Jegyzetek

egy készülő Krúdy-életrajzhoz

 

Krúdy Gyula, akit többnyire csak a levendulaszagú biedermeier hangulatok költőjének ismernek, hatalmas publicisztikai munkásságot is folytatott. Éveken keresztül naponta írt a Magyarország című lapba. Kevés volt az olyan újság, ahol ne jelentek volna meg sűrűn írásai. Szinte mindenre reagált, a biatorbágyi vonatszerencsétlenségtől valamely színházi eseményig. Legszívből jövőbb témája azonban a magyar irodalom, a magyar író ügye, baja, sorsa.

 

1916-ban egy vidéki író járásbíróság útján kérte tiszteletdíját az egyik laptól. Ő azonnal reflektált rá: „...teljesen megnyugodtam abban, hogy mindvégig szegény ember leszek. A megsárgult könyvekből elolvastam, hogy Frankenburg meg Emich (később meggazdagodnak) Petőfi verseit csaknem ingyen vették, Jókai éjjel-nappal dolgozik, hogy életben maradhasson, Arany János a penészes tallérokat csaknem a csizma szárában hordja... Tizenöt forintért írnak regényt az írók és a hős-korban – a hatvanas, hetvenes években csaknem éhen halnak – és manapság sem dúskálkodnak földi javakban... Annál kedvesebb, meglepőbb, igazabb, hogy 1916-ban a királyi bíróság előtt egy hetilap szerkesztője azt vallja, hagy írói honoráriumot ő soha sem szokott fizetni... És ez esztendőben a könyvkiadók a magyar írók munkáin már annyira meggazdagodtak, hogy a legostobább, a magyarul nem tudó, az ízléstelen is, saját palotájában lakik... Kis fiam, ne légy író.”

*

1922-ben Földi Mihály „Megszakadt a magyar irodalom fejlődése” címmel arról kesereg, hogy hiányzik az irodalmi utánpótlás. Új nevek, új emberek sehol sem bukkannak fel. Nincs új hajtás a magyar irodalom fáján. A problémáról Babits, Móricz, Heltai, Schöpflin és Krúdy nyilatkozik. Krúdy így: „Tulajdonképpen mindnyájan kezdők vagyunk az új világban, ebben az ismeretlen, közönyös erdőben, amelynek lelkét eddig hiába kerestük... azok az írók is, akik húsz-harminc esztendő előtt kezdték a dicsőséges művészetet, egy sorban állanak a tegnapi és mai kezdőkkel Magyar Sors úr szerkesztői asztala előtt és alázatosan várják, vajon művük közölhető-e?”

„Magyar író sorsa 1925-ben” c. írásában többek közt megjegyzi: „Ez a korszak, kedves Miklós, amikor még azok az írók se érvényesülhetnek, akik a tornából annak idején jelest kaptak... Próbálj meg könyvet eladni olyan jóképű úriembernek, aki családostól együtt még nem ebédelt aznap!”

*

1926-ban betegágyáról SOS-jeleket küld az Athenaeum és a Franklin Társulathoz: „Tekintetes Igazgatóság! Mostani egészségem válságos állapotában, a Liget Szanatóriumban elhatároztam végre, hogy életem irodalmi munkássága felett végleges rendet csinálok...” A levélben emlékezetből felsorolja ott megjelent könyveit, majd így folytatja: „A könyveknek pontos jegyzékét azért nem adhatom, mert mozdulatlanságra kárhoztatva fekszem egy szanatóriumi ágyon, de már a felsoroltakból is látható, hogy évtizedes irodalmi munkálkodásomnak jelentékeny részét teszik. A tisztelt Társaság nem hajlandó azokból többszöri felszólalásomra sem újabb kiadást adni, lefoglalta magának könyveimet és nem hajlandó újabb könyveket vásárolni tőlem, aki mégis csak a munkáimból élek. De nem hajlandó a felsorolt könyvek kiadói jogáról sem lemondani, anélkül, hogy a legcsekélyebb kárpótlást adná ezért nekem. – Meg vagyok kötözve, mint egy ember, akit az erdő elhagyott részében a fa derekához kötöztek... Most már nem pénzről van szó, tisztelt Társaság, hanem jogról, írói jogról, amelyet szegény, kihasznált írótársaim miatt is kénytelen vagyok érvényesíteni...”

*

1931 júniusában néhány magyar író külföldön járt. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg: „Csak köszönettel lehetünk az írók nemzetközi szövetsége iránt, hogy meghívásukkal nem felejtkeztek el a mindenkitől elhagyatott magyar írókról... ...ahol az írók munkái, a könyvek olcsóbban árultatnak az utcasarkokon, mint akár a kofák retekcsomói és mégsem kellenek senkinek.”

