KRÚDY
ZSUZSA
Szindbád színháza
„Az apám – büszke, nagyralátó ember – azt hitte, hogy majd követ
leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy
napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe. Öreg
tanárom Porubszky Pál egy hét múlva értem jött:
legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb!
De már hiába
vittek haza Nyíregyházára. Színésznőbe lettem szerelmes, operetténekesnőbe,
és érte majd meghaltam. Csak vissza, vissza Debrecenbe,
ahol esténként a hírlapírók páholyában ülhettem, és másnap kritikát írtam az
Ellenőrbe.” – olvashatjuk Krúdy egyik önéletrajzában.
Nem is lett
többé hűtlen a színházhoz, színészekhez Szindbád. Komédia című kötetében,
színdarabjai mellett találhatjuk válogatott színikritikáit és megemlékezéseit:
Újházy Edéről, Jászai Mariról és Márkus Emíliáról.
Korának egyik hírességéről Pálmay Ilkáról, pedig
regényt írt, Primadonna címmel.
Amikor az
első világháborúban bezárták az állami színházakat, az Operát, mélyen együtt
érzett az érintett művészekkel: „Tudjuk, hogy mit jelent az: színésznek játék
nélkül élni? A színészet természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon
heverést. A színész nem szántóföld, amelyet hében-hóban
pihentetni szükséges. A színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem
csügged, felejt, fárad, elkeseredik. A színésznek szerepkönyv kell a kezébe,
az alakítás láza, a színjáték szenvedélyes izgalma, a nézőtérről felhangzó
taps és a jóindulatú kritikus bírálata: ez a színész élete.”
Negyven
esztendővel ezelőtt, 1933. május 12-én hagyott itt bennünket örökre. Még
ötvenöt éves sem volt. Írói hagyatéka a leggazdagabbak között tündöklik! Nem
sokkal halála előtt így vallott Dékány
Andrásnak:
– Tudod, milyen nagy dolog meghalt géniuszokkal beszélgetni? ... Olyan
egyéniségekkel, mint például Ciceró volt, vagy Caesar a rómaiaknál, Tolsztoj,
Turgenyev, az oroszoknál... vagy pedig Shakespeare, igen ez az utóbbi,
Shakespeare! Beszélgetni velük, megjeleníteni őket, elképzelni, hogy milyenek
lehettek, mint emberek. Nem mint írók, hanem, mint emberek, akik nyilván
hasonlítottak hozzánk. Mit szólnál hozzá, ha Shakespeare lelkisége olyan lett
volna, mint az enyém? Ez nem badarság, nekem szent meggyőződésem, hogy
közelállók az angol író lelkéhez. Álmodozó volt, én is az vagyok. Úgy járt az
emberek között, mintha nem lenne se gondja, se baja, én is így járok ... Esténként beszélgetek
vele, megkérdem erről, arról és csodálatos dolgokra jövök rá. Lefekszem,
odateszem magam mellé. Most a Téli regét lapozom és hidd el, nagyon boldog
vagyok. Az ő fénye, géniusza beterít engem és gyakran úgy érzem, hogy az ő
világát élem. Jegyzeteim vannak, mert meg akarom írni Shakespeare igazi arcát,
ahogyan én látom. Lehet, hogy regény lesz, lehet, hogy nagyobb tanulmány még
nem alakítottam ki a formát. De ez a célom, hogy róla írjak könyvet, azokról a
beszélgetésekről, melyeket vele folytattam. Arról az emberről, akit én látok
benne, aki vándor volt, küzdő ember, de mindenekfelett jó ember. írnak róla
mindenfélét, próbálnak hibákat belemagyarázni a családi életébe, de ezek nem
igaz állítások. Már magába véve az, hogy minden karácsony előtt hosszú utat
tett, hogy családjával együtt lehessen, homlokegyenest ellenkező dolgokat
bizonyít. Milyen szép lenne megírni és milyen érdekes, Shakespeare
karácsonyait! Nem a drámaírót, a színpad varázslatos művészét, hanem az embert, aki a karácsony hívó
szavára hazamegy... Ennyit, de ezt egy nagy könyvben! Az én beszélgetéseimet
vele, a karácsonyi beszélgetéseket...
Dékány arról
is hírt adott, hogy öröm és bizalom volt, amikor tervezgetéseit, álmait
kiteregette előtte. – A terv azonban csak terv
maradhatott ... Regény helyett meg kell elégednünk a drámaíróval foglalkozó
rövid írásaival:
„Sok dolog
van a világon, amiről még Shakespeare sem beszélt, pedig ő volt az egyetlen
ember a világon, aki körülbelül mindent tudott...”
(Film Színház Muzsika, 1973/15.
/április 14./ 22. p.)