Jegyzet
KRÚDY-PROBLÉMÁK
Ezerkilencszázhatvanhárom
– valóságos Krúdy-év. Azzá teszi az író születésének 85., halálának 30.
évfordulója, de az is, hogy az idén jelent, illetve jelenik meg eddig kiadatlan
önéletrajzi írásainak gyűjteménye (Vallomás. Szerk.: Kozocsa
Sándor. Magvető könyvkiadó), publicisztikai írásainak bő válogatása (Pesti
levelek. Szerk.: Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes. Magvető.), az egész
életpályáját főként visszaemlékezésekben bemutató Krúdy világa c.
emlékkönyv (Szerk.: Tóbiás Áron. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) s gyakorlatilag
ez évben jutott el az olvasók széles rétegeihez a tavaly megjelent, szintén
újdonságszámba menő mesegyűjtemény (A lőcsei kakas. Magvető), s a rég
hozzáférhetetlen Tegnapok ködlovagjai és A magyar jakobinusok
(Szépirodalmi Könyvkiadó). Az évforduló önmagában is indokolttá teszi a
számvetést, de hogy a Krúdy-mű feltárásával kapcsolatos eddigi eredményeket
valóban új nézőpontból is szemügyre vegyük, azt főként az életmű kiegészülése
teszi lehetővé. Az egységes új kiadás köteteiben nemcsak rég ismert remekek
kerültek az olvasók kezébe, de az elmúlt évek során, obskurus
régi kiadásokból vagy folyóiratok, napilapok hasábjairól egymás után bukkantak
elő a csaknem teljesen ismeretlen regények és elbeszélések, s ezek is sorra
megjelennek az életmű kiadásban. (Már megjelent: A magyar jakobinusok,
Ál-Petőfi, Andráscsik örököse, Aranybánya, Krúdy
Gyula látogatásai, Mákvirágok kertje, Mit látott Vak Béla szerelemben és
bánatban?, Purgatórium, Régi szélkakasok között, Rózsa Sándor, Urak,
betyárok, cigányok, Valakit elvisz az ördög. Előkészületben van: A bűvös
erszény, Álarcos hölgy, A tiszaeszlári Solymosi
Eszter, A Váci utcai szép napok, Etel király kincse, Hogyan terem az úri
betyár?, Jockey Club, Pesti nőrabló.) S az ismeretlen
művekből: elbeszélésekből, kisregényekből, de még inkább a publicisztikából az
ismertnél sokkal markánsabb, radikálisabb, haladóbb szellemű író arcéle
bontakozik ki. S ugyanakkor micsoda bőség! Krúdy pályájának legnagyobb
rejtélye, hogy mikor tudott ennyit írni -, holott életének talán nagyobbik
felét töltötte sajátos úri passzióival, melyek közül csak egy volt a
kiskocsmákban való hosszadalmas időzés... Mindegy – a művek itt vannak, és
sorra megjelennek, ámulatba ejtve a legrégibb Krúdy-rajongókat is. Régi
mulasztások pótlásaként tehát minden lényeges műve csakugyan hozzáférhetővé
válik s végre eligazodhatunk Krúdy alkotásainak dzsungelében. De ha az egyes
művek helyükre is kerülnek, ha a rendeződő, kiegészülő életműben el is tűnnek a
legendák, szép számmal akadnak olyan problémák, amiket csak most látunk igazán,
s melyek megválaszolása bőven ad majd munkát a jövő irodalomtudósainak. Meg sem
kísérelhetem, hogy ezekre a kérdésekre a tudományos igényességet, kielégítő
választ adjak, mégis szükségesnek látom épp a kettős évforduló ürügyén legalább
néhány ilyen központi probléma fölvázolását, melyekkel – a Krúdy életmű sorozat
egyik szerkesztőjeként – nekem is – találkoznom kellett.
Központi
kérdés az író társadalmi-politikai magatartásának helyes értékelése, a
társadalomhoz való viszonyának tisztázása, egyszóval művei mondanivalójának
problémája. A személyi kultusz időszakában, mint a múlt felé forduló
„reakciós”, vagy „dekadens” és „modernista” írót, a retrográd úri osztály
megtestesítőjét kezelték – most viszont hajlamosak vagyunk az ellenkező
túlzásra: nagyon is „megmagyarázzuk” tévedéseit s még átmeneti legitizmusát is könnyen megbocsátjuk, akárcsak a Balzacét.
