UTÓSZÓ

 

Krúdy Gyula életéhez hozzátartozott a rendszeres alkotó munka. A legkülönbözőbb lapokban adta közre novelláit, cikkeit, tárcáit. Írásainak dzsungelét eddig áttekinteni sem tudtuk, csak nagyobb művei voltak hozzáférhetők, s külö­nösen rejtve maradt sokszáz elbeszélése, ezernyi kisebb-na­gyobb hírlapi cikkének, tárcájának, színes írásának tömke­lege. A Magvető életmű sorozatában már korábban megje­lent a válogatott elbeszélések hét vaskos kötete, mely mint­egy négy ós fél ezer oldalon Krúdy egész novellatermésének javát felöleli, s két szerkesztője: Barta András és Szauder József érdeméből először szolgált a hatalmas anyag bemu­tatásával, revíziójával, kiegészítésével, értékelésével. (A fe­hérlábú Gaálné I-II. 1959 – A szerelmi bűvészinas, 1960 – Éji zene, 1961 – A madárijesztő szeretője, 1964 – Utolsó szi­var az Arabs Szürkénél I—II. 1965.) Megjelentek továbbá az Írói arcképek (I-II. 1957), az ifjúsági írások (A lőcsei kakas, 1962), a kimondottan önéletrajzi foganású cikkek (Vallo­más, 1963), Krúdy publicisztikájának színe-java (Pesti leve­lek, 1963) és számos újonnan fölfedezett, álomfejtésről, ló­versenyről, kártyáról, szakácsművészetről szóló cikkel, sőt egy „szerelmi levelezővel” afféle kuriózumkötetté bővült az Álmoskönyv új kiadása (1966). Jelen gyűjteményünkben pe­dig a műfaji hovatartozás tekintetében nehezen megfogható, az eddigi kötetekbe nem sorolható színes írások, tárcák, karcolatok, írói rajzok, vázlatok, alkalmi cikkek, portrék, emlékezések jutnak el az olvasóhoz, így végre életművét ed­dig kiadatlan kisebb írásait tekintve is szemügyre vehetjük.

Ismerve Krúdy alkatát, alkotásmódját, tudva azt, hogy legtöbb műve ihletésében alkalmi jellegű írás, eleve nyil­vánvaló, hogy a legspontánabb írói kifejezés műfajai: a hír­lapi cikkek, karcolatok s egyéb színes írások, szinte legin­kább megfeleltek egyéniségének – és körülményeinek. Való­ban: ennek a gyűjteménynek minden darabja megérdemli érdeklődésünket, művészi és társadalmi-művelődéstörténeti tekintetben egyaránt fontos adalék. Krúdy Gyula voltakép­pen a kis műformák művésze. Igaz, írt ő kitűnő regényt is, de az is inkább nagyra nőtt novella – minden Krúdy-regényből hiányzik az igazi extenzivitás, a teljes világkép be­mutatásának képessége, az összetettebb cselekmény, a tár­sadalmi mozgás, az egyéni lelki fejlődés ábrázolása. Min­den Krúdy-regény pszichológiailag hiteles, társadalmilag is helytálló kis egységeikből áll össze, egy-egy gondolatot vizs­gál meg igen mélyen, egy-egy ötletet variál a végtelenségig, egy-egy benyomást, érzést tár föl, reprodukál tökéletesen – úgyannyira, hogy életérzés lesz belőle. Krúdy regényei szin­te „véletlenül” állnak össze ragyogó tükörcserepekből – vi­szont törvényszerűen sikerülnek kis írásai: mindaz, amit egy ültő helyében tudott megírni, még akkor is, ha a sajtó préselte ki tollából, amit a papírra vetett. A hírlapírás ro­botja sem tudta eltorzítani! Obskurus kiadványokból, folyó­iratok, napilapok hasábjairól egymás után kerültek elő a csaknem teljesen ismeretlen kis remekek, köztük nem egy a főművekkel egyenértékű alkotás, amit a Horthy-korszak­ban épp politikai tendenciája miatt nem lehetett kötetben megjelentetni. Mindnek megvan az emberi, művészi, pszi­chológiai, társadalmi érvénye, érdeme, jelentősége. Mindre jellemző Krúdy elbűvölő előadásmódja: tájak, emberek, hangulatok könnyed, finoman megjelenítő érzékeltetése.

