IGAZ MAGYAR MESÉK ÍRÓJA

 

Ma 30 esztendeje halt meg Krúdy Gyula, a hagy magyar író. Az évforduló alkalmából május 16-án, csü­törtök este 6 órai kezdettel a Juhász Gyula Művelődési Otthon nagytermében irodalmi estet rendez a TIT, a városi Somogyi Könyvtár és a Juhász Gyula Művelődési Otthon könyvtára. Az emlékünnepségen részt vesz Krúdy Zsuzsa, az író leánya. Az esten közreműködnek az iro­dalmi színpad tagjai is. Az évforduló alkalmából a So­mogyi Könyvtárban és a Juhász Gyula Művelődési Otthonban az író műveiből könyvkiállítás nyílik.

Az alábbiakban Krúdy Zsuzsának, az író lányának lapunk számára írt megemlékező írását közöljük.

 

1925 áprilisában a kormány betiltotta a liberális, ellenzé­ki szellemű Szeged című la­pot. Miért? A büntetés okai között szerepelt az itt meg­jelent József Attila »Tiszta szívvel« költeménye is... A következő hónapban, május 17-én azonban feltámadt az újság Délmagyarország né­ven. Nagy győzelem volt ez, meg kellett ünnepel­ni! A szegediek meghív­tak tehát néhány újság­író kollegát. Így érkezett meg júniusban Krúdy Gyula több bal­oldali lap képviselőjével együtt a vá­rosba.

Az író szívesen tett eleget a meghí­vásnak. A díszebéden többek közt Mó­ra Ferenccel és Juhász Gyulával ta­lálkozott. Az asztalnál az utóbbi, s a polgármester mellett ült. Itt történt, hogy néhány pesti hírlapíró, nemcsak a helyieknek, a város vezetőinek, ha­nem Juhász Gyulának is bemutatko­zott. Ezt látva a város főembere gú­nyosan megjegyezte:

– Úgy látom, Gyula, hogy nemigen ismernek téged a fővárosiak!

Erre a bántó megjegyzésre Krúdy hirtelen rávágta:

– Téved, polgármester úr! Gyulát mindenki ismeri, csak ő ismer közü­lök keveset!

A költőt ért csípés őszintén bosszant­hatta, mert igen kedvelte a szerény, tehetséges embereket. Ezért állt barátian Juhász mellé. Az pedig még az­nap verset írt Krúdy Gyulának cím­mel, amelyet este a vacsoránál olva­sott fel. Íme:

Gordonkahangján sírvavigadásnak
Mesélve nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat,
S tündéri távlat lesz a messzeség.

Mágus szemeddel múltból felidézed
Az elporlott víg gavallérokat
És mosolyognak újra régi szépek,

Kiket már csöndes, vén őskert fogad.

A te szavadra, édes bús szavadra
Sírjából támad a vörös apát
És fölharsog holt magyarok haragja
És újra zúg az ősi, szittya vád.

Te simogatod hangod bársonyával
Megint életre Zoltánkát szegényt
És Júliát, selyemben és topánban
S magyar múltunk sok bús kísértetét.

Mesélj, mesélj, duruzsolj és dörömbölj,
Magyar szemöldökfánál magasabb,
Mesédre hadd csituljon és örüljön
A magyar árva, aki csonka, rab.

Gordonkahangján sírvavigadásnak
Csak mondj tovább igaz magyar mesét,
Így vége lesz tán majd az éjszakának
S hajnalra pirkad majd e szürkeség!

Juhász Gyula nem először ajánlott verset neki. Amikor 1913-ban Krúdy Petőfi fiáról szóló háromfelvonásos szomorú játékát játszották a Magyar Színházban, „Zoltánka” címmel írt hozzá költeményt. (A Hét 1913. aug. 17.)

A szegediek közül Krúdy Tömör­kénnyel is rokonszenvezett. Az „Írói arcképek” kötetében így ír róla: „Ki volt Tömörkény? A magyar Alföld költője volt. Petőfi volt, de prózában írt. Szegedi paraszt volt, de verset ér­zett, költeményt mondott. Nemzetünk kincse volt, mint a régebben meghalt magyar költők, akik elhalványodva, de felejthetetlenül néznek vissza szépsé­ges nemzeti múltunkból; akik a régi Magyarország történetét, érzésvilágát, gondolat-földjét műveikben nekünk hagyományba tették, hogy soha se felejtsük el apáinkat áldani. Tömör­kény azt a Magyarországot írta meg, amely még itt van, de már elszállóban van, mint a felhő a szél szár­nyán ...”

Szegedi látogatása idején Krúdy 47. évében volt. Még nem betegeskedett, barnapiros arcú, borostyánsárga sze­mű, szelíd nézésű, mélyen zengő han­gú, közel kétméteres óriás, aki azon­ban sohasem élt vissza nagy testi ere­jével, csak ha kötekedtek vele, bán­tották, viszonozta azt, kinek-kinek érdeme szerint. A kalandok, párbajok időszaka már ekkor lezárult – „bol­dogult úrfikorában”.

Milyen ember is volt ő, aki bűvkörébe tudta vonni a kö­rülötte élőket? Aki olyan sok szerelmes levelet kapott mindvégig, s akiért annyira rajongtak nők, férfiak egy­aránt?

Tehetségét szerényen visel­te, sohasem kérkedett vele. Önmagáról, műveiről ritkán beszélt. Barátságos, de nem barátkozó, kedves, de nem közlékeny. Jóindulatú, nagy­vonalú, gavallér. Fiatal kollegáit szívesen segítette egy kis pénzmaggal, ha neki is volt. Szeretett nézelődni, figyelni, s máso­kat meghallgatni, ha érdekes témáról szóltak. Pénzre, rangra, címre fütyült, a tehetségteleneket, akik csak a ma­guk adminisztrálásában voltak meste­rek, megvetette. Egy irodalmi társu­latnak (ahol sok ilyen tag volt talál­ható) hívó levelét a következő szavak­kal küldte vissza: „Báli meghívójuk­ra nem tartok igényt. K. Gy.”

Csendes, kevésszavú, pedig ha han­gulatban volt, kitűnő elbeszélő. Kosz­tolányi írja róla: „Én hallottam őt egyszer, késő éjtszakán mesélni, bor­nál és szivarszónál folytatta a régi mesét, amit abbahagyott. Legutóbb, ha jól emlékszem, Indiában jártunk. Visszapillantott oda, ahol sohasem volt, és beszélt gyémántokról, virágbozótok­ról, indus csodákról, mérges kígyók­ról ...”

Szerette a szép tájakat, a jó cigány­zenét, a virágokat, a bort, a jó cigány-[?!]ban, legszenvedélyesebben – írni sze­retett.

Így lehetséges csak, hogy olyan ha­talmas életművet hagyott hátra, mint Jókai, aki pedig 25 évvel élt többet Krúdynál.

Többezer novellát, tárcát, ugyan­annyi újságcikket, s mintegy félszáz regényt írt, s köztük olyanokat, mint: A vörös postakocsi, Napraforgó, Asszonyságok díja, Hét bagoly és a Bol­dogult úrfikoromban. Bár a felszaba­dulás után is sok kötete jelent meg, még számtalan novellája, néhány re­génye vár régi, elsárgult újságlapokon – kiadásra.

Krúdy Gyula életének 54 esztende­jéből negyvenet szentelt az írásnak. Korának hű krónikása volt. A jöven­dőnek írt a múltról, nekünk írt. Ol­vassuk!

KRÚDY ZSUZSA

 

(Dél-Magyarország /Szeged/, 1963/109. /május 12./ 6. p)