Mi hát az igazság? A Krúdy életmű társadalmi összefüggéseit lényegileg
tisztázták Sőtér István, Szauder
József, Barta András, Kellér Andor, Kozocsa Sándor, Tóbiás Áron, Szabó Ede kutatásai, illetve –
sajnos, szétszórtan megjelent – tanulmányai. Az író azonban olyan különös
pályát futott be, annyi kitérőt tett, műveiben annyi az ellentmondás, hogy
talán nem árt mindezzel kapcsolatban néhány további gondolatot felvetni.
Ma már
közhely, hogy a magyar nemesség egy része, negyvennyolc és negyvenkilenc
hagyományaiból kiindulva, mindvégig Habsburg-ellenesen, nacionalizmusa ellenére
is viszonylag haladó magatartást tanúsított. Ennek a végeredményben meddő
hazafiságnak elemzésére most nem vállalkozhatunk, de fölösleges is lenne.
Egyetlen motívumot szeretnék kiemelni, ami Krúdy pályájának megértéséhez nagyon
fontos; a magyar dzsentri egy kis csoportjának anglofil
liberalizmusát, mely a habsburgiánus, feudális
osztrák-tájékozódással, az uralkodóházzal s az osztrák uralkodó osztályokkal
való kiegyezéssel szemben a Széchenyi- és Kossuth-féle hagyományok
továbbvivője volt s ebben haladóbb az egyébként szintén nem egyoldalúan
retrográd ausztriai koncepcióknál, melyek a magyar nemesi hagyománnyal nemcsak
a politikai hatalom érdekeinek ütköződése miatt állottak szemben, hanem a
magyar nemesség elmaradottsága, feudális szemlélete miatt is, mint II. József
idejében. Más kérdés, hogy II. József államvezetése kivételes valami volt,
mégis: Ausztria száz év előtt sem csak a Habsburg-elnyomást jelentette, hanem a
társadalmilag fejlettebb Nyugatot is, s Dévénynél nemcsak a császári
abszolutizmus, de a kapitalizmus is behatolni igyekezett Hunniába. A magyar
dzsentri ugyan saját osztálykiváltságainak megnyirbálásától tartva fordult
szembe Béccsel, de nem mindig egészen retrográd feudális alapról. A főúri és
nemesi rétegek többsége persze még Habsburg ellenességében is egyértelműen
reakciós volt és sovinizmusának bűnét alig mérsékelte itt-ott némi patriarkális
humanizmus. Ez a többség egyszerre hadakozott a Habsburgokkal, az osztrákkal, a
kapitalizmussal, liberalizmussal; a magyar paraszt és a nemzetiségek ellen – szembeszegülve
a szabadságjogok kiterjesztésének minden lehetséges formájával, lett légyen, az
akár polgári házasság, akár vallási egyenlőség, akár iparosítás... A magyar
dzsentri egy másik része azonban, ha ízlett is neki a patriarkális-félfeudális
életforma, ennek tarthatatlanságát is érezte és nem a teljes elutasítás,
elzárkózás programjával felelt az új társadalmi követelményekre, hanem saját,
korlátozott, de kétségkívül messzebbnéző nemzeti fejlődési koncepciójával. E
csoport éppúgy elutasította a Habsburg feudalizmust és az osztrák
kapitalizmust, mint a többség, de még nyugatabbra nézett: Angliára. Hajlamosabb
volt a vállalkozásokra; fiait, ha már nem élhetett meg birtokaiból,
természet-tudományos pályákra adta, vagy az ipar, pénzügy, a sajtó felé
terelte. Krúdy ennek a rétegnek volt tipikus képviselője – s e magatartással
megfért a nosztalgia is, a feudalizmus nyugalmat biztosító stallumai,
földbirtokossága és patriarkális viszonyai iránt. A nosztalgia annál is
érthetőbb volt, mert a kapitalizmus sem látszott megnyugtató megoldásnak, ez
sem ígért igazi kiutat – az író érzékenysége és embersége érzékelte a
liberális, tőkés verseny könyörtelenségét... A régi világ lehetetlenülése és az
új embertelen zűrzavara olyan alapvető konfliktust jelentett Krúdy számára,
hogy abból csak 1919 néhány reménységes hónapjában tudott kimenekülni – hogy
ezt a fellélegzést iszonyú visszahatás kövesse abban az ellenforradalmi
rendszerben, melyben még Ferenc József félfeudális osztrák liberalizmusa is
kívánatos és „szabad” társadalomnak tetszett...
