|
|
|
Krúdy és
leánya, Zsuzsa. Csigó László
reprodukciója |
Krúdy
Zsuzsa
„Budapestről
az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a vén Duna partjain, és
tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek, őszidőben
Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon,
a vidékies csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda
muzsikája, az ősz és Buda egy anyától születtek...” —vallotta Krúdy, aki mint a legtöbb magyar író,
vidékről érkezett a fővárosba. 1896-ot írtunk.
Többféle
verzióban él, hogyan is került az ifjú újságíró Nagyváradról ide. Az egyik
szerint lapja tudósítónak küldte a millenniumi kiállításra, s ő nem ment többé
vissza. Ahogyan azonban ő írta, sokkal romantikusabb: „...a szerelem az itt
telelő Henry cirkusz táncosnője után itt sem hagyott megnyugodni. A cirkusz
után Pestre szöktem.”
A főváros
a millenniumi ünnepségek lázában mozgott; forrott minden. Mintha egyszerre
kellene pótolni mindazt, amit eddig elmulasztottak. Gyors iramban szaporodtak
az üzletek, vállalkozások, szórakozóhelyek. Szerették volna mielőbb utolérni
Bécset. A jövevény a századvégi, gázlámpás, lóvasútos,
gyér forgalmú, macskaköves, kisvárosi Pesten hamarosan otthon érezte magát.
Különösen a Józsefváros, a Ferencváros és a Belváros csendes mellékutcáiban,
földszintes házai között. Először a Józsefvárosban ütött tanyát, az újságírók,
művészek, bohémek akkor oly kedvelt városrészében. „...egykét évig a
Józsefvárosban csavarogtam, koplaltam, rongyoskodtam, mert atyám ezt a módszert
vélte a legjobbnak arra nézve, hogy a szülői házhoz visszatérjek. Persze nem
mentem.” Inkább szerény albérlőként húzódott meg a Gyöngytyúk, Főherczeg Sándor, Práter és Zerge utcákban. Ez utóbbiba, Szendrey Júlia egykori lakásába, iránta táplált
tiszteletből költözött, no meg Petőfi-rajongása miatt. ,,Megtelepedtem tehát
az udvari szobácskában, és a húszesztendős, romantikára nagyon is hajlamos
fiatalember várakozásával nézegettem a papírkárpitos falakat. Vajon, hogyan
alakul tovább bizonytalannak látszó életem e helyen, ahol minden női saru
koppanásáról azt véltem, hogy Szendrey Júlia jár-kel
a házban törökös, excentrikus papucsában!”
A józsefvárosi
kocsmákban főként írótársaival barátkozott. Leginkább a kövér Ligetihez és a
bolgár Ivkoffhoz járt. A jóravaló, fekete szakállú Ivkoff bormérője két szobából állott. Látogatói a
szomszédos urasági cselédekből, kocsisokból, s elesett, „elszerencsétlenedett”
írókból, költőkből tevődtek. Ezek megvetően, kézlegyintéssel könyvelték el,
hogy valahol a „városban” irodalmi társaságok, sikerek is lehetségesek. A
törzsvendégek két legkiemelkedőbb tagja: Benedek Aladár és Gáspár Imre költő,
aki debreceni szerkesztő korában felfedezője és első munkaadója volt a
gimnazista Krúdynak. Olykor megjelent Vay Sarolta
írónő, aki nadrágban járt, szivarozott és naiv vidéki kisasszonyoknak udvarolt.
Gyakori vendég a mosakodni nem szerető, tintás ujjú, cilinderes, papi reverendát
viselő Simli Mariska költőnő is. Itt ismerte meg Pongrátz
Béla és Erdélyi Gyula írókat. Pongrátz már többször
ült „királysértésért”, Erdélyi igen termékeny alkotó, „az irodalom keresztes
vitézei közül való...” Később Pongrátzról rajzolta a Vörös
postakocsi Bonifácz és Erdélyiről Szilveszter
titoknok alakját. Kedvelte a Veszprémből ideszármazott Cholnoky
fiúkat, Lászlót és Viktort. Viktorról, baráti elfogultságában azt írta, hogy
polihisztor, s korának egyik legnagyobb szelleme.
Ennek a
tarka-barka, furcsa, nem mindennapi társaságnak egyetlen igen rokonszenves
közös tulajdonsága volt: nagyon szerették az irodalmat. Krúdy számára pedig ez
volt, s ez maradt a legfontosabb egész életében.
