mérsékelte itt-ott némi patriarkális humanizmus. Ez a többség egyszerre hadakozott a Habsburgokkal, az osztrákkal, a kapitalizmussal, liberalizmussal; a magyar paraszt és a nemzetiségek ellen – szembeszegülve a szabadságjogok kiterjesztésének minden lehetséges formájával, lett légyen, az akár polgári házasság, akár vallási egyenlőség, akár iparosítás... A magyar dzsentri egy másik része azonban, ha ízlett is neki a patriarkális-félfeudális életforma, ennek tarthatatlanságát is érezte és nem a teljes elutasítás, elzárkózás programjával felelt az új társadalmi követelményekre, hanem saját, korlátozott, de kétségkívül messzebbnéző nemzeti fejlődési koncepciójával. E csoport éppúgy elutasította a Habsburg feudalizmust és az osztrák kapitalizmust, mint a többség, de még nyugatabbra nézett: Angliára. Hajlamosabb volt a vállalkozásokra; fiait, ha már nem élhetett meg birtokaiból, természet-tudományos pályákra adta, vagy az ipar, pénzügy, a sajtó felé terelte. Krúdy ennek a rétegnek volt tipikus képviselője – s e magatartással megfért a nosztalgia is, a feudalizmus nyugalmat biztosító stallumai, földbirtokossága és patriarkális viszonyai iránt. A nosztalgia annál is érthetőbb volt, mert a kapitalizmus sem látszott megnyugtató megoldásnak, ez sem ígért igazi kiutat – az író érzékenysége és embersége érzékelte a liberális, tőkés verseny könyörtelenségét... A régi világ lehetetlenülése és az új embertelen zűrzavara olyan alapvető konfliktust jelentett Krúdy számára, hogy abból csak 1919 néhány reménységes hónapjában tudott kimenekülni – hogy ezt a fellélegzést iszonyú visszahatás kövesse abban az ellenforradalmi rendszerben, melyben még Ferenc József félfeudális osztrák liberalizmusa is kívánatos és „szabad” társadalomnak tetszett...

Egyelőre néhány vonásra egyszerűsítettem Krúdy mások által már sokkal alaposabban megrajzolt pályaképét. De nem igazolja-e az életmű ezt az egyszerűsítést? Nem lehet-e beleilleszteni ebbe is pl. az oly fontos Szemere-Alvinczi motívumot? Krúdy életművének jóindulatú vizsgálói nem szívesen néztek szembe ezzel a főúri nekszussal. Hiszen ez látszólag nem több, mint a nagyúri dekadenciához kapcsolódás, hogy ne mondjam: dörzsölődzés. Kaszinó, hazárdjáték, lóverseny, nők, – a tékozlás, a nép munkáján való felelőtlen élősködés életformája. Pedig ez sem olyan egyszerű. Szemere nem volt egyértelműen „negatív figurája” a századelőnek. És épp életének pozitív vonásai voltak, melyek Krúdyéval rokonok: a félfeudális, magyarellenes osztrák-Habsburg liberalizmus és kapitalizálódás ellenében Szemere a kialakultabb és a dzsentri kérdését is számára „megnyugtatóbban” rendező (mert azzal kiegyezett) angol, és bizonyos mértékig az amerikai kapitalizmus példája fele fordul!

Krúdy és Szemere személyes kapcsolatának elmélyülése politikai orientációjuk azonosságának volt természetes velejárója. Szemere (s a hozzá hasonló angol-amerikai tájékozódású főúri és középnemesi csoportok) helyzete azonban a Monarchián belül reménytelen volt, ezt a koncepciót nem lehetett diadalra vinni – s ennek a kiábrándulásnak következménye a narkotikum keresése olymódon, ahogy az Szemere főúri passzióiban és excentricizmusában, s a hűséges kísérő krónikáiban: Krúdy írásaiban is megjelenik.

