KRÚDY ZSUZSA

A drámaíró Krúdy

Krúdy Gyula 13 esztendős kora óta írt rendszeresen, s az ország legkülönbözőbb lapjai hozták írásait. A 16 éves ifjú ennek köszönhette Gáspár Imre költő és szerkesztő levelét: „Legyen szí­ves fordulópostával felelni a következő kérdésemre: Hajlandó-e Ön okt. hótól a Debreceni El­lenőrhöz belépni? ... Érzéke van látom a kiszínezett report, aktualitások iránt, mik journalisztika pályára predesztinálják...” Ő válasz gyanánt Debrecenbe szökik, belép a laphoz, ahol az ország legfiatalabb riportere és színikritikusa lesz. Gyorsan beilleszkedik a szerkesztőség munkájába, jól érzi ott magát, s csak az apai szigornak engedve tér haza Nyíregyházára - le­érettségizni.

Az 1957 óta megjelenő válogatott munkái sorozatában jelent meg a Komédia c. kötete, mely színműveit, s színházi vonatkozású írásainak egy részét tartalmazza, keletkezésük sorrendjében.

A Kárpáti kalandban Szindbád-történetet dramatizál, s mint annyiszor, visszaálmodja kisdiák korának színhelyét, a Felvidéket. A darabot 1912-ben írta és az Új Színpadon mutatták be. Az Aréna és Dembinszky utca sarkán levő irodalmi színház vezetői: Bárdos Artúr és Révész Béla voltak. (Az előbbi rendezte valamennyi darabjukat, az utóbbi - Ady legszűkebb társaságának volt tagja, Krúdy jó embere.)

Az arany meg az asszony 1913-ban íródott, de csak 1918 októberében mutatták be a mai Blaha Lujza téren levő Apolló Kabaréban. Ez talán Krúdy legsikerültebb színműve. A XV. században játszódik, Lőcsén. Az egyik főszerepet Beregi Oszkár alakította. Krúdy így írt róla: „Nem tudom eléggé megköszönni a nagy művésznek komoly és mindenképpen nagyszerű elhatározásait a já­ték körül. Varázsló volt, aki holtat támasztott fel sírjából. Azóta mindig hallom királyi koronázá­sok harsonáiból való hangját, ha a kis színjáték eszembe jut. Hitet és szeretetet, bizakodást és sok-sok galamb módjára röpködő tervezést köszönhetek Beregi Oszkárnak.”

A 86 esztendős Beregi Oszkár egy Amerikából küldött levelében így emlékezik vissza: „A ked­ves és - ha férfiemberre el lehet mondani - bájos Krúdy Gyula kb. egykorú volt velem. Ő is, én is a Millennium évében kezdtünk Budapesten dolgozni. Ő író lett, én színész az akkor meg­nyílt Vígszínházban. Húszévesek voltunk. Teli munkavággyal és a munkában talált gyönyörű­ségekkel. Mikor pedig az a megtiszteltetés ért, hogy a Nemzeti színházi nagy tragédiák elját­szása után, még az Apolló-kabaréban éjjeli előadásokon Krúdy remek ékszer írásművében is szerepelhettem, teljes volt a boldogságom.”

Beregi a zsoldoslovagot alakította, aki a szerelem helyett a pénzt választotta.

Az arany meg az asszonyt, Kenessey Jenő jól sikerült zenéjével, 1943 májusában hozta színre az Operaház.

A Zoltánka c. szomorújátékot 1913-ban írta Krúdy, s még ebben az évben bemutatta a Magyar Színház. A színház 1897 októberében nyílt meg a Wesselényi út és Izabella tér sarkán, s 1907- 1920 között Beöthy László vezette. Az a Beöthy László, aki a 19 esztendős Krúdy első novelláskötetét lelkesen üdvözölte a Budapesti Hírlap hasábjain, s ezért a biztatásért az író mindig hálá­san gondolt rá. A Zoltánka megírására is ő serkentette.

A Hét 1912. január 28-i számában megjelent Farsangi éjszaka c. jelenet a Zoltánka nyitánya. Egész életében sokat és szeretettel foglalkozott Petőfivel és családjával. Számos novellát írt Pe­tőfi Zoltánról. Érdeklődése irántuk korán felébredt. Ezért is költözött Pestre érkezésekor hamaro­san a józsefvárosi Zerge utcába, Szendrey Júlia egykori szobájába.

