KRÚDY PÁL

EPIZÓDOK KRÚDY GYULA ÉLETÉBŐL

Krúdy Gyula onokatestvérem tudtommal nem Szatmárnémetiben, hanem Nyíregyházán született, 1878 augusztusában, s így közöttünk 2 hónapi korkülönbség volt. Édesapja Nyíregyházán lakott, hol vármegyei tisztifőügyész és igen keresett ügyvéd, kiváló kriminalista volt. Édesanyja Radics Mária megélte még fia halálát is, s a temetésen ott volt.

Atyja azt akarta, hogy Gyula elvégezve a jogot, megszerzi az ügyvédi diplo­mát, s mivel ő már beteges ember lévén, átveszi az igen jól jövedelmező ügyvédi irodát, s vezeti tovább.

Nem tett ellenvetést az édesapjának, de amikor a maturai bizonyítványát kéz­hez kapta, eljött Losoncra hozzánk, és a vakáció nagy részét nálunk töltötte, mert igen jól érezte magát népes családi körünkben, s igen élvezte a családi házizeneka­runkat, mert lévén 7 testvér, s valamennyi muzsikusok, kedélyes estéket rendez­tünk a szórakoztatására. Mindig említette, hogy nehezen távozik családi körünkből, mert elsősorban látja, hogy milyen szeretettel vagyunk egymás iránt, s ebből a szeretetből neki is oroszlánrész jutott.

Eltávozása előtt Édesatyám megkérdezte, hogy milyen pályát választott magá­nak, akkor mondta: „Édesapám ügyvédnek szánt, de ezt a piszkos pályát nem vagyok hajlandó vállalni, hanem író és újságíró leszek, mert hiszen a gimnáziumban is már IV-ik osztályos koromtól iskolai lapot szerkesztettem, s az igen kapós volt s némi jövedelmet is hozott nekem.” Tőlünk egyenesen Budapestre megy és ott megkezdi a komoly munkát.

Édesapám ajánlotta neki az ügyvédi pályát, mert mondván, ez biztos egzisz­tenciát biztosít, míg az írói pálya nagyon rögös utakon vezet, s míg befut, vagyis elismert íróvá válik, addig sok nélkülözésnek lesz kitéve.

Válasza az volt: El vagyok rá készülve, s ha még nélkülöznöm is kell, kitartok elhatározásom mellett. Így is történt, s mint köztudomású dolog, sok nélkülözésen ment keresztül amíg elismerték.

Családunkkal Pestre történt eltávozása után csak levélben tartottuk fenn a kapcsolatot, de sajnos ezek a levelek megsemmisültek az utóbbi világháború alatt, pedig nagyon sok érdekes dologról számolt be az életfolyását illetően, s több ízben beismerte, hogy Édesapámnak igaza volt, de mindennek dacára kitart korábbi el­határozása mellett.

Amint azután az élet forgatagába belekerült, a levélben való érintkezés is meg­ritkult, s végre megszakadt teljesen.

Én, aki Losoncon laktam állandóan, felkerestem őt, ha Pestre mentem, s vagy az „Erdélyi borozóban”, vagy a „Fészek Klubban” találtam reá.

Érdekes volt egy alkalommal amint az „Erdélyi borozóban” nyomára bukkan­tam, ahol az egyik sarokban láttam meg egy asztalnál egyedül ülni, ahol belemé­lyedve egy tárca megírásával volt elfoglalva, s annyira bele volt mélyedve az írásba, hogy amint én megálltam az asztalnál, fel sem nézett. Erre én szó nélkül leültem az asztalához, erre a jelenetre feltekintett, s örömmel üdvözöltük egymást, és ő még bocsánatot is kért, hogy olyan nagyon belemélyedt az írásba, hogy nem vette észre azt sem, hogy mi történik körülötte. Megnyugtattam, hogy én azt nem veszem zokon, mert ha az ember egy komoly munkával van elfoglalva, nem törődik azzal, hogy kik motoszkálnak az asztala mellett.

Bevártam türelmesen, amíg két plakát hátára megírta és befejezte a tárcát, amelynek megtörténte után szólt a pincérnek, hogy hívja be a hordárját, hogy az írást beküldhesse a „Pesti Hírlap” szerkesztőségének, mert mondván, hogy pénze fogytán van, s ez a 40 korona, amennyit kapni szoktam tárcáimért, egy-két napra elég lesz. s ha elfogy a dohány, írunk egy másik tárcát, s tengetjük az életünket tovább.

A hordár bejött, s csak a papírt adta oda neki, de egy szót sem szólt neki. Én csodálkoztam a tapasztaltak felett, mire ő azt mondta: mit menjek bele az ismét­lésekbe, ez az ember már úgyis tudja, hogy miről van szó, és sietni fog elintézni a dolgot, mert azért a dukanciája 5 korona.

