„Én írónak készültem…”

Jegyzetek egy készülő életrajzhoz

„Én írónak készültem: semmi másnak”, írja az ötvenesztendős Krúdy Gyula, s ennél jellemzőbbet, tömörebbet nem mondhat magáról.

*

Tizenhárom esztendős korától, ötvenöt évéig, haláláig szakadatlanul dolgozik. Legnagyobb szenvedélye, életeleme az írás. Betegség, bor sem gátolhatja. Egyszer betegágyában, amikor gyengeségében a ceruzát is alig tudja tartani, írja le a következőket: „Istenem, mi lesz velünk, ha nem tudok többé írni.”

Kora hajnaltól, délig görnyed egyszerű íróasztalánál. Apró, lila tintás gyöngybetűivel, hegyes tollal, szinte javítás nélkül rója a sorokat. Néha-néha megáll, karjait, ujjait tornásztatja. Papírszipkából szívja ki tudja hányadik Stambul-cigarettáját. Jókai napi teljesítményét — napi tizenhat oldalt, egy ívet szabott ki magának; Hogy is alkothatott volna egyébként több mint százhúsz kötetet. Még mindig megszámlálhatatlanul sok novellája, újságcikke, körülbelül tizenöt-húsz regénye hever szétszórva, sárguló újságokban, kiadatlanul. Köztük olyanok, mint Podmaniczky Frigyes élete, „A Kossuth-fiúk” és „Tiszaeszlári Solymosi Eszter”, melyek hű történelmi korképei az akkori Magyarországnak.

*

Rengeteg embert ismert. Pestén és vidéken, a társadalom minden rétegéből. Nagy tehetsége volt másokat beszéltetni, meséltetni, miközben maga csak hallgatott, alig-alig szólt. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden érdekelte a világból. Szerette az ízes, érdekes történeteket. Maga is jó előadó, de csak igen-igen ritkán volt beszédes kedvében.

Gyermekkorában főleg nagyszüleit meséltette, akik jól ismerték a Krúdy- és Radics-családok történetét, Krúdy Kálmánt, a szabadsághőst, „úribetyárt”, a negyvennyolcas időket, hisz maguk is részt vettek a komáromi vár védelmében. Idősebb Krúdy Gyula a Soroksári úti Honvéd-menhely parancsnoka volt. Itt kitűnő alkalom kínálkozott az öreg hadfiakkal elbeszélgetni, a régi dicsőségről. Sok-sok elbeszélés, regény születése köszönhető nekik. Legismertebbek az ifjúság számára írt „Veressipkások”, „Hazám tükre”, s a legendás nagybácsiról szóló „Álmok hőse”. Később Kálnay László nyíregyházi ügyvéd és író, s Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott vándorszínész tanítgatják. Családja számára érthetetlen, hogy a gimnazista Gyula mit beszél óraszámra a két öreggel, ők pedig a régi-régi Nyírségről, az ott élt családokról, elmúlt agarászversenyekről, s bálokról, és a magyar vándorszínészek regényes éleiéről mesélgettek. Mikor a Felvidéken diákoskodik, többször felmegy a havasokra a juhászokkal beszélgetni. Fiatalkori élményei végigkísérik egész életén, s vissza-vissza térnek írásaiban.

*

Ismeretségi köre szétágazó: írók, Színészek, festők, kocsmárosok, pincérek, zsokék, lócsiszárok, könyvügynökök, trafikosok, tyúkszemvágók, virágárusnők, borbélyok, hotelportások, konfliskocsisok, a Szvetenai utcai hullamosók, rendőri riporterek, cigányok, artisták, ismert és ismeretlen emberek légiói mondják el neki naponta a híreket.

Az „Otthonban” már a ruhatáros szolgál egy-két csemegével, nemkülönben a köréje sereglő fiatal újságírók. Egyik kortársa szerint a beszámolókat egy Buddha nyugalmával, szótlanul hallgatta végig, majd a végén csalhatatlanul megjegyezte: itt és itt lódítottál. S mindig igaza volt. Mikor a Margitszigeten laktunk, valamennyi szigeti alkalmazottat jól ismert. Sokat beszélgetett a Csév községből itt dolgozó napszámosokkal, söprögető asszonyokkal. Volt egy-egy nyájas szava a nagy bajuszú lóvasút-kocsishoz és a ragyás arcú trafikosnéhoz is. A kertészek megmutatták neki a kiásott csontokat, koponyákat. Ennek a hatására több novellában és regényben foglalkozik a sziget egykori lakóival. Okos Gyuri bácsi, a Kisszálló portása pedig, aki valaha Arany János csizmáját tisztította, sok érdekeset mond el a tekintetes úrról, nem is sejtve, hogy milyen nagy szerepe lesz Arany János megörökítésében.

