Apámról

 

Amikor Krúdy sugárzó fiatalon, tele életkedvvel, reménnyel, „mint a Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval” a fővárosba érkezett, „Pest még tom­boló ifjúkorát élte.” A város a mille­neumi ünnepségek lázában égett, moz­gott, mintha egyszerre akarná pótolni mindazt, amit eddig elmulasztott. Vál­lalkozások, üzletek, szórakozóhelyek garmadái gombamódra szaporodtak. Akkoriban épült fel óriási területen az Ősbudavár című városligeti mulató is, – ­Krúdy egyik kedvelt szórakozóhelye. Itt törökös épületek, pavilonok, mecsetfor­májú deszkaalkotmányok, minaretek parodizálták az egykori törökvilágbeli Budát. – A mecsetben francia bort ittak, s énekesek, táncosnők, fakírok produkálták magukat. Lépten-nyomon felhangzott a nápolyi olasz zenekar jam­bója:

Jambó, jambó, jam funikula
Funikuli, funikula...

Nagy sikere volt a párizsi sanzonet­teknek, amerikai bohócoknak, orosz táncosoknak, néger artistáknak. (Idáig Bécs látta el Budapestet, a maga osztrákos szórakozásaival, Kék Macská­jával, s a bécsi Ronacher mulatót után­zó Somossy orfeumával. Bécsből jött, ami a szórakozást jelentette: az éne­kesnő, a sör, a dal.)

*

Az író a Józsefvárosban üt tanyát, az újságírók, művészek, bohémek akkor oly kedvelt városrészében. Nemeskéry Kiss József, Kis Gyula, Sághy Ferenc, a Bu­dapesti Hírlap munkatársai, Kürthy József színinövendék, Ábrányi Emil író, egy sereg fiatal piktor, szobrász és nem utolsó sorban Cholnoky Viktor, a Pesti Napló korrektora lakik szomszédságában.

„...egy-két évig a Józsefvárosban csavarogtam, koplaltam, rongyoskodtam, mert atyám ezt a módszert vélte leg­jobbnak arra nézve, hogy a szülői ház­hoz visszatérjek. Persze nem mentem” – jegyzi fel Krúdy ezekről az időkről.

Egy napon Pestre érkezik aggódó édesapja, aki a Práter utca egyik kopott udvari szobácskájában talál rá fiára. Hosszas beszélgetés után a fiú engedel­mességet ígér, s apja beíratja az egye­tem jogi fakultására. Megveszi a szük­séges tankönyveket, ruhákat csináltat fiának és a Fhg. Sándor utcában, teljes ellátással hónapos szobát bérel számára, melynek néhány hónapi lakbérét előre kifizeti. Amikor azonban újból a fővá­rosba jön, nyughatatlan fiát már nem találja ott. Az egyetemen színét sem lát­ták. Máshol töltötte napjait.

*

Író társaival és a józsefvárosi kocs­mákkal barátkozik Krúdy. Főként a bolgár Ivkoffhoz és a kövér Li­getihez jár.

A jóravaló, fekete szakállú Ivkoff bor­mérő kocsmája két szobából állt. Látogatói a szomszédos, környékbeli urasági cselédek, kocsisok, s elesett, elszeren­csétlenedett írókból tevődtek össze. Ez utóbbiak megvetőleg, kézlegyintéssel gondoltak arra, hogy valahol a városban irodalmi társaságok, irodalmi sikerek és írói megtiszteltetések is lehetségesek. A törzsvendégek két legkiemelkedőbb tagja: Gáspár Imre és Benedek Aladár volt. Gáspárt itt hozta össze a sors Debrecen után Krúdyval. Gili Balázs már korántsem olyan választékos megjele­nésű, mint egykor. Az elhízott, plébános külsejű, vastagszemüveges, bagolyképű férfiú szorgalmas, tehetséges munkatár­sa a Nemzeti Hírlap, Bolond Istók, Ma­gyar Szemle, Magyar Állam című lapok­nak. Vezércikktől kezdve, franciás ízű tárcákat, németesen szentimentális verseket, maró szatírákat, pattogó élce­ket, érdekes híreket ír. Pénze azonban itt sincs – sokba kerülnek barátai. Furcsa, betegeshajlamú emberek gyűl­tek köréje, akik ettek-ittak kontójára: a zömök, karvalyképű Dolinay Gyula, a Hasznos Mulattató szerkesztője, a sző­ke, vérmes arcú Szemnecz Emil s a töb­biek. Olykor megjelenik a gigerlis gr. Vay Sarolta írónő, aki nadrágban jár, szivarozik, s naiv vidéki kisasszonyoknak udvarol. Itt található a mosakodni nem szerető, tintás körmét rágó, cilinderes, papi reverendát viselő Simli Mariska költőnő is. Egyetlen rokonszenves, közös tulajdonsága van valamennyiüknek: na­gyon szeretik az irodalmat.

Krúdy az egészséges emberek viszoly­gásával, de az író érdeklődésével figyeli őket, hisz regényhősök ők a javából.

