megemlékezés

KRÚDY ZSUZSA

Krúdy estéje

Hű barátaival továbbra is a Kéhlinél (közeli kiskocsma) találkozott, ahol halk beszélgetések folytak, majd mélyeket hallgattak. Főleg ami Aput illette. Az utóbbi években még tűnődőbb, csendesebb, hallgatagabb lett. Az éjszakázást már nem bírta, este 10-11 órára általában ágyban volt.

Sajnos, egyre keservesebben fizette meg életének minden könnyelműségét és szen­vedélyét.

A kegyetlen „főúr” egyre többet, egyre többet követelt.

Az 1927 és 1929-es években megismert nagy testi-lelki szenvedések végképp beköltöztek hozzánk. Szíve, gyomra, mája tönkrement. Ijesztően lefogyott, csak nehezen von­szolta magát, álmában nyögött, forgott, fogait csikorgatta, s már csak a nagy-nagy akaratereje hajtotta: írni, írni, írni! Látom magam előtt megrokkant alakját, amint író­asztala fölé görnyedten szorgoskodott, s körülötte cigarettafüst gomolygott. Az ajtó­nyitásra megfordult és kérdőn rámnézett.

„Apu, itt vannak a cikkért” – mondtam.

„Jó, rögtön megleszek” – válaszolta, s már folytatta is az írást.

Nyár végén be kellett mennie kórházba. Megint dr. Lévy próbált segíteni rajta. Látogatóinak kis darabkákat tépett le elektrokardiográf-leletéből, mert ahogy mondta, „mit adhat kedvesebbet a barát, mint szívének egy-egy dobbanását?”

Betegsége alatt levelet írt Várkonyi Titusznak:

„Az élet színpadáról le kell lépni. Pedig az élet színpadán mindig ott van a tarlatánszoknyácskás szubrett, csak az mindig más.”

Amikor jobban lett, egy-két órai kimenőket kapott orvosaitól. Ezeket a kimenőket önkényesen meghosszabbította, és az egyik kimaradása után restellt visszamenni a kór­házba, hát hazajött.

Újból nagy akarattal, kitartóan, szorgalmasan dolgozott, bár írásait elhelyezni való­ságos művészet volt. Ő azonban minden alkalmat megragadott, hogy ne temessék el már életében!

 

Egy hírlapi vitához az alábbiakat fűzte. (Levél egy fiatalemberhez. A Reggel 1932. november 21.)

„Kedves öcsém!

Azt hiszed, a „békeidőben” olyan könnyű volt?

Igaz, hogy kilencvenkilencszer könnyebb, mint ma, de akkor is volt egy jó százalék, amely különböző bizonyítványokkal a zsebében, még különbözőbb tehet­ségekkel lelkében talán jobban küzdött, mint te – mégse csüggedt, mégse vesztette el a fejét, mégse nevezte magát szerencsétlennek a sorsa legundorabb fordulatai közben sem, mert előtte volt a jövendő – mint akár előtted is, szegény kedves öcsém, aki már évek óta hangsúlyozod, hogy csak akkor érdemes élni, ha az élet iskoláját végigjárt, a szenvedéseket és küzdelmeket megtapasztalt „öregeket” egy új Szent Bertalan-éjszakán elmulasztják a földről.

Öregek akkor is voltak, amikor a „béke boldog évei” terjesztették ki szárnyai­kat a földre, de nem jutott eszébe az ifjúságnak emiatt zúgolódni.

Nem akart minden valódi küzdelem nélkül, csak tehetségtelen nyomorgás árán belehuppanni meleg, kipárnázott karosszékekbe; eszébe nem jutott a maga szegény­sége miatt okolni azt a világot, amelyik egykor körömmel és emberfölötti szorga­lommal, sugárzó ésszel és nemzetünket jellemző vasakarattal emelkedett ki a maga szegénységéből. Az állásokat a legbékésebb időben sem vagdalták az álláskeresők fejéhez. Nem hívtak be senkit az utcáról, hogy foglalja el az igazgatói helyet. Várni, iparkodni, verejtékezve dolgozni kellett minden talpalatnyi helyért – és főleg egy percre se elcsüggedni, a legkritikusabb helyzetekben sem.