Nagyanyja,
Radics Mária többszöri levélbeli unszolására felkereste nagybátyját, Radics
Pepit, aki cipész volt a Belvárosban. E találkozás igen jól sikerült. ,,Az
első látogatás után a Párizsi utcában maradtam, mert felejthetetlen utcája volt
ez a régi Pestnek, ha valaki közelebbről megismerte az itteni életet, akár csak
egy vargaszékről is." A dunántúli származású, kis termetű, kedves Pepi
bácsi öccsét esténként szívesen kalauzolta. Megismertette a környékbeli
fűzőkészítő és kalapos kisasszonyokkal is. Legkedvesebb helyük a Régi Zenélő
Óra volt. Óh, azok a zaftos virslik, frissen csapolt sörök, ropogós sóskiflik!
Pepitől
hallott először Podmaniczky Frigyesről, aki egész életében Budapest
világvárossá emelésén fáradozott. Neki, a Közmunka Tanács elnökének köszönhető
többek között az Andrássy út és az Opera létrehozása. Feladatát az is
nehezítette, hogy itt abban az időben még vadvizek, mocsarak ékeskedtek, valódi
betyárcsárdával, melyet jobb volt elkerülni. Ekkor kedvelte meg Podmaniczkyt.
Róla írt regénye, a Budapest vőlegénye, a közeljövőben lát majd
napvilágot.
Az ifjú
Krúdy vidáman, szertelenül vetette bele magát az élet kínálkozó örömeibe,
mulatságaiba, kalandjaiba — a józan nappal azonban a munkáé! Olyan aktívan,
elsöprő lendülettel indult harcba a sikerért, érvényesülésért, hogy a
szakmabeliek hamarosan felfigyeltek rá, s a lapokban sűrűn megjelenő írásaira. ,,Józsiás
úr ugyanis azon törekvő és fáradhatatlan írók közé tartozott, akik lehetőleg
mindennap szeretik nyomtatásban látni nevüket...” Azonban még igen-igen
sokat kellett dolgoznia, fáradnia, míg a 10-es években, s Szindbád
novellák és a Vörös postakocsi megjelenése után, országos hírű íróvá
válhatott. (Azóta kilencszer jelent meg a Vörös postakocsi magyarul, s
lefordították német, angol, szlovák és bolgár nyelvre.)
Ady és
Krúdy barátságának színtere főleg a Terézváros volt. Ők csak Pesten ismerkedtek
meg személyesen, bár mindketten Debrecenben és Nagyváradon kezdték újságírói
pályájukat, de néhány év eltolódással. Mindkettő jó megjelenésű, csinos,
divatosan öltöző, igen ápolt, tiszta férfi, kik a nőknél aratott nagy sikereiket
magától értetődőnek tartották, s kevés kivétellel nem nagyon törődtek vele.
Munkakedvük szinte kiapadhatatlan. Többnyire könnyen, törlés, javítás nélkül
írtak. Imádták hivatásukat, az élet örömeit, utálták a kiszolgáltatottságot,
helyezkedést. Ezt Krúdy így fogalmazta meg: „Mert jegyezd meg magadnak Ady
Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton akar
érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra...
Ezek a Kisztihandok, ezek a Csókolom a lábatok, ezek
a Legalázatosabb szolgája, méltóságos uramok — ezek
a két könyökkel járók... Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen.”
Krúdy
számos tárcát, s regényt írt a költőről, Ady Endre éjszakái címmel. Ady
pedig két verset ajánlott neki. Íme az egyik:
Öregszünk, öregszünk, öregszünk.
Most tán
állnánk meg, / Nem cél, nem pálya: / Ez a világ leghülyébb / Komédiája, / Jaj,
öregszünk, öregszünk. / Óh, voltak jók is / Erényben,
bűnben, / Kedves, jó kis asszonyok / Az életünkben, / De öregszünk, öregszünk, öregszünk.
Találkozásaikat, amelyek
ünnepszámba mentek, rendszerint Révész Béla készítette elő, szervezte meg.
Varázslatos, szuggesztív egyéniségük sokakat vonzott. Egyszerű kisemberekkel:
borbélyokkal, pincérekkel, trafikosokkal, portásokkal, kocsisokkal, rikkancsokkal
szívesen beszélgettek el jártukban, keltükben. Minden és mindenki érdekelte
őket.
Igazi
tanyájuk a Három Holló volt, de kedvelték az Erdélyi borozót (itt a gazda
nővére, Róza kitűnően főzött), a Müller kocsmát és a Nagymező utcai Télikert
mulatót is.