Úgy is történt, egy órán belül visszaérkezett a hordár, leolvasta Gyulának a 35 koronát, míg az 5 koronát szó nélkül levonta és zsebre vágta, és azt kérdezte, hogy másnapra melyik laphoz kell mennie? ...

Gyula öccse János, aki Nyíregyházán sikeresen végezte be a tanulmányait, édesapjától kapott jutalmul 100 koronát, hogy azzal utazzon fel Pestre, és láto­gassa meg bátyját, „aki majd gondoskodni fog a szórakozásodról, megösmered Pestet, mert úgyis hosszabb időt kell ott töltened, mint joghallgatónak”. Jancsi örömmel vette tudomásul ezt az atyai tanácsot, és a legközelebbi vonattal útnak is indult Pestre.

Néhány osztálytársa is vele tartott, s amint Budapestre megérkeztek, körül­néztek a város különféle mulatóhelyein, és annyira belemerültek a szórakozásba, hogy Jancsi reggel mérleget készített, és sajnálattal konstatálta, hogy 8—10 koro­nája maradt csak, ezzel az összeggel pedig nem messzire jut. Elhatározta, hogy Gyula bátyját valahol felkeresi, s megkéri, hogy nehéz pénzügyi helyzetére való tekintettel segítse ki zavarából, mert még a hazautazáshoz szükséges összeg felett sem rendelkezik.

Az elgondolást tett követte, és útnak indult a bátyja felkutatására. Több he­lyen kereste, de nem talált rá sehol a megadott címeken. Már délfelé járt az idő és éhes is volt, de a még meglevő néhány koronát tartogatta, számítva arra, hogy esetleg bátyját nem tudja felkutatni, s akkor még lehetősége lesz arra, hogy harma­dik osztályú személyvonati jeggyel haza utazhat.

Amint így morfondírozott, eszébe jutott egy hírlapi közlemény, amelyet még odahaza olvasott, hogy a nagy író az „Erdélyi borozóban” szokott étkezni író­társaival. Azonnal egy poszton álló rendőrhöz fordult felvilágosítás végett, hogy az „Erdélyi borozót” hol találja meg? A rendőr készséggel megmagyarázta neki az utcát és az útirányt. Ennek megtörténte után sietett a megjelölt helyre eljutni még idejében, hogy ott találja bátyját. Sikerült eljutnia a borozóba, s amint a helyi­ségbe ért, azonnal érdeklődött a pincértől, hogy bátyja ott van-e ? A pincér odave­zette az asztalhoz, ahol Krúdy Gyula éppen az ebédjét fogyasztotta. Meglepődött Gyula, amint az öccsét váratlanul maga előtt látta, s kölcsönös üdvözlés után kérdezte Jancsitól, hogy éhes-e? A válasz az volt, hogy előző nap ebédtől nem evett.

Leültette és egy jó ebéddel megvendégelte öccsét, aki farkas étvággyal vágta be az eléje rakott ételeket. Az ebéd befejezte után azt kérdezte Jancsitól, hogy van-e pénze? ... Jancsi bánatosan bevallotta, hogy 100 koronának a nyakára hágott. Gyula mosolygott a fővárosban járatlan öccsén, és azt mondta: no nem baj, adok én neked egy kis aprópénzt, hogy azzal kimulathatod magadat, lakásról nem kell gondoskodnod, mert nálam kapsz jó szállást. Kosztot nem biztosíthatok, mert ház­tartást nem vezetek. No de most egy kis türelmet kérek, mert írok egy tárcát és azt felviszed a „Pesti Hírlap” szerkesztőjének, s ott kapsz 40 koronát érte, s remélem az egy-két napra elég lesz neked.

Jancsi örömmel vette tudomásul, hogy anyagi zavarából kisegíti, s csendesen ült és várt, amíg Gyula a tárcát egy plakát hátára megírta, s amint kész volt, kellő útbaigazítással menesztette Jancsit a Pesti Hírlap szerkesztőjéhez.

Loholva ment Jancsi a megadott helyre és ott egyenesen a főszerkesztőt keres­te, ahol bebocsátást nyert, de elfeledkezett bemutatkozni. A szerkesztő, amint átvette a tárcát, nézegette Jancsit és csodálkozott azon, hogy a kéziratot nem a megszokott hordár hozta, hanem egy idegen.

Figyelte a legényt, és látta, hogy az író és a küldönc között nagy hasonlatos­ság van, megkérdezte, hogy ki neki az író? ... Jancsi azt mondta, hogy az édes bátyja. Erre a főszerkesztő székkel kínálta meg Jancsit és kikérdezte töviről-hegyire, hogy miért jött Pestre ? ... Jancsi töredelmesen elmondta esetét, és hogy a pénze fogytán lévén a bátyjához fordult, hogy segítse ki zavarából.

