UTÓSZÓ
Krúdy
Gyula életéhez hozzátartozott a rendszeres alkotó munka. A legkülönbözőbb
lapokban adta közre novelláit, cikkeit, tárcáit. Írásainak dzsungelét eddig
áttekinteni sem tudtuk, csak nagyobb művei voltak hozzáférhetők, s különösen
rejtve maradt sokszáz elbeszélése, ezernyi kisebb-nagyobb hírlapi cikkének,
tárcájának, színes írásának tömkelege. A Magvető életmű sorozatában már
korábban megjelent a válogatott elbeszélések hét vaskos kötete, mely mintegy
négy ós fél ezer oldalon Krúdy egész novellatermésének javát felöleli, s két
szerkesztője: Barta András és Szauder József érdeméből először szolgált a
hatalmas anyag bemutatásával, revíziójával, kiegészítésével, értékelésével. (A
fehérlábú Gaálné I-II. 1959 – A szerelmi
bűvészinas, 1960 – Éji zene,
1961 – A madárijesztő szeretője, 1964 – Utolsó
szivar az Arabs Szürkénél I—II. 1965.) Megjelentek továbbá az Írói
arcképek (I-II. 1957), az ifjúsági írások (A
lőcsei kakas, 1962), a kimondottan önéletrajzi foganású cikkek
(Vallomás, 1963), Krúdy publicisztikájának színe-java (Pesti
levelek, 1963) és számos újonnan fölfedezett, álomfejtésről, lóversenyről,
kártyáról, szakácsművészetről szóló cikkel, sőt egy „szerelmi levelezővel”
afféle kuriózumkötetté bővült az Álmoskönyv
új kiadása (1966). Jelen gyűjteményünkben pedig a műfaji hovatartozás
tekintetében nehezen megfogható, az eddigi kötetekbe nem sorolható színes
írások, tárcák, karcolatok, írói rajzok, vázlatok, alkalmi cikkek, portrék,
emlékezések jutnak el az olvasóhoz, így végre életművét eddig kiadatlan kisebb
írásait tekintve is szemügyre vehetjük.
Ismerve
Krúdy alkatát, alkotásmódját, tudva azt, hogy legtöbb műve ihletésében alkalmi
jellegű írás, eleve nyilvánvaló, hogy a legspontánabb írói kifejezés műfajai:
a hírlapi cikkek, karcolatok s egyéb színes írások, szinte leginkább
megfeleltek egyéniségének – és körülményeinek. Valóban: ennek a gyűjteménynek
minden darabja megérdemli érdeklődésünket, művészi és
társadalmi-művelődéstörténeti tekintetben egyaránt fontos adalék. Krúdy Gyula voltaképpen
a kis műformák művésze. Igaz, írt ő kitűnő regényt is, de az is inkább nagyra
nőtt novella – minden Krúdy-regényből hiányzik az igazi extenzivitás, a teljes
világkép bemutatásának képessége, az összetettebb cselekmény, a társadalmi
mozgás, az egyéni lelki fejlődés ábrázolása. Minden Krúdy-regény
pszichológiailag hiteles, társadalmilag is helytálló kis egységeikből áll
össze, egy-egy gondolatot vizsgál meg igen mélyen, egy-egy ötletet variál a
végtelenségig, egy-egy benyomást, érzést tár föl, reprodukál tökéletesen –
úgyannyira, hogy életérzés lesz belőle. Krúdy regényei szinte „véletlenül”
állnak össze ragyogó tükörcserepekből – viszont törvényszerűen sikerülnek kis
írásai: mindaz, amit egy ültő helyében tudott megírni, még akkor is, ha a sajtó
préselte ki tollából, amit a papírra vetett. A hírlapírás robotja sem tudta
eltorzítani! Obskurus kiadványokból, folyóiratok, napilapok hasábjairól egymás
után kerültek elő a csaknem teljesen ismeretlen kis remekek, köztük nem egy a
főművekkel egyenértékű alkotás, amit a Horthy-korszakban épp politikai
tendenciája miatt nem lehetett kötetben megjelentetni. Mindnek megvan az
emberi, művészi, pszichológiai, társadalmi érvénye, érdeme, jelentősége.
Mindre jellemző Krúdy elbűvölő előadásmódja: tájak, emberek, hangulatok
könnyed, finoman megjelenítő érzékeltetése.