A hering-,
hagyma-, pörkölt-, s hordószagú Három Holló az egykori Andrássy úton, az Opera
mellett állott. A költő társasága érdekes emberekből verbuválódott. A már
említett Révész Béla újságírón kívül Zuboly (Bányai Elemér) hírlapíró és
múzeumi tisztviselő, a vörös Grajna (Greiner), aki, ha nem volt állás nélkül, közgazdasági
rovatot vezetett, Reinitz Béla muzsikus, az Ady
versek megzenésítője voltak a leghűségesebbek. Időnként megjelent látogatóba,
Ady kedvéért, a kocsmába nem járó Hatvany Lajos és Mikes Lajos. A társaság
szellemes, de igen csípős nyelvű. Jaj annak, aki itt terítékre került. A
legkevésbé a tehetségteleneknek és a költő ellenségeinek kegyelmeztek. A
bolthajtásos kocsmának volt egy deszkafallal, dohányszínű függönnyel
elrekesztett fülkéje, az „extra szoba”. Ady ide vonult be időnként verset írni.
A hű Révész a közelben vigyázott, hogy a költő háborítatlanul alkothasson.
Ady és
Krúdy szívesen időzött a körúti Meteor kávéházban is. Különösen abban az
időben, amikor maguk is a Meteor szálló lakói voltak. Éjfélig ideális csend
volt a kávéházban, csak később érkeztek meg a legkülönbözőbb mulatóhelyeken
fellépő táncosnők, kardnyelők, énekesnők, artisták, hogy megbeszéljék az elmúlt
este eseményeit.
Krúdy Braunhuber Gyula pincér kedvéért költözött át 1914-ben a
Meteorból az Astoriába, amikor az megpályázta és megkapta az ottani
főpincérséget. Igen kedvelte, becsülte ezt a derék, tisztaszívű, jó modorú,
lelkes, Angliában tanult fiatalembert, akit a Rezeda Kázmér szép életé-ben, Hubert néven örökített meg. B. Gyula
bácsi negyven évig őrizgette apámtól kapott apróságait. Így kerültek vissza
hozzám levelezőlapok, fényképek, pénzestárca,
csontlegyező és egy könyv, Puskin Anyeginje. Az Anyegin, melyet ő sokáig az
éjjeliszekrényén tartott, s Bibliaként forgatott.
Május
elseje a pestieket a Ligetben találta, ahol verkli mellett mulatott a nép. A
cirkuszból kivonultak a bohócok, törpék, majomemberek. A Gregoritsnál
vidáman ült társaságával Parányi István, a VI. kerületi adókivetőbizottság
elnöke, Kauser Jenővel, Bothmer
kapitánnyal, Blau Noldival.
(E nevezetes urakat a Boldogult úrfikoromban
című regényében láthatjuk majd viszont.) Víg élet folyt a Zöld vadásznál, a
Kéményseprőnél és a Druschkánál. Ez utóbbi, a
Víztorony mellett, főként a fiakeresek korcsmája
volt. Itt leghangosabb a dal; itt ropta a táncot a púpos Béla, Jónap Andor, Oroszlán Farkas, Stern Árpád, Spinner Manó, Baumgarten Manó, Rikárd
és Ottó. Hagyomány: hajnali birkózás, a friss füvön.
Krúdy
második otthona az Otthon (Írók és Újságírók köre). Ez az egyemeletes Dohány
utcai ház méltó volt nevéhez. Lehetett itt enni-inni, beszélgetni, kártyázni,
sőt nyugodtan dolgozni is. Szívesen járt a Régi Bécsi Serházba (itt a gazda
unokaöccse készítette a kiváló ételeket), az Üllői úti, zsindelytetős Régi
Arabs Szürkébe, a közeli Maratoni futóba, a Verbőczybe,
Keszeyhez, Bécs városához, s még ki győzné felsorolni
a ma már sajnos csak emlékké vált helyeket.
Az
őszirózsás forradalom után Krúdyt a fővárosi utca-elnevező bizottság vezetőjévé
nevezték ki. Ő rögtön munkához látott, a feladat kedvére való. Egyik
nyilatkozatában elmondta, hogy célja muzeális emlékek, hagyományok, történeti
kutatások alapján elnevezni az utcákat. Talán megbocsátják, fűzte hozzá: nagyon
szeretné, hogy régi, nagy költők, írók, művészek jussanak végre utcához.
Várospolitikai feladatra vállalkozott akkor is, amikor évekkel később beadványt
készített egy margitszigeti múzeum felállítására.
Egyik
legkedvesebb kocsmáját és kocsmárosát 1918-ban ismerte meg. Az esetet nekem a
pirospozsgás, nagybajuszú bormérő, Krausz Poldi bácsi
így mesélte el:
— Még alig
pár hete voltam a Mélypince gazdája, amikor hajnalfelé
arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, és úgy ahogy
voltam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő fényben egy gyönyörű szál
férfit és egy alacsonyabbat pillantottam meg. Egy barátom társaságában álltak
ott, aki megsúgta, hogy a magas Krúdy Gyula, az ezüstös fürtű pedig Bródy
Sándor. Amikor betessékeltem őket, Krúdy szelíden végig nézett rajtam és így
szólt Bródyhoz: Sándor, ide fogunk járni. Ez a Poldi
csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord madzaggal.
