Az utolsó esztendő

Huszonöt évvel ezelőtt húnyt el a magyar prózaírás nagy mestere, Krúdy Gyula. Halálának évfordulója alkalmából közöljük az alábbi részletet lányának, Krúdy Zsuzsának készülő könyvéből, melyben apjáról való emlékeit írja meg.

S elkövetkezett az utolsó esztendő! Végső harcok, kilincselések, üldögélések a főszerkesztők szobái előtt, küzdelmek a hitelezőkkel, gondokkal, testi és lelki szenvedésekkel.

„Vajon mit írunk az 1933-ik esztendőről, ha megérjük, átbírjuk és befejezhetjük?” – teszi fel a kérdést az újévet köszöntő cikkében.

Milyen jól eshetett neki mellőzöttségében, magányában, élete alkonyán Peterdy Andor hozzá írott szép verse:

Akár a flamingó

Krúdy Gyulához)

Akár a flamingó, aki színesen kimagaslik
az ingoványból és rangosan lépked egyedül,
olyannak látlak, amikor az ég csücskén már hajnallik
s te rovod az utcát, halkan, nesztelenül.

Céllal ballagsz-e, ki tudja? fejed oldalra billentve
álmodik, s nem érzel ködöt, bronhitiszt, fagyot,
csak ballagsz és virrasztasz rejtelmesen merengve,
mint a hunyorgató, távoli csillagok.

A vadmadár is így vonul alvó tájak felett
az éjszakában. gyilkos vadászok elül
bátrabban krúgat így síró vagy harsány éneket,
ha biztos az útja, s nem retteg, csak repül, repül.

Te is így vándorolsz örök honod elébe,
kerülöd az élet fényét, harsogó viharát,
s hajnalban beveszed magad vadonod sűrűjébe,
úgy köszönsz az ébredő világnak: „jó éccakát!”

Egy napon összeesik az utcán és meghal Sajó Sándor költő. Lujza néni, a magyar tanárnőm édesapja. Apám elgondolkozva hallgatja, amikor izgatottan elmesélem neki a hírt.

Nemsokára történt, hogy én anyám érdekében hazudtam neki valami nagyon átlátszót, s erre ő életében először és utoljára pofonvágott. Duzzogva ültem az ebédlőben, s hallottam, amint kb. egy félóráig fel, s alá járkált a szobájában. Egyszer csak kijött, odahajolt hozzám, megcsókolt: „Ne haragudj, kisjányom!”

Áprilisban már igen kegyetlen és pokoli hadakozása az élettel. Éjszakái egyre rosszabbak: gyomorfájásokról, szívfájdalmakról, térdszaggatásokról, forgolódásokról, verejtékezésekről. zűrzavaros álmokról és halálérzetekről panaszkodik. Kínozza az érelmeszesedése is, 15 kg-ot fogy le lassan, szíve, gyomra, mája kezdi felmondani a szolgálatot. (A sok jóízű, étvágygerjesztő étel írója már alig eszik.) Arca barázdás, szelíd gyermekszeme megtört. Még csendesebben jár-kel, üldögél a szokottnál. Megöregedett, elvesztette életkedvét.

Ha megkérdezik, hogy van, csendes nyugalommal, panasz nélkül feleli: „Csak megvagyok.”

Az 1933-as álom című írásában keserű önvallomást tesz. Elmondja, hogy a térdkalácsa már fáj a sok, hiábavaló szaladgálástól. Lélekzete is ki-kihagy a mindennapi kenyérért folytatott izgalmas hajszában, szíve sem működik rendesen. Agyában a gondolatok pedig egyszerűen felmondják a szolgálatot, amikor újra meg újra csak azt hallja, hogy nincs ennivaló a háznál.

Szegény, most már úgy kapkod ide-oda, mint aki ingoványba tévedt. A legkisebb zuglapot is megkeresi, hogy pénzhez jussunk. Még a Tűzhely c. lapnak is küld novellát.

Kórházba vágyik, de nem akar bennünket ellátatlanul hagyni, pénzt szeretne összeszedni kétségbeejtő erőfeszítésekkel.

Leromlott testével, rossz közérzetével naponta bevillamosozik a városba. Sokszor megváratják, megalázzák különböző szerkesztőségekben, de lenyeli. Ennünk kell, kilakoltatás előtt állunk, villanyunkat kikapcsolták.

Halála előtti napon, május 11-én megkapja az utolsó arculcsapást az élettől.