Szelíd melankólia és enyhe spleen keveredik bennük. E vér­beli Krúdy-írások közt is számos, a régi nemesi világról szóló visszaemlékezés olvasható, nem egy az író pályájának, életművének fontos adalékát tartalmazó cikkecske, melyben szinte áttétel nélkül szól életéről, ifjúkoráról, újságírói és írói pályájáról, környezetéről, szemléletének változásáról. Varázsos könnyedséggel idézi fel a Krúdy család egész múlt­ját, Nyíregyháza, Pest-Buda, Podolin és Várpalota olyannyi­ra távoleső tájainak megannyi szépségét, emlékét, a rátarti, de okkal pusztuló nemesurak hol hősi, hol komikus sorsát... És ahogy Balzac fölfedezte az évszázaddal előbbi Párizs prosperitásában a kapitalizmus dekadenciáját – ugyanezt te­szi Krúdy a világvárossá nőtt Pesttel. Hatalmas panoráma áll elő a százféle témát felölelő cikkekből, tárcákból, reflexiók­ból, s ezeknek az írásoknak reális tartalma rávilágít az író álomvilágának sok ellentmondására, értelmezi, kiegészíti, a valóságba állítja azt. Krúdy ezen, nem szépirodalmi jellegű művei is magukon viselik alkotójuk kezenyomát, mindunta­lan fölüti bennük fejét az író ritka tehetsége. Páratlanul egyéni, érzékletes stílusa másoknál oly gyakran száraz té­máit ízekkel, színekkel telíti, s ha paradoxonnak is látszik: e sajátos stílus a nem szépprózai írásokban még hatásosabb, mint elbeszéléseiben, melyek sokszor úgy hasonlítanak, mint egyik tojás a másikra. Akár valamilyen aktuális apróság­ból indul ki – egypár szavas utalás a múltra, emlékekre, az írók, művészek vagy a hétköznapok kisembereinek életkö­rülményeire: rögtön megeleveníti a történelmet, életközelségbe hozza a távoli alakokat, élményszerűvé teszi a szá­munkra idegen társadalmi rétegek mindennapjait. Krúdy meglátásai még akkor is érdekesek, ha nem helytállóak, bár sokszor olyan összefüggéseket érez meg, amire csak az ő fi­nom művészi alkata teheti képessé. E kötet hatalmas anya­ga egy-két kivétellel teljesen hozzáférhetetlen, kötetben még nem publikált írás – mégpedig többségében az író legéret­tebb korszakából, melyre a szenvedélyek és szenvedések tü­zében megtisztult, megfáradt, de meg nem tört bölcs lélek rezignációja jellemző. Ezek az írások, melyekben legtöbb­ször alig történik valami, a különböző legendák és pletykák Krúdyjával szemben az élete utolsó percéig alkotó, és te­gyük hozzá: remekműveket alkotó írót állítják elénk. Lehet ugyan, hogy a vaskos kötetben így együtt talán sok is lesz a külön-külön nagyszerűnek ható írás, kissé egysíkúak, az egyhúrú művészt kissé leleplezőek, ilyen tömegben egyese­ket majd fárasztó művek ezek, mégis: az író különös at­moszférateremtő ereje, sajátos líraisága, finom iróniája, já­tékossága akkor is megragadja olvasóját, ha itt-ott a társa­dalmi kép 'halványabb,a szituációk még annyira sem drámai­ak, mint az elbeszélésekben. De még a gyarlóbb Krúdy- művek is megérdemlik a megjelenést, mert rajtuk keresztül figyelemmel kísérhetjük az írói érlelődés izgalmas folyama­tát: hogyan lesz a kísérletekből, hibákból végül is remekmű. Mert egy-egy írásban ezek s más elemek, melyek a többi­nek pusztán csak tehertételei, egyszerre különös értelmet nyernek, a miliő megteremtésének eszközeivé válnak, a régi tájak levegőjének, az ott élők gondolkodásának érzékelte­tésére szolgálnak...

Krúdy szemléletét természetszerűleg ma már nem min­denben érezzük korszerűnek. Sok mindent nem látott tisz­tán, nem mondhatott ki nyíltan. Van, ami nem bizonyult időállónak ezekben az írásokban. Egy részükön meg az ér­zik, hogy pénzért, hirtelen csapta őket össze. Erre a kötetre is jellemző Krúdy látásmódjának s írásművészetének bizo­nyos egysíkúsága és provincializmusa, ismétlődő típusok, motívumok, miliők, hangulatok, írói ötletek, megoldások; némelyik írás hevenyészett; széles alapozás után elkapko­dott, hirtelen befejezés következik, és így tovább. Krúdy gé­niusza azonban – ismétlem – a kötetünkbe fölvett minden apró írásban jelen van, s a színes írások egésze együtt sem unalmas vagy érdektelen – egy óriási írói egyéniség alakja bontakozik ki belőle. A tízes évek Kelet-Európájában ki­alakult korai modernizmusnak világviszonylatban is figye­lemre méltó példája Krúdy művészete, melynek különleges értékeit éppúgy, mint belső ellentmondásait e kötetben is föllelhetjük. A győztes ellenforradalom tobzódása idején azután, a húszas évek elején a valóságtól való menekülés természetszerűleg hozott létre ilyen sajátosan kísérletező al­kotásokat, de nem hallgathatjuk el, hogy Krúdy ezekben sem lesz reakcióssá, életellenessé, sőt e művekben is határo­zottan jelennek meg azok a társadalmi, gazdasági vonatko­zások, melyeik a magány, szerelem és halál „misztériumá­ban élő hősök sorsát meghatározzák. Alapos vizsgálatot ér­demel még, hogy korunk nyugati polgári „modernista" mű­vészetével miért lehetett már századunk elején egyenlő ran­gú, egyenlő súlyú az elmaradott kelet-európai országok „avantgarde művészete: a polgári fejlődésen még innen levő félfeudális országokban, ahol egyszerre volt szinte kö­zépkorias misztika és nosztalgikus vágyódás a még távoli jövőben sejlő polgári életforma iránt. Elsősorban Kafkára és Rilkére gondolok, akik mellé Krúdy talán csak azért nem sorakozik föl a világ tudatában, mert egy elszigetelt nyelven írta szintén merész, művészi és éppoly kilátástalan műveit... A „modernista iskolának már a húszas évek elején adekvát hazai megnyilvánulása volt Krúdy művésze­te, mint az akkori itteni valóság egyik szükségszerű, magas­rendű, de szomorúan perspektívátlan megnyilvánulása: a múlt megszépítése, a szerelem, a finom érzelmek, hangula­tok misztifikálása. Hogy Krúdy a korabeli magyar élet bru­tális tényei elől valami mesevilágba menekült, az eszmeileg kétségkívül helytelen volt – de hogy ez a mesevilág a maga módján megejtően szép, s mint ilyen, az emberi öröm örök forrása, az kétségtelen. És ismétlem, Krúdynak még csak­nem szürrealista írásaiban is ott van mindenütt a társadalmi realitás ténye, sokszor még mozgató erő, közvetlen motivá­ció formájában is. Nem vitás, hogy ő is együtt lendül az európai próza nagy antirealista hullámával, mely az irodal­mi impresszionizmustól a szürrealizmusig terjedt, s olyan nevek a legfőbb képviselői, mint Proust, Alain Fournier, Gide, Cocteau, Giraudoux és Virginia Woolf. Tulajdon­képpen már a jóval korábbi Dosztojevszkij, később pedig Kafka és Joyce is ennek a hullámnak viharmadarai, csak­hogy belőlük hiányzik az a latinos derű és játékosság, ami a fenti nevekre mindig oly jellemző, s világképük komo­rabb, kétségbeesettebb, mint a különben éppoly reménytelen világot visszatükröző francia szerzőké, akik mellé bízvást odaállíthatjuk Woolfot és Krúdyt is. Krúdy ugyan sohasem formált oly tudatosan, s nem is oly nagyvonalú, mint nyu­gati megfelelői, viszont nem kevésbé költői, s mégis szilár­dabban áll a társadalmi valóság talaján. Különben is: Ke­let-Európában, Oroszországot sem véve ki, a különféle mo­dernista áramlatok, „izmusok”, avantgarde törekvések, ha franciaországi föllépésükhöz képest századunk elején sok­szor megkésve is jelentkeztek – nem annyira a hanyatló polgárság életének, szemléletének visszatükrözései, hanem a hatalomból félig-meddig kívülrekedt polgári értelmiség mű­vészi megnyilvánulásai voltak, azé a rétegé, mely egyszerre ostromolta a feudális maradványokat, s az új monopolkapitalizmust. Ily módon itt az új formai kísérletek összefo­nódtak a haladó polgárság mozgalmaival, s pozitívabb töl­tést nyertek, mint Nyugaton. Mindazonáltal Krúdy műveit hiábavaló lenne „haladó” alkotásoknak föltüntetni, de mint minden igazi remek, vázlatosságukban, dekadenciájukban is gazdagítják az emberről és társadalmáról való képünket: irodalmunknak el nem vethető gyöngyszemei tehát, amiket meg kell becsülnünk. Kétségtelen, hogy Krúdy ideológiájá­ban még csak nem is „igazi” polgár – ezer szál köti a ma­gyar vidék középnemességéhez, ám épp kis írásai többségén ott a zseni kezenyoma, s ezek a cikkek nemcsak érdekesek, tanulságosak, de többnyire határozottabban, élesebben po­litizál is bennük, mint szépirodalmi műveiben: egy radikális újságíró remek tárcái sorakoznak itt egymás mellett, kapcso­lódva béke és háború kis és nagy szenzációihoz, néha a legjobb Krúdy-elbeszélések írói finomságaival, hangulatai­val, szuggesztivitásával. Számtalan apróságban mutatkozik meg kritikai látása. Következetesen, bátran ostorozza a so­viniszta közhangulatot, a magyar viszonyok kisszerűségét, az úrhatnámságot. Sokszor csak egy-egy félmondatban ítél, s tesz helyére jelenségeket, kortársalkat, sőt nagy elődöket is.