Róna József szobrászunk havat lapátolt egy bús éjszakán; a főváros mostani legnagyobb restauratőrje sajtügynök volt Berlinben; Cholnoky Viktor nyomdai kor­rektor; Lányi Pipi szobrocskákat árult az éji dámáknak; e sorok írója könyveket árult, amikor még másképp meg nem élhetett, és soha se lesz többé olyan boldog életében, mint akkor volt, amikor csengős szánon utazva a Kárpátok között egy-egy falucskában sikerült valamely üzletecskét „csinálni”. Ügy tudom, a fölsoroltak közül egyik se akart mindjárt püspök vagy hivatalfőnök lenni, amikor elvégezte iskoláit, és általában nem csodálkozott azon, hogy milyen nehéz az élet iskolája. Mint szabad­pályán lévők, kissé tán le is nézték magukban azokat, akik az úgynevezett „szamár­létrán” kapaszkodtak fölfelé.

Minden nap új ötlettel, új furfanggal, új találékonysággal fölvenni a harcot az életért... elbukni és talpraugrani... nem ijedni meg a kenyértelenségben bár­mely becsületes kenyérkeresettől... az intelligencia fölényével nevetni a sors rossz tréfáin, és újra és századszor is nekimenni valamely kitűzött célnak, a megélhetés­nek. Ez volt az a nemzedék, kedves öcsém, amelynek helyére egyszerű (és igaz, nagyon kínzó) koplalás útján kívánkozol!

Nincsen olyan helyzet az életben, amely reménytelennek volna mondható – pláne, kedves öcsémuram életkorában.

A múlt időkből ne azokról vegyünk példát, akik a kávéházban biliárdozva várták, mikor engedik át nekik helyüket az öregek, hanem az intelligenciának azt a hőskorát nézzük, amely megteremtette és a maga boldogtalanságában, sorscsapások mennydörgései közepette is még tartja a régi Magyarországot, foggal és körömmel, mert kora fiatalsága óta megszokta a csüggedésnélküli küzdelmet.

Nem szabad csüggedni, kedves öcsém, mert elveszett ember az, aki még mindig kávéházi, vicces ötleteken, hiábavaló beszélgetéseken, társaságbeli anekdotákon át kergeti az érvényesülés lehetőségeit. Munka nélkül lenni: rettenetes, de toborozták-e valaha az intelligencia munkásait, mint a kubikosokat? Az ifjú intelligenciának a sorsa nehezebb, mint a régié volt, de ha kiválóságát, helyzetfölényét, életrevalóságát bebizonyíthatja, ha ötletei, elképzelései túlérnek a szokásos mindennapiakon: akkor nyert ügye van még e szörnyeteg életben is.

Az ördög vigye el azt, aki fél az élettől. Ha rákerül a sor, elmegyek újra könyvet árulni. Öreg bátyád:

Krúdy Gyula.”

S elkövetkezett az utolsó esztendő! Végső harcok, kilincselések, üldögélések a főszer­kesztők szobái előtt, küzdelmek a hitelezőkkel, gondokkal, testi és lelki szenvedésekkel.

A Fővárosi Közmunkáik Tanácsa így köszöntötte az új évet:

„Tisztelettel értesítem, hogy elszámolásom összeállításánál megállapítottam, hogy Nagyságod házbér tartozására 1932. évi augusztus hó 1-től ezideig még semmi fize­tést nem teljesített, úgy hogy jelenlegi házbérhátraléka 1932. augusztus 1-től 1933. január végéig 270 pengőt tesz ki. Tekintettel, hogy közvagyonról van szó, felelős­ségem tudatában nem mulaszthatom el, hogy erre Nagyságod figyelmét fel ne hív­jam s kérjem, hogy ezt az összeget most már 8 napon belül okvetlenül kiegyenlíteni méltóztassék, mert ellenkezőleg kénytelen volnék az esetről a tanácsnak jelentést tenni és javasolni, hogy az ügyet elintézés végett tanácsunk ügyészének adja ki.