Szelíd
melankólia és enyhe spleen keveredik bennük. E vérbeli Krúdy-írások közt is
számos, a régi nemesi világról szóló visszaemlékezés olvasható, nem egy az író
pályájának, életművének fontos adalékát tartalmazó cikkecske, melyben szinte
áttétel nélkül szól életéről, ifjúkoráról, újságírói és írói pályájáról,
környezetéről, szemléletének változásáról. Varázsos könnyedséggel idézi fel a
Krúdy család egész múltját, Nyíregyháza, Pest-Buda, Podolin és Várpalota
olyannyira távoleső tájainak megannyi szépségét, emlékét, a rátarti, de okkal
pusztuló nemesurak hol hősi, hol komikus sorsát... És ahogy Balzac fölfedezte
az évszázaddal előbbi Párizs prosperitásában a kapitalizmus dekadenciáját –
ugyanezt teszi Krúdy a világvárossá nőtt Pesttel. Hatalmas panoráma áll elő a
százféle témát felölelő cikkekből, tárcákból, reflexiókból, s ezeknek az
írásoknak reális tartalma rávilágít az író álomvilágának sok ellentmondására,
értelmezi, kiegészíti, a valóságba állítja azt. Krúdy ezen, nem szépirodalmi
jellegű művei is magukon viselik alkotójuk kezenyomát, minduntalan fölüti
bennük fejét az író ritka tehetsége. Páratlanul egyéni, érzékletes stílusa
másoknál oly gyakran száraz témáit ízekkel, színekkel telíti, s ha
paradoxonnak is látszik: e sajátos stílus a nem szépprózai írásokban még
hatásosabb, mint elbeszéléseiben, melyek sokszor úgy hasonlítanak, mint egyik
tojás a másikra. Akár valamilyen aktuális apróságból indul ki – egypár szavas
utalás a múltra, emlékekre, az írók, művészek vagy a hétköznapok kisembereinek
életkörülményeire: rögtön megeleveníti a történelmet, életközelségbe hozza a
távoli alakokat, élményszerűvé teszi a számunkra idegen társadalmi rétegek
mindennapjait. Krúdy meglátásai még akkor is érdekesek, ha nem helytállóak, bár
sokszor olyan összefüggéseket érez meg, amire csak az ő finom művészi alkata
teheti képessé. E kötet hatalmas anyaga egy-két kivétellel teljesen
hozzáférhetetlen, kötetben még nem publikált írás – mégpedig többségében
az író legérettebb korszakából, melyre a szenvedélyek és szenvedések tüzében
megtisztult, megfáradt, de meg nem tört bölcs lélek rezignációja jellemző. Ezek
az írások, melyekben legtöbbször alig történik valami, a különböző legendák és
pletykák Krúdyjával szemben az élete utolsó percéig alkotó, és tegyük hozzá:
remekműveket alkotó írót állítják elénk. Lehet ugyan, hogy a vaskos kötetben
így együtt talán sok is lesz a külön-külön nagyszerűnek ható írás, kissé
egysíkúak, az egyhúrú művészt kissé leleplezőek, ilyen tömegben egyeseket majd
fárasztó művek ezek, mégis: az író különös atmoszférateremtő ereje, sajátos
líraisága, finom iróniája, játékossága akkor is megragadja olvasóját, ha
itt-ott a társadalmi kép 'halványabb,a szituációk még annyira sem drámaiak,
mint az elbeszélésekben. De még a gyarlóbb Krúdy- művek is megérdemlik a
megjelenést, mert rajtuk keresztül figyelemmel kísérhetjük az írói érlelődés
izgalmas folyamatát: hogyan lesz a kísérletekből, hibákból végül is remekmű.
Mert egy-egy írásban ezek s más elemek, melyek a többinek pusztán csak
tehertételei, egyszerre különös értelmet nyernek, a miliő megteremtésének
eszközeivé válnak, a régi tájak levegőjének, az ott élők gondolkodásának
érzékeltetésére szolgálnak...
Krúdy szemléletét természetszerűleg ma már nem
mindenben érezzük korszerűnek. Sok mindent nem látott tisztán, nem mondhatott
ki nyíltan. Van, ami nem bizonyult időállónak ezekben az írásokban. Egy
részükön meg az érzik, hogy pénzért, hirtelen csapta őket össze. Erre a
kötetre is jellemző Krúdy látásmódjának s írásművészetének bizonyos
egysíkúsága és provincializmusa, ismétlődő típusok, motívumok, miliők,
hangulatok, írói ötletek, megoldások; némelyik írás hevenyészett; széles
alapozás után elkapkodott, hirtelen befejezés következik, és így tovább. Krúdy
géniusza azonban – ismétlem – a kötetünkbe fölvett minden apró írásban jelen
van, s a színes írások egésze együtt sem unalmas vagy érdektelen – egy óriási
írói egyéniség alakja bontakozik ki belőle. A tízes évek Kelet-Európájában kialakult
korai modernizmusnak világviszonylatban is figyelemre méltó példája Krúdy
művészete, melynek különleges értékeit éppúgy, mint belső ellentmondásait e
kötetben is föllelhetjük. A győztes ellenforradalom tobzódása idején azután, a
húszas évek elején a valóságtól való menekülés természetszerűleg hozott létre
ilyen sajátosan kísérletező alkotásokat, de nem hallgathatjuk el, hogy Krúdy
ezekben sem lesz reakcióssá, életellenessé, sőt e művekben is határozottan
jelennek meg azok a társadalmi, gazdasági vonatkozások, melyeik a magány,
szerelem és halál „misztériumában”
élő hősök sorsát meghatározzák. Alapos vizsgálatot érdemel még, hogy korunk
nyugati polgári „modernista" művészetével miért lehetett már századunk
elején egyenlő rangú, egyenlő súlyú az elmaradott kelet-európai országok
„avantgarde” művészete: a polgári fejlődésen még
innen levő félfeudális országokban, ahol egyszerre volt szinte középkorias
misztika és nosztalgikus vágyódás a még távoli jövőben sejlő polgári életforma
iránt. Elsősorban Kafkára és Rilkére gondolok, akik mellé Krúdy talán csak
azért nem sorakozik föl a világ tudatában, mert egy elszigetelt nyelven írta
szintén merész, művészi és éppoly kilátástalan műveit... A „modernista”
iskolának már a húszas évek elején adekvát hazai megnyilvánulása volt Krúdy
művészete, mint az akkori itteni valóság egyik szükségszerű, magasrendű, de
szomorúan perspektívátlan megnyilvánulása: a múlt megszépítése, a szerelem, a
finom érzelmek, hangulatok misztifikálása. Hogy Krúdy a korabeli magyar élet
brutális tényei elől valami mesevilágba menekült, az eszmeileg kétségkívül
helytelen volt – de hogy ez a mesevilág a maga módján megejtően
szép, s mint ilyen, az emberi öröm örök forrása, az kétségtelen. És ismétlem,
Krúdynak még csaknem szürrealista írásaiban is ott van mindenütt a társadalmi
realitás ténye, sokszor még mozgató erő, közvetlen motiváció formájában is.
