KRÚDY ZSUZSA

Szindbád színháza

„Az apámbüszke, nagyralátó emberazt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolga­bírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a ház­tól. Beálltam hírlapírónak Debre­cenbe. Öreg tanárom Porubszky Pál egy hét múlva értem jött: legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb!

De már hiába vittek haza Nyíregy­házára. Színésznőbe lettem szerelmes, operetténekesnőbe, és érte majd meg­haltam. Csak vissza, vissza Debre­cenbe, ahol esténként a hírlapírók páholyában ülhettem, és másnap kri­tikát írtam az Ellenőrbe.”olvas­hatjuk Krúdy egyik önéletrajzában.

Nem is lett többé hűtlen a szín­házhoz, színészekhez Szindbád. Ko­média című kötetében, színdarabjai mellett találhatjuk válogatott színi­kritikáit és megemlékezéseit: Újházy Edéről, Jászai Mariról és Márkus Emíliáról. Korának egyik hírességé­ről Pálmay Ilkáról, pedig regényt írt, Primadonna címmel.

Amikor az első világháborúban be­zárták az állami színházakat, az Ope­rát, mélyen együtt érzett az érintett művészekkel: „Tudjuk, hogy mit je­lent az: színésznek játék nélkül élni? A színészet természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon heverést. A színész nem szántóföld, ame­lyet hében-hóban pihentetni szüksé­ges. A színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem csügged, felejt, fárad, elkeseredik. A színésznek sze­repkönyv kell a kezébe, az alakítás láza, a színjáték szenvedélyes izgal­ma, a nézőtérről felhangzó taps és a jóindulatú kritikus bírálata: ez a szí­nész élete.”

Negyven esztendővel ezelőtt, 1933. május 12-én hagyott itt bennünket örökre. Még ötvenöt éves sem volt. Írói hagyatéka a leggazdagabbak kö­zött tündöklik! Nem sokkal halála előtt így vallott Dékány Andrásnak:

Tudod, milyen nagy dolog meg­halt géniuszokkal beszélgetni? ... Olyan egyéniségekkel, mint például Ciceró volt, vagy Caesar a rómaiak­nál, Tolsztoj, Turgenyev, az oroszok­nál... vagy pedig Shakespeare, igen ez az utóbbi, Shakespeare! Beszél­getni velük, megjeleníteni őket, el­képzelni, hogy milyenek lehettek, mint emberek. Nem mint írók, ha­nem, mint emberek, akik nyilván hasonlítottak hozzánk. Mit szólnál hozzá, ha Shakespeare lelkisége olyan lett volna, mint az enyém? Ez nem badarság, nekem szent meggyőződé­sem, hogy közelállók az angol író lel­kéhez. Álmodozó volt, én is az va­gyok. Úgy járt az emberek között, mintha nem lenne se gondja, se ba­ja, én is így járok ... Esténként be­szélgetek vele, megkérdem erről, ar­ról és csodálatos dolgokra jövök rá. Lefekszem, odateszem magam mellé. Most a Téli regét lapozom és hidd el, nagyon boldog vagyok. Az ő fénye, géniusza beterít engem és gyakran úgy érzem, hogy az ő világát élem. Jegyzeteim vannak, mert meg akarom írni Shakespeare igazi arcát, ahogyan én látom. Lehet, hogy regény lesz, lehet, hogy nagyobb tanulmány még nem alakítottam ki a formát. De ez a célom, hogy róla írjak könyvet, azokról a beszélgetésekről, melyeket vele folytattam. Arról az emberről, akit én látok benne, aki vándor volt, küzdő ember, de mindenekfelett jó ember. írnak róla mindenfélét, pró­bálnak hibákat belemagyarázni a csa­ládi életébe, de ezek nem igaz állítások. Már magába véve az, hogy minden karácsony előtt hosszú utat tett, hogy családjával együtt lehessen, homlokegyenest ellenkező dolgokat bizonyít. Milyen szép lenne megírni és milyen érdekes, Shakespeare karácsonyait! Nem a drámaírót, a szín­pad varázslatos művészét, hanem az embert, aki a karácsony hívó szavára hazamegy... Ennyit, de ezt egy nagy könyvben! Az én beszélgetéseimet vele, a karácsonyi beszélgetéseket...

Dékány arról is hírt adott, hogy öröm és bizalom volt, amikor tervezgetéseit, álmait kiteregette előtte.A terv azonban csak terv maradha­tott ... Regény helyett meg kell elé­gednünk a drámaíróval foglalkozó rövid írásaival:

„Sok dolog van a világon, amiről még Shakespeare sem beszélt, pedig ő volt az egyetlen ember a világon, aki körülbelül mindent tudott...”

 

(Film Színház Muzsika, 1973/15. /április 14./ 22. p.)