KRÚDY ZSUZSA
Krúdy Gyula 13 esztendős kora óta írt rendszeresen, s az
ország legkülönbözőbb lapjai hozták írásait. A 16 éves ifjú ennek köszönhette
Gáspár Imre költő és szerkesztő levelét: „Legyen szíves fordulópostával
felelni a következő kérdésemre: Hajlandó-e Ön okt. hótól a Debreceni
Ellenőrhöz
belépni? ... Érzéke van látom a kiszínezett report,
aktualitások iránt, mik journalisztika pályára
predesztinálják...” Ő válasz gyanánt Debrecenbe szökik, belép a laphoz, ahol az
ország legfiatalabb riportere és színikritikusa lesz. Gyorsan beilleszkedik a
szerkesztőség munkájába, jól érzi ott magát, s csak az apai szigornak engedve
tér haza Nyíregyházára - leérettségizni.
Az 1957 óta megjelenő válogatott munkái sorozatában jelent
meg a Komédia c.
kötete, mely színműveit, s színházi vonatkozású írásainak egy részét
tartalmazza, keletkezésük sorrendjében.
A Kárpáti kalandban Szindbád-történetet
dramatizál, s mint annyiszor, visszaálmodja kisdiák korának színhelyét, a
Felvidéket. A darabot 1912-ben írta és az Új Színpadon
mutatták be. Az Aréna és Dembinszky utca sarkán levő irodalmi
színház vezetői: Bárdos Artúr és Révész Béla voltak. (Az előbbi rendezte
valamennyi darabjukat, az utóbbi - Ady legszűkebb társaságának volt tagja,
Krúdy jó embere.)
Az arany meg az asszony 1913-ban íródott, de
csak 1918 októberében mutatták be a mai Blaha Lujza
téren levő Apolló Kabaréban.
Ez talán Krúdy legsikerültebb színműve. A XV. században
játszódik, Lőcsén. Az egyik főszerepet Beregi Oszkár alakította. Krúdy így írt
róla: „Nem tudom eléggé megköszönni a nagy művésznek komoly és mindenképpen
nagyszerű elhatározásait a játék körül. Varázsló volt, aki holtat támasztott
fel sírjából. Azóta mindig hallom királyi koronázások harsonáiból való
hangját, ha a kis színjáték eszembe jut. Hitet és szeretetet, bizakodást és
sok-sok galamb módjára röpködő tervezést köszönhetek Beregi Oszkárnak.”
A 86 esztendős Beregi Oszkár egy Amerikából küldött
levelében így emlékezik vissza: „A kedves és - ha férfiemberre el lehet mondani
- bájos Krúdy Gyula kb. egykorú volt velem. Ő is, én is a Millennium évében
kezdtünk Budapesten dolgozni. Ő író lett, én színész az akkor megnyílt
Vígszínházban. Húszévesek voltunk. Teli munkavággyal és a munkában talált
gyönyörűségekkel. Mikor pedig az a megtiszteltetés ért, hogy a Nemzeti
színházi nagy tragédiák eljátszása után, még az Apolló-kabaréban éjjeli
előadásokon Krúdy remek ékszer írásművében is szerepelhettem, teljes volt a
boldogságom.”
Beregi a zsoldoslovagot
alakította, aki a szerelem helyett a pénzt választotta.
Az arany meg az asszonyt, Kenessey
Jenő jól sikerült zenéjével, 1943 májusában hozta színre az Operaház.
A Zoltánka
c. szomorújátékot 1913-ban írta Krúdy, s még ebben az évben bemutatta a Magyar
Színház. A színház 1897 októberében nyílt meg a Wesselényi út és
Izabella tér sarkán, s 1907- 1920 között Beöthy László vezette. Az a Beöthy
László, aki a 19 esztendős Krúdy első novelláskötetét lelkesen üdvözölte a
Budapesti Hírlap hasábjain, s ezért a biztatásért az író mindig hálásan
gondolt rá. A Zoltánka megírására is ő serkentette.
A Hét 1912. január 28-i számában megjelent Farsangi
éjszaka c. jelenet a Zoltánka nyitánya. Egész életében sokat és szeretettel
foglalkozott Petőfivel és családjával. Számos novellát írt Petőfi Zoltánról.
Érdeklődése irántuk korán felébredt. Ezért is költözött Pestre érkezésekor
hamarosan a józsefvárosi Zerge utcába, Szendrey
Júlia egykori szobájába.