Azt mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy ha az „apolitikus” Krúdy magatartásának bonyolult motívumait fölfejtjük, az derül ki, hogy a rendkívüli érzékenységű író nagyon is benne élt korában, társadalmában s mindezzel irodalmi működése sem ellentétes. Mert ha személyes társadalmi-politikai szerepe, állásfoglalása meglehetősen rejtve is maradt előttünk, perdöntő bizonyítékokat szolgáltat publicisztikája, melyben évtizedeken át nagyon is konzekvensen politizált. Publicisztikai jellegű írásai annakidején legalább olyan tekintélyt biztosítottak neki az újságíró világban (és az újságolvasók körében), mint szépirodalmi tevékenysége az irodalomban halála óta azonban feledésbe merültek. A Horthy-korszak irodalompolitikája részéről érthető volt, hogy a „baloldali” hírlapíróról a nem politizáló szépíróra igyekezett terelni a figyelmet. S a polgári irodalmárok kedvencévé lett Krúdy egykor harcos politikusságáról – szenvelgő hívei a felszabadulás után is örömest elfeledkeztek, mint ahogy a summásan elutasító „balos”, dogmatikus ítészek is könnyedén elkönyvelték Krúdyt „reakciósnak”. Persze, nem vitás, hogy Krúdy publicisztikája már csak műfaji okokból sem vetekedhetik szépprózájával – nem is éri el annak művészi színvonalát s nincs olyan belső hitele. Az életmű egészének megítélése szempontjából mégis nagy a jelentősége, mert értelmezi, új megvilágításba helyezi, a valóságba állítja Krúdy szépirodalmi munkásságát is. Megmutatja azt a heroikus küzdelmet, amit Krúdy – a föntebb ismertetett liberális ellenzéki koncepció jegyében – kora társadalmi valóságával folytatott, hogy az újságcikkekben nap mint nap megvívott politikai harc meddőségének tapasztalata döntően meghatározza szépprózájának legbelső tartalmát.

Mindebből helytelen volna azt a szimplifikáló következtetést levonnunk, hogy az újságíró Krúdy radikális volt, a szépíró viszont elfordult a valóságtól. Elhamarkodott konklúziók helyett még mélyebbre hatoló vizsgálódással kell szemügyre vennünk Krúdy viszonyát kora valóságához. S a marxista irodalomtudomány újabb módszerei képessé is tesznek erre. Az a példás elemzés, amit a Krúdyénál sokkal problematikusabb társadalmi tartalmú Kafka életművön Ernst Fischer végzett (Sinn und Form. 1962. 4.), számunkra is hasznos lehet. Fischer megállapításait az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmával és annak Kafka életművében való visszatükröződésével kapcsolatban módunk van továbbfejleszteni és általánosítani is, úgy, hogy ne csak Kafkára, de a Monarchiára, sőt a cári Oroszország összes „modernjeire” vonatkoztassuk, mégpedig nemcsak az írókra, hanem festőkre, szobrászokra, zenészekre is. Szükségképpen érvényes lesz ez az elemzés Krúdy Gyulára is.

Ernst Fischer kitűnő tanulmányában a következőket mondja: Az Osztrák-Magyar Monarchiában „a hatalmat egy teljesen ellenőrizhetetlen bürokrácia gyakorolta ... Az alattvalóitól elidegenedett bürokratikus Habsburg monarchiában az általános elidegenedés jobban kiviláglott, mint másutt.” Mi a lényege ennek az elidegenedésnek? Fischer utal Marx Tőkéjének zseniális tételére, melyben az áru fetisizálódására mutat rá. De a tőkés társadalomban ez az elidegenedés nem áll meg az áru fetisizmusánál. Már Engels kimondja, hogy az osztálytársadalom államának alapvető jellegzetessége az elidegenedés. S egyáltalán, az állammal kapcsolatos általános fejtegetései különösen találóak az Osztrák-Magyar Monarchiára:

„Az állam... annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek leküzdésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek ... ne semmisítsék meg... a társadalmat meddő küzdelemben, olyan hatalom lett szükségesé, amely látszólag a társadalom fölött áll, az összeütközést tompítja és a „rend” határain belül tartja; és e hatalom, amely a társadalomból keletkezett, fölibe helyezi magát s mindjobban elidegenedik tőle: az állam.”

„A közhatalom minden államban megvan; nemcsak felfegyverzett emberekből áll, hanem dologi függvényekből is, börtönökből és mindenféle kényszerintézményekből...

