»Sóbálványa lettem
Hazám dúlásának
Szeretett jószágim
Csűreim, táraim
Bús pusztulásának.«
(Ady,
Krúdy Gyulának küldte...)
Fogadjunk,
hogy a város lakosságának java része nem tudja, hol van a »Gőzhajókormányosok temetkezési egylete«. Megmondom. A »Gyógyfűáruda« közelében. És ha még így sem
tájékozódnának, elmesélhetem, mindkét intézményt Óbudán vettem észre, mikor
leszálltam a villamosról a Flórián téren, majd elbarangoltam a legvidékibb fővárosi tájak felé. Azokon az óbudai
kövezetlen utcákon mendegéltem, amelyeknek
gyalogjárója igen keskenyre van szabva s két ember csak szorosan egymáshoz
simulva mehet tovább. Ijesztő, sántikáló öregasszonyok bújnak ki a kapuk alól,
búsuló vénségükkel integetnek. Nem óhajtok idegen tollal kérkedni. Az
utóbbi mondatok Krudy
Gyulától származnak. Mint ahogy ő írja le helyettem most: Tarkabarka, vidékies
boltokkal cifrázott, idegenképű, alig fővárosi arculatú emberek
jövésével-menésével mozgalmas ez a tájék.
De éppen Krúdy Gyula otthonát készülök
meglátogatni, valahol a Templom-utcában
a kocsmai romantika birodalmában, amelytől az ember nyomban kijózanodik, ha
firtatja: mi történt 44-ben a
Vörösvári-út, Lajos utca, Flóriántér közötti
szakaszon. Utcáin rémült tekintetű szerencsétlen üldözötteket hurcoltak a
téglagyár felé. Az óbudai téglagyár egyik épületének homlokzatán ma is virít a kómikus felírás: »Vigyázz testi
épségedre...«
Ha a
halottak beszélni tudnának...
Friss
meleg szellő éri arcomat a Mátyáshegy felől. Jólesik, hiszen a Beszkárt-Pullmannból öt perccel ezelőtt vetettem gyűlölő
pillantást a Bécsi-úti nyilasházra, ahol karácsony
szent estéjén Mazán testvér gumibottal verte ki a
szemfogamat. Azóta sem tudtam jóízűen meginni óbudai kiskocsmában hosszúlépést.
Krúdy Gyula nyomában keresem most a megbékélést ezzel az akkor veszedelmes
városrésszel, mely a svábok és volksbundisták
melegágya volt. A zárkózott, fröccsöző Óbuda ódon házai vérről mesélnek...
Még
emlékeznek az öreg korcsmalátogatók a határutcai Fischer vendéglőre. Hol van az már... A családból alig maradt valaki. Egész Óbuda ismerte a
jótékonyságáról nevezetes Baron-családot. A
Vörösvári-úton laktak. Szegény ember nem ment el tőlük üres tenyérrel. Ama
bizonyos október 15-én otthon voltak, mert a lányuk vakbélgyulladásban feküdt.
Jöttek a nyilasok. Dörömböltek. A fiú nyitott ajtót. Lelőtték. Baron is kiszaladt a kapuba. Lelőtték. Az asszonyt is. A
leányt is. Betegágyában.
A bécsiúti Weisz vendéglőben itták meg évtizedekig
kupica pálinkájukat reggelire (fél ötkor) fiakkeresek
és sráfkocsisok. Weisz bácsit elvitték... A mulatós pestiek sok hajnali órát töltöttek a Bródy-ban, a koronatéri kávéházban. Az egyik
fiú van meg, nővérével. Bátyját, két nővérét elhurcolták. Meghaltak. A lajos-utcai híres Sipos vendéglő akkori főnökét, Kugler
Ferencet, (ismert angolbarát volt) légitámadás ölte meg. Milyen sokan
hiányoznak...
Nemrég
akasztották a leggonoszabb nyilasvezérek egyikét, az óbudai fatelepest, de házának homlokzatán ott díszeleg még a
neve... Minek? Talán »tisztelik«
az emlékét?
Mert igazánból, szívből és lélekből két embert tisztelnek Óbudán
azok, akik nem szédültek meg és tisztességesek voltak. Az egyik Leiner Mihály óbudai plébános. Hős volt.
Segített a bajbajutottakon, az üldözötteken. Élelemmel, papírokkal, menedékkel,
lelki vigasszal. Bátor volt és merész, mert csak Istentől félt. Szeretik is ám
itt mindannyian, a tisztességesek. A másik lelkipásztor, akit körülrajonganak, Mohr Henrik
evangélikus esperes. Száz keze volt a nyilas időkben s befogadta azokat,
akiknek nem volt hová menekülniök. Ez volt tegnap
délután az én egyéni közvéleménykutatásom eredménye.
Szindbád tanyáján
Templom-utca 15. Ebben a házban lakott Krudy, az író. Ez
volt Szindbád tanyája s mielőtt csengetnék, bámészkodom, nézegetem a rozzant
építményt, amelyet meglegyintett, a bomba és megkopasztott az utolsó évtized.
Ablakok helyett barna deszkák unatkoznak az ablakrámákban. Kopott, mélabús a
homlokzata, mint a vendéglői asztal záróra után, ha leveszik az itallal,
mártással leöntött terítőt.
Öregasszony
nyit ajtót. Az új házmesterné. A régiről, uráról azt mondják a környékbeliek, hogy »vén-részeges«-nek nevezte a
nagy írót, persze azért, mert Szindbád gyakran csak reggel jött haza, de így
nem járt az öregnek kapupénz. Mérgében aztán szemétdombnak nevezte ki a kertnek azt a részét, ahol az író pihenni
szeretett. A kaputól balra levő lakásban lakott Krúdy Gyula. Szobája
beomlott. A város javíttatja meg a
háztetőt, (már csaknem készen van), meg a szobáját. A bedeszkázott ablakok
miatt koromsötét van, nem látok belőle semmit. Ott halt meg. Budapest poétája,
Buda és a régi esztendők rajongója.
— Bitte ... kommen Sie herein... — invitál a
lakás mai bérlője, olyan Krudy-féle vén sváb anyóka,
barátságosan, vendégszeretettel... Egyszerű bútorokkal
telezsúfolt szoba, ebből nyílik a helyreállítandó lakásrész. Műemlék, mert
Krúdy lakott benne. Addig marad meg, amíg felépül az óbudai híd, mert ez az
utca és ház benne van a sávban... Lebontják... Ódivatú szekrény ... album az asztalon, rojtos takaró ... lim-lomok...
Meghalt hozzá tartozók daguerrotyp-képe a falon.
Mintha valami régi miseruha darabkája is előtűnne a sarokból...
Ezek a bútorok sohasem voltak újak... De innen ment a
magas, botos Gyula bácsi, az örök gyermek, mulatós örökifjú-gavallér
kocsmaportyázásaira. Előbb a szomszédba, a Kis Tücsökbe, azután Kéhlinéhez, meg a többi »stammhelyére«, hogy a szeszből erőt merítve
színesítse fantáziáját a remekművek alkotására...
— Van itt
valami emléke az író úrnak? — kérdezem a kendős házmesternétől.
— Nincs ... a régi lakónévjegyzék
elégett az ostrom alatt... Aztán meg ... tizenöt év, sok idő...
Nem érzek
levendulaszagot az udvarban, de amint kilépek ismét a Templom-utcába, érzem,
hogy pörköltet főznek valahol, amelynek nemes illata mágneses erővel húz az
egyik romantikus kiskocsma felé...
(Világ, 1947/611. /június 15./ 9. p.)