Krúdy Gyula és az ifjúság

Kedves Szerkesztő úr, könnyebbnek gondoltam kérése teljesítését, hogy számoljak be arról, mit jelent az ifjúság számára Krúdy Gyula. Könnyebbnek véltem, hiszen életem két pillére a könyvtárnyi könyv apám nevével és egy gimnáziumot benépesítő ifjú sereg.

Él-e Krúdy Gyula az ifjú szívekben?

Az író, aki elmerengve, szívszorongva menti át az ifjúság el nem múló emlékét a későbbi maga számára. „Ez az út pedig elvezet ifjúságodba, esetleg gyermekkorodba, mert az útnak nincs sorompója visszafelé haladva, akármilyen messzire visszamehetsz azon az úton, amelyet már megtettél...” Valaki valahol volt már egyszer, s oda vissza kell térnie, vissza kell lépnie az ifjúságba, mert csak így bírja vonszolni tovább az éveket, akár a jóillatú cukrászda kilincsét újra lenyomva, s egy fehér nyakra simuló medaillonban találkozva valamikori arcával, vagy az útszéli kocsma lámpáját törve szét, hogy legalább a börtön falán maradjon meg a neve a katonának, aki szerette egyszer Andimandit.

Az emlékek zsilipjét megnyitva látványok, érzések, ízek, illatok merülnek fel a mélyből. A pohár borovicska a régenvolt fiatalságot ébresztgeti, és egy sivár és megfeneklett életbe való engedelmes belenyugvás elleni tiltakozást, de már késő, bezárul az ajtó, a jó emésztéssel kell foglalkozni.

A fiatal ember fel se fogja, hogy egyszer messze kéklő emlék lesz a jelen, melyre egy véletlenül felhörpintett ital unszolásával talál rá.

Nyolcvanhét esztendeje egy őszi napon született a „boldogult úrfi”, emlékek, álmok gyűjtögetője, K. Gy. fényes szemű, sötét hajú kísérője egy életen át. „Az élet és az étel csak tavaszkor ér valamit, amikor az ember azt hiszi, hogy ő találta meg az első sóskát a kertben, amikor azt gondolja, hogy egyedül van a világon, akire rábízatott az élet végigélése.”

A tizennyolcévesek is eljutnak az író közelébe. Ahogy halmozódnak az egyszerű örömök és köznapi gondok, úgy válik mind érthetőbbé, hogy a Krúdy Gyula terített asztalánál ülők minden harapás étellel, minden korty itallal elmúlt életük hordalékát is szájukhoz emelik, hogy a halálra ítélt hírlapírónak csonthúst kell ennie kiskocsmában, ha nem akar hűtlenné válni önmagához (s nem pezsgőznie az ágyban, ahogyan a televízióban tette, az író akarata ellenére).

A védett élet szorításában, álmatlan éjszakák töprengése nélkül meddig követhető Szindbád kósza álmaiban?

Alig két évtizednyi élet rövid a csalódásokra földi és égi mítoszokban, és a csalódók megértésére. A minduntalan felbukkanó glóriás társaság, József, András és a többiek csak a naptárt igazgatják, nem védi meg Nepomuki a lábai mellől folyóba ugró megcsúfolt leányt.

Megérti-e a fiatal, hogy az ezredes – egy hanyatló társadalom jellegzetes alakja – hazugul élt, életéhez illően méltatlan ügyért hal meg, s bár az író szánja őt, meg nem mentheti. A nekigyürkőzés nélküli együttérzés abból a felismerésből is fakad, hogy osztálya pusztulása feltartóztathatatlan. Szeretet és tisztánlátás nem zárják ki egymást.

„Talán azért volt oly szomorú olykor a Nyírség, mintha már nem is nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák sírdombját és tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmúlását jósolta.”

A tevékeny és céltudatos fiatal ámulva kapja fel a fejét a leleplező fájdalmas, néhol kegyetlen őszinteségre – távol van tőle az a világ, és lép közelebb a tétlenség poétájához, ahogy egy kis húsz éven aluli nevezte apámat, a fűvön heverészve, egy bükki kiránduláson a felhőket számlálgatva. A szerelem költője inkább. Nők és férfiak végtelen forgásban keringenek egymás körül, dantei kép, bűnük a szerelmeskedés vágya, büntetésük, hogy hazudnak, de be nem csaphatják egymást. „Szent László vagyok – sóhajtotta a hiú Szindbád -, ennél szebbet nem mondhatott nekem ma délután.”

Évekig nem jutott el az olvasókhoz apám. 1956 tavaszán jelent meg újra, s ugyanazon év június első vasárnapján, életemben először én is a jutalmazott pedagógusok között voltam. Azóta többször beszélgettem irodalmat szerető fiatallal apám műveiről, életéről –, a fűvön félkönyökre támaszkodva tücsök után kutattunk, hadd faggassuk ki, emlékszik-e még a sóvárgásra: „Költő szeretnék lenni Pesten.” Elindulni az úton, hol nem pihent meg soha.

„A költők, akiknek nincs díszmagyarjuk és rajta fénylő karneol-gombok, sokszor tán nadrágjuk sincs. Istennek árva gyermekei, útlevéllel vannak felszerelve, mely a szavak tartományába megnyitja az utat. Lengő szívvel és a hazatérő gazda fedetlen homlokát fürösztő széllel mennek ők a zengő fák alatt, amelyeken a színes tollazatú kajdácsok laknak..

Tanúja lehettem, miként megy elébe az írónak a fiatalember, miközben saját friss és gazdag álmait szövögeti.

KRÚDY MÁRIA

(Alföld, 1965/11. /november/ 85. p.)