„Az ábrándos Zerge utcába nem költöztem
más okból, mint csupán regényesség kedvéért, mintegy a halott Benedek Aladár,
de méginkább a régebben halott Szendrey
Júlia tiszteletére...”
– „Lakásadóm, az agg
nő, a hosszasodó őszi estéken: megemlékezett róla,
mint pontatlanul fizető lakójáról, aki mindig valamely szerkesztőségi szolgát
várt, akinek bizonyos írói honoráriumot kell hoznia lepecsételt kuvertában, megemlékezett róla mint betegeskedő hölgyről,
aki napjait részint ágyban fekve, részben a kanapén heverészve töltötte...”
Az előadás szereposztása parádés volt: Cs.
Aczél Ilona, Csortos Gyula és Törzs Jenő játszották a
főbb szerepeket. Csortos Gyula írja: „A Magyar
Színháznak jövő hete irodalmi esemény. Krúdy Gyula »Zoltánka«
című darabját játsszák. Kétszeresen nagy esemény. Először, mert témája annyira
érdekel bennünket, annyira közel van még hozzánk a benne szereplők emléke ... a
nagy halhatatlan költő-istennek, Petőfi Sándornak legendája, egyetlen
kihajtásának, Zoltánnak, a kis Sasfióknak darabi elhervadása ... csak egy olyan
magyar lelkű, művész erejű ős tehetség nyúlhat hozzá, írhat róla, mint Krúdy
Gyula... Elfogult vagyok vele szemben nagyon. Pedig alig beszéltem vele az
életben egy pár szót, de munkáit, az írásait ismerem és szeretem...”
A darab nem hozott sikert, az író azonban még bizakodott.
Egyik újság körkérdésére így válaszolt: „... a Zoltánka
című színdarab abszolút bukása minden más embernek örökre elvenné a kedvét a
színműírástól. Én azonban kontreminör vagyok. Azért
is írtam egy játékot, amelyre Tóth Imrével kötöttünk szerződést.” (Nem
ismerjük. K. Zs.)
A Vörös postakocsi c. drámája nem azonos
a hasonló című regényével, amely a legtöbb sikert hozta számára. Csak néhány
szereplője jó ismerősünk. Így Alvinczi Eduard
(Szemere Miklós), Rezeda Kázmér
(Krúdy egyik kedves álneve), Sylveszter,
a titnok (Erdélyi Gyula költő), őt különösen
kedvelte. „Erdélyi Gyula semmi más nem volt, mint író. Az irodalom keresztes
vitézei közül való, aki fanatikus rajongással szerette, kereste, küzdötte a maga Jeruzsálemét, az írást.”
Egy 1918-as tárcájában írja: „A sors véletlen útján
találkoztam Alvinczi Eduarddal, ennek a korszaknak egyik bálványával ...
barátsága révén többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások a
városban... Nagy iskola volt ez későbbi életemre. Ezt a korszakot írtam én meg A
vörös postakocsiban.
Figurákat, amelyeket sokan ismerünk, s érzéseket, amelyeket
mindnyájan tudunk... Ebből a regényből a nyáron színdarabot írtam, de amikor
készen volt a dráma - megbántam, megijedtem, visszavettem, mert sokkal többet
írtam bele a legbensőbb életről, mint amit színpadon ki lehet fejezni. De nem
dolgoztam hiába, mert valóban elmulattatott egy-egy régi kedves figura
megjelenése.”
A Nemzeti Színház akkori igazgatója, Ambrus Zoltán,
1918-ban kötött szerződést a darabra, melyet két esztendei huzakodás után
visszaadtak az írónak. A dráma egészen 1968-ig hevert kiadatlanul,
előadatlanul, amíg végül megjelent. A Vígszínház szakemberei figyeltek fel leghamarabb
a Vörös postakocsira
és műsorra is tűzték. Nem csalódtak benne. Sikert hozott.
Ady Endréről is sokat írt. 1926-ban, a Világ
húsvéti számában jelent meg Adyról szóló Három
Holló c. egyfelvonásosa.
Tudomásom szerint a színművet nem ajánlotta fel egyik színháznak sem.
Hátramaradt kéziratai között, több más töredék társaságában, befejezetlenül
találtam rá Az emigráns
és az Aranykéz-utcai szép napok
c. darabjaira, melyeket ezúttal publikálunk először.
(Alföld /Debrecen/, 1969/8. /augusztus/ 8-9. p.)