De maga is tudatában van korlátozottságának. „Semmit sem írtam, csak szín hazugságokat” – vallja valahol egy túl­ságosan is szigorú, önkritikus pillanatában. „Mindent szere­tett, ami hazugság, illúzió, regény” – mondja másutt Szindbádról: önmagáról. Csakhogy ezeket a megszépítő hazugsá­gokat is úgy szerette, hogy mindig érezte-tudta, s műveiben is érezteti-tudatosítja: van egy valóság, melytől elszakadni nem lehet, amit el kell viselni, mert lebírni szerinte már nem lehet...

Próbáljuk mindezt kissé konkrétabban vizsgálni. Miként függ össze a kor társadalmi valósága Krúdy művészetével? – Mint ahogy senki nem bújhat ki bőréből: senki nem élhet, alkothat kora társadalmán kívül, annak meghatározó hatá­sa ellenére. Érvényes ez korunk nagy modern mestereire: formabontóikra és formateremtőkre is, köztük arra a Krúdy Gyulára, akinek helye – mint egyre nyilvánvalóbb – a szá­zad legjelesebb „modernistái” között van. De egyrészt az ő művészete is társadalmilag determinált, másrészt a maga sajátos kifejezésmódját sem előzmények nélkül alakította ki.

A századvég jellegzetes stílusa a naturalizmus volt: pon­tos ábrázolásra törekvő, aprólékos, részletező (kifejezésmód. A naturalizmus a valóság szépítetlen, részletekbe menő, hű­séges bemutatását már szinte fontosabbnak tartja a cselek­ménynél, sőt mondanivalónál is. De minthogy mindent el akar mondani az emberekről, környezetükről, a tárgyakról – elvész a részletekben, mindent közös nevezőre hoz, elszürkít. Nem emeli ki, nem tárja fel a jelenségek mögötti lénye­get, felületi marad. Kétségtelen viszont, hogy a társadalmi fejlődés azon szakaszában, melyre a tőkés viszonyok mind­inkább kiéleződő ellentmondásai voltak jellemzőek, ez a nyers valóságot, a rútat is (bemutatni szándékozó kifejezés­mód sok jelenség dokumentálására volt alkalmasabb, mint a korábbi romantikus, kritikai realista vagy szimbolista áb­rázolás. Korai írásaiban Krúdy Gyula is kísérletezett vele (Az aranybánya), de ahogy illúziói eloszlottak, más művészi módszerhez fordult. Naturalista próbálkozásait szinte ter­mészetesen követte művészetének impresszionizmusa. Az impresszionizmus különben is világszerte természetes vissza­hatás volt az elszürkítő, pepecselő naturalizmusra. Éppúgy felületi, éppúgy a látványból indul ki, de a szándékában sokszor társadalmi tendenciákkal induló naturalizmussal szemben vállalja is a jelenség abszolutizálását, s épp a lát­vány, az impresszió visszatükrözésélt teszi programjává. A részletezés helyett a jelenségek egészét próbálja megragad­ni, a hangulatot, mozgást, külső képet, a „látomást”: ám nem is akar többet, elfordul a részletektől, s egyetlen célja megtalálni az „örök” szépet, mert a társadalmi állásfogla­lást reménytelennek tartva, csak az egyéni boldogságnak, gyönyörködtetésnek, szépkultusznak látja értelmét. A natu­ralista aprólékossággal szemben az impresszionizmusban a nézőpont lesz a fontos, a sötét tónusokkal, komorsággal szemben a fény, a szín, az atmoszféra, gesztus, minden, ami élő, ami élénk, ami szép. Az életörömnek ebben a művésze­tében van valami „varázsos”, s ez a kifejezés önmagában még nem misztika, egyszerűen utalás arra, hogy a szépség-, a látvány-, az atmoszférateremtés művészi eszközeinek kielemzése igen bonyolult föladat, s utalás arra is, hogy ez a fajta művészet (mely nem csupán az impresszionizmus sajátja, ha­nem bőven vannak előzményei a barokkban éppúgy, mint a reneszánsz, Bizánc vagy a hellenizmus művészetében) nem tartalmi, fogalmi eszközökkel éri el hatását. Itt rögtön föl­merül az a probléma, hogy nem ez a „látomásszerűség”-e a művészet legfontosabb eleme – ha nem is célja -, hiszen a fogalmi gondolkodás filozófiában, tudományban fejezi ki önmagát. De a „látomásszerűséget”, melynek épp a század­vég impresszionizmusa a legszebb példája, semmi esetre sem szabad a műalkotás lényegeként felfogni (mint pl. Füst Mi­lán teszi esztétikájában), hiszen a művészetnek is a valóság megismerése és megismertetése, a lét lényegének visszatükrözése a célja és feladata. De ha közben gyönyörködtet is. az nem bűne, tehertétele (mint a dogmatikus esztétika hir­dette), (hanem elengedhetetlen velejárója, mint ahogy az em­beri élet értelmét nemcsak „kategorikus imperatívuszok” ki­elégítése, hanem a munkában és munka mellett sokféle jó­érzés, íz, öröm is adja. Ha azonban a művészet csak gyö­nyörködtet, akkor előbb-utóbb értelmét veszíti – s bár korá­ban talán örömet szerzett a műélvezőknek, később már gyönyörködtetni sem fog. Az a művészet, ami nem mond valamit – előbb-utóbb varázsát is elveszti. Vonatkozik ez a századvég s századunk modern művészetének jó részére is. Az impresszionizmus szó- és színbűvészeinek életműve is sokat szürkült azóta. S akié változatlanul él, azé sem csupán a művesség (a művészi munka) varázsánál fogva