Egyelőre
néhány vonásra egyszerűsítettem Krúdy mások által már sokkal alaposabban
megrajzolt pályaképét. De nem igazolja-e az életmű ezt az egyszerűsítést? Nem
lehet-e beleilleszteni ebbe is pl. az oly fontos Szemere-Alvinczi motívumot?
Krúdy életművének jóindulatú vizsgálói nem szívesen néztek szembe ezzel a főúri
nekszussal. Hiszen ez látszólag nem több, mint a
nagyúri dekadenciához kapcsolódás, hogy ne mondjam: dörzsölődzés.
Kaszinó, hazárdjáték, lóverseny, nők, – a tékozlás, a nép munkáján való felelőtlen
élősködés életformája. Pedig ez sem olyan egyszerű. Szemere nem volt
egyértelműen „negatív figurája” a századelőnek. És épp életének pozitív vonásai
voltak, melyek Krúdyéval rokonok: a félfeudális, magyarellenes osztrák-Habsburg
liberalizmus és kapitalizálódás ellenében Szemere a kialakultabb és a dzsentri
kérdését is számára „megnyugtatóbban” rendező (mert azzal kiegyezett) angol, és
bizonyos mértékig az amerikai kapitalizmus példája fele fordul!
Krúdy és
Szemere személyes kapcsolatának elmélyülése politikai orientációjuk
azonosságának volt természetes velejárója. Szemere (s a hozzá hasonló
angol-amerikai tájékozódású főúri és középnemesi csoportok) helyzete azonban a
Monarchián belül reménytelen volt, ezt a koncepciót nem lehetett diadalra vinni
– s ennek a kiábrándulásnak következménye a narkotikum keresése olymódon, ahogy az Szemere főúri passzióiban és excentricizmusában, s a hűséges kísérő krónikáiban: Krúdy
írásaiban is megjelenik.
Azt
mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy ha az „apolitikus” Krúdy
magatartásának bonyolult motívumait fölfejtjük, az derül ki, hogy a rendkívüli
érzékenységű író nagyon is benne élt korában, társadalmában s mindezzel
irodalmi működése sem ellentétes. Mert ha személyes társadalmi-politikai
szerepe, állásfoglalása meglehetősen rejtve is maradt előttünk, perdöntő
bizonyítékokat szolgáltat publicisztikája, melyben évtizedeken át nagyon is
konzekvensen politizált. Publicisztikai jellegű írásai annakidején legalább
olyan tekintélyt biztosítottak neki az újságíró világban (és az újságolvasók
körében), mint szépirodalmi tevékenysége az irodalomban halála óta azonban
feledésbe merültek. A Horthy-korszak irodalompolitikája részéről érthető volt,
hogy a „baloldali” hírlapíróról a nem politizáló szépíróra igyekezett terelni a
figyelmet. S a polgári irodalmárok kedvencévé lett Krúdy egykor harcos
politikusságáról – szenvelgő hívei a felszabadulás után is örömest
elfeledkeztek, mint ahogy a summásan elutasító „balos”, dogmatikus ítészek is
könnyedén elkönyvelték Krúdyt „reakciósnak”. Persze, nem vitás, hogy Krúdy
publicisztikája már csak műfaji okokból sem vetekedhetik szépprózájával – nem
is éri el annak művészi színvonalát s nincs olyan belső hitele. Az életmű
egészének megítélése szempontjából mégis nagy a jelentősége, mert értelmezi, új
megvilágításba helyezi, a valóságba állítja Krúdy szépirodalmi munkásságát is.
