KRÚDY ZSUZSA:

Jubilál a Vörös postakocsi

A tél hava már megjelölte haját, temérdek munka, sok vidám és szomorú élmény, jó és rossz tapasztalat állt a harmincöt esztendős Krúdy Gyula mögött, amikor elérkezett számára az első, igazi, átütő siker, amellyel egyszeriben országos hírű íróvá vált. Ennek a sikernek Vörös postakocsi a neve. Először a Hét című lapban jelent meg folytatásokban. Bevezető sorait Kiss József költő, főszerkesztőhöz intézte:

„Kedves Szerkesztő Úr!

Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet a Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek, s még nyitott sebek miatt nem volt illendő;...”

A Nemzeti Színház felkérésére színművet írt a Vörös postakocsiból. 1919. február 20-án kötötték meg a szerződést. Az eredetileg négy felvonásos darab témája nem azonos a regénnyel, de atmoszférája, varázsa és néhány szereplője igen. Mindkettőnek a hőse: Szemere Miklós politikus, író, a századforduló jellegzetes alakja. Ő: Alvinczi Eduard.

Az író egy helyen így vall róla:

„A sors véletlen útján találkoztam Alvinczi Eduárddal, ennek a korszaknak egyik bálványával. Tetőtől talpig úr és lovag, szerencsejátékos és érzelmes férfiú. Gőgös, mint egy lord, és józan, mint egy ügynök. Volt szegény s volt gazdag ... Alvinczi Eduard barátsága révén többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások a városban. Urakkal és kokottokkal ismerkedtem meg, a szegénységet s a gazdagságot közelről láttam, az erény s az arany birkózását figyeltem, s én a mindenható női hűséget és önfeláldozó szerelmet is megnézhettem.

Nagy iskola volt ez későbbi életemre... Ezt a korszakot írtam én meg A vörös postakocsiban. Figurákat, amelyekét sokan ismerünk s érzéseket, amelyeket mindnyájan tudunk.”

A Tanácsköztársaság bukása, nehéz éveket hozott Krúdy számára. A megerősödött jobboldal, mint a forradalommal szimpatizánst, őt is célba vette. Mellőzésekkel, nyílt és burkolt rohamokkal, bojkottal akarták egyetlen fegyverét, kincsét: a tollat kiütni kezéből.

„A kontárok a talentumok ellen fenekednek. A Pekárok, a Császár Elemérek irtóhadjárata a Krúdy Gyulák és az Ignótusok ellen” — írta az emigráns Hat-vany Lajos Bécsben, Írónyomor című vezércikkében.

Ennek a hajszának egyik megnyilvánulása, hogy a Nemzeti Színház hosszú húzavona után, anélkül, hogy színretűzte volna Krúdy művét, felbontotta a szerződést. Az ítéletet levélben közölték:

„Kedves Krúdy Úr!

Az Orsz. Színművészeti Tanács megalakítása óta a Nemzeti Színház igazgatósága csak olyan színművet adhat elő, amelynek előadását az Orsz. Színművészeti Tanács ajánlja. Ez okból „A vörös postakocsi”-t az Orsz. Színművészeti Tanács elé terjesztettem. A Tanács e hó 18-án úgy határozott, hogy „A vörös postakocsi” a Nemzeti Színházban nem adható elő. Amikor ezt tudatta velem, egyszersmind felhatalmazott arra, hogy a tanács bírálatát — a két bíráló megnevezése nélkül — közölhessem önnel. Ha tehát a bírálatot megismerni kívánja, kérem szerencséltessen látogatásával bármely délben egy órakor vagy este hét óra tájban.

Budapest, 1920. május 20-án.

Tisztelő híve:

Ambrus Zoltán.

Krúdy elkeseredését munkába fojtotta s minden lehetőséget megkeresett, hogy a napi kenyérre valót előteremthesse. Nyílt levélben utasította vissza Pekár támadásait, vádjait, s kilépett a Petőfi Társaságból.

A színház részéről ért csalódása után elment a kedve a drámaírástól. Pedig igen kedvelte a színpadot. Érettségi előtt és után, ő volt Debrecenben az ország legifjabb színikritikusa, a tízes években írt darabot Petőfi fiáról, Zoltánka címmel, s két egyfelvonásosa, A kárpáti kaland és Az arany meg az asszony sikert aratott. Egész életében számtalan írásában foglalkozott a színház tarka világával és Pálmay Ilkáról regényt írt, Primadonna címmel.

A Postakocsi mégis célhoz ért, a külföld is felfigyelt rá, de még messzi útja előtt remélhetőleg egy-két hazai állomáson is felharsan szépszavú kürtje... Most, hogy századik előadása felé közeledik, emlékezzünk meg hálásan mindazokról, akik hosszú és nehéz vajúdásában értő és szerető kézzel segítették. Külön köszönet a Vígszínház kitűnő gárdájának és a közönségnek, akik olyan szívesen fogadták.

(Film Színház Muzsika, 1971/3. /január 16./ 8-9. p.)