hat, hanem tartalmánál fogva is, mert – sokszor programja ellenére – megmutatott valamit a lényegből, a fejlődésből, a társadalom törvényeiből, ember és világ viszonyából. Az kétségtelen, hogy ez a fajta „felületi", „atmoszféra” művé­szet alkalmas a hangulatok, külső jelenségeik mindenek fölé helyezésére, a szó- és színmágiára, a narkotizálásra. Sőt természeténél fogva vonzódik a nem kézzelfogható, a misz­tikus felé. Megítélésében végül is az lehet a döntő szá­munkra, hogy a művészt milyen erős szálak kötik a való­sághoz. Mert – ismétlem – épp az impresszionista művészet legjava eredményeire, de azóta is a modern irodalmi, mű­vészeti alkotások nagy részére jellemző az, hogy a művek­nek közvetlen tárgyukon-témájukon kívül olyan mértékben van hangulati, érzelmi töltésük, atmoszférájuk, hogy azokon keresztül egy mélyebb, lényegibb, törvényszerűbb termé­szeti-emberi-társadalmi valóságot érzékeltetnek. Persze, ez csak a legkülönb mesterekre érvényes, de hogy Krúdyra igen, az ma már vitathatatlan. A művész maga szinte ját­szik az abszurddal, a misztikussal – s az olvasó, a néző lel­kében tisztán érzelmi úton mégis valós visszhangokat kelt: a részvét, a rezignáció, az elutasítás jó esetben nagyon is társadalmi reflexeit, melyekben a műélvező szíve a korral együtt dobban. S különösen vonatkozik ez azokra az alko­tókra, akik, mint Krúdy is, nem kapcsolódnak ilyen vagy olyan esztétikai ideálhoz, nem egyetlen stílus bajnokai, ha­nem innen is, onnan is felvesznek, átformálnak, majd to­vábbadnak hatásokat. Krúdy sem csak „modernista”. Élet­művének vannak jó kritikai realista gyökerei, kapcsolódik a magyar irodalom epikus hagyományaihoz, s van konkrét osztálytartalma. Ez főként az annyira jellegzetesen magyar, s csúcsát Mikszáthnál elért anekdotázó stílusban nyilvánul meg, mely Krúdy életművében különösen olvad egybe az impresszionizmussal. Ugyanakkor jellemző műveire valami kelet-európai hanyagság, szerkezetnélküliség, komponálatlanság – ami végső fokon osztályának, a magyar dzsentri­nek dekadenciájából következik, melynek ő maga is részese. Ennek is megvan a varázsa, már csak azért is, mert a spon­taneitás, természetesség benyomását kelti, ami nagyon em­berivé teszi ezt a stilizált úri világot. (Ez a spontaneitás például már hiányzik Rilkének a Krúdyéval sokban rokon, kétségkívül magasabb művészi fokú és gondolati tartalmú, ám kevésbé közvetlen lírájából.) S különben sem helyes Krúdynak csak impresszionizmusáról szólni. Hiszen művészete kapcsolódik a naturalizmust és impresszionizmust megelőző szimbolizmushoz is, és mindezek divatjának jellegzetesen osztrák-német reakciójához, a szecesszióhoz, mely a díszítés túlhajtása, sajátosan öncélú formajáték, szemben a natu­ralista nehézkességgel és impresszionista egysíkúsággal-légiességgel, és kedveli a groteszk elrajzolást is. Ám Krúdy számára nyilvánvaló volt, hogy magyaros anekdotázás, szimbolista sejtelmesség, naturalista aprólékosság, impresszionista könnyedség, szecessziós zsúfoltság; ragyogás és já­tékosság, szépkultusz és szómágia mind értelmetlen, mert a kor, a társadalom lényegét nem képes kifejezni, s nem tudja megadni a humánum, erkölcs időszerű magatartásbeli sza­bályait. Éppen ezért mindezek mellett minduntalan megje­lennek műveiben a reménytelenség és irónia felhangjai, melyek oly jellemzőek korunk polgári művészetére – ami­nek épp ebben a magatartásban Krúdy talán minden ma­gyar alkotónál inkább előfutára és részese. Sőt, ahogy a korabeli magyar úri társadalom életét és ideáljait, benne a magáét is mindinkább lehetetlennek, abszurdnak érzi – úgy tűnnek föl művészetében azok az elemek, melyek a fej­lett tőkés országokban a szürrealizmusra lesznek jellemzőek. Nem véletlen, hogy ezek az impresszionizmust valami kü­lönös pre-szürrealizmus felé fejlesztő formák épp az ellenforradalmat követőleg kerülnek előtérbe, például a Kafka főműveihez (hasonlóan befejezetlen Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényben. E regény ugyan­abban a külföldi folyóiratban jelent meg, amiben Babits Erato-versei is, de bonyolult szimbolikája az erotikus lá­zadáson túl is figyelemreméltó: a „látó” megvakítva is mélyebb rétegeket vesz észre a világ valóságából, mint azok, akik nem ismerik a szerelem és művészet extázisát. – A szimbolizmus és szürrealizmus e különös remeke után pedig újra az impresszionista rezignáció következik.