„Az ábrándos Zerge utcába nem költöztem más okból, mint csupán regényesség kedvéért, mint­egy a halott Benedek Aladár, de méginkább a régebben halott Szendrey Júlia tiszteletére...”

– „Lakásadóm, az agg nő, a hosszasodó őszi estéken: megemlékezett róla, mint pontatlanul fizető lakójáról, aki mindig valamely szerkesztőségi szolgát várt, akinek bizonyos írói honoráriu­mot kell hoznia lepecsételt kuvertában, megemlékezett róla mint betegeskedő hölgyről, aki nap­jait részint ágyban fekve, részben a kanapén heverészve töltötte...

Az előadás szereposztása parádés volt: Cs. Aczél Ilona, Csortos Gyula és Törzs Jenő játszották a főbb szerepeket. Csortos Gyula írja: „A Magyar Színháznak jövő hete irodalmi esemény. Krú­dy Gyula »Zoltánka« című darabját játsszák. Kétszeresen nagy esemény. Először, mert témája annyira érdekel bennünket, annyira közel van még hozzánk a benne szereplők emléke ... a nagy halhatatlan költő-istennek, Petőfi Sándornak legendája, egyetlen kihajtásának, Zoltánnak, a kis Sasfióknak darabi elhervadása ... csak egy olyan magyar lelkű, művész erejű ős tehetség nyúl­hat hozzá, írhat róla, mint Krúdy Gyula... Elfogult vagyok vele szemben nagyon. Pedig alig beszéltem vele az életben egy pár szót, de munkáit, az írásait ismerem és szeretem...

A darab nem hozott sikert, az író azonban még bizakodott. Egyik újság körkérdésére így vála­szolt: „... a Zoltánka című színdarab abszolút bukása minden más embernek örökre elvenné a kedvét a színműírástól. Én azonban kontreminör vagyok. Azért is írtam egy játékot, amelyre Tóth Imrével kötöttünk szerződést.” (Nem ismerjük. K. Zs.)

A Vörös postakocsi c. drámája nem azonos a hasonló című regényével, amely a legtöbb sikert hozta számára. Csak néhány szereplője jó ismerősünk. Így Alvinczi Eduard (Szemere Miklós), Rezeda Kázmér (Krúdy egyik kedves álneve), Sylveszter, a titnok (Erdélyi Gyula költő), őt kü­lönösen kedvelte. „Erdélyi Gyula semmi más nem volt, mint író. Az irodalom keresztes vitézei közül való, aki fanatikus rajongással szerette, kereste, küzdötte a maga Jeruzsálemét, az írást.”

Egy 1918-as tárcájában írja: „A sors véletlen útján találkoztam Alvinczi Eduarddal, ennek a korszaknak egyik bálványával ... barátsága révén többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások a városban... Nagy iskola volt ez későbbi életemre. Ezt a korszakot írtam én meg A vörös postakocsiban. Figurákat, amelyeket sokan ismerünk, s érzéseket, amelyeket mindnyá­jan tudunk... Ebből a regényből a nyáron színdarabot írtam, de amikor készen volt a dráma - megbántam, megijedtem, visszavettem, mert sokkal többet írtam bele a legbensőbb életről, mint amit színpadon ki lehet fejezni. De nem dolgoztam hiába, mert valóban elmulattatott egy-egy régi kedves figura megjelenése.”

A Nemzeti Színház akkori igazgatója, Ambrus Zoltán, 1918-ban kötött szerződést a darabra, melyet két esztendei huzakodás után visszaadtak az írónak. A dráma egészen 1968-ig hevert kiadatlanul, előadatlanul, amíg végül megjelent. A Vígszínház szakemberei figyeltek fel leg­hamarabb a Vörös postakocsira és műsorra is tűzték. Nem csalódtak benne. Sikert hozott.

Ady Endréről is sokat írt. 1926-ban, a Világ húsvéti számában jelent meg Adyról szóló Három Holló c. egyfelvonásosa. Tudomásom szerint a színművet nem ajánlotta fel egyik színháznak sem. Hátramaradt kéziratai között, több más töredék társaságában, befejezetlenül találtam rá Az emig­ráns és az Aranykéz-utcai szép napok c. darabjaira, melyeket ezúttal publikálunk először.

 

(Alföld /Debrecen/, 1969/8. /augusztus/ 8-9. p.)