megemlékezés
KRÚDY ZSUZSA
Hű
barátaival továbbra is a Kéhlinél (közeli kiskocsma)
találkozott, ahol halk beszélgetések folytak, majd mélyeket hallgattak. Főleg
ami Aput illette. Az utóbbi években még tűnődőbb, csendesebb, hallgatagabb
lett. Az éjszakázást már nem bírta, este 10-11 órára általában ágyban volt.
Sajnos, egyre keservesebben fizette meg életének minden
könnyelműségét és szenvedélyét.
A kegyetlen „főúr” egyre többet, egyre többet követelt.
Az 1927 és 1929-es években megismert nagy testi-lelki
szenvedések végképp beköltöztek hozzánk. Szíve, gyomra, mája tönkrement.
Ijesztően lefogyott, csak nehezen vonszolta magát, álmában nyögött, forgott,
fogait csikorgatta, s már csak a nagy-nagy akaratereje
hajtotta: írni, írni, írni!
Látom magam előtt megrokkant alakját, amint íróasztala fölé görnyedten
szorgoskodott, s körülötte cigarettafüst gomolygott. Az ajtónyitásra
megfordult és kérdőn rámnézett.
„Apu, itt vannak a cikkért” – mondtam.
„Jó, rögtön megleszek” – válaszolta, s már folytatta is az
írást.
Nyár végén be kellett mennie kórházba. Megint dr. Lévy
próbált segíteni rajta. Látogatóinak kis darabkákat tépett le
elektrokardiográf-leletéből, mert ahogy mondta, „mit adhat kedvesebbet a barát,
mint szívének egy-egy dobbanását?”
Betegsége alatt levelet írt Várkonyi Titusznak:
„Az élet színpadáról le kell lépni. Pedig az élet színpadán
mindig ott van a tarlatánszoknyácskás szubrett, csak
az mindig más.”
Amikor jobban lett, egy-két órai kimenőket kapott
orvosaitól. Ezeket a kimenőket önkényesen meghosszabbította, és az egyik
kimaradása után restellt visszamenni a kórházba, hát
hazajött.
Újból nagy akarattal, kitartóan, szorgalmasan dolgozott,
bár írásait elhelyezni valóságos művészet volt. Ő azonban
minden alkalmat megragadott, hogy ne temessék el már életében!
Egy hírlapi vitához az alábbiakat fűzte. (Levél egy
fiatalemberhez. A Reggel 1932. november 21.)
„Kedves öcsém!
Azt hiszed, a „békeidőben” olyan könnyű volt?
Igaz, hogy kilencvenkilencszer könnyebb, mint
ma, de akkor is volt egy jó százalék, amely különböző bizonyítványokkal a
zsebében, még különbözőbb tehetségekkel lelkében talán jobban küzdött, mint te
– mégse csüggedt, mégse vesztette el a fejét, mégse nevezte magát
szerencsétlennek a sorsa legundorabb fordulatai
közben sem, mert előtte volt a jövendő – mint akár előtted is, szegény kedves
öcsém, aki már évek óta hangsúlyozod, hogy csak akkor érdemes élni, ha az élet
iskoláját végigjárt, a szenvedéseket és küzdelmeket megtapasztalt „öregeket”
egy új Szent Bertalan-éjszakán elmulasztják a földről.
Öregek akkor is voltak, amikor a „béke boldog évei”
terjesztették ki szárnyaikat a földre, de nem jutott eszébe az ifjúságnak
emiatt zúgolódni.
Nem akart minden valódi küzdelem nélkül, csak tehetségtelen
nyomorgás árán belehuppanni meleg, kipárnázott karosszékekbe; eszébe nem jutott
a maga szegénysége miatt okolni azt a világot, amelyik egykor körömmel és
emberfölötti szorgalommal, sugárzó ésszel és nemzetünket jellemző vasakarattal
emelkedett ki a maga szegénységéből. Az állásokat a legbékésebb időben sem
vagdalták az álláskeresők fejéhez. Nem hívtak be senkit az utcáról, hogy
foglalja el az igazgatói helyet. Várni, iparkodni, verejtékezve dolgozni
kellett minden talpalatnyi helyért – és főleg egy percre se elcsüggedni, a
legkritikusabb helyzetekben sem.