Nem vitás, hogy ő is együtt lendül az európai próza nagy antirealista
hullámával, mely az irodalmi impresszionizmustól a szürrealizmusig terjedt, s
olyan nevek a legfőbb képviselői, mint Proust, Alain Fournier, Gide, Cocteau,
Giraudoux és Virginia Woolf. Tulajdonképpen már a jóval korábbi
Dosztojevszkij, később pedig Kafka és Joyce is ennek a hullámnak viharmadarai,
csakhogy belőlük hiányzik az a latinos derű és játékosság, ami a fenti nevekre
mindig oly jellemző, s világképük komorabb, kétségbeesettebb, mint a különben
éppoly reménytelen világot visszatükröző francia szerzőké, akik mellé bízvást
odaállíthatjuk Woolfot és Krúdyt is. Krúdy ugyan sohasem formált oly tudatosan,
s nem is oly nagyvonalú, mint nyugati megfelelői, viszont nem kevésbé költői,
s mégis szilárdabban áll a társadalmi valóság talaján. Különben is: Kelet-Európában,
Oroszországot sem véve ki, a különféle modernista áramlatok, „izmusok”,
avantgarde törekvések, ha franciaországi föllépésükhöz képest századunk elején
sokszor megkésve is jelentkeztek – nem annyira a hanyatló polgárság életének,
szemléletének visszatükrözései, hanem a hatalomból félig-meddig kívülrekedt
polgári értelmiség művészi megnyilvánulásai voltak, azé a rétegé, mely
egyszerre ostromolta a feudális maradványokat, s az új monopolkapitalizmust.
Ily módon itt az új formai kísérletek összefonódtak a haladó polgárság
mozgalmaival, s pozitívabb töltést nyertek, mint Nyugaton. Mindazonáltal Krúdy
műveit hiábavaló lenne „haladó” alkotásoknak föltüntetni, de mint minden igazi
remek, vázlatosságukban, dekadenciájukban is gazdagítják az emberről és
társadalmáról való képünket: irodalmunknak el nem vethető gyöngyszemei tehát,
amiket meg kell becsülnünk. Kétségtelen, hogy Krúdy ideológiájában még csak
nem is „igazi” polgár – ezer szál köti a magyar vidék középnemességéhez, ám
épp kis írásai többségén ott a zseni kezenyoma, s ezek a cikkek nemcsak
érdekesek, tanulságosak, de többnyire határozottabban, élesebben politizál is
bennük, mint szépirodalmi műveiben: egy radikális újságíró remek tárcái
sorakoznak itt egymás mellett, kapcsolódva béke és háború kis és nagy
szenzációihoz, néha a legjobb Krúdy-elbeszélések írói finomságaival, hangulataival,
szuggesztivitásával. Számtalan apróságban mutatkozik meg kritikai látása.
Következetesen, bátran ostorozza a soviniszta közhangulatot, a magyar
viszonyok kisszerűségét, az úrhatnámságot. Sokszor csak egy-egy félmondatban
ítél, s tesz helyére jelenségeket, kortársalkat, sőt nagy elődöket is.
De
maga is tudatában van korlátozottságának. „Semmit sem írtam, csak szín
hazugságokat” – vallja valahol egy túlságosan is szigorú, önkritikus
pillanatában. „Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, regény” – mondja
másutt Szindbádról: önmagáról. Csakhogy ezeket a megszépítő hazugságokat is
úgy szerette, hogy mindig érezte-tudta, s műveiben is érezteti-tudatosítja: van
egy valóság, melytől elszakadni nem lehet, amit el kell viselni, mert lebírni
szerinte már nem lehet...
Próbáljuk
mindezt kissé konkrétabban vizsgálni. Miként függ össze a kor társadalmi
valósága Krúdy művészetével? – Mint ahogy senki nem bújhat ki bőréből: senki
nem élhet, alkothat kora társadalmán kívül, annak meghatározó hatása ellenére.
Érvényes ez korunk nagy modern mestereire: formabontóikra és formateremtőkre
is, köztük arra a Krúdy Gyulára, akinek helye – mint egyre nyilvánvalóbb – a
század legjelesebb „modernistái” között van. De egyrészt az ő művészete is
társadalmilag determinált, másrészt a maga sajátos kifejezésmódját sem
előzmények nélkül alakította ki.
A
századvég jellegzetes stílusa a naturalizmus volt: pontos ábrázolásra törekvő,
aprólékos, részletező (kifejezésmód. A naturalizmus a valóság szépítetlen,
részletekbe menő, hűséges bemutatását már szinte fontosabbnak tartja a cselekménynél,
sőt mondanivalónál is. De minthogy mindent el akar mondani az emberekről,
környezetükről, a tárgyakról – elvész a részletekben, mindent közös nevezőre
hoz, elszürkít. Nem emeli ki, nem tárja fel a jelenségek mögötti lényeget,
felületi marad. Kétségtelen viszont, hogy a társadalmi fejlődés azon
szakaszában, melyre a tőkés viszonyok mindinkább kiéleződő ellentmondásai
voltak jellemzőek, ez a nyers valóságot, a rútat is (bemutatni szándékozó
kifejezésmód sok jelenség dokumentálására volt alkalmasabb, mint a korábbi
romantikus, kritikai realista vagy szimbolista ábrázolás. Korai írásaiban
Krúdy Gyula is kísérletezett vele (Az
aranybánya), de ahogy illúziói eloszlottak, más művészi
módszerhez fordult. Naturalista próbálkozásait szinte természetesen követte
művészetének impresszionizmusa. Az impresszionizmus különben is világszerte
természetes visszahatás volt az elszürkítő, pepecselő naturalizmusra. Éppúgy
felületi, éppúgy a látványból indul ki, de a szándékában sokszor társadalmi
tendenciákkal induló naturalizmussal szemben vállalja is a jelenség
abszolutizálását, s épp a látvány, az impresszió visszatükrözésélt teszi
programjává. A részletezés helyett a jelenségek egészét próbálja megragadni, a
hangulatot, mozgást, külső képet, a „látomást”: ám nem is akar többet, elfordul
a részletektől, s egyetlen célja megtalálni az „örök” szépet, mert a társadalmi
állásfoglalást reménytelennek tartva, csak az egyéni boldogságnak,
gyönyörködtetésnek, szépkultusznak látja értelmét. A naturalista
aprólékossággal szemben az impresszionizmusban a nézőpont lesz a fontos, a
sötét tónusokkal, komorsággal szemben a fény, a szín, az atmoszféra, gesztus,
minden, ami élő, ami élénk, ami szép. Az életörömnek ebben a művészetében van
valami „varázsos”, s ez a kifejezés önmagában még nem misztika, egyszerűen
utalás arra, hogy a szépség-, a látvány-, az atmoszférateremtés művészi
eszközeinek kielemzése igen bonyolult föladat, s utalás arra is, hogy ez a
fajta művészet (mely nem csupán az impresszionizmus sajátja, hanem bőven
vannak előzményei a barokkban éppúgy, mint a reneszánsz, Bizánc vagy a
hellenizmus művészetében) nem tartalmi, fogalmi eszközökkel éri el hatását. Itt
rögtön fölmerül az a probléma, hogy nem ez a „látomásszerűség”-e a művészet
legfontosabb eleme – ha nem is célja -, hiszen a fogalmi gondolkodás
filozófiában, tudományban fejezi ki önmagát. De a „látomásszerűséget”, melynek
épp a századvég impresszionizmusa a legszebb példája, semmi esetre sem szabad
a műalkotás lényegeként felfogni (mint pl. Füst Milán teszi esztétikájában),
hiszen a művészetnek is a valóság megismerése és megismertetése, a lét
lényegének visszatükrözése a célja és feladata. De ha közben gyönyörködtet is.