Megmutatja azt a heroikus küzdelmet, amit Krúdy – a föntebb ismertetett
liberális ellenzéki koncepció jegyében – kora társadalmi valóságával
folytatott, hogy az újságcikkekben nap mint nap megvívott politikai harc
meddőségének tapasztalata döntően meghatározza szépprózájának legbelső
tartalmát.
Mindebből
helytelen volna azt a szimplifikáló következtetést levonnunk, hogy az újságíró
Krúdy radikális volt, a szépíró viszont elfordult a valóságtól. Elhamarkodott
konklúziók helyett még mélyebbre hatoló vizsgálódással kell szemügyre vennünk
Krúdy viszonyát kora valóságához. S a marxista irodalomtudomány újabb módszerei
képessé is tesznek erre. Az a példás elemzés, amit a Krúdyénál sokkal
problematikusabb társadalmi tartalmú Kafka életművön Ernst Fischer végzett (Sinn und Form. 1962. 4.),
számunkra is hasznos lehet. Fischer megállapításait az Osztrák-Magyar Monarchia
társadalmával és annak Kafka életművében való visszatükröződésével kapcsolatban
módunk van továbbfejleszteni és általánosítani is, úgy, hogy ne csak Kafkára,
de a Monarchiára, sőt a cári Oroszország összes „modernjeire” vonatkoztassuk,
mégpedig nemcsak az írókra, hanem festőkre, szobrászokra, zenészekre is. Szükségképpen
érvényes lesz ez az elemzés Krúdy Gyulára is.
Ernst
Fischer kitűnő tanulmányában a következőket mondja: Az Osztrák-Magyar
Monarchiában „a hatalmat egy teljesen ellenőrizhetetlen bürokrácia gyakorolta
... Az alattvalóitól elidegenedett bürokratikus Habsburg monarchiában az
általános elidegenedés jobban kiviláglott, mint másutt.” Mi a lényege ennek az
elidegenedésnek? Fischer utal Marx Tőkéjének zseniális tételére, melyben az áru
fetisizálódására mutat rá. De a tőkés társadalomban ez az elidegenedés nem áll
meg az áru fetisizmusánál. Már Engels kimondja, hogy az osztálytársadalom
államának alapvető jellegzetessége az elidegenedés. S egyáltalán, az állammal
kapcsolatos általános fejtegetései különösen találóak az Osztrák-Magyar
Monarchiára:
„Az
állam... annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba
bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek
leküzdésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek ... ne semmisítsék meg...
a társadalmat meddő küzdelemben, olyan hatalom lett szükségesé, amely látszólag
a társadalom fölött áll, az összeütközést tompítja és a „rend” határain belül
tartja; és e hatalom, amely a társadalomból keletkezett, fölibe helyezi magát s
mindjobban elidegenedik tőle: az állam.”
„A
közhatalom minden államban megvan; nemcsak felfegyverzett emberekből áll, hanem
dologi függvényekből is, börtönökből és mindenféle kényszerintézményekből...
Olyan
mértékben erősödik, amilyen mértékben az osztály ellen tétek az államon belül
kiéleződnek és amilyen mértékben az egymással határos államok nőnek – csak mai
Európánkat kell megnézni, ahol az osztályharc s a hódításokért való versengés a
közhatalmat olyan magas fokra emelte, amelyen az egész társadalmat és magát az
államot is elnyeléssel fenyegeti.” (Ezt Engels 1884-ben írta!)
„A
közhatalom és az adóbehajtás jogának birtokában a hivatalnokok most már a
társadalomnak a társadalom fölött álló szerveivé váltak. A szabad,
önkéntes tisztelet őket már nem elégíti ki, még ha meg is kaphatnák azt;
minthogy a társadalomtól elidegenedő hatalom hordozói, tekintélyüket kivételes
törvényekkel kell megteremteni, amelyek különleges tiszteletet és
sérthetetlenséget biztosítanak számukra.” (Engels: A család, a magántulajdon
és az állam eredete. Marx–Engels: Válogatott művek. Szikra, 1949.