Olyan mértékben erősödik, amilyen mértékben az osztály ellen tétek az államon belül kiéleződnek és amilyen mértékben az egymással határos államok nőnek – csak mai Európánkat kell megnézni, ahol az osztályharc s a hódításokért való versengés a közhatalmat olyan magas fokra emelte, amelyen az egész társadalmat és magát az államot is elnyeléssel fenyegeti.” (Ezt Engels 1884-ben írta!)

„A közhatalom és az adóbehajtás jogának birtokában a hivatalnokok most már a társadalomnak a társadalom fölött álló szerveivé váltak. A szabad, önkéntes tisztelet őket már nem elégíti ki, még ha meg is kaphatnák azt; minthogy a társadalomtól elidegenedő hatalom hordozói, tekintélyüket kivételes törvényekkel kell megteremteni, amelyek különleges tiszteletet és sérthetetlenséget biztosítanak számukra.” (Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Marx–Engels: Válogatott művek. Szikra, 1949. II. 314-316. old. – A kiemelések Engels kiemelései.)

Volt-e ország a történelem során, melyre Engels meglátásai pontosabban ráillettek, mint az Osztrák-Magyar Monarchiára? A Nagy Októberi Forradalom előtt még egy volt, s erre Lenin mutatott rá az Állam és forradalomban: Oroszország. Véletlen-e, hogy ebben a két hatalmas hivatalnokállamban, ahol a kiélezett osztályharcot még a nemzetiségi ellentétek is bonyolították – minden más országnál erősebb volt az alattvalók elidegenedés-érzése, s hogy ezekben az országokban nemcsak forradalmi demokraták és kritikai realisták akadtak, nemcsak Tolsztojok, Uszpenszkijek, Csehovok, Gorkijok, Cankarok, Reymontok és Adyk alkottak, hanem olyan írók, művészek is, akik a reménytelennek tetsző határozott társadalmi állásfoglalás helyett az ember kiszolgáltatottságának kifejezését választották, elfordultak a közvetlen valóságtól; a múltba, a primitívbe, misztikába, szépkultuszba, formai játékokba való menekülés útjára tértek, mint Dosztojevszkij, Balmont, Bunyin, Cvetájeva, Gumiljov; mint Musil, Kafka, Rilke, Brezina, Krúdy, Svevo, Bacovia, Blaga, Tzara; mint Schőneberg, Berg, Webern, Haba, Szkrjabin, Sztravinszkij; Chagall, Csontváry, Kandinszkij, Kisling, Kokoschka, Kupka, Lisszickij, Malevics, Moholy Nagy, Soutine, Archipenko, Brancusi, Zadkine, – és szép számmal voltak olyanok is, akik a kétségbeesés és a kívánt, keresett, néha meg is talált közösség, humánum, politikum között állandó keresésben vannak, mint Bartók, az írók közül Blok, Jeszenyin, Kassák, Milev, Nezval vagy Tuwim. Véletlen-e, hogy a „modernizmusok” legtöbb nagy alkotója az Osztrák-Magyar Monarchia, a cári Oroszország, a Balkán vagy Spanyolország szülötte, egyszóval olyan országoké, melyek az imperializmus korában a legfejlettebb tőkés országokkal határosak, már maguknak is van erős, sőt monopolisztikus tendenciájú kapitalizmusuk, van azzal harcbanálló munkásosztályuk is, de jellegük félig-meddig mégis feudális, az uralkodóház, a nyíltan reakciós főúri rétegek és a papság hatalma pedig (főként latifundiumaik révén) még mindig oly nagy, hogy a fiatal nagyburzsoázia jobbnak látja kiegyezni vele a munkásság, parasztság, kisnemesség, kispolgárság rovására, melyeket nemzetiségi, vallási, közjogi és egyéb ellentétek szitásával oszt meg, s a társadalomtól teljesen elidegenedő hivatalnoki apparátussal, rendőrséggel, katonasággal tart kordában. Ezekben az országokban különösen erős az elidegenedett önálló állami apparátus befolyása, mert nemcsak az elnyomást, de a sokban ellentétes érdekű és egyaránt nagy erővel rendelkező kizsákmányoló osztályok együttélését is szabályozza. Ahogy Engels ezt is észrevette: „Kivételesen olyan korszakok is előfordulnak, amelyekben a küzdő osztályok annyira kiegyensúlyozzák egymást, hogy az államhatalom, mint látszólagos közvetítő pillanatnyilag bizonyos önállóságra tesz szert mindkét féllel szemben.” (uott.) Feudális erők és burzsoázia erőinek ilyen kiegyenlítettsége alakult ki az Osztrák-Magyar Monarchiában, Oroszországban s nem egy, kisebb félfeudális országban, de bizonyos mértékig Németországban is. Csoda-e, ha ezekben az országokban volt leginkább érezhető az „elidegenedés”, és hogy a művelt, érzékeny, jobbra törekvő, de meglehetősen erőtlen, s a munkásmozgalomtól elszigetelődött, ingadozó értelmiség írói elsősorban ezt az életérzést fejezték ki – kispolgárok éppúgy, mint a hatalomból kiszoruló nemesség írói. Az előbbire Kafka, az utóbbira Krúdy és Rilke a példa.