Róna József szobrászunk havat lapátolt egy bús éjszakán; a
főváros mostani legnagyobb restauratőrje sajtügynök
volt Berlinben; Cholnoky Viktor nyomdai korrektor;
Lányi Pipi szobrocskákat árult az éji dámáknak; e sorok írója könyveket árult,
amikor még másképp meg nem élhetett, és soha se lesz többé olyan boldog
életében, mint akkor volt, amikor csengős szánon utazva a Kárpátok között
egy-egy falucskában sikerült valamely üzletecskét „csinálni”. Ügy tudom, a
fölsoroltak közül egyik se akart mindjárt püspök vagy hivatalfőnök lenni,
amikor elvégezte iskoláit, és általában nem csodálkozott azon, hogy milyen
nehéz az élet iskolája. Mint szabadpályán lévők, kissé tán le is nézték
magukban azokat, akik az úgynevezett „szamárlétrán” kapaszkodtak fölfelé.
Minden nap új ötlettel, új furfanggal, új találékonysággal
fölvenni a harcot az életért... elbukni és talpraugrani...
nem ijedni meg a kenyértelenségben bármely becsületes kenyérkeresettől... az
intelligencia fölényével nevetni a sors rossz tréfáin, és újra és századszor is
nekimenni valamely kitűzött célnak, a megélhetésnek. Ez volt az a nemzedék,
kedves öcsém, amelynek helyére egyszerű (és igaz, nagyon kínzó) koplalás útján
kívánkozol!
Nincsen olyan helyzet az életben, amely reménytelennek volna
mondható – pláne, kedves öcsémuram életkorában.
A múlt időkből ne azokról vegyünk példát, akik a kávéházban
biliárdozva várták, mikor engedik át nekik helyüket az öregek, hanem az
intelligenciának azt a hőskorát nézzük, amely megteremtette és a maga boldogtalanságában,
sorscsapások mennydörgései közepette is még tartja a régi Magyarországot,
foggal és körömmel, mert kora fiatalsága óta megszokta a csüggedésnélküli
küzdelmet.
Nem szabad csüggedni, kedves öcsém, mert elveszett ember
az, aki még mindig kávéházi, vicces ötleteken, hiábavaló beszélgetéseken,
társaságbeli anekdotákon át kergeti az érvényesülés lehetőségeit. Munka nélkül
lenni: rettenetes, de toborozták-e valaha az intelligencia munkásait, mint a
kubikosokat? Az ifjú intelligenciának a sorsa nehezebb, mint a régié volt, de
ha kiválóságát, helyzetfölényét, életrevalóságát bebizonyíthatja, ha ötletei,
elképzelései túlérnek a szokásos mindennapiakon:
akkor nyert ügye van még e szörnyeteg életben is.
Az ördög vigye el azt, aki fél az
élettől. Ha rákerül a sor, elmegyek újra könyvet árulni. Öreg bátyád:
Krúdy Gyula.”
S elkövetkezett az utolsó esztendő! Végső harcok,
kilincselések, üldögélések a főszerkesztők szobái előtt, küzdelmek a
hitelezőkkel, gondokkal, testi és lelki szenvedésekkel.
A Fővárosi Közmunkáik Tanácsa így
köszöntötte az új évet:
„Tisztelettel
értesítem, hogy elszámolásom összeállításánál megállapítottam, hogy Nagyságod
házbér tartozására 1932. évi
augusztus hó 1-től ezideig még semmi fizetést nem
teljesített, úgy hogy jelenlegi házbérhátraléka 1932. augusztus
1-től 1933. január
végéig 270 pengőt
tesz ki. Tekintettel, hogy közvagyonról van szó, felelősségem tudatában nem
mulaszthatom el, hogy erre Nagyságod figyelmét fel ne hívjam s kérjem, hogy
ezt az összeget most már 8 napon belül okvetlenül kiegyenlíteni méltóztassék,
mert ellenkezőleg kénytelen volnék az esetről a tanácsnak jelentést tenni és
javasolni, hogy az ügyet elintézés végett tanácsunk ügyészének adja ki.