Mosolygott a főszerkesztő az őszinte vallomáson, és egy utalványt nyomott a kezébe, mondván, hogy a pénztárba menjen, ott kifizetik, és kedvesen kezet nyúj­tott Jancsinak és további jómulatást kívánt neki.

Jancsi jelentkezett a pénztárnál, ahol meglepetésére nem 40 koronát, hanem 100 koronát fizettek ki neki. A pénz felvétele után boldogan ment vissza bátyjához és elmondta az esetet és a 100 koronát letette az asztalra. Természetesen Gyula visszaadta neki, és azt mondta, hogy úgy oszd be a pénzed, hogy haza utazásodra is maradjon vasúti költséged. Ha azonban baleset érne, úgy még kisegítelek egy tárcával... Boldogan ment Jancsi a barátai felkutatására, és még pár napi szórakozás után hazautazott.

Mint joghallgató eredményesen vizsgázott, a jog- és államtudományi doktorá­tust megszerezte, és elhelyezkedett a kincstári jogügyi-igazgatóságnál, ahol az ügyészségig jutott, de az 1914-os háborúban mint hadnagy bevonult, ahol fej lövést kapott, amely azonnali halálát okozta.

Egy kellemetlen afférja is volt Krúdy Gyulának báró Jeszenczky huszárszáza­dossal. Ugyanis Krúdy mindennap a délelőtti órákban az „Erdélyi borozóban” tartóz­kodott, s ebéd után ment át a Fészek Klubba.

Egy nap amidőn éppen az ebédhez készült, egy ittas huszárkapitány lépett be az étterembe, és egyenesen az asztalához lépett ezen szavakkal: hát te, te zsidó-firkász mit keresel itt, jobban tennéd, hogyha hirtelen eltűnnél, amíg én ki nem kergetlek innét! Krúdy e szavakra nem is válaszolt, csupán végignézte a köteke­dőt és nekilátott ebédje elfogyasztásához. Erre a kapitány odábbment az asztalok között, s kisvártatva visszatért, és újból hangsúlyozottan kijelentette, hogy azonnal távozzon a teremből. Krúdy nem válaszolt a felszólításra, hanem az ebédjét el­fogyasztva szólította a pincért, mert fizetni és távozni akart, ki akarta kerülni a súlyosnak ígérkező incidenst. Erre a kapitány felrántotta a kardját tokkal együtt, és azzal lesöpörte az asztalán levő teljes felszerelést és kardot akart húzni, való­színű azért, hogy azzal Krúdyra támadjon, esetleg összekaszabolja, mert nem volt józan állapotban.

Látta Krúdy, hogy ez már több a kettőnél, felugrott, és a kardot kikapta a tiszt kezéből, azután a kapitányt egy csapásra földhöz vágta és a saját kardjával úgy elverte, hogy bizonyos helyen a nadrág is kiszakadt, azután a kardot görbére összehajtva a kapitánnyal együtt kidobta az utcára.

Természetesen az ilyen súlyos affért az akkori szokás szerint csakis párbajjal lehetett befejezni, mégpedig súlyos feltételek mellett; nehéz lovassági kardokkal, szúrással, bandázs nélkül, a teljes végkimerülésig.

A párbajban a kitűnő vívó, herkulesi termetű Krúdy alaposan összevagdosta a szájhősködő huszárkapitányt, úgyhogy 3 hétig kórházi ápolás alá került.

Pár hónappal később Krúdy Gyula egy operai díszelőadásra ment, s amidőn a fogadójába ért, hátulról egy hatalmas ütést érzett, és amint visszafordult, éppen akkor akarta megismételni kardjával a vágást, de Krúdy ügyesebb volt és elkapta a kezét és kivette belőle a kardot, de vissza nem adta, hanem magával vitte egyene­sen a hadtestparancsnokságra és előadta az esetet és bizonyságul bemutatta a cilinderét is, amelyre rávágott hátulról a kapitány, s csak annak köszönhette az életét, hogy a kalap ellenállott a vágásnak, s félig volt bevágva.

Felvették a panaszt, a kapitányt becsületbíróság elé állították, ahol úgy dön­töttek, hogy tiszti rangot nem viselhet az olyan ember, aki fegyvertelen egyénre támad „orozva”, s azért lefokozták, és a hadsereg kötelékéből azonnal elbocsátottak.

Ez már igen régen történt, s annak idején nagy port vert fel, és Krúdynak a tekintélyét nagyban növelte az, hogy herkulesi erejének tudatában annyira tudta türtőztetni magát, hogy nem tekerte ki a nyakát az éretlen, szájhősködő ficsúrnak.

(Gyűjtötte: Sándor Rudolf)

 

(A Petőfi Irodalmi Múzeum évkönyve. 1960-61.

Bp. 1961, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat. 145-148. p.)