Meghatározott társadalmi-gazdasági alakulatban az annak megfelelő irodalmi-művészeti felépítmény jön létre. Az imperializmus szakába való belépés idején a nyugati, fejlett tőkés országokban viszonylagos egyensúly állt fenn, mert a polgárság jóformán háborítatlanul élvezte uralmát – a további fejlődés, illetve dekadencia is egyenletesebb, zökkenőmentesebb volt a művészetekben is. Ugyanakkor a félfeudális, sok nemzetiségű kelet-európai államokban nagyok voltak a feszültségek, mind félelmetesebb lett az állam-szörny, a bürokrácia, mind teljesebb az elidegenedés, az elkeseredés, s a művészettel foglalkozó személyek ugyanazon társadalmi jelenséget a bonyolult helyzetnek megfelelően sokféleképpen próbálták kifejezni. Ez az oka a művészeti formák itt-ott formalizmusba forduló gazdagságának éppen a kulturálisan is elmaradottabb kelet-európai országokban, elsősorban a Monarchiában. Van magas műveltségi értelmiség, alkotói gárda, – világnézeti tisztánlátásról, belső biztonságról viszont szó sincs. Mi marad? A keresés, az aggódás, a múltba, vallásba vagy más narkotikumba menekülés. E réteg számára a példa, az igény a fejlettebb tőkésállamok – ekkor már dekadenciába hajló – burzsoá kultúrája. Ezt utánozni, utolérni, majd – talán épp a dekadenciában – felülmúlni: a kelet-európai művész ambíciója. S Bécs, Prága, Budapest vagy Szentpétervár nagypolgársága itt, keleten is eleven erővel képviseli mindazt, amit fejlettségben, változatosságban, raffinériában; akadémizmusban vagy formalizmusban a legkifinomultabb polgári kultúra nyugaton produkált.

Persze, a Monarchiában s a cári Oroszországban sem ez az egyetlen művészi lehetőség. Megfér emellett a sokáig radikális társadalomszemléletű naturalizmus, népiesség, és a társadalmilag-művészileg még korszerűbb állásfoglalás is, mint pl. az Adyé, mely politikailag haladó, művészileg pedig még a kordivatot, a szimbolizmust, szecessziót is magasrendűen társadalmivá, általánosan emberivé, a lényeg kifejezésére örökérvényűen alkalmassá teszi. Vagy a Gorkijé, mely a népiességből és naturalizmusból osztályharcos tudatossággal már a század elején a szocialista realizmus modelljét alakítja ki. De egyelőre jellemzőbb – épp a társadalmi korlátok miatt – az a modernizmus, mely Bécsben, Prágában, Budapesten, Szentpétervárott alakult ki, s melynek igazi elismerést a polgári kultúra fővárosa, Párizs hódolata jelent -, természetesen a nyugati polgárság ízlésének, ideológiájának megfelelően, egészen napjainkig, mikorra az a fajta elidegenülés, mely az első világháború előtt még csak a cári Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában volt általános az egész polgári világra kiterjedt.