*

Krúdy Gyula, Templom utcai házának ablakában,
egyik óbudai szomszédjával beszélget.

Amikor Óbudára költöztünk, többször részt vett a helyi társadalmi eseményekben. Temetéseken, esküvőkön élvezettel beszélgetett az egyszerű kisemberekkel életükről, problémáikról. Rövid ott-tartózkodásunk után, már kitűnően ismeri Óbuda múltját, jelenét, ügyeit, bajait. Cikksorozatot indít a Mai Napban „Az Ódonságok Városa” és „Mit várnak az óbudaiak az új hídtól?” címmel — a helyiek nagy örömére. Itt történt, hogy egyszer egy leírhatatlanul koszos kintornást tart két napig magánál, aki a vele megesett történetekkel szórakoztatta. Ezek közül többet megírt. Például „Az óbudai karnagy”, „A százesztendős emberek utcája” stb.

*

Sok levelet kapott naponta. Ezek a legkülönbözőbb természetűek voltak. Meghívók, számlák és szerelmeslevelek között akadtak, melyek valamilyen történelmi tényről, családtörténetről, figyelemreméltó eseményről informálták. Irodalmi „Álmoskönyvének” megjelenése után, garmadával kapta az álomfejtést kérő írásokat, melyekben gyakran egész élettörténetek tárultak fel, nem egy esetben izgalmas anyaghoz juttatva az írót.

Történelmi munkái előtt, hónapokig bújja a könyvtárakat, múzeumokat. Temérdek egykori iratot, könyvet, újságot átnéz. Jól ért latinul, ez hasznára is van. Különösen a Széchényi Könyvtár és Szakács Andor híres könyvtára tesz nagy szolgálatot. 1924-ben kezd II. Lajos korával foglalkozni, hogy 1926-ra. az évfordulóra elkészüljön Mohács című történelmi regényével.

Notesz állandóan van nála, amelybe csak egy-két jellemző szót, mondatot firkál. Jegyzeteket is készít. Ezek azonban egész egyéniek, rövidek, csak ő ismeri ki magát bennük. „Az utolsó szivar, az Arabs szürkénél” című novellájához is csak néhány megjegyzést írt egy papírlapra. Ezeknek egyike: „a veres bajuszú kocsmáros, aki azelőtt konfliskocsis volt”. Szeret tervezgetni. Hagyatékában sok érdekes irodalmi terve maradt. Például összeállította „A vörös postakocsi” köteteinek sorrendjét is.

*

Kora ifjúságától mindvégig szenvedélyesen olvas. Igen szerette az oroszokat, Puskint és Turgenyevet a legjobban. Az Anyegint állandóan magával hordta, s rajongott érte. Dickens is a kedvencei közé tartozott.

Halála előtti hónapokban Heinét, Rilkét, T. Mannt, Csehovot, Balzacot, Poet, Galsworthyt, Turgenyevet, Maupassantot, Kiplinget, Goethét s Vas Gerebent kölcsönzött ki a Fővárosi Könyvtárból, olvasókönyvének tanúsága szerint.

*

Hogy mennyire szerette a magyar irodalmat, írótársait, egy nemsokára megjelenő kötete: „Krúdy Gyula írói arcképei” is bizonyítja majd.

*

„Én írónak készültem” — írta a költő, kinek hivatásszeretete, szorgalma, s állandó, közvetlen kapcsolata az emberekkel — például szolgálhat a ma íróinak, utódjainak, akiknek így vall: „Az ország legszegényebb emberei: a magyar írók” című írásában: „Az írónak még akkor is van látnivalója, tapasztalnivalója, mulattatója a körülötte komédiázó életben, amikor más halandó már csak behunyt szemmel akar ülni, miután előbbi helye kicsúszott alóla.”

Krúdy Zsuzsa

(Esti Budapest, 1956/30. /február 4./ Irodalmi melléklet, 2. p.)