Állta is a
szavát, s mindvégig hű maradt Poldihoz és a négyszáz
éves Mélypincéhez, amely a Tabánban, a Görög és Fehérsas
utca sarkán húzódott meg, két szerény szobában. A kövér, pihegő cigány, Jóczó hegedűjén tisztán, cikornya nélkül csendültek fel a
régi, kedves dalok. Krúdy szívesen hallgatta, de a részeg danászást,
handabandázást, lármát utálta. „Családi asztal” feliratú törzshelyéhez
leülhetni kitüntetés számba ment, s csak engedélyével lehetett. Kedves társai:
Várkonyi Titusz, Herczeg Elemér, Kállay Pista, Hargittay
Pista, Ábrányi Kornél, Bródy Bandi és Kellér Bandi
újságírók voltak.
1931-ben
az alábbi sorokat jegyezte fel Poldi emlékkönyvébe: ,,Ezennel
bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély pincéhez címzett
vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.”
Poldi bácsi többedmagával hűségesen kijárt apám sírjához, minden év
május 12-én, halála napján...
A Tabánban
szívesen járt még a Vén Eperfába, a Három Hetesbe, a Köteles téri Jászaihoz, az
Aranykacsa utcai Dick nénihez. Ennek az eltűnt városrésznek a Zöld ász
és a Régi szélkakasok között című regényeiben állított emléket.
Az Astoria
után a Royal szálló, majd a Margitsziget következett, ahol 1918-tól 1930-ig élt
az író és családja. Születésem előtt néhány hónappal apám a IX., Ferenc krt.
24-be költözött anyámmal, hogy ha majd szükséges, közel legyenek a Bakáts téri klinikához. Vendéglátójuk, anyai nagyapám,
„Cifra János temetkezési vállalkozó” már közel 40 éve élt a Ferencvárosban, s
„mindenkivel” jó barátságban volt. Jószívvel
ismertette meg vejét a kerület lakóival, titkaival, utcáival, házaival. Az itt
töltött idők emlékére s születésem örömére alkotta az Asszonyságok díjá-t. Ez tehát
a Ferencváros regénye. Egyes részletei vádiratnak is beillenek:
„Élnivágyás,
meleg kacaj ... termékenység és nagy adag bujaság lappangott a pesti utcák
felett a gázlángok piros-sárga fényeiben. A nők fehérblúza úgy suhant be a
kapuk alatt, mint a hivogatás. A papucsos, mord,
borízű házmester szemhunyorgatva tartotta markát a
kígyó módjára sikló kék bankónak, hogy bármely ártatlan leánynak a ház lakói
közül csapdát állítson. Kipödört, festett bajszú, bikavörös
arcú ... remegő
lábszárú öreg urak suhantak vézna kis munkáslányok nyomában ... kis hervadt,
elnyúzott asszonyok rongyos, mocskos kölykeikkel sóvárogva álldogáltak a cukrosbolt kirakatánál. A női fülekben babiloni
kihívósággal fénylett, vakított a gyémánt. Szemét és drágakő, rongy és bíbor
hentergett a pesti utcán, hintájában királynő módjára ült a kokott, a
háztulajdonosnő...
Mikor már
nagyobb voltam, s akadt egy kis felesleges pénze, néha-néha elvitt magával
ebédelni. Leginkább a városligeti Gundelhoz és a
London sörözőbe. A mai Marx téren levő színes, kék, piros abroszú söntésben,
többnyire jobbra, a harmadik asztalhoz ültünk lel. Apu kedves ételét, főtt
marhahúst ebédelt, s nagy érdeklődéssel figyelte a Nyugatiról érkező
vidékieket.
Életének utolsó
három évében, 1930-tól 33-ig Óbudán, a Templom utca 15-ben éltünk. Súlyos
betegségek, nyomasztó anyagi helyzet, a megélhetésért, az életért folytatott
egyre nagyobb harcok jellemzik ezt az időszakot. Kétségbeesésében,
szomorúságában a munkában keresett vigaszt. Egyik akkori írásában olvashatjuk:
„A világ
képe egy vízcsöppben is obszerválható. Egy kis
házikóból úgy megláthatni az életet magasztosságaiban, mint egy toronyból:
tinta és papiros pedig elfér a legkisebb asztalkán is, hogy az erkölcsök megjavítása,
fiatalok okulása, öregek mulattatása céljából soha be nem fejezhető
élettörténeteket lehessen irogatni, akár csak ilyen
formában:
Tegnap
zivatar volt Óbudán, de mára kisütött megint a nap...”
(Budapest, 1973/5.
/május/ 20-21. p.)