Budapest, 1933. január
hó 7.
Tisztelettel:
Papp
Jenő sk.
min. irodaigazgató’’
„Vajon mit írunk az 1933-iki esztendőről, ha megérjük,
átbírjuk és befejezhetjük?” – tette fel a kérdést az új évet köszöntő cikkében.
Milyen jóleshetett mellőzöttségében, magányában, élete alkonyán Peterdi Andor
hozzá írott szép verse:
Akár a flamingó, aki színesen kimagaslik
az ingoványból s rangosan lépked egyedül,
olyannak látlak, mikor az ég csücskén már hajnalik
s te rovod az utcát halkan, nesztelenül.
Céllal ballagsz-e, ki tudja? fejed, oldalra
billentve
álmodik, s nem érzel ködöt, bronhitiszt, fagyot,
csak ballagsz és virrasztasz rejtelmesen merengve,
mint a hunyorgató, távoli csillagok.
A vadmadár is így vonul alvó tájak felett
az éjszakában, gyilkos vadászok elül
bátrabban krúgat így síró vagy harsány éneket,
ha biztos az útja, s nem retteg, csak repül, repül.
Te
is így vándorolsz örök honod elébe,
kerülöd az élet fényét, harsogó viharát,
s hajnalban beveszed magad vadonod sűrűjébe,
úgy köszönsz az ébredő világnak: „jó éccakát!”
Peterdi versének születéséről így írt felesége, Várnai Zseni:
Később egy tavaszi hajnalon megint csak
Krúdyval ballagott haza a férjem és egészen fellelkesülve mesélte: – „Hogy
ez a Krúdy milyen kedves tud lenni, az ő finom hangulataival! Ezt meg kell
hallgatnod, fiacskám. Tudod, amint jövünk hazafelé, keserű szájízzel, lelkiismeretfurdalással, hogy megint csak kimaradtunk,
Krúdy egyszercsak megáll, a levegőbe szimatol és
fülel, mintha távolról hallana valamit. Azután megszólal:
– Hallod?
Én nem hallottam semmi neszt, de ő
fölemelte az ujját és a nyakát fölfelé nyújtva újra, szinte átszellemülten
mondta:
– Hallod? Vadlibák
vonulnak hazafelé. Hallod, milyen elnyújtva rikoltanak? Goá...
goá...
Akkor már én is hallottam és láttam,
amint a vadlibák hangos csoportja elröpült fölöttünk a magasban, egyre
távolodva és beleveszve a messzeségbe.
És miközben továbbmentünk, Krúdy
magyarázni kezdte: – A madárnak is megvan a magához való esze, vagy ösztöne, és
ez megsúgja neki, hogy mindig éjjel folytassa útját, mert éjjel nincs veszély,
nem vadásznak rá.
Erre én megjegyeztem, hogy úgy látszik mi
is ilyen vadmadarak vagyunk, mert mi is éjjel kezdünk élni, és mire fölkel
a nap, eltűnünk az emberek szeme elől.
Krúdy csak bólintott rá és azt dünnyögte:
– Úgy van. Nem szeretem a tülekedést, a lármát. Mindig nagyon szenvedek, ha pénz
után kell loholnom.
Egy
ideig még szótlanul ballagtunk egymás mellett, majd ő fölszállt a villamosra
Óbuda felé, én meg, mialatt fölfelé baktattam a hegyre, egész úton azon törtem
a fejem, hogy honnan is szerezünk ma pénzt? Egyelőre semmi okosat sem tudtam
kitalálni. Közben újra Krúdy szavai kezdtek zsongani bennem a vadludakról, a
vándormadarakról, és már hallottam is magamban egy vers zenéjét, ritmusát.