az nem bűne, tehertétele (mint a dogmatikus esztétika hirdette), (hanem
elengedhetetlen velejárója, mint ahogy az emberi élet értelmét nemcsak
„kategorikus imperatívuszok” kielégítése, hanem a munkában és munka mellett
sokféle jóérzés, íz, öröm is adja. Ha azonban a művészet csak gyönyörködtet,
akkor előbb-utóbb értelmét veszíti – s bár korában talán örömet szerzett a
műélvezőknek, később már gyönyörködtetni sem fog. Az a művészet, ami nem
mond valamit – előbb-utóbb varázsát is elveszti. Vonatkozik ez a
századvég s századunk modern művészetének jó részére is. Az impresszionizmus
szó- és színbűvészeinek életműve is sokat szürkült azóta. S akié változatlanul
él, azé sem csupán a művesség (a művészi munka) varázsánál fogva
hat,
hanem tartalmánál fogva is, mert – sokszor programja ellenére – megmutatott
valamit a lényegből, a fejlődésből, a társadalom törvényeiből, ember és világ
viszonyából. Az kétségtelen, hogy ez a fajta „felületi", „atmoszféra” művészet
alkalmas a hangulatok, külső jelenségeik mindenek fölé helyezésére, a szó- és
színmágiára, a narkotizálásra. Sőt természeténél fogva vonzódik a nem
kézzelfogható, a misztikus felé. Megítélésében végül is az lehet a döntő számunkra,
hogy a művészt milyen erős szálak kötik a valósághoz. Mert – ismétlem – épp az
impresszionista művészet legjava eredményeire, de azóta is a modern irodalmi,
művészeti alkotások nagy részére jellemző az, hogy a műveknek közvetlen
tárgyukon-témájukon kívül olyan mértékben van hangulati, érzelmi töltésük,
atmoszférájuk, hogy azokon keresztül egy mélyebb, lényegibb, törvényszerűbb
természeti-emberi-társadalmi valóságot érzékeltetnek. Persze, ez csak a
legkülönb mesterekre érvényes, de hogy Krúdyra igen, az ma már vitathatatlan. A
művész maga szinte játszik az abszurddal, a misztikussal – s az olvasó, a néző
lelkében tisztán érzelmi úton mégis valós visszhangokat kelt: a részvét, a
rezignáció, az elutasítás jó esetben nagyon is társadalmi reflexeit, melyekben
a műélvező szíve a korral együtt dobban. S különösen vonatkozik ez azokra az
alkotókra, akik, mint Krúdy is, nem kapcsolódnak ilyen vagy olyan esztétikai
ideálhoz, nem egyetlen stílus bajnokai, hanem innen is, onnan is felvesznek,
átformálnak, majd továbbadnak hatásokat. Krúdy sem csak „modernista”. Életművének
vannak jó kritikai realista gyökerei, kapcsolódik a magyar irodalom epikus
hagyományaihoz, s van konkrét osztálytartalma. Ez főként az annyira
jellegzetesen magyar, s csúcsát Mikszáthnál elért anekdotázó stílusban
nyilvánul meg, mely Krúdy életművében különösen olvad egybe az
impresszionizmussal. Ugyanakkor jellemző műveire valami kelet-európai
hanyagság, szerkezetnélküliség, komponálatlanság – ami végső fokon osztályának,
a magyar dzsentrinek dekadenciájából következik, melynek ő maga is részese.