II. 314-316. old. – A kiemelések Engels kiemelései.)
Volt-e
ország a történelem során, melyre Engels meglátásai pontosabban ráillettek,
mint az Osztrák-Magyar Monarchiára? A Nagy Októberi Forradalom előtt még egy
volt, s erre Lenin mutatott rá az Állam és forradalomban: Oroszország.
Véletlen-e, hogy ebben a két hatalmas hivatalnokállamban, ahol a kiélezett
osztályharcot még a nemzetiségi ellentétek is bonyolították – minden más
országnál erősebb volt az alattvalók elidegenedés-érzése, s hogy ezekben az
országokban nemcsak forradalmi demokraták és kritikai realisták akadtak,
nemcsak Tolsztojok, Uszpenszkijek, Csehovok,
Gorkijok, Cankarok, Reymontok és Adyk alkottak, hanem
olyan írók, művészek is, akik a reménytelennek tetsző határozott társadalmi
állásfoglalás helyett az ember kiszolgáltatottságának kifejezését választották,
elfordultak a közvetlen valóságtól; a múltba, a primitívbe, misztikába, szépkultuszba, formai játékokba való menekülés útjára
tértek, mint Dosztojevszkij, Balmont, Bunyin, Cvetájeva, Gumiljov; mint Musil, Kafka,
Rilke, Brezina, Krúdy, Svevo,
Bacovia, Blaga, Tzara; mint Schőneberg, Berg,
Webern, Haba, Szkrjabin,
Sztravinszkij; Chagall, Csontváry, Kandinszkij, Kisling,
Kokoschka, Kupka, Lisszickij, Malevics, Moholy
Nagy, Soutine, Archipenko, Brancusi, Zadkine, – és szép
számmal voltak olyanok is, akik a kétségbeesés és a kívánt, keresett, néha meg
is talált közösség, humánum, politikum között állandó keresésben vannak, mint
Bartók, az írók közül Blok, Jeszenyin, Kassák, Milev, Nezval vagy Tuwim. Véletlen-e, hogy a „modernizmusok” legtöbb nagy
alkotója az Osztrák-Magyar Monarchia, a cári Oroszország, a Balkán vagy
Spanyolország szülötte, egyszóval olyan országoké, melyek az imperializmus
korában a legfejlettebb tőkés országokkal határosak, már maguknak is van erős,
sőt monopolisztikus tendenciájú kapitalizmusuk, van azzal harcbanálló
munkásosztályuk is, de jellegük félig-meddig mégis feudális, az uralkodóház, a
nyíltan reakciós főúri rétegek és a papság hatalma pedig (főként latifundiumaik
révén) még mindig oly nagy, hogy a fiatal nagyburzsoázia jobbnak látja
kiegyezni vele a munkásság, parasztság, kisnemesség, kispolgárság rovására,
melyeket nemzetiségi, vallási, közjogi és egyéb ellentétek szitásával oszt meg,
s a társadalomtól teljesen elidegenedő hivatalnoki apparátussal, rendőrséggel,
katonasággal tart kordában. Ezekben az országokban különösen erős az
elidegenedett önálló állami apparátus befolyása, mert nemcsak az elnyomást, de
a sokban ellentétes érdekű és egyaránt nagy erővel rendelkező kizsákmányoló
osztályok együttélését is szabályozza. Ahogy Engels ezt is észrevette:
„Kivételesen olyan korszakok is előfordulnak, amelyekben a küzdő osztályok
annyira kiegyensúlyozzák egymást, hogy az államhatalom, mint látszólagos
közvetítő pillanatnyilag bizonyos önállóságra tesz szert mindkét féllel
szemben.” (uott.) Feudális erők és burzsoázia erőinek
ilyen kiegyenlítettsége alakult ki az Osztrák-Magyar Monarchiában,
Oroszországban s nem egy, kisebb félfeudális országban, de bizonyos mértékig
Németországban is. Csoda-e, ha ezekben az országokban volt leginkább érezhető
az „elidegenedés”, és hogy a művelt, érzékeny, jobbra törekvő, de meglehetősen
erőtlen, s a munkásmozgalomtól elszigetelődött, ingadozó értelmiség írói
elsősorban ezt az életérzést fejezték ki – kispolgárok éppúgy, mint a
hatalomból kiszoruló nemesség írói. Az előbbire Kafka, az utóbbira Krúdy és
Rilke a példa.