Valami nagyon szépet szeretnék írni Krúdyról, olyan költőit, amilyen ő maga...”
Aznap, amikor fölébredt, megírta a verset
és elvitte a Reggelhez, és hétfőn már meg is jelent ezzel a címmel: Akár a
flamingó... (Krúdy Gyulához).
Harmadnapra
Andor levelet kapott Krúdytól. A levél így hangzott:
„Kedves Andor barátom! Amikor a Reggelben
megpillantottam a nekem dedikált verset, nagyon megijedtem, de azután, hogy
elolvastam eme egyik legszebb magyar verset, nagy volt az örömöm...
Köszönöm neked ezt a baráti és főleg
művészi megnyilatkozást, éji kalandozásainknak ezt a költői emlékét. Igaz
barátod
Krúdy
Gyula.”
Apu és Babits levélváltása tömör, de beszédes.
„Kedves Mihály,
ha bármiben, a Nyugat ügyeiben
szolgálatodra lehetnék, parancsolj velem, jó híved
Bpest, 1933. febr. 9.
Krúdy Gyula.”
Kedves Barátom!
Szíves soraid igen nagy örömet okoztak
nekem és megerősítettek bizalmamban. Nagyon kérlek, támogasd írásaiddal a
Nyugatot, melyet igazán csak közös nagy erőfeszítés tehet azzá a mai áldatlan
viszonyok közt, amivé lennie kell.
Sokszor üdvözöl igaz híved és tisztelőd
Babits Mihály.
Ebben az időben történt, hogy én Anyuval kapcsolatban
füllentettem neki valami nagyon átlátszót. Erre, életében először és utoljára
Apu arculütött. Duzzogva, megbántottan ültem az
ebédlőben és tanultam. Hallottam, hogy legalább egy félóráig járkált szobájában
fel és alá. Egyszer csak kijött, odahajolt hozzám s megcsókolt: „ne haragudj kisjányom” – súgta. Olyan szomorúnak, megviseltnek láttam
ekkor Aput, hogy keserves sírásra fakadtam és ráborultam. Pedig még nem is
sejtettem, milyen közeli az a nap, amikor elvesztem...
Áprilisban már igen kegyetlen és pokoli volt hadakozása az
élettel. Éjszakái egyre rosszabbak: gyomorfájásokról, szívfájdalmakról,
térdszaggatásokról, forgolódásokról, verejtékezésekről, zűrzavaros álmokról és
halálérzetekről panaszkodott. Kínozta az ér
elmeszesedése is, 15 kilót fogyott le, és szíve, gyomra,
mája kezdte felmondani a szolgálatot. Arca barázdás, szelíd gyermekszeme
megtört. Még a szokottnál is csendesebben járt-kelt, üldögélt. Rohamosain
öregedett, – elvesztette életkedvét!
Ha megkérdezték, hogy van, csendes nyugalommal, panasz
nélkül felelte: „csak megvagyok”.
„Az 1933-as álom"
című írásában keserű önvallomást tett. Elmondta, hogy a térdkalácsa már fáj a
sok hiábavaló szaladgálástól. Lélegzete is ki-kihagy a mindennapi kenyérért
folytatott izgalmas hajszában, szíve sem működik rendesen. Agyában a gondolatok
pedig egyszerűen felmondják a szolgálatot, amikor újra, meg újra csak azt
hallja, hogy nincs ennivaló a háznál.
Szegény, most már úgy kapkodott ide-oda,
mint aki ingoványba tévedt. A legkisebb zuglapot is megkereste, hogy pénzhez
jussunk. (Például még a „Tűzhely” című lapnak is küldött novellát.)
Igen tisztelt Spitzer úr,
a mellékelt novella a
Tűzhely számára íródott. Családi dolog.
Ha szüksége van rá, legyen szíves átvenni
és honorálni.
Bpest,
1933. április 11.