Azóta a fejlett tőkés országokban is megbomlott az „egyensúly’’, a parlamentarizmus „szelepe” nem funkcionál, az állam Molocchá lett, a polgárság elégedettsége, jóérzése végképp odavan, s a háború, az atomhalál fenyegetése kafkai rémlátomásokat kelt minden korlátolt átlag-polgárban is – és így tovább. Ahogy Fischer mondja Kafka tanulmányában. „Az a negatívum, amelyet az érzékeny Kafka a családból, szülővárosából, a Monarchiából, egyéni és társadalmi helyzetből oly erőteljesen magába fogadott, a második világháború után a kapitalista világ alapvető élményévé vált.” S ez vonatkozik az egész közép- és kelet-európai modernizmus világképére, amit most fedez fel, most ismer el, most istenít a tőkés világ. Úgyis, mint az ottani polgári életérzés adekvát kifejezését, úgyis mint a mindenről megfeledkezés eszközét.

A nyugati nagypolgárság s a szolgálatában álló esztétika rajongása azonban nem lehet ok arra, hogy e nagy egyéni kvalitásokkal élő alkotók objektív érdemeit mi is el ne ismerjük. De elismerésünk, megbecsülésünk indítékai egészen mások. A múlt kelet-európai „modernjeit” ők mint mai életérzésük prófétai megmutatok, mint az általuk „örök emberinek” vélt motívumok megrajzolóit méltányolják, s úgyis, mint az „emberentúli”, a transcendencia kifejezőit stb. Mi megbecsüljük egyéni teljesítményüket, humanizmusukat, az igazság kifejezésének szándékát, mesterségbeli tudásukat, műveik szuggesztivitását s legfőként azt, hogy koruk társadalmi valóságát mutatták meg -, ha sokszor áttételesen, így van úgy torzítva is. A torzulásért nem őket hibáztatjuk: ezen tudjuk lemérni a rájuk nehezedett nyomást. Az elvontságot, a kifinomult ízlést, a hangulatok, színek, ízek érzékelését és érzékeltetését (ez a Krúdy vagy Rilke esete) mint a mesterség remeklését tiszteljük, mint az emberi mívesség nagyszerű produktumát, mint a művészi visszatükrözés „varázslatát”, s mint részét annak a valóban örök – de mindig társadalmi – szépnek, amivel minden korok művészete megajándékoz s aminek értékelése minden szépségében is történeti kell hogy legyen. Az emberiség jövőjének múltját is magába kell foglalnia: gyönyörködnünk kell a múlt modernségében, sőt el is kell sajátítanunk fogásait, hogy továbbfejlesszük, az új társadalmi mondanivaló (kifejezésére alkalmassá tegyük. Ez persze csak részben lehetséges. Utóvégre a mondanivaló elválaszthatatlan a formától. Krúdy műveinek mondanivalója ma is fontos számunkra, amennyiben a századforduló Monarchiájára és az ellenforradalom időszakára vonatkozik. Azt is láttuk, hogy írónk a dzsentrin belül viszonylag haladó, az angol mintát követő politikai koncepció híve volt. Még életérzését sem tudjuk egyértelműen elutasítani. Mely korban nincs helye valamiféle rezignációnak? – a múlt érzelmileg, hangulatilag akkor is tartalmaz kedves, vonzó emlékképeket, ha egészében és objektíve csupa gyötrelem volt. De a Krúdy és a többi századelei modernek mondanivalójának egészét mégsem fogadhatjuk el. Még kevésbé mondhatjuk tovább. A mesterség vívmányait ugyan fiatal szerzőknek, szocialista alkotóinknak is meg kellene tanulni ok tőlük, még akkor is, ha nem okvetlenül akarnak élni vele. A hangulati finomságok kifejezésére mindig szükség lehet. De ugyanazt tovább majmolni, vagy éppenséggel továbbra is a mind teljesebb, mind önállósulóbb művészi elvonatkoztatás, stilizálás útjain haladni – nem lenne helyes. Ma másból kell kiindulni és máshová kell eljutni. Épp Krúdy nyomdokán már tanúi lehettünk egy félresikerült kísérletnek. A kétségkívül szintén tehetséges Márai Sándor, sokban más viszonyok között Krúdy példáját próbálta követni – a feladat lehetetlenségét egész életművének torzója mutatja. Bár az uralkodó osztály egésze jobban megbecsülte, s így kedvezőbb munkalehetőségek álltak rendelkezésére, mint Krúdynak – vagy talán éppen azért? a második háború előtti és utáni magyar életről nem tudott lényegeset mondani, igazán maradandót keveset alkotott, míg mesterének életműve egyre nő az időben. Pedig Márai kora még nem különbözött lényegileg a Krúdyétól. Csakhogy míg Krúdy saját művészi világát kora társadalmából szublimálta, Márai készen vette át az absztrakt formákat, s csak itt-ott sikerült tartalommal telítenie, – ahol ti. saját kora egzisztencializmusba hajló condottiere filozófiáját vitte bele. Ott legalább jellemző volt, amit csinált, másutt még csak az sem. Míg amihez Krúdy nyúl – mindig jellemző. Jellemző a saját osztály-hovatartozása, vérmérséklete, nyelvi eszközei, művészi módszere szerint, mint ahogy ugyanazt az osztrák-magyar valóságot más szemszögből (nem a magyar dzsentriéből, hanem a prágai német-zsidó kispolgáréból), más eszközökkel jellemezte Franz Kafka. Mindketten egyaránt révületben írtak, s álomvilágba viszik olvasóikat; Krúdy a letűnő magyar úrivilág múltba fordult vágyálmát, Kafka a tőkés világban élő kispolgár szorongásos álmát írja. S ha már az álmoknál tartunk, e két álomábrázoló író alkotásai mellé nyugodtan odatelhetjük az álmok festőjének, Chagallnak életművét (Krúdy befejezetlen kisregénye, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban? – szemléletében, módszereiben, miliőjében, alakjaiban megdöbbentően hasonlít Chagall képeire...), vagy az álmok „megfejtésének” sokszor nagyon is irodalmár tudósáét, a bécsi Freudét.

