IGAZ MAGYAR MESÉK ÍRÓJA
Ma 30 esztendeje halt meg Krúdy Gyula, a
hagy magyar író. Az évforduló alkalmából május 16-án, csütörtök este 6 órai
kezdettel a Juhász Gyula Művelődési Otthon nagytermében irodalmi estet rendez a
TIT, a városi Somogyi Könyvtár és a Juhász Gyula Művelődési Otthon könyvtára.
Az emlékünnepségen részt vesz Krúdy Zsuzsa, az író leánya. Az esten
közreműködnek az irodalmi színpad tagjai is. Az évforduló alkalmából a Somogyi
Könyvtárban és a Juhász Gyula Művelődési Otthonban az író műveiből
könyvkiállítás nyílik.
Az alábbiakban Krúdy Zsuzsának, az író lányának
lapunk számára írt megemlékező írását közöljük.
1925 áprilisában a kormány betiltotta a
liberális, ellenzéki szellemű Szeged című lapot. Miért? A büntetés
okai között szerepelt az itt megjelent József Attila »Tiszta szívvel«
költeménye is... A következő hónapban, május 17-én azonban feltámadt az újság Délmagyarország néven. Nagy győzelem volt ez,
meg kellett ünnepelni! A szegediek meghívtak tehát néhány újságíró kollegát.
Így érkezett meg júniusban Krúdy Gyula több baloldali lap képviselőjével
együtt a városba.
Az író szívesen tett eleget a meghívásnak.
A díszebéden többek közt Móra Ferenccel és Juhász Gyulával találkozott.
Az asztalnál az utóbbi, s a polgármester mellett ült. Itt történt, hogy néhány
pesti hírlapíró, nemcsak a helyieknek, a város vezetőinek, hanem Juhász
Gyulának is bemutatkozott. Ezt látva a város főembere gúnyosan megjegyezte:
– Úgy látom, Gyula, hogy nemigen ismernek téged a fővárosiak!
Erre a bántó megjegyzésre Krúdy hirtelen rávágta:
– Téved, polgármester úr! Gyulát mindenki ismeri, csak ő ismer közülök keveset!
A költőt ért csípés őszintén bosszanthatta, mert igen
kedvelte a szerény, tehetséges embereket. Ezért állt barátian Juhász mellé. Az
pedig még aznap verset írt Krúdy Gyulának címmel, amelyet este a
vacsoránál olvasott fel. Íme:
Gordonkahangján
sírvavigadásnak
Mesélve nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat,
S tündéri távlat lesz a messzeség.
Mágus szemeddel múltból
felidézed
Az elporlott víg gavallérokat
És mosolyognak újra régi szépek,
Kiket már csöndes, vén őskert fogad.
A te szavadra, édes bús
szavadra
Sírjából támad a vörös apát
És fölharsog holt magyarok haragja
És újra zúg az ősi, szittya vád.
Te simogatod hangod
bársonyával
Megint életre Zoltánkát szegényt
És Júliát, selyemben és topánban
S magyar múltunk sok bús kísértetét.
Mesélj, mesélj,
duruzsolj és dörömbölj,
Magyar szemöldökfánál magasabb,
Mesédre hadd csituljon és örüljön
A magyar árva, aki csonka, rab.
Gordonkahangján sírvavigadásnak
Csak mondj tovább igaz magyar mesét,
Így vége lesz tán majd az éjszakának
S hajnalra pirkad majd e szürkeség!
Juhász
Gyula nem először ajánlott verset neki. Amikor 1913-ban Krúdy Petőfi
fiáról szóló háromfelvonásos szomorú játékát
játszották a Magyar Színházban, „Zoltánka” címmel írt
hozzá költeményt. (A Hét 1913. aug. 17.)
A szegediek közül Krúdy Tömörkénnyel is rokonszenvezett.
Az „Írói arcképek” kötetében így ír róla: „Ki volt Tömörkény? A magyar Alföld
költője volt. Petőfi volt, de prózában írt. Szegedi paraszt volt, de verset érzett,
költeményt mondott. Nemzetünk kincse volt, mint a régebben meghalt magyar
költők, akik elhalványodva, de felejthetetlenül néznek vissza szépséges
nemzeti múltunkból; akik a régi Magyarország történetét, érzésvilágát,
gondolat-földjét műveikben nekünk hagyományba tették, hogy soha se felejtsük el
apáinkat áldani. Tömörkény azt a Magyarországot írta meg, amely még itt van,
de már elszállóban van, mint a felhő a szél szárnyán ...”
Szegedi látogatása idején Krúdy 47. évében
volt. Még nem betegeskedett, barnapiros arcú, borostyánsárga szemű, szelíd nézésű, mélyen zengő hangú,
közel kétméteres óriás, aki azonban sohasem élt vissza nagy testi erejével,
csak ha kötekedtek vele, bántották, viszonozta azt, kinek-kinek érdeme
szerint. A kalandok, párbajok időszaka már ekkor lezárult – „boldogult úrfikorában”.
Milyen ember is volt ő, aki bűvkörébe tudta vonni a körülötte
élőket? Aki olyan sok szerelmes levelet kapott mindvégig, s akiért annyira
rajongtak nők, férfiak egyaránt?
Tehetségét szerényen viselte, sohasem kérkedett vele. Önmagáról,
műveiről ritkán beszélt. Barátságos, de nem barátkozó, kedves, de nem
közlékeny. Jóindulatú, nagyvonalú, gavallér. Fiatal kollegáit szívesen
segítette egy kis pénzmaggal, ha neki is volt. Szeretett nézelődni, figyelni, s
másokat meghallgatni, ha érdekes témáról szóltak. Pénzre, rangra, címre
fütyült, a tehetségteleneket, akik csak a maguk adminisztrálásában voltak
mesterek, megvetette. Egy irodalmi társulatnak (ahol sok ilyen tag volt található)
hívó levelét a következő szavakkal küldte vissza: „Báli meghívójukra nem
tartok igényt. K. Gy.”
Csendes, kevésszavú, pedig ha hangulatban
volt, kitűnő elbeszélő. Kosztolányi írja róla: „Én hallottam őt egyszer, késő éjtszakán mesélni, bornál és szivarszónál folytatta a régi
mesét, amit abbahagyott. Legutóbb, ha jól emlékszem, Indiában jártunk.
Visszapillantott oda, ahol sohasem volt, és beszélt gyémántokról, virágbozótokról,
indus csodákról, mérges kígyókról ...”
Szerette a szép tájakat, a jó cigányzenét, a virágokat, a bort,
a jó cigány-[?!]ban, legszenvedélyesebben – írni szeretett.
Így lehetséges csak, hogy olyan hatalmas életművet hagyott
hátra, mint Jókai, aki pedig 25 évvel élt többet Krúdynál.
Többezer
novellát, tárcát, ugyanannyi újságcikket, s mintegy félszáz regényt írt, s
köztük olyanokat, mint: A vörös postakocsi, Napraforgó, Asszonyságok díja, Hét
bagoly és a Boldogult úrfikoromban. Bár a felszabadulás
után is sok kötete jelent meg, még számtalan novellája, néhány regénye vár
régi, elsárgult újságlapokon – kiadásra.
Krúdy Gyula életének 54
esztendejéből negyvenet szentelt az írásnak. Korának hű krónikása volt. A
jövendőnek írt a múltról, nekünk írt. Olvassuk!
KRÚDY
ZSUZSA
(Dél-Magyarország /Szeged/, 1963/109. /május 12./ 6. p)