Ma már közhely arra mégcsak utalni is, hogy a valóság részjelenségeinek bármily tetszetős, hatásos, meghökkentő visszatükrözésére olyannyira alkalmas, de egyetemes össze­függések megmutatására önmagukban legtöbbször képtelen „izmusok”-at a tőkés rendben mind általánosabb elidegene­dés váltotta ki. A valóság elidegenedése a régi uralkodó osztályokhoz kapcsolódó alkotó számára lehetetlenné teszi a lényeg művészi megragadását, s a dolgokat fétisekké, fanto­mokká formálja át. A társadalmi fejlődés mélyebb értel­mét nem ismerő értelmiségi a világot törvény és magyará­zat nélküli abszurd jelenségek (halmazaként érzékeli, s vagy ilyennek is ábrázolja, vagy elfordul tőle, s a múltba, népiességbe, ösztönösségbe, l'art pour l'art-ba, saját ideáiba vagy önmagáért való heroizmusba menekül; játszik vagy álmodozik. A szerelem, vagy ha megvan rá a lehetőség: még inkább a sokoldalú életélvezés lesz életcéllá, s a mű­vészet is ennek hirdetőjévé. Az érzékiség mellett (e szónak mind köznapi, mind legáltalánosabb, filozófiai értelmében) különösen nagy szerepe lesz a művészetben az ösztöni, a tudattalan megnyilvánulásának: az álomnak, mert az élet abszurditásának érzése analóg az álomban átélt szorongás­sal vagy vágyteljesüléssel. Krúdy életművének nagyszerű­sége éppen abban áll, hogy a modern művészet elidegene­dés kiváltotta formációi majd mind föllelhetők benne, ha például a Krúdy-féle álomvilágra jellemzőbb is a vágy­álom típus, szemben a kafkai szorongásos álomképekkel. De utóbbira is van példa nála is. Hadd bizonyítsam mind­ezt egyetlen, kötetünkből vett idézettel:

„...a halálvágyók, a halni nem tudók, az egykori bű­nösök, a szentéletű jámborok és ők valamennyien, akik va­lamikor szomszédaim voltak a félhomályos, télszagú temp­lomban a hajnali miséken: mostanában mind előjönnek ál­momban, mintha boldog kisfiú volnék még mindig, mit sem öregedtem, az életet akkor abbanhagytam, amikor egy té­len a befagyott folyón a lékbe estem, tulajdonképpen ak­kor nem húztak ki a kékfestők csákányaikkal, hanem ott maradtam a folyó fenekén, és az, aki a napvilágra került, egy másik fiú volt, és az élte azt az életet, amelyet hol ke­servesen, hol vidáman én éltem...” (Hajnali mise, 1922.)