Antal István sajtófőnök hívatja magához. Apám és néhányan írtak egy akkor induló prágai magyar lapba. Neki a Verseny a holdvilággal című írása jelent meg ott. Antal közli vele, hogy a magyar kormány ezt a tettét „hazafiatlan cselekedetnek” minősíti. Gyula helyettem a szemtanúja, hogy édesapám a sajtófőnök szobájából paprikapirosan, a végtelenségig felindulva, köszönés nélkül rohant ki. Órákig alig lehetett megnyugtatni. Délután került haza és rögtön lefeküdt, hogy soha többé ne keljen fel. Rosszul érezte magát, elégtelen volt a vérkeringése, ezért harisnyáját sem vetette le, s hálóinge fölé felvette barna gyapjúszvetterét.

Este bementem hozzá elköszönni. Meghagyta, hogy mikor keltsék fel, mert a kultuszminisztériumba készül — pénzért. Mikor megcsókoltam homlokát, így búcsúzott: „Köszönöm kicsim.” Az éjszaka, bár a mellette levő szobában aludtam, semmi zajt nem hallottam. Reggel anyám tanítani, én tanulni mentem. Most sem nyitottunk be szobájába, mert amióta olyan rossz éjszakái voltak, ilyenkor tudott csak aludni.

Halálát Juliska fedezte fel, aki ahogy kérte, 10-kor ment be hozzá, s reggelire kakaót vitt neki.

Az iskolából hazahívtak, de én sokáig nem tudtam a halott apámat megnézni, csak sírtam, sírtam keservesen. Mikor végre bementem halottas ágyához, úgy feküdt, mintha csak pihenne és frakkban volt, mint egy vőlegény.

Szekrényében néhány pengő, kevés ruhanemű, íróasztalán egy-két elintézetlen levél és utolsó novellája, A szívalakú hölgy titka árváskodott. Orvosi vélemény szerint hajnalban, álmában érte a halál. Hogy is írja a Napraforgóban?

„Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon! Jöjjön lábujjhegyen a perc, amely bekandikál a kulcslyukon néma, nagy éjjelen, midőn a csillagok sem láthatók, s könnyű feladat átmenni az egyik vaksötét putriból, a másikba. Érkezzen meg a házhoz a Vendég napfényben, ebéd után, amikor a legidegenebb kocsi sem látszik ijesztőnek és az utazó legnémább arcából sem lehet meg ijedni a fenyegetéstől. Kopogtasson be porosan a virrasztástól, csüggedten a következő nap reménytelenségétől, egy boldogtalanul töltött éj görcsével torkunkban, mindenről való lemondási készséggel a megpihenhetésért: átkozott hajnalon, midőn megbecstelenített nők viszik hazafelé, a falakhoz lapulva ronggyá, vesszőzött lelküket; midőn félholt dorbézolt korhelyek lecsúsznak a szánkóról, hogy elaludhassanak és megfagyjanak a friss hóban; midőn erőtlen inú kártyások és lelküket elfogyasztott muzsikusok lopakodnak a kertek alatt –, akkor jöhet hozzám hosszú, éji útjából a fekete Hírnök. De alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal őz-sutát.”

A végső percek előtt talán újra átélte életét. Otthon járt kedves Nyíregyházáján, melyről néhány héttel így írt édesanyjának. „Nyíregyházára vágyom. Ott szeretném öreg napjaim eltölteni, az erdő egyik villájában. De vajon elérem-e ezt a boldog időt, nem tudom.” Látta családját: napatyát, az örökké dohogó komáromi védőt, nagyanyát, a boldogtalan Radics Máriát és imádott apját? Sétált a regényes, ódon bájú szepességi városokban? A millenniumi Pest színes forgatagában kocsizott, mulatott? Vagy szeretett, gyönyörű Margitszigetén hallgatta a rigók üdvözletét és boldog volt újból az ifjú Gyöngyvirággal? Vagy írt, sokat és lázasan, mint mindig. Nagy, sohasem megszületett regényét írta kedvére, ráérősen, mert nem várta az előszobában valamelyik újság küldönce, vagy a villanyszámlás.

Ki tudja mire, kikre gondolhatott. Már nem árulta el senkinek... Többé nem fájt semmije. Megszűntek gondjai. Arca kisimult. Fáradt, beteg, sokat szenvedett szíve megpihent. Megnyugodott.

Temetésén rengeteg ember vett részt, sok gyászbeszéd hangzott el. Nyíregyházi Sárai Elemérék vonóján sírt fel két kedves nótája: Lehullott a rezgő nyárfa és Viszik a menyasszony selyemágyát... Se a minisztérium, se a főváros, se a hivatalos irodalmi körök részéről nem jelent meg senki a végtisztességén...

Egy írótársa így búcsúzik tőle: „Írók, álljuk körbe ravatalát! Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet, mert – életnek is, testnek is rendkívüli volt... Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott. tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni...”

KRÚDY ZSUZSA

(Élet és Irodalom, 1958/19. (máj. 9.) 6. p.)