*

Legszebb cikkeinek egyikében, „Az ország legszegényebb emberei: a magyar írók”, többek közt így nyilatkozik: „Az írónak még akkor is van látnivalója, tapasztalnivalója, mulattatója a körülötte komédiázó életben, amikor más halandó már csak behunyt szemmel akar ülni, miután előbbi helye kicsúszott alóla. Egy író a szegénységben, boldogtalanságban, a reménytelen nyomorban is lát olyan megfigyelni valókat, amelyeket „később” vagy „alkalomadtán” megírna, ha majd lesz papirosa, tintája, kiadója, olvasója, szóval lehetősége arra nézve, hogy látnivalókat a világgal közöljön. És mégsem csodálkozott senki, hogy Cholnoky László már nem akart többé írni ennek a világnak, holott még javában a reménység jegyében mendegélt a világ négy vagy öt esztendő előtt, alig tíz évvel a háború után, amikor még pénzért árulták a könyvkiadók könyveiket, nempedig koldusalamizsnának megfelelő összegért, amely alamizsna elővételére azonban már nincs kedve senkinek zsebébe nyúlni.

Mélyen tisztelt, Szerkesztő Barátom, ne vedd szerénytelenségnek, hogy a magyar írók sohsem próbált, még a romantikus regényekből sem ismert, példa nélküli, tanácstalan, szinte megsemmisítő helyzetére hívom fel a figyelmet. Ennek a kornak történetét valaha megírják, ha majd nem zárnak be többé senkit azért, mert gondolatait papirosra veti. Mit lát tíz vagy húsz esztendő múlva egy író, aki föladatául ez álarcos, még mindig magára nem eszmélt és tehetetlenségében vaksággal, süketséggel megvert korszak történetét megnézi? Azt látja, hogy a korszak nem mert könyveket olvasni, nehogy ráeszméljen, hogy van egy másik világ is az ő rombadőlt világán kívül, ahol már az emlékezet se meri szárnyát megrebbenteni. Azt látja, hogy a középszerűség, a kiválótlanság, a jelszavakba burkolózott tehetségtelenség éppen az írókat lepte meg, akiknek hivatásuk volna látni a sötétségben is... Az író, minden időknek ismerője megáll, mert nem tud semmit se mondani azoknak, akik megfogadták, hogy nem gondolkoznak, nem látnak, nem olvasnak... Magyarországon még mindig akadt egy mindenkinél szegényebb ember... Ez pedig nem volt más, mint a magyar író, akinek még az se jutott osztályrészül, hogy sorsáról rendelettel gondoskodjanak.

Magyar író! Vajon lesz-e valaha föltámadásod?”

*

Ennek az írásnak óriási visszhangja volt. Széltében, hosszában tárgyalták. Néhány nappal későbben A Reggel című lapban egy aradi író nyilatkozott a cikkel kapcsolatosan Tamási Áron fiatal, tehetséges erdélyi író nyomoráról.

*

1932 júniusában csődöt kértek Krúdy Gyula ellen, ezért vagyontalansági esküt tett a törvényszéken. A következőkben számol be róla: „Ki tudná pontosan megmondani, azt az érzetet, amely a szegénységgel jár? És azt az érzetet, amely eljön, amikor a szegénységről esküt kell tenni? Az álmatlan éjszakák, a mind hosszasabb elgondolkozások, sőt végül a ceruzával való számolgatások elsápasztották homlokomat; lidércnyomással jöttek az összeírott adósságok. ...egy nagy-nagy számadást kellett csinálni múlttal, jelennel, sőt még a holnappal is, hogy 1932-ben teljesen vagyontalan vagyok... Esküt tettem, hogy semmim sincs. Vajon lehet semmi nélkül élni?”

*

Kevéssel halála előtt, (bár harmadik személyben írva) így panaszkodik: „...a térdkalácsa fájt a sok hiábavaló szaladgálástól, lélegzete kihagyott a mindennapi kenyérért való izgalmas hajszában, szíve se műkö­dött a legrendesebben, agyáról, a minden emberi teremtvényen levő büszkeségről nem is beszélve... Agyában a gondolatok egyszerűen felmondták a szolgálatot, amikor a szolgáló a kormosságon is átpirosló orrát bedugta a szobaajtón is így szólt rekedten:

– Nagyságos úr, nincs ennivaló a háznál.”

*

Kell ezekhez kommentár?

Igen. Többek közt, hogy az író nyughelye – élete alkonyát idézően szerény és szegényes. Síremlékét – úgy tudom – most tervezik.

Krúdy Zsuzsa

 

(Irodalmi Újság, 1955/51. /december 17./ 7. p.)