Meghatározott
társadalmi-gazdasági alakulatban az annak megfelelő irodalmi-művészeti
felépítmény jön létre. Az imperializmus szakába való belépés idején a nyugati,
fejlett tőkés országokban viszonylagos egyensúly állt fenn, mert a polgárság
jóformán háborítatlanul élvezte uralmát – a további fejlődés, illetve
dekadencia is egyenletesebb, zökkenőmentesebb volt a
művészetekben is. Ugyanakkor a félfeudális, sok nemzetiségű kelet-európai
államokban nagyok voltak a feszültségek, mind félelmetesebb lett az
állam-szörny, a bürokrácia, mind teljesebb az elidegenedés, az elkeseredés, s a
művészettel foglalkozó személyek ugyanazon társadalmi jelenséget a
bonyolult helyzetnek megfelelően sokféleképpen próbálták kifejezni. Ez az oka a
művészeti formák itt-ott formalizmusba forduló gazdagságának éppen a
kulturálisan is elmaradottabb kelet-európai országokban, elsősorban a
Monarchiában. Van magas műveltségi értelmiség, alkotói gárda, – világnézeti
tisztánlátásról, belső biztonságról viszont szó sincs. Mi marad? A keresés, az
aggódás, a múltba, vallásba vagy más narkotikumba menekülés. E réteg számára a
példa, az igény a fejlettebb tőkésállamok – ekkor már dekadenciába hajló – burzsoá
kultúrája. Ezt utánozni, utolérni, majd – talán épp a dekadenciában – felülmúlni:
a kelet-európai művész ambíciója. S Bécs, Prága, Budapest vagy Szentpétervár
nagypolgársága itt, keleten is eleven erővel képviseli mindazt, amit
fejlettségben, változatosságban, raffinériában;
akadémizmusban vagy formalizmusban a legkifinomultabb polgári kultúra nyugaton
produkált.
Persze, a
Monarchiában s a cári Oroszországban sem ez az egyetlen művészi lehetőség.
Megfér emellett a sokáig radikális társadalomszemléletű naturalizmus,
népiesség, és a társadalmilag-művészileg még korszerűbb állásfoglalás is, mint
pl. az Adyé, mely politikailag haladó, művészileg pedig még a kordivatot, a
szimbolizmust, szecessziót is magasrendűen társadalmivá, általánosan emberivé,
a lényeg kifejezésére örökérvényűen alkalmassá teszi. Vagy a Gorkijé, mely a
népiességből és naturalizmusból osztályharcos tudatossággal már a század elején
a szocialista realizmus modelljét alakítja ki. De egyelőre jellemzőbb – épp a
társadalmi korlátok miatt – az a modernizmus, mely Bécsben, Prágában,
Budapesten, Szentpétervárott alakult ki, s melynek
igazi elismerést a polgári kultúra fővárosa, Párizs hódolata jelent -,
természetesen a nyugati polgárság ízlésének, ideológiájának megfelelően,
egészen napjainkig, mikorra az a fajta elidegenülés, mely az első világháború
előtt még csak a cári Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában volt
általános az egész polgári világra kiterjedt.
Azóta a
fejlett tőkés országokban is megbomlott az „egyensúly’’, a parlamentarizmus
„szelepe” nem funkcionál, az állam Molocchá lett, a
polgárság elégedettsége, jóérzése végképp odavan, s a háború, az atomhalál
fenyegetése kafkai rémlátomásokat kelt minden korlátolt átlag-polgárban is – és
így tovább. Ahogy Fischer mondja Kafka tanulmányában. „Az a negatívum, amelyet
az érzékeny Kafka a családból, szülővárosából, a Monarchiából, egyéni és
társadalmi helyzetből oly erőteljesen magába fogadott, a második világháború
után a kapitalista világ alapvető élményévé vált.” S ez vonatkozik az egész
közép- és kelet-európai modernizmus világképére, amit most fedez fel, most
ismer el, most istenít a tőkés világ. Úgyis, mint az ottani polgári életérzés
adekvát kifejezését, úgyis mint a mindenről megfeledkezés eszközét.