Ennek is megvan a varázsa, már csak azért is, mert a spontaneitás,
természetesség benyomását kelti, ami nagyon emberivé teszi ezt a stilizált úri
világot. (Ez a spontaneitás például már hiányzik Rilkének a Krúdyéval sokban
rokon, kétségkívül magasabb művészi fokú és gondolati tartalmú, ám kevésbé
közvetlen lírájából.) S különben sem helyes Krúdynak csak impresszionizmusáról
szólni. Hiszen művészete kapcsolódik a naturalizmust és impresszionizmust
megelőző szimbolizmushoz is, és mindezek divatjának jellegzetesen osztrák-német
reakciójához, a szecesszióhoz, mely a díszítés túlhajtása, sajátosan öncélú
formajáték, szemben a naturalista nehézkességgel és impresszionista
egysíkúsággal-légiességgel, és kedveli a groteszk elrajzolást is. Ám Krúdy
számára nyilvánvaló volt, hogy magyaros anekdotázás, szimbolista sejtelmesség,
naturalista aprólékosság, impresszionista könnyedség, szecessziós zsúfoltság;
ragyogás és játékosság, szépkultusz és szómágia mind értelmetlen, mert a kor,
a társadalom lényegét nem képes kifejezni, s nem tudja megadni a humánum,
erkölcs időszerű magatartásbeli szabályait. Éppen ezért mindezek mellett
minduntalan megjelennek műveiben a reménytelenség és irónia felhangjai, melyek
oly jellemzőek korunk polgári művészetére – aminek épp ebben a magatartásban
Krúdy talán minden magyar alkotónál inkább előfutára és részese. Sőt, ahogy a
korabeli magyar úri társadalom életét és ideáljait, benne a magáét is
mindinkább lehetetlennek, abszurdnak érzi – úgy tűnnek föl művészetében azok az
elemek, melyek a fejlett tőkés országokban a szürrealizmusra lesznek
jellemzőek. Nem véletlen, hogy ezek az impresszionizmust valami különös
pre-szürrealizmus felé fejlesztő formák épp az ellenforradalmat követőleg
kerülnek előtérbe, például a Kafka főműveihez (hasonlóan befejezetlen
Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényben. E
regény ugyanabban a külföldi folyóiratban jelent meg, amiben Babits Erato-versei
is, de bonyolult szimbolikája az erotikus lázadáson túl is figyelemreméltó: a
„látó” megvakítva is mélyebb rétegeket vesz észre a világ valóságából, mint
azok, akik nem ismerik a szerelem és művészet extázisát. – A szimbolizmus és
szürrealizmus e különös remeke után pedig újra az impresszionista rezignáció következik.
Ma
már közhely arra mégcsak utalni is, hogy a valóság részjelenségeinek bármily
tetszetős, hatásos, meghökkentő visszatükrözésére olyannyira alkalmas, de
egyetemes összefüggések megmutatására önmagukban legtöbbször képtelen
„izmusok”-at a tőkés rendben mind általánosabb elidegenedés váltotta ki. A
valóság elidegenedése a régi uralkodó osztályokhoz kapcsolódó alkotó számára
lehetetlenné teszi a lényeg művészi megragadását, s a dolgokat fétisekké, fantomokká
formálja át. A társadalmi fejlődés mélyebb értelmét nem ismerő értelmiségi a
világot törvény és magyarázat nélküli abszurd jelenségek (halmazaként
érzékeli, s vagy ilyennek is ábrázolja, vagy elfordul tőle, s a múltba,
népiességbe, ösztönösségbe, l'art pour l'art-ba, saját ideáiba vagy önmagáért
való heroizmusba menekül; játszik vagy álmodozik. A szerelem, vagy ha megvan rá
a lehetőség: még inkább a sokoldalú életélvezés lesz életcéllá, s a művészet
is ennek hirdetőjévé. Az érzékiség mellett (e szónak mind köznapi, mind
legáltalánosabb, filozófiai értelmében) különösen nagy szerepe lesz a
művészetben az ösztöni, a tudattalan megnyilvánulásának: az álomnak, mert az
élet abszurditásának érzése analóg az álomban átélt szorongással vagy
vágyteljesüléssel. Krúdy életművének nagyszerűsége éppen abban áll, hogy a
modern művészet elidegenedés kiváltotta formációi majd mind föllelhetők benne,
ha például a Krúdy-féle álomvilágra jellemzőbb is a vágyálom típus, szemben a
kafkai szorongásos álomképekkel. De utóbbira is van példa nála is. Hadd
bizonyítsam mindezt egyetlen, kötetünkből
vett idézettel:
„...a
halálvágyók, a halni nem tudók, az egykori bűnösök, a szentéletű jámborok és
ők valamennyien, akik valamikor szomszédaim voltak a félhomályos, télszagú
templomban a hajnali miséken: mostanában mind előjönnek álmomban, mintha
boldog kisfiú volnék még mindig, mit sem öregedtem, az életet akkor
abbanhagytam, amikor egy télen a befagyott folyón a lékbe estem,
tulajdonképpen akkor nem húztak ki a kékfestők csákányaikkal, hanem ott
maradtam a folyó fenekén, és az, aki a napvilágra került, egy másik fiú volt,
és az élte azt az életet, amelyet hol keservesen, hol vidáman én éltem...” (Hajnali
mise, 1922.)