Budapest, 1933. január hó 7.

Tisztelettel:

Papp Jenő sk.

min. irodaigazgató’’

„Vajon mit írunk az 1933-iki esztendőről, ha megérjük, átbírjuk és befejezhetjük?” – tette fel a kérdést az új évet köszöntő cikkében. Milyen jóleshetett mellőzöttségében, magányában, élete alkonyán Peterdi Andor hozzá írott szép verse:

Akár a flamingó, aki színesen kimagaslik
az ingoványból s rangosan lépked egyedül,
olyannak látlak, mikor az ég csücskén már hajnalik
s te rovod az utcát halkan, nesztelenül.

 

Céllal ballagsz-e, ki tudja? fejed, oldalra billentve
álmodik, s nem érzel ködöt, bronhitiszt, fagyot,
csak ballagsz és virrasztasz rejtelmesen merengve,
mint a hunyorgató, távoli csillagok.

 

A vadmadár is így vonul alvó tájak felett
az éjszakában, gyilkos vadászok elül
bátrabban krúgat így síró vagy harsány éneket,
ha biztos az útja, s nem retteg, csak repül, repül.

 

Te is így vándorolsz örök honod elébe,
kerülöd az élet fényét, harsogó viharát,
s hajnalban beveszed magad vadonod sűrűjébe,
úgy köszönsz az ébredő világnak: „jó éccakát!”

Peterdi versének születéséről így írt felesége, Várnai Zseni:

Később egy tavaszi hajnalon megint csak Krúdyval ballagott haza a férjem és egészen fellelkesülve mesélte:„Hogy ez a Krúdy milyen kedves tud lenni, az ő finom hangulataival! Ezt meg kell hallgatnod, fiacskám. Tudod, amint jövünk hazafelé, keserű szájízzel, lelkiismeretfurdalással, hogy megint csak kimaradtunk, Krúdy egyszercsak megáll, a levegőbe szimatol és fülel, mintha távolról hallana valamit. Azután megszólal:

– Hallod?

Én nem hallottam semmi neszt, de ő fölemelte az ujját és a nyakát fölfelé nyújtva újra, szinte átszellemülten mondta:

– Hallod? Vadlibák vonulnak hazafelé. Hallod, milyen elnyújtva rikoltanak? Goá... goá...

Akkor már én is hallottam és láttam, amint a vadlibák hangos csoportja el­röpült fölöttünk a magasban, egyre távolodva és beleveszve a messzeségbe.

És miközben továbbmentünk, Krúdy magyarázni kezdte: – A madárnak is megvan a magához való esze, vagy ösztöne, és ez megsúgja neki, hogy mindig éjjel folytassa útját, mert éjjel nincs veszély, nem vadásznak rá.

Erre én megjegyeztem, hogy úgy látszik mi is ilyen vadmadarak vagyunk, mert mi is éjjel kezdünk élni, és mire fölkel a nap, eltűnünk az emberek szeme elől.

Krúdy csak bólintott rá és azt dünnyögte: – Úgy van. Nem szeretem a tüle­kedést, a lármát. Mindig nagyon szenvedek, ha pénz után kell loholnom.

Egy ideig még szótlanul ballagtunk egymás mellett, majd ő fölszállt a villa­mosra Óbuda felé, én meg, mialatt fölfelé baktattam a hegyre, egész úton azon törtem a fejem, hogy honnan is szerezünk ma pénzt? Egyelőre semmi okosat sem tudtam kitalálni. Közben újra Krúdy szavai kezdtek zsongani bennem a vadludakról, a vándormadarakról, és már hallottam is magamban egy vers zenéjét, ritmusát. Valami nagyon szépet szeretnék írni Krúdyról, olyan költőit, amilyen ő maga...”