Hány motívum fonódik össze ebben a szinte ösztönösen odavetett mondatban! Krúdy írói módszerére a teljes spon­taneitás, sőt révületben való alkotás és a különös műgond, beidegzett formai készség egysége, egyensúlya a jellemző. Ebben a nyilván különösebb írói „ambíció” nélkül írt tár­cában félelmetes mélységekbe világít (és ezt műveinek szá­zairól mondhatjuk). Kifejeződik ebben a pár sorban az élet­től elfordulókkal, halált vágyókkal való teljes azonosulás, s ez a vallással összekapcsolva; ilyenformán egyúttal a kor vallásosságát is értelmezi: a vallásosság oka az élettől, a valóságtól való meghátrálás. Mindez szubjektív töltést nyer az író saját ifjúkori vallásos élményéhez kapcsolódásban – ennek az ifjúságnak (s az ifjúkor naiv hitének) mai énjétől való elkülönítésében, megtagadásában s ugyanakkor az irán­ta még mindig meglevő nosztalgiában. Ez a különös kettős­ség aztán egy szinte tudathasadásos képet idéz föl: saját személyiségének kettéválását, s azt is egy sorsdöntő pilla­natra lokalizálva, mikor is a halál árnyékában érezte át a megsemmisülés iszonyatát s a lét egész jelentőségét. A sem­mibe helyezett létezésnek ez a megvilágosító pillanata – amit Dosztojevszkij is átélt az akasztófa alatt, s amire oly szívesen utal az egzisztencializmus mint a lét megélésének s egész létezésünk abszurditásának alapvető élményére – a művészi gyakorlatban csak sűrítése az elidegenedés kivál­totta alapvető szorongásnak, s abszolutizálása az élő társa­dalmi kapcsolatok teremtésére képtelen polgári értelmiség szükségszerű magányának. De ez az élmény Krúdynál – s nemcsak e néhány sorban, hanem másutt is – a Kierkegaard, Kafka, Heidegger vagy Sartre tollához méltó szuggesztivitással kerül kifejezésre. S még félelmetesebbé teszi, hogy a vallás-szorongás-ifjúkor-halál-élmény a tudatalatti legköz­vetlenebb megnyilatkozására alkalmas álomban jelenik meg. A továbbiakban is Krúdy páratlan zsenijét mutatja, hogy épp a valóságtól való ilyen teljes elrugaszkodás után tér vissza a szilárd talajra, s szinte társadalmilag általánosítja, értékeli önmaga fantasztikus élményét: „Bocsáss meg, Ked­vesem, hogy álmaimmal zavarlak, de én azt hiszem néha, hogy az emberek nagy része manapság nem éli valódi éle­tét. Egy ál-élet az, amelyet az emberek folytatnak, telve hazugságokkal, gonoszságokkal, nyomorúságokkal. Igazi éle­tüket álmukban élik át az emberek, amikor olyan jóságosak lesznek valamennyien, mint azok a szegények; akik a hajnali miséket látogatják” – megmagyarázva ezzel mindennek okát: szorongásét, halálvágyét, vallásosságét, pre-szürrealisztikus sorait egy kissé a freudizmus eredményeivel is értel­mezve.

Íme, e tizennyolc sorból fölfejthetjük Krúdy egész életmű­vének főbb szálait. De bármely művéhez nyúlunk, minde­nütt meglelhetjük a kor gondolkodását oly mélyen jellemző életérzésbeli, lélektani, művészi attitűdök páratlan szinté­zisét, amely egy mindig osztályát kifejező nagy művész élet­művének sajátossága. S minthogy ez az osztály – a magyar dzsentri – számtalan ellentmondás hordozója, írója sem tehet mást, mint hogy ezeket érzékelteti: visszasírja a múl­tat, kigúnyolja a jelent, de rá sem gondol a jövőre; álom­világot teremt, majd mindegyre visszazökken a realitásba; belátja a változtathatatlant: azt, hogy az idő kerekét vissza­forgatni nem lehet; de a sivár jelenben is a jó, a szép, az emberi ideáljait rajzolgatja, keresi a szabadságot és a jó­érzést, az élet élvezetét, s ugyanakkor épp a kevés, még megőrzött jó féltő védelmében csak óvatosan-hitetlenül kí­vánja a valóban jobb újat; kétértelműségekbe burkolózva mond ítéletet, ripacskodik, szemfényvesztően ügyeskedik, s e szemfényvesztés sem múló káprázat, hanem szemünk vilá­gának elvesztése: az életélvezetet fölváltó vakság, mint Vak Béla történetében. E hősének, Krúdy Don Giovannijának élete értelme – mint már utaltam rá – a szinte mitizált élet­élvezet és erotika: ezért kell megvakulnia, s vakon is az élet különös, dekadens, pánerotikus „teljességét” keresnie.

Ez a magyarázata, hogy életének bizonyos szakaszában Krúdy tematikája végképp összeszűkül: a szerelem lesz az, s legföljebb, ami a szerelem ürügyén, mellékesen elmond­ható. Különös kelet-európai Dekameron, Casanova-emlé­kezés áll így elő. Különös már csak azért is, mert a pikáns témákat az író ellenállhatatlan bájjal adja elő, s eközben írásművészetének újabb csúcsaira hág. Oly mértékben stili­zál, a kifejezésmód egyes elemei úgy túlburjánzanak, oly­annyira dekoratívvá válnak, hogy egyszerre, egymás mellett bukkannak föl az irodalmi romantika, szimbolizmus, szecesszió, néhol a – Krúdynál különben ritka – expresszionizmus, sőt a szürrealizmus stílusjegyei – s mindezek a kritikai rea­lizmus anekdotázó magyar gyakorlatának elbeszéléskere­tében. Mi az, ami ezeknek a teljesen abszurd, komponálatlan történeteknek a varázsát adja, ami Krúdy remeklése? A szűk skálán belüli formai változatosság mellett épp kü­lönös történetisége: a szereplők magatartásában az a sajá­tos egyensúly nyilvánul meg, mely az Osztrák-Magyar Mo­narchiában a XIX. század második felében alakult ki, s olyan különböző osztálytartalmakat s ezeknek megfelelő morális magatartásokat egyesített, mint a parasztságé, a ma­gyar úri osztályé, a feltörekvő és dekadens polgárságé, az osztrák katolikus főúri világé: ezek morális „kiegyezése” volt jellemző a magyar kisnemesség és kispolgárság életfor­májára, s e kiegyezésben a feudális és kispolgári erkölcs, vallásosság minduntalan ütközött a valóság követelte libe­rálisabb formákkal. A kispolgári, nemesi erkölcsi normá­kat belülről, teljes hitellel s mégis mozgásában, átalakulá­sában, felbomlásában mutatja meg Krúdy. Tehát minden hőse folyvást szem előtt tartja a szolid úri, kispolgári mo­rál előírásait, ám minduntalan áthágja a maga által is elfo­gadott, de már tűrhetetlen normákat! Így lesz a szerelmi élet krónikája társadalomrajzzá – s hozzá még különös „mo­dernista stilizálásban, ironikusan ábrázolva. (Ez minden más Krúdy-kötetnél inkább megnyilvánul A madárijesztő szeretője c. kötet 1916 és 23 között írt novelláiban, de mos­tani kötetünk nem egy darabjában is megfigyelhető.)