Hány
motívum fonódik össze ebben a szinte ösztönösen odavetett mondatban! Krúdy írói
módszerére a teljes spontaneitás, sőt révületben való alkotás és a különös
műgond, beidegzett formai készség egysége, egyensúlya a jellemző. Ebben a
nyilván különösebb írói „ambíció” nélkül írt tárcában félelmetes mélységekbe
világít (és ezt műveinek százairól mondhatjuk). Kifejeződik ebben a pár sorban
az élettől elfordulókkal, halált vágyókkal való teljes azonosulás, s ez a
vallással összekapcsolva; ilyenformán egyúttal a kor vallásosságát is
értelmezi: a vallásosság oka az élettől, a valóságtól való meghátrálás. Mindez
szubjektív töltést nyer az író saját ifjúkori vallásos élményéhez
kapcsolódásban – ennek az ifjúságnak (s az ifjúkor naiv hitének) mai énjétől
való elkülönítésében, megtagadásában s ugyanakkor az iránta még mindig meglevő
nosztalgiában. Ez a különös kettősség aztán egy szinte tudathasadásos képet
idéz föl: saját személyiségének kettéválását, s azt is egy sorsdöntő pillanatra
lokalizálva, mikor is a halál árnyékában érezte át a megsemmisülés iszonyatát s
a lét egész jelentőségét. A semmibe helyezett létezésnek ez a megvilágosító
pillanata – amit Dosztojevszkij is átélt az akasztófa alatt, s amire oly
szívesen utal az egzisztencializmus mint a lét megélésének s egész létezésünk
abszurditásának alapvető élményére – a művészi gyakorlatban csak sűrítése az
elidegenedés kiváltotta alapvető szorongásnak, s abszolutizálása az élő társadalmi
kapcsolatok teremtésére képtelen polgári értelmiség szükségszerű magányának. De
ez az élmény Krúdynál – s nemcsak e néhány sorban, hanem másutt is – a
Kierkegaard, Kafka, Heidegger vagy Sartre tollához méltó szuggesztivitással
kerül kifejezésre. S még félelmetesebbé teszi, hogy a
vallás-szorongás-ifjúkor-halál-élmény a tudatalatti legközvetlenebb
megnyilatkozására alkalmas álomban jelenik meg. A
továbbiakban is Krúdy páratlan zsenijét mutatja, hogy épp a valóságtól való
ilyen teljes elrugaszkodás után tér vissza a szilárd talajra, s szinte
társadalmilag általánosítja, értékeli önmaga fantasztikus élményét: „Bocsáss
meg, Kedvesem, hogy álmaimmal zavarlak, de én azt hiszem néha, hogy az emberek
nagy része manapság nem éli valódi életét. Egy ál-élet az, amelyet az emberek
folytatnak, telve hazugságokkal, gonoszságokkal, nyomorúságokkal. Igazi életüket
álmukban élik át az emberek, amikor olyan jóságosak lesznek valamennyien, mint
azok a szegények; akik a hajnali miséket látogatják” – megmagyarázva ezzel
mindennek okát: szorongásét, halálvágyét, vallásosságét, pre-szürrealisztikus
sorait egy kissé a freudizmus eredményeivel is értelmezve.
Íme,
e tizennyolc sorból fölfejthetjük Krúdy egész életművének főbb szálait. De
bármely művéhez nyúlunk, mindenütt meglelhetjük a kor gondolkodását oly mélyen
jellemző életérzésbeli, lélektani, művészi attitűdök páratlan szintézisét,
amely egy mindig osztályát kifejező nagy művész életművének sajátossága. S
minthogy ez az osztály – a magyar dzsentri – számtalan ellentmondás hordozója,
írója sem tehet mást, mint hogy ezeket érzékelteti: visszasírja a múltat,
kigúnyolja a jelent, de rá sem gondol a jövőre; álomvilágot teremt, majd
mindegyre visszazökken a realitásba; belátja a változtathatatlant: azt, hogy az
idő kerekét visszaforgatni nem lehet; de a sivár jelenben is a jó, a szép, az
emberi ideáljait rajzolgatja, keresi a szabadságot és a jóérzést, az élet
élvezetét, s ugyanakkor épp a kevés, még megőrzött jó féltő védelmében csak
óvatosan-hitetlenül kívánja a valóban jobb újat; kétértelműségekbe burkolózva
mond ítéletet, ripacskodik, szemfényvesztően ügyeskedik, s e szemfényvesztés
sem múló káprázat, hanem szemünk világának elvesztése: az életélvezetet
fölváltó vakság, mint Vak Béla történetében. E hősének, Krúdy Don Giovannijának
élete értelme – mint már utaltam rá – a szinte mitizált életélvezet és
erotika: ezért kell megvakulnia, s vakon is az élet különös, dekadens,
pánerotikus „teljességét” keresnie.
Ez
a magyarázata, hogy életének bizonyos szakaszában Krúdy tematikája végképp
összeszűkül: a szerelem lesz az, s legföljebb, ami a szerelem ürügyén,
mellékesen elmondható. Különös kelet-európai Dekameron, Casanova-emlékezés
áll így elő. Különös már csak azért is, mert a pikáns témákat az író
ellenállhatatlan bájjal adja elő, s eközben írásművészetének újabb csúcsaira
hág. Oly mértékben stilizál, a kifejezésmód egyes elemei úgy túlburjánzanak,
olyannyira dekoratívvá válnak, hogy egyszerre, egymás mellett bukkannak föl az
irodalmi romantika, szimbolizmus, szecesszió, néhol a – Krúdynál különben ritka
– expresszionizmus, sőt a szürrealizmus stílusjegyei – s mindezek a kritikai
realizmus anekdotázó magyar gyakorlatának elbeszéléskeretében. Mi az, ami
ezeknek a teljesen abszurd, komponálatlan
történeteknek a varázsát adja, ami Krúdy remeklése? A szűk skálán belüli formai
változatosság mellett épp különös történetisége: a szereplők magatartásában az
a sajátos egyensúly nyilvánul meg, mely az Osztrák-Magyar Monarchiában a XIX.
század második felében alakult ki, s olyan különböző osztálytartalmakat s
ezeknek megfelelő morális magatartásokat egyesített, mint a parasztságé, a magyar
úri osztályé, a feltörekvő és dekadens polgárságé, az osztrák katolikus főúri
világé: ezek morális „kiegyezése” volt jellemző a magyar kisnemesség és
kispolgárság életformájára, s e kiegyezésben a feudális és kispolgári erkölcs,
vallásosság minduntalan ütközött a valóság követelte liberálisabb formákkal. A
kispolgári, nemesi erkölcsi normákat belülről, teljes hitellel s mégis
mozgásában, átalakulásában, felbomlásában mutatja meg Krúdy. Tehát minden hőse
folyvást szem előtt tartja a szolid úri, kispolgári morál előírásait, ám
minduntalan áthágja a maga által is elfogadott, de már tűrhetetlen normákat!
Így lesz a szerelmi élet krónikája társadalomrajzzá – s hozzá még különös „modernista”
stilizálásban, ironikusan ábrázolva. (Ez minden más Krúdy-kötetnél inkább
megnyilvánul A madárijesztő szeretője
c. kötet 1916 és 23 között írt novelláiban, de mostani kötetünk nem egy
darabjában is megfigyelhető.)