Aznap, amikor fölébredt, megírta a verset és elvitte a Reggelhez, és hétfőn már meg is jelent ezzel a címmel: Akár a flamingó... (Krúdy Gyulához).

Harmadnapra Andor levelet kapott Krúdytól. A levél így hangzott:

„Kedves Andor barátom! Amikor a Reggelben megpillantottam a nekem dedikált verset, nagyon megijedtem, de azután, hogy elolvastam eme egyik legszebb magyar verset, nagy volt az örömöm...

Köszönöm neked ezt a baráti és főleg művészi megnyilatkozást, éji kalando­zásainknak ezt a költői emlékét. Igaz barátod

Krúdy Gyula.”

Apu és Babits levélváltása tömör, de beszédes.

„Kedves Mihály,

ha bármiben, a Nyugat ügyeiben szolgálatodra lehetnék, parancsolj velem, jó híved

Bpest, 1933. febr. 9.

Krúdy Gyula.”

Kedves Barátom!

Szíves soraid igen nagy örömet okoztak nekem és megerősítettek bizalmamban. Nagyon kérlek, támogasd írásaiddal a Nyugatot, melyet igazán csak közös nagy erőfeszítés tehet azzá a mai áldatlan viszonyok közt, amivé lennie kell.

Sokszor üdvözöl igaz híved és tisztelőd

Babits Mihály.

Ebben az időben történt, hogy én Anyuval kapcsolatban füllentettem neki valami na­gyon átlátszót. Erre, életében először és utoljára Apu arculütött. Duzzogva, megbán­tottan ültem az ebédlőben és tanultam. Hallottam, hogy legalább egy félóráig járkált szobájában fel és alá. Egyszer csak kijött, odahajolt hozzám s megcsókolt: „ne haragudj kisjányom” – súgta. Olyan szomorúnak, megviseltnek láttam ekkor Aput, hogy keserves sírásra fakadtam és ráborultam. Pedig még nem is sejtettem, milyen közeli az a nap, amikor elvesztem...

Áprilisban már igen kegyetlen és pokoli volt hadakozása az élettel. Éjszakái egyre rosszabbak: gyomorfájásokról, szívfájdalmakról, térdszaggatásokról, forgolódásokról, verejtékezésekről, zűrzavaros álmokról és halálérzetekről panaszkodott. Kínozta az ér

elmeszesedése is, 15 kilót fogyott le, és szíve, gyomra, mája kezdte felmondani a szol­gálatot. Arca barázdás, szelíd gyermekszeme megtört. Még a szokottnál is csendesebben járt-kelt, üldögélt. Rohamosain öregedett, – elvesztette életkedvét!

Ha megkérdezték, hogy van, csendes nyugalommal, panasz nélkül felelte: „csak megvagyok”.

„Az 1933-as álom" című írásában keserű önvallomást tett. Elmondta, hogy a térdkalácsa már fáj a sok hiábavaló szaladgálástól. Lélegzete is ki-kihagy a mindennapi kenyérért folytatott izgalmas hajszában, szíve sem működik rendesen. Agyában a gon­dolatok pedig egyszerűen felmondják a szolgálatot, amikor újra, meg újra csak azt hallja, hogy nincs ennivaló a háznál.

Szegény, most már úgy kapkodott ide-oda, mint aki ingoványba tévedt. A leg­kisebb zuglapot is megkereste, hogy pénzhez jussunk. (Például még a „Tűzhely” című lapnak is küldött novellát.)

Igen tisztelt Spitzer úr,

a mellékelt novella a Tűzhely számára íródott. Családi dolog.

Ha szüksége van rá, legyen szíves átvenni és honorálni.

Bpest, 1933. április 11.