Az álmok, illúziók világában tehát szinte egyetlen témája a szerelem. És mégis: a ma olvasója számára ezek az írások egy, a nagyapák emlékezetébe merült korszak színes társa­dalomrajza által kapnak igazi jelentőséget. A sokszor szen­timentalizmus felé hajló romantikus eszményesítés mögött mindig megfigyelhetjük Krúdy védekező magatartását kora nyomasztó valóságával szemben, s a gyakori ironikus ellen­pontozás is kiábrándultságáról árulkodik.

Lássunk erre az írói módszerre-magatartásra még egy pél­dát, melyben a különben eléggé siralmas régi katolikus iro­dalommal kapcsolatos emlékeit elbeszélve visszatekint az egykori klerikális-feudális Magyarországra, s ennek őszinte maradiságát, hierarchikus szemléletét, merevségét és jám­bor korlátoltságát szembeállítja a húszas évek ellenforra­dalmi keresztény-nemzeti „megújulásával, a kényszeredett vagy kétségbeesett vallásossággal, holott tudja, hogy az is milyen hamis és anakronisztikus dolog. A Horthy-korszak katolicizmusát illetőleg nincsenek illúziói: „Magyarországon még mindig legérdekesebbek a vallási problémák ama mel­lékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van enni­valója. De aztán kevésbé nyíltan, sőt egyetértően szól a vallási megújhodásról: „hajnali miséhez nemcsak a falvak és kisvárosok áhítatos népei rakosgatják le lábnyomaikat a templomokhoz vivő gyalogösvényeken, hanem az álmos nagyváros hajnali nyújtózkodásában is mindinkább hallha­tók lesznek az áhítatos lépéshangok... De a figyelmes olvasó a buzgó helyeslés megfogalmazásából folyvást kiérzi az iróniát – s ne higgyük, hogy ez valami utólagos belema­gyarázás: a liberális lapok kortárs olvasója (a cikk a Világ-ban jelent meg) még inkább érezte, hogy a hang hamis, hogy az író rákacsint olvasójára, s itt az uralmon levő hi­vatalos butaság óvatos kifigurázása folyik, mert a nyílt szembeszegülés 1919 óta nem tanácsos. (A régi katolikusok keresztes vitézei ragyogásukban és öregségükben, 1925.) Régi ünnepségek, szertartások, pompa és protokoll leírása, egy múltbeli társadalmi formáció megnyilvánulásainak pontos regisztrálása, néha a szertartás, a szép, a kifinomultság, az üres, de tetszetős forma értékelése-tisztelete némi nosztal­gikus ízt is ad egy-egy ilyen leírásnak (pl.: Ferenc József nagyapa lesz). Ám a tartalom tekintetében az író ritkán hagy bennünket bizonytalanságban. A múltak jelenségeinek részletező fölidézése sokszor csak arra jó, hogy egy-egy csat­tanót jobban kiemeljen: a királyi keresztelő teljes szertar­tásrendjének pontos bemutatása során végül is kiderül, hogy ebben az egész udvari ceremóniarendben (a feudális-arisztokratikus szellemnek megfelelően) helye sincs az új, pol­gárosodó főváros főtisztviselőinek, egyszerűen nem veszik őket emberszámba – de, mint a polgár mindig, ők mégis profitálnak valamit ebből a bécsi látogatásból: legalább a villamosvasút tervét viszik haza, ezzel is előbbre segítve a kapitalista városiasodást. De persze azért minden ilyen cikkbe belejátszik Krúdy szemléletének kettőssége. Regiszt­rál, ravaszkodik, s emellett érzelmileg is motivál, érzelmei pedig mindig zavartak, nemegyszer ellentétesek. Nemcsak kifigurázza a régi klerikalizmust, (mint az előbbi, katolikus tárgyú cikkben), hanem azt is érezteti, hogy a húszas évek­ben a levert, kompromittálódott, háttérbe szorított polgári liberalizmusból és radikalizmusból való kényszerű kiábrán­dultság s egyáltalán a kissé is haladó ideológiák vissza­szorulása ténylegesen kedvezett a misztikus-vallásos han­gulatoknak, s a kiábrándult-megfélemlített polgár önként járt hajnali misékre. Mindez nem véletlen, nem hit dolga, nem „keresztes vitézi élet, hiszen – ahogy mondja – „nagy dolgoknak kellettek eddig történni, amíg a magyarok többé nem vallják magukat dicsekvő szóval liberálisoknak.

Mik ezek a nagy dolgok? Nyilván a forradalom és ellen­forradalom. Sőt, nemcsak az, hanem az egész megelőző tár­sadalmi-gazdasági fejlődés, a feudális ország részleges kapitalizálódása, az Osztrák-Magyar Monarchia termelési, po­litikai, nemzetiségi és hatalmi-uralmi viszonyainak megvál­tozása, s mindezen belül a magyar nemesi társadalomnak uralkodó osztályból az illúziókhoz való makacs ragaszkodás ellenére „középosztállyá, lényegileg perspektívátlan kis­polgársággá való deklasszálódása. Krúdy ennek a fejlődés­nek tanúja, ahogy maga is írói programul kitűzi:

„Az lesz az igazi nagy magyar író, aki biztosan megírja annak a magyar nemesembernek a történetét, akinek az apja még kúriában lakott, a fiából pedig demokrata lett, mert más nem lehetett többé Magyarországon. Nem adtak neki máshol helyet, csak Vázsonyiék. Igaz, hogy már a régi füg­getlenségi világban is voltak itt, Szabolcsban egyesek, akik mindig a népet emlegették. Ámde akkor olyan kuruc kor­szak volt, hogy a vármegye csupa függetlenségi követet kül­dött az országgyűlésbe. A miniszterbeiktató Nyíregyháza lett hűtlen először a függetlenségi elvekhez, amikor az öreg Benyiczki Miksával szemben a kormánypárti Ferlicska Kál­mánnak adta meg a mandátumot. Egyik olyan tirpák, mint a másik – vigasztalgattuk magunkat mi, megyei urak, és nem sok jelentőséget tulajdonítottunk a dolognak.” (Hát­rább az agarakkal, Szolnok! 1927.)