A nyugati
nagypolgárság s a szolgálatában álló esztétika rajongása azonban nem lehet ok
arra, hogy e nagy egyéni kvalitásokkal élő alkotók objektív érdemeit mi is el
ne ismerjük. De elismerésünk, megbecsülésünk indítékai egészen mások. A múlt
kelet-európai „modernjeit” ők mint mai életérzésük prófétai megmutatok,
mint az általuk „örök emberinek” vélt motívumok megrajzolóit méltányolják, s
úgyis, mint az „emberentúli”, a transcendencia
kifejezőit stb. Mi megbecsüljük egyéni teljesítményüket, humanizmusukat,
az igazság kifejezésének szándékát, mesterségbeli tudásukat, műveik
szuggesztivitását s legfőként azt, hogy koruk társadalmi valóságát
mutatták meg -, ha sokszor áttételesen, így van úgy torzítva is. A torzulásért
nem őket hibáztatjuk: ezen tudjuk lemérni a rájuk nehezedett nyomást. Az
elvontságot, a kifinomult ízlést, a hangulatok, színek, ízek érzékelését és
érzékeltetését (ez a Krúdy vagy Rilke esete) mint a mesterség remeklését
tiszteljük, mint az emberi mívesség nagyszerű produktumát, mint a művészi
visszatükrözés „varázslatát”, s mint részét annak a valóban örök – de mindig
társadalmi – szépnek, amivel minden korok művészete megajándékoz s aminek
értékelése minden szépségében is történeti kell hogy legyen. Az emberiség
jövőjének múltját is magába kell foglalnia: gyönyörködnünk kell a múlt
modernségében, sőt el is kell sajátítanunk fogásait, hogy továbbfejlesszük, az
új társadalmi mondanivaló (kifejezésére alkalmassá tegyük. Ez persze csak
részben lehetséges. Utóvégre a mondanivaló elválaszthatatlan a formától. Krúdy
műveinek mondanivalója ma is fontos számunkra, amennyiben a századforduló
Monarchiájára és az ellenforradalom időszakára vonatkozik. Azt is láttuk, hogy
írónk a dzsentrin belül viszonylag haladó, az angol mintát követő politikai
koncepció híve volt. Még életérzését sem tudjuk egyértelműen elutasítani. Mely
korban nincs helye valamiféle rezignációnak? – a múlt érzelmileg, hangulatilag
akkor is tartalmaz kedves, vonzó emlékképeket, ha egészében és objektíve csupa
gyötrelem volt. De a Krúdy és a többi századelei
modernek mondanivalójának egészét mégsem fogadhatjuk el. Még kevésbé
mondhatjuk tovább. A mesterség vívmányait ugyan fiatal szerzőknek, szocialista
alkotóinknak is meg kellene tanulni ok tőlük, még akkor is, ha nem okvetlenül
akarnak élni vele. A hangulati finomságok kifejezésére mindig szükség lehet. De
ugyanazt tovább majmolni, vagy éppenséggel továbbra is a mind teljesebb, mind
önállósulóbb művészi elvonatkoztatás, stilizálás útjain haladni – nem lenne
helyes. Ma másból kell kiindulni és máshová kell eljutni. Épp Krúdy nyomdokán
már tanúi lehettünk egy félresikerült kísérletnek. A kétségkívül szintén
tehetséges Márai Sándor, sokban más viszonyok között Krúdy példáját próbálta
követni – a feladat lehetetlenségét egész életművének torzója mutatja. Bár az
uralkodó osztály egésze jobban megbecsülte, s így kedvezőbb munkalehetőségek
álltak rendelkezésére, mint Krúdynak – vagy talán éppen azért? a második háború
előtti és utáni magyar életről nem tudott lényegeset mondani, igazán maradandót
keveset alkotott, míg mesterének életműve egyre nő az időben. Pedig Márai kora még
nem különbözött lényegileg a Krúdyétól. Csakhogy míg Krúdy saját művészi
világát kora társadalmából szublimálta, Márai készen vette át az absztrakt
formákat, s csak itt-ott sikerült tartalommal telítenie, – ahol ti. saját kora
egzisztencializmusba hajló condottiere filozófiáját
vitte bele. Ott legalább jellemző volt, amit csinált, másutt még csak az sem.