Tisztelő
híve
Krúdy Gyula
Kórházba vágyott, de nem akart bennünket ellátatlanul
hagyni, pénzt szeretett volna összeszedni kétségbeejtő erőfeszítésekkel.
Hogy mit érezhetett életének utolsó időszakában, arról
többször is vallott írásaiban. Többek között ebben a kézirattöredékében:
„Van az úgy néha, hogy a legelszántabb férfi is, aki
egyébként játszi kötelességtudással végzi a legmegfeszítőbb munkát:
kétségbeesetten hagyja abba negyedórákra munkáját, mert azt kell tapasztalnia,
hogy hiába minden önfegyelem, halálos akarat, töretlen bátorság: előre
meghatározott sorsán amúgy sem javíthat. – Egy gyermek-tenyér nagyságú
reménység csillanna meg előtte sorsa jobbrafordulásáról egy napon, de másnap
bizonyosan oly fenyegető, vésztjósló fellegekkel
borul el felette az égboltozat, mintha soha szikráját se láthatná többé a
reménységnek. Egy csepp reményre a kétségbeesés felhőszakadása következik...
Vajon, van-e olyan erőskötésű férfi, jellemszilárd és bátor, akinek e keserves
láncolatban panaszra ne nyílna az ajka? Van-e olyan kötelességtudás, van-e oly
reménysugár, amely megint munkára ösztönözné a testi és lelki betegségtől
agyonsorvadt, gyengülő erőt? – Nem jobb-e összetett kézzel várni a végzetet, –
amelyet még a mosolytalan lemondás, az örömtelen magány-választottság, a minden
mulatságoknak örökös elkerülése által se lehet elmulasztani fejünkről? Nem
jobb-e feladni a hiábavaló küzdelmet a végsőkig megfeszített munkával és
beállani a zordan henyélők közé, akik már valóban ráeszméltek mindennek a
céltalanságára?”
Ő azonban nem adta fel a harcot, nem hagyta abba a munkát.
Leromlott állapotban, rossz közérzettel, szinte naponta bevillamosozott a
városba. Sokszor megváratták, megalázták különböző szerkesztőségeikben, de
eltűrte, mert ennünk kellett, kilakoltatás előtt álltunk, a villanyunkat
kikapcsolták.
Halála előtti napon, május 11-én, megkapta az utolsó
arculcsapást az élettől.
Antal István sajtófőnök hivatta
magához. (Ő és még néhány hazai író cikket küldött egy akkor induló prágai
magyar lapnak. Neki „Verseny a holdvilággal”
című írása jelent meg ott.) Antal közölte vele, hogy a kormány ezt a tettet
hazafiatlan cselekedetnek minősíti. Gyula bátyám a szemtanúja, hogy Édesapám a
sajtófőnök szobájából paprikapirosan, a végtelenségig felindulva, köszönés
nélkül rohant ki. Órákig alig lehetett meg
nyugtatni. Délután került haza és rögtön lefeküdt. Nagyon
rosszul érezte magát, elégtelen volt a vérkeringése, fázott, ezért harisnyáját
sem vetette le, s hálóinge fölé fölvette barna gyapjú szvetterét.
Ezen az estén is, mint máskor, ha otthon volt, bementem
hozzá lefekvés előtt jó éjszakát kívánni. Éjjeliszekrényén gyertya égett.
Csakúgy, mint az egész lakásban.
(Számlahátralék miatt már régebben nem volt villanyunk.) Nem olvasott, csak pihent.
Aggódó kérdésemre, hogy miként érzi magát, halkan válaszolt: „majd jobban
leszek, kisjányom”. Amikor megcsókoltam homlokát, így
köszönt el tőlem: „köszönöm, kicsim”.
„Köszönöm, kicsim”, ezekkel a szavakkal búcsúzott el a
világtól, az élettől is.
Hajnalban, álmában jött érte a halál. Lábujjhegyen,
észrevétlen, hogy ne zavarjon senkit.
(Életünk /Szombathely/, 1973/5. /szeptember-október/ 415-420.
p.)