Íme megint néhány sorban egy egész – még korábbi – tör­ténelmi korszak képe. A nagy író pedig, aki mindezt „biz­tosan megírja – maga Krúdy. Életművének jó része szól arról, hogy a magyar nemesség mint anakronisztikus társa­dalmi képződmény, nem találja helyét az új liberális-kapi­talista életformában. Tragikomikus vergődését, az illúziók­hoz való öngyilkos ragaszkodását senki figyelmesebben vé­gig nem követte, hűségesebben meg nem festette, mint Krúdy, regényeiben éppúgy, mint e kötet rövid cikkeiben: miként sorvad el a korszerűtlenül művelt „ősi birtok”, ho­gyan segíti elő a régi nemesi réteg hanyatlását a könnyel­műség, virtus, pazarlás, megannyi úri passzió, de még in­kább a gazdasági tájékozatlanság, a piac nem ismerése, a saját tőke hiánya, a helytelen spekuláció, a mozgékony fi­nánctőkének vagy az iparnak, kereskedelemnek való kiszol­gáltatottság, az agrárolló – hogyan lesz a családi birtok másé, a banké, vagy a Monarchia más tájairól jött keres­kedőké. Tönkremegy hát a régi nemesi osztály, és kevés tagja alkalmazkodik az újhoz, választja a kapitalizmus útján való újbóli emelkedést, létesít ipari üzemet, megy keres­kedőnek, lesz ügyvéddé (mint Krúdy apja s nagyatyja), vagy boldogul más értelmiségi pályán, mint maga Krúdy újság­íróként – inkább elfogadja a fölkínált megyei vagy állami tisztviselői állásokat, s ha ebből is kikopik, kénytelenségből elmegy könyvügynöknek vagy biztosítónak, s alacsony élet­színvonalon a pesti kormányt vagy igazgatóságot s a még távolibb Bécset kiszolgálva tengődik, de a régi büszkeség­gel, duzzogva, bírálgatva, ám tehetetlenül, mert arra, hogy a felemás kapitalizmusból még messzebbre nézzen, a radi­kalizmus, sőt talán a proletárforradalom felé, e rétegből senki nem képes – maga Krúdy is csak 1919-ben jut el ide, hogy aztán élete végéig bűnhődjék „ballépéséért”. Abban viszont mindhalálig konzekvens ez a régi nemesség, amire a fenti idézetben az író is céloz: a néppel való érintkezést csak patriarchális alapon tudja elképzelni – legföljebb az osztrák elnyomóval szembeni, közös függetlenségi plattformon. Ez pedig a kapitalizálódás során mind időszerűtle­nebb lesz, sőt – a fejlettebb Ausztria munkaerő felesleget fölvevő, iparosító szándékai s a nemesi ellenállás letörésére irányuló polgári demokratikus politika (amivel a szabadel­vűnek nevezett kormánypárt próbálkozik) épp a fejlődés jegyében még a dolgozó tömegeket is inkább Bécsihez, mint a magyar nemesség régi, függetlenségi politikájához közelí­tette. (Ez volt a kulcsa a Darabont-korszaknak.) Mikor a „koalíció hatalomátvételét követőleg a függetlenségi po­litika végképp levitézlett, a dzsentri már későn ismerte fel, hogy a nemességnek polgárosodnia kellene, s demokratává lennie. És a hivatalos liberalizmushoz való elkésett csatla­kozás, meg Vázsonyi-féle demokrataság is megalkuvó volt – nemeseink azt is csak kényszerűségből tették magukévá, az­zal vigasztalódva, hogy lényegi különbség úgy sincs, mint ahogy nem is volt, se haladásban, se demokratizmusban, ebben az egyben tehát igazuk volt. „Egyik olyan tirpák, mint a másik: fontosnak csupán a helyi érdekek kis stílű képviseletét érezték. A polgári radikalizmust és szocialista mozgalmat csak távoli pesti ügynek tekintették, s mikor a forradalmak nagyszerű kísérlete után minden visszatért a régi kerékvágásba, a kurzus uralma alatt a „protestáns és zsidó liberalizmussal szemben korábban már visszaszorult ókonzervatív, katolikus politika is újból előtérbe került, hogy a nyílt fasizmussal osztozzék a hatalomban, a „közép­osztály" tömegei pedig a fővárosban is újból jártak a haj­nali misékre...

S míg mindez végbement, Krúdy, a krónikás, a pénzke­resés hajszájában, az újságok lapzártára kéziratot követelő mindennapi szorításában sokszor szinte révületben rótta a sorokat, számtalanszor ismételve önmagát, sokszor selejtet termelve – mégis megörökítette elsősorban a dzsentri, de ezen túl az egész Monarchia döntő évtizedeinek életét, fej­lődését, problémáit, számtalan történetben, életsorsban be­mutatva a nagy átalakulásokat, s végképp leszámolva azok­kal az illúziókkal, melyek a dzsentri újbóli megerősödésére, erkölcsi, anyagi, politikai fölemelésére vonatkoztak. Nem, a dzsentri nem mentheti meg magát, mesterségesen sem le­het életre injekciózni, még kevésbé vezető erővé tenni. A végsőkig kifinomodott írói eszközök, melyekkel mindezt Krúdy megírta, arról vallanak: ha sajnálja is, hogy ezt az évszázados pört az osztályával együtt elveszítette – bölcs belátással nyugszik meg a fellebbezhetetlen ítéletben.

[Kristó Nagy István]

 

(Régi pesti históriák.
Bp. 1967, Magvető. 707-727. p.)