Míg amihez Krúdy nyúl – mindig jellemző. Jellemző a saját osztály-hovatartozása,
vérmérséklete, nyelvi eszközei, művészi módszere szerint, mint ahogy ugyanazt
az osztrák-magyar valóságot más szemszögből (nem a magyar dzsentriéből, hanem a
prágai német-zsidó kispolgáréból), más eszközökkel jellemezte Franz Kafka. Mindketten
egyaránt révületben írtak, s álomvilágba viszik olvasóikat; Krúdy a letűnő
magyar úrivilág múltba fordult vágyálmát, Kafka a
tőkés világban élő kispolgár szorongásos álmát írja. S ha már az álmoknál
tartunk, e két álomábrázoló író alkotásai mellé nyugodtan odatelhetjük az álmok
festőjének, Chagallnak életművét (Krúdy befejezetlen kisregénye, a Mit
látott Vak Béla szerelemben és bánatban? – szemléletében, módszereiben,
miliőjében, alakjaiban megdöbbentően hasonlít Chagall képeire...), vagy az
álmok „megfejtésének” sokszor nagyon is irodalmár tudósáét, a bécsi Freudét.
És ezt a
névsort megint folytathatnék. De inkább térjünk vissza Krúdyra és a magyar
viszonyokra. A feudalizmus és monopolkapitalizmus különös kiegyezésének, az
osztrák-német imperializmusnak és Habsburg abszolutizmusnak, túl fejlett
bürokráciának és nemzetiségi ellentéteknek országában Krúdy a reménytelen
helyzetbe került, kiváltságos helyzetét valamelyest mégis megőrző magyar
középnemességnek irodalmi képviselője, de éppen mert átéli az egész
osztrák-magyar társadalom minden ellentmondását, államának teljes
elidegenedését – érzi minden politizálása, publicisztikai tevékenysége,
társadalmi kapcsolata hiábavalóságát: az ő osztályhelyzetében, ideológiájával,
szociológiai felkészültségével (ha voltak is annak haladó elemei – és ezekért
is meg kell becsülnünk) – végül is képtelen kiutat találni. Keresi a megoldást,
ezért lesz ellenzéki, Habsburg-ellenes, ezért fordul el az egyháztól, ezért
csatlakozik Szemeréhez, ezért írja bátor újságcikkek százait, próbálkozik
direkt-társadalomkritikával az Aranybányában, s ironikusan bírálja
osztályát későbbi regényeiben is -, de ahhoz nem lát eléggé tisztán és
nem tud eleget, hogy Ady vagy Móricz útjára térjen -, annál viszont
becsületesebb és tehetségesebb, hogy a maga és mások ámításával beérje. Innen
Krúdy rezignációja, ez különös álomvilágának alapmotívuma, ez modernista
„varázsának” vagy iróniájának ihletője.
Íme, a
Krúdy életmű kiadásának problémáitól kiindulva, az író életének problémáin át
eljutottunk az élet, a mű mai kérdéséig. Hangsúlyozni szeretném, mindez csak
kísérlet egy nagy alkotó művének értelmezésére, de minthogy Krúdy esetében
valóban óriásról van szó, a feladat is óriási. Megjósolhatjuk, hogy Krúdy Gyula
életművét még csak ezután fedezik fel, itthon is, külföldön is. Még sokan
fognak foglalkozni vele – hiszen azzal, hogy Jókaiéval vetekedő oeuvre-jét most
már át tudjuk tekinteni, csak most jutottunk oda, hogy értékelni, értelmezni is
elkezdhetjük. De hogy Krúdy jellegzetesen magyar és tipikusan kelet-európai
modernsége milyen sokféle gondolatot ébreszthet, azt talán ez a szerény és
nyilván nem eléggé szakszerű kísérlet is mutatja. S ha másokban is
gondolatokat, akár ellenvéleményeket ébresztett, – ez némi mentségéül is
szolgálhat.
KRISTÓ
NAGY ISTVÁN
(Jelenkor /Pécs/, 1963/10. /október/ 957-963. p.)