*

1901 telén az író a Szepességbe utazott. Szánon ment a poprádfelkai állo­mástól, mert hiszen vasút még mindig nem járt. Gyermekkort idéző, romantikus volt ez az utazás, a behava­zott falvakon keresztül, míg egy helyen, valahol Késmárk és Szepesbéla között – ­metszetbe illő ódon, franciafedelű, zöld­zsalugáteres, salétromos falú, egyeme­letes kastélyra bukkant. Úgy megtetszett neki a ház, hogy kíváncsi lett belsejére is. Mikor bement, egy mókusfürge, térdnadrágos öregúr fogadta, Czóbel Minka szabolcsi költőnő bátyja. Krúdy gyönyörködve nézte meg a bolthajtásos lépcsőre vezető folyosót, melynek egy­kor fehér fala mindenféle gigantikus festménnyel volt telepingálva. Sebtében odavetett óriási fenyőfák, két embernyi nagyságú alakok, tájképek. Krúdy a ké­pek varázsa alá kerülve figyelmesen nézelődött, amikor megszólalt az öregúr: unokaöcsém, Mednyánszky László ifjú­kori tanulmányai. A barátságos nappa­liban, a kandalló pattogó tüze mellett mesélgetni kezdett. Elmondta, hogy ebből a kastélyból lopta el gyermekkorá­ban egy cigánykaraván Mednyánszky Lászlót, aki évekig bolyongott velük, s csodás véletlen folytán került újból haza. Akkor azonban már szenvedélyesen megszerette a vándoréletet, a csavargó­kat, elesetteket. Szét is osztotta közöt­tük mindenét a nagy festőművész, aki olyan rongyos ruhákban járt, hogy műárusa nem egyszer csapta össze a kezét ijedtében, amikor meglátta. Az álmodozó festőt szívtelenül kiuzsorázták a pártfogói. Krúdy, amikor tovább vitte útja, arra az öreg indiai lámára gondolt, aki megtanított csavarogni egy kisfiút, s akiről Kim címmel regényt írt Rudyard Kipling.

*

1915 telén a Magyar Színházbam játs­szák a Lion Leát, Bródy Sándor darabját. Bródy jövedelméből elküldi fiát, a gyenge tüdejű Hunyadi Sándort a Tátrába; ahogy ezt ő később könyvében, a Családi albumban megírja. Szindbád, aki igen szerette a Tátrát, a Bródy-fiúkat és pénzt is tudott szerezni az utazáshoz, elhatározta, hogy elkíséri Sándorkát. Hálókocsival mentek, s ami­kor éjféltájban lefeküdtek, Szindbád mosolyogva jegyezte meg, hogy furcsán érzi magát, mert gyerekkora óta lehető­leg nem feküdt le hajnal előtt. (Kivéve azokat az időszakokat, amikor csak azért tért korán nyugovóra, hogy haj­nalban kelhessen fel dolgozni.) Reggel érkeztek Poprádfelkára. Ott kellett volna átszállni a tátrai villamosra Ótátrafüred felé. Még egy óra volt az indulásig. Beültek sörözni a restibe. – Napos reggel lévén a pályudvarról tisztán lát­szott a Magas-Tátra kéklő hegygerince.

Szindbád jól ismerte a csúcsokat: az a Jégvölgyi-, az a Szalóki-, az a Gerlach­falvi-, az a Lomnici-csúcs, magyarázta. Azután vágyakozva így szólt: és arra van Késmárk. A kedves Késmárk, s benne a Frejer, a híres jóború, jó ételű, tiszta fogadó, ódon szobáival, tágas udvarával és kocsiszínével. Hamarosan közölte is ifjú útitársával, hogy ő először oda akar menni. A Grand Hotel nem fut el, állapította meg kissé gúnyosan, dörmögő basszusán. Sándorka mit tehetett, meg­adta magát. Kocsit béreltek, s csodás havas fenyveseken keresztül Késmárkra érkeztek. A fogadóban éppen villásreg­geliztek. Ők zóna-székelygulyást, sört és ringlit rendeltek. Szindbád igen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartóz­kodásnak. Már abban is szakértelmet árult el, ahogy rendelt. (A sört, sernek ejtette, igen szerette, s azt tartotta, hogy aki a sert szereti, egészséges em­ber.) Lassan, kortyolgatva, ízlelgetve ivott, soha egy csepett el nem csöppen­tett. A poharat gyengéden tette le az asztalra. (A kártyát is ilyen finoman, hangtalanul keverte.) Miközben sóskiflit ropogtattak, megismerkedtek a fogadós­sal, a kövér fogadósnővel. Szindbád bókot mondott a pincérlánynak, s meg kérdezte, hogy mi lesz ebédre ? Mikor megtudta, hogy csonthús, kijelentette, hogy azt megvárják. Ebédig nézelődött, figyelte az embereket, a fogadó életét. Tudta és elmondta, hogy a békésen sö­rözők közül ki kicsoda? Melyik a tanító, a kereskedő és kik a városi hivatalno­kok. Óriási, meleg, reszkető csonthúst, velőt és pirított kenyeret szolgált fel a pincérlány, aki lángvörös lett, ahány­szor Szindbád kért tőle valamit. – Elmúlt a dél, az álmosító délután, majd este lett, de Szindbád nem mozdult. Sándorka könyörgésre fogta, menjenek már tovább. Ő azonban rászólt: hallgass! Nem hallod, milyen szépen zümmögnek a legyek az ablaküvegen?

KRÚDY ZSUZSA

 

(A Hét Bratislava-Pozsony), 1958/42. /október 19./ 16. p.)