Az álmok, illúziók világában tehát szinte
egyetlen témája a szerelem. És mégis: a ma olvasója számára ezek az írások egy,
a nagyapák emlékezetébe merült korszak színes társadalomrajza által kapnak
igazi jelentőséget. A sokszor szentimentalizmus felé hajló romantikus
eszményesítés mögött mindig megfigyelhetjük Krúdy védekező magatartását kora
nyomasztó valóságával szemben, s a gyakori ironikus ellenpontozás is kiábrándultságáról
árulkodik.
Lássunk erre az írói módszerre-magatartásra még
egy példát, melyben a különben eléggé siralmas régi katolikus irodalommal
kapcsolatos emlékeit elbeszélve visszatekint az egykori klerikális-feudális
Magyarországra, s ennek őszinte maradiságát, hierarchikus szemléletét,
merevségét és jámbor korlátoltságát szembeállítja a húszas évek ellenforradalmi
keresztény-nemzeti „megújulásával”,
a kényszeredett vagy kétségbeesett vallásossággal, holott tudja, hogy az is
milyen hamis és anakronisztikus dolog. A Horthy-korszak katolicizmusát
illetőleg nincsenek illúziói: „Magyarországon még mindig legérdekesebbek a
vallási problémák ama mellékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van
ennivalója.” De aztán kevésbé nyíltan, sőt egyetértően
szól a vallási megújhodásról: „hajnali miséhez nemcsak a falvak és kisvárosok
áhítatos népei rakosgatják le lábnyomaikat a templomokhoz vivő
gyalogösvényeken, hanem az álmos nagyváros hajnali nyújtózkodásában is
mindinkább hallhatók lesznek az áhítatos lépéshangok...”
De a figyelmes olvasó a buzgó helyeslés megfogalmazásából folyvást kiérzi az
iróniát – s ne higgyük, hogy ez valami utólagos belemagyarázás: a liberális
lapok kortárs olvasója (a cikk a Világ-ban
jelent meg) még inkább érezte, hogy a hang hamis, hogy az író rákacsint
olvasójára, s itt az uralmon levő hivatalos butaság óvatos kifigurázása
folyik, mert a nyílt szembeszegülés 1919 óta nem tanácsos.
(A régi katolikusok keresztes vitézei ragyogásukban és öregségükben, 1925.)
Régi ünnepségek, szertartások, pompa és protokoll leírása, egy múltbeli
társadalmi formáció megnyilvánulásainak pontos regisztrálása, néha a
szertartás, a szép, a kifinomultság, az üres, de tetszetős forma
értékelése-tisztelete némi nosztalgikus ízt is ad egy-egy ilyen leírásnak
(pl.: Ferenc József nagyapa lesz).
Ám a tartalom tekintetében az író ritkán hagy bennünket bizonytalanságban. A
múltak jelenségeinek részletező fölidézése sokszor csak arra jó, hogy egy-egy
csattanót jobban kiemeljen: a királyi keresztelő teljes szertartásrendjének
pontos bemutatása során végül is kiderül, hogy ebben az egész udvari
ceremóniarendben (a feudális-arisztokratikus szellemnek megfelelően) helye
sincs az új, polgárosodó főváros főtisztviselőinek, egyszerűen nem veszik őket
emberszámba – de, mint a polgár mindig, ők mégis profitálnak valamit ebből a
bécsi látogatásból: legalább a villamosvasút tervét viszik haza, ezzel is
előbbre segítve a kapitalista városiasodást. De persze azért minden ilyen
cikkbe belejátszik Krúdy szemléletének kettőssége. Regisztrál, ravaszkodik, s
emellett érzelmileg is motivál, érzelmei pedig mindig zavartak, nemegyszer
ellentétesek. Nemcsak kifigurázza a régi klerikalizmust, (mint az előbbi,
katolikus tárgyú cikkben), hanem azt is érezteti, hogy a húszas években a
levert, kompromittálódott, háttérbe szorított polgári liberalizmusból és
radikalizmusból való kényszerű kiábrándultság s egyáltalán a kissé is haladó
ideológiák visszaszorulása ténylegesen kedvezett a misztikus-vallásos hangulatoknak,
s a kiábrándult-megfélemlített polgár önként járt hajnali misékre. Mindez nem
véletlen, nem hit dolga, nem „keresztes vitézi”
élet, hiszen – ahogy mondja – „nagy dolgoknak kellettek eddig történni, amíg a
magyarok többé nem vallják magukat dicsekvő szóval liberálisoknak”.
Mik ezek a nagy dolgok? Nyilván a forradalom és
ellenforradalom. Sőt, nemcsak az, hanem az egész megelőző társadalmi-gazdasági
fejlődés, a feudális ország részleges kapitalizálódása, az Osztrák-Magyar
Monarchia termelési, politikai, nemzetiségi és hatalmi-uralmi viszonyainak
megváltozása, s mindezen belül a magyar nemesi társadalomnak uralkodó
osztályból az illúziókhoz való makacs ragaszkodás ellenére „középosztállyá”,
lényegileg perspektívátlan kispolgársággá való deklasszálódása. Krúdy ennek a
fejlődésnek tanúja, ahogy maga is írói programul kitűzi:
„Az lesz az igazi nagy magyar író, aki biztosan
megírja annak a magyar nemesembernek a történetét, akinek az apja még kúriában
lakott, a fiából pedig demokrata lett, mert más nem lehetett többé
Magyarországon. Nem adtak neki máshol helyet, csak Vázsonyiék. Igaz, hogy már a
régi függetlenségi világban is voltak itt, Szabolcsban egyesek, akik mindig a
népet emlegették. Ámde akkor olyan kuruc korszak volt, hogy a vármegye csupa
függetlenségi követet küldött az országgyűlésbe. A miniszterbeiktató
Nyíregyháza lett hűtlen először a függetlenségi elvekhez, amikor az öreg
Benyiczki Miksával szemben a kormánypárti Ferlicska Kálmánnak adta meg a
mandátumot. Egyik olyan tirpák, mint a másik – vigasztalgattuk magunkat mi,
megyei urak, és nem sok jelentőséget tulajdonítottunk a dolognak.”