Tisztelő híve

Krúdy Gyula

Kórházba vágyott, de nem akart bennünket ellátatlanul hagyni, pénzt szeretett volna összeszedni kétségbeejtő erőfeszítésekkel.

Hogy mit érezhetett életének utolsó időszakában, arról többször is vallott írásaiban. Többek között ebben a kézirattöredékében:

„Van az úgy néha, hogy a legelszántabb férfi is, aki egyébként játszi kötelesség­tudással végzi a legmegfeszítőbb munkát: kétségbeesetten hagyja abba negyedórákra munkáját, mert azt kell tapasztalnia, hogy hiába minden önfegyelem, halálos akarat, töretlen bátorság: előre meghatározott sorsán amúgy sem javíthat. – Egy gyermek-tenyér nagyságú reménység csillanna meg előtte sorsa jobbrafordulásáról egy napon, de más­nap bizonyosan oly fenyegető, vésztjósló fellegekkel borul el felette az égboltozat, mint­ha soha szikráját se láthatná többé a reménységnek. Egy csepp reményre a kétségbe­esés felhőszakadása következik... Vajon, van-e olyan erőskötésű férfi, jellemszilárd és bátor, akinek e keserves láncolatban panaszra ne nyílna az ajka? Van-e olyan köte­lességtudás, van-e oly reménysugár, amely megint munkára ösztönözné a testi és lelki betegségtől agyonsorvadt, gyengülő erőt? – Nem jobb-e összetett kézzel várni a vég­zetet, – amelyet még a mosolytalan lemondás, az örömtelen magány-választottság, a minden mulatságoknak örökös elkerülése által se lehet elmulasztani fejünkről? Nem jobb-e feladni a hiábavaló küzdelmet a végsőkig megfeszített munkával és beállani a zordan henyélők közé, akik már valóban ráeszméltek mindennek a céltalanságára?”

Ő azonban nem adta fel a harcot, nem hagyta abba a munkát. Leromlott állapot­ban, rossz közérzettel, szinte naponta bevillamosozott a városba. Sokszor megváratták, megalázták különböző szerkesztőségeikben, de eltűrte, mert ennünk kellett, kilakoltatás előtt álltunk, a villanyunkat kikapcsolták.

Halála előtti napon, május 11-én, megkapta az utolsó arculcsapást az élettől.

Antal István sajtófőnök hivatta magához. (Ő és még néhány hazai író cikket küldött egy akkor induló prágai magyar lapnak. Neki „Verseny a holdvilággal” című írása jelent meg ott.) Antal közölte vele, hogy a kormány ezt a tettet hazafiatlan cselekedetnek minősíti. Gyula bátyám a szemtanúja, hogy Édesapám a sajtófőnök szobájából paprikapirosan, a végtelenségig felindulva, köszönés nélkül rohant ki. Órákig alig lehetett meg

nyugtatni. Délután került haza és rögtön lefeküdt. Nagyon rosszul érezte magát, elég­telen volt a vérkeringése, fázott, ezért harisnyáját sem vetette le, s hálóinge fölé fölvette barna gyapjú szvetterét.

Ezen az estén is, mint máskor, ha otthon volt, bementem hozzá lefekvés előtt jó éjszakát kívánni. Éjjeliszekrényén gyertya égett. Csakúgy, mint az egész lakásban. (Számlahátralék miatt már régebben nem volt villanyunk.) Nem olvasott, csak pihent. Aggódó kérdésemre, hogy miként érzi magát, halkan válaszolt: „majd jobban leszek, kisjányom”. Amikor megcsókoltam homlokát, így köszönt el tőlem: „köszönöm, kicsim”.

„Köszönöm, kicsim”, ezekkel a szavakkal búcsúzott el a világtól, az élettől is.

Hajnalban, álmában jött érte a halál. Lábujjhegyen, észrevétlen, hogy ne zavarjon senkit.

 

(Életünk /Szombathely/, 1973/5. /szeptember-október/ 415-420. p.)