És ezt a névsort megint folytathatnék. De inkább térjünk vissza Krúdyra és a magyar viszonyokra. A feudalizmus és monopolkapitalizmus különös kiegyezésének, az osztrák-német imperializmusnak és Habsburg abszolutizmusnak, túl fejlett bürokráciának és nemzetiségi ellentéteknek országában Krúdy a reménytelen helyzetbe került, kiváltságos helyzetét valamelyest mégis megőrző magyar középnemességnek irodalmi képviselője, de éppen mert átéli az egész osztrák-magyar társadalom minden ellentmondását, államának teljes elidegenedését – érzi minden politizálása, publicisztikai tevékenysége, társadalmi kapcsolata hiábavalóságát: az ő osztályhelyzetében, ideológiájával, szociológiai felkészültségével (ha voltak is annak haladó elemei – és ezekért is meg kell becsülnünk) – végül is képtelen kiutat találni. Keresi a megoldást, ezért lesz ellenzéki, Habsburg-ellenes, ezért fordul el az egyháztól, ezért csatlakozik Szemeréhez, ezért írja bátor újságcikkek százait, próbálkozik direkt-társadalomkritikával az Aranybányában, s ironikusan bírálja osztályát későbbi regényeiben is -, de ahhoz nem lát eléggé tisztán és nem tud eleget, hogy Ady vagy Móricz útjára térjen -, annál viszont becsületesebb és tehetségesebb, hogy a maga és mások ámításával beérje. Innen Krúdy rezignációja, ez különös álomvilágának alapmotívuma, ez modernista „varázsának” vagy iróniájának ihletője.

Íme, a Krúdy életmű kiadásának problémáitól kiindulva, az író életének problémáin át eljutottunk az élet, a mű mai kérdéséig. Hangsúlyozni szeretném, mindez csak kísérlet egy nagy alkotó művének értelmezésére, de minthogy Krúdy esetében valóban óriásról van szó, a feladat is óriási. Megjósolhatjuk, hogy Krúdy Gyula életművét még csak ezután fedezik fel, itthon is, külföldön is. Még sokan fognak foglalkozni vele – hiszen azzal, hogy Jókaiéval vetekedő oeuvre-jét most már át tudjuk tekinteni, csak most jutottunk oda, hogy értékelni, értelmezni is elkezdhetjük. De hogy Krúdy jellegzetesen magyar és tipikusan kelet-európai modernsége milyen sokféle gondolatot ébreszthet, azt talán ez a szerény és nyilván nem eléggé szakszerű kísérlet is mutatja. S ha másokban is gondolatokat, akár ellenvéleményeket ébresztett, – ez némi mentségéül is szolgálhat.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

 

(Jelenkor /Pécs/, 1963/10. /október/ 957-963. p.)