(Hátrább az agarakkal, Szolnok! 1927.)
Íme megint néhány sorban egy egész – még
korábbi – történelmi korszak képe. A nagy író pedig, aki mindezt „biztosan
megírja” – maga Krúdy. Életművének jó része szól
arról, hogy a magyar nemesség mint anakronisztikus társadalmi képződmény, nem
találja helyét az új liberális-kapitalista életformában. Tragikomikus
vergődését, az illúziókhoz való öngyilkos ragaszkodását senki figyelmesebben
végig nem követte, hűségesebben meg nem festette, mint Krúdy, regényeiben
éppúgy, mint e kötet rövid cikkeiben: miként sorvad el a korszerűtlenül művelt
„ősi birtok”, hogyan segíti elő a régi nemesi réteg hanyatlását a könnyelműség,
virtus, pazarlás, megannyi úri passzió, de még inkább a gazdasági
tájékozatlanság, a piac nem ismerése, a saját tőke hiánya, a helytelen
spekuláció, a mozgékony finánctőkének vagy az iparnak, kereskedelemnek való
kiszolgáltatottság, az agrárolló – hogyan lesz a családi birtok másé, a banké,
vagy a Monarchia más tájairól jött kereskedőké. Tönkremegy hát a régi nemesi
osztály, és kevés tagja alkalmazkodik az újhoz, választja a kapitalizmus útján
való újbóli emelkedést, létesít ipari üzemet, megy kereskedőnek, lesz ügyvéddé
(mint Krúdy apja s nagyatyja), vagy boldogul más értelmiségi pályán, mint maga
Krúdy újságíróként – inkább elfogadja a fölkínált megyei vagy állami
tisztviselői állásokat, s ha ebből is kikopik, kénytelenségből elmegy könyvügynöknek
vagy biztosítónak, s alacsony életszínvonalon a pesti kormányt vagy
igazgatóságot s a még távolibb Bécset kiszolgálva tengődik, de a régi büszkeséggel,
duzzogva, bírálgatva, ám tehetetlenül, mert arra, hogy a felemás
kapitalizmusból még messzebbre nézzen, a radikalizmus, sőt talán a
proletárforradalom felé, e rétegből senki nem képes – maga Krúdy is csak
1919-ben jut el ide, hogy aztán élete végéig bűnhődjék „ballépéséért”. Abban
viszont mindhalálig konzekvens ez a régi nemesség, amire a fenti idézetben az
író is céloz: a néppel való érintkezést csak patriarchális alapon tudja
elképzelni – legföljebb az osztrák elnyomóval szembeni, közös függetlenségi
plattformon. Ez pedig a kapitalizálódás során mind időszerűtlenebb lesz, sőt –
a fejlettebb Ausztria munkaerő felesleget fölvevő, iparosító szándékai s a
nemesi ellenállás letörésére irányuló polgári demokratikus politika (amivel a
szabadelvűnek nevezett kormánypárt próbálkozik) épp a fejlődés jegyében még a
dolgozó tömegeket is inkább Bécsihez, mint a magyar nemesség régi,
függetlenségi politikájához közelítette. (Ez volt a kulcsa a
Darabont-korszaknak.) Mikor a „koalíció”
hatalomátvételét követőleg a függetlenségi politika végképp levitézlett, a
dzsentri már későn ismerte fel, hogy a nemességnek polgárosodnia kellene, s
demokratává lennie. És a hivatalos liberalizmushoz való elkésett csatlakozás,
meg Vázsonyi-féle demokrataság is megalkuvó volt – nemeseink azt is csak
kényszerűségből tették magukévá, azzal vigasztalódva, hogy lényegi különbség
úgy sincs, mint ahogy nem is volt, se haladásban, se demokratizmusban, ebben az
egyben tehát igazuk volt. „Egyik olyan tirpák, mint a másik”:
fontosnak csupán a helyi érdekek kis stílű képviseletét érezték. A polgári
radikalizmust és szocialista mozgalmat csak távoli pesti ügynek tekintették, s
mikor a forradalmak nagyszerű kísérlete után minden visszatért a régi
kerékvágásba, a kurzus uralma alatt a „protestáns és zsidó liberalizmussal”
szemben korábban már visszaszorult ókonzervatív, katolikus politika is újból
előtérbe került, hogy a nyílt fasizmussal osztozzék a hatalomban, a „középosztály"
tömegei pedig a fővárosban is újból jártak a hajnali misékre...
S míg mindez végbement, Krúdy, a krónikás, a
pénzkeresés hajszájában, az újságok lapzártára kéziratot követelő mindennapi
szorításában sokszor szinte révületben rótta a sorokat, számtalanszor ismételve
önmagát, sokszor selejtet termelve – mégis megörökítette elsősorban a dzsentri,
de ezen túl az egész Monarchia döntő évtizedeinek életét, fejlődését, problémáit,
számtalan történetben, életsorsban bemutatva a nagy átalakulásokat, s végképp
leszámolva azokkal az illúziókkal, melyek a dzsentri újbóli megerősödésére,
erkölcsi, anyagi, politikai fölemelésére vonatkoztak. Nem, a dzsentri nem
mentheti meg magát, mesterségesen sem lehet életre injekciózni, még kevésbé
vezető erővé tenni. A végsőkig kifinomodott írói eszközök, melyekkel mindezt
Krúdy megírta, arról vallanak: ha sajnálja is, hogy ezt az évszázados pört az
osztályával együtt elveszítette – bölcs belátással nyugszik meg a
fellebbezhetetlen ítéletben.
[Kristó Nagy István]
(Régi pesti históriák.
Bp. 1967, Magvető. 707-727. p.)