Krúdy Zsuzsa

nincs szebb folyó a Poprádnál

„Nincs szebb folyó a Poprádnál” – írta mély nosztalgiával Krúdy Gyula A podolini takácsné című elbeszélésben, hiszen gyermek- és ifjúkorát két nagy élmény, két táj kísérte felejthetetlenül: szülőföldje, a Nyírség és Szlovákia.

Gyulát, az akaratos, verekedő, elkényeztetett kisfiút az apai előrelátás iskoláztatta otthonától távol. – Első alkalommal, 1889-ben nagyanyja kísérte kedves unokáját Podolinba, azután odatalált maga is. Hosszadalmas, tanulságos és emlékezetes volt minden útja Nyíregyházától Poprádfelkáig, ahol a kis termetű, fürge, deresedő, egérszemű, tréfás kedvű Budeusz bácsi, a podolini tanító kocsival várta a cserediákokat. (Előző napon a szlovák és cipszer gyerekeket indította el az Alföldre.) Ő találta ki a cseregyerek rendszert. Már jó előre lelevelezték a szülők gyermekeik ügyét-baját, ilyenkor már csak szét kellett őket osztani. – „Te mégy Késmárkra, te pedig Szepesbálára.” Budeusz bácsi százgalléros köpönyegében, tarka esernyővel ilyenkor volt igazán elemében. Név szerint ismert minden fuvarost, vendéglőst, családot, ahol cserében vagy pénzért vendégül látták a magyar gyerekeket. Egész szekérsor indult el vezetésével. Vidáman kocogtak a hosszú szekerek, s az ország különböző tájékairól összegyűlt fiúk lármája felverte az országutat. A közbeeső falvakon, városokon áthaladva a tanító bácsi jókedvűen kiáltotta: „Kinek kell magyar gyerek?” Nem kellett sokáig kínálgatni őket, hamarosan derék asszonyságok ölelték őket szívükre, akik azután anyjuk helyett anyjuk lettek. Meg is hálálták ezt az otthoniak. Minden valamirevaló ünnepnapon nagy kosarakban érkezett a jó hazai. A jó nevelőszülők vásznat, fenyőpálinkát, madárkalickát, hegymászóbotot, havasi gyopárt küldtek viszonzásképpen.

Az út Podolínig estig tartott, mert Budeusz bácsi kedvesen elbeszélgetett a vendéglátókkal. Az utoljára maradt diákot magának tartotta meg. – „Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból” – mondta ravaszkásan. – Pedig nem cselekedett soha semmit a haszonért. Eleinte hetenként, majd később havonként látogatta védenceit, akikről hosszú levélben számolt be az aggódó szülőknek.

Krúdy Gyula másodikos gimnazista korában érkezett az egykor védőfalakkal körülvett Podolínba. A legyei határ menti városkának csupán néhány ezer lakója volt, de olykor 70 szövőszéken is készítették a szebbnél szebb, világhírű szepességi kelméket. A kékfestők is nagy becsületet vívtak ki maguknak. Podolín a maga középkorias életével, legendáival, hangulataival, girbe-gurba utcácskáival, bolthajtásaival, kiugró facsatornás házacskáival, piactéri kerekeskútjával, sokoldalú, becsületes, derék lakóival oly mélyen megkapta a diák Krúdyt, hogy itt-tartózkodásának és későbbi szepességi utazgatásainak élménye egy életen át végigkísérte. Híven tanúskodik erről sok-sok írása.

Az első évben Riesz Laci bácsi, a nótáskedvű főerdész vadszőlővel befuttatott udvarházának mestergerendás kamrájában lakott. Laci bácsira így emlékezik vissza:

„A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta, és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban. Mintha most is

látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát, valamint zúzmarás bajszának hegyét... A főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint forrázott rák színe, akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt...”

A podolíni kettős tornyú piarista algimnázium, bástyáival, hosszú, bolthajtásos folyosóival, melyeket a rend nagyjainak képei ékesítettek, a környék nevezetessége volt. A refektórium falairól az alapító Lubomirski család páncélos alakjai, a lengyel királyok, a kollégium egykori jótevői tekintettek le. A templom gazdag kincsei, .a könyvtár értékes fóliánsai, az alapító- és kiváltságlevelek, a 17.000 kötetes könyvtár erősen vonzották a minden után érdeklődő ifjú Krúdyt. Itt vált szorgalmas, szenvedélyes olvasóvá – mindhalálig!

Kevés szórakozási lehetőségük akadt a diákoknak. Ősszel, tavasszal künn a határban vagy a Poprád mentén játszottak, madarásztak, verekedtek. Néha bunkóval. A bunkót a Cinege-szigeten készítették, a Poprád és a malomárok között. Száraz gallyakból tüzet raktak, s egy „öreg bunkós”, Dohnál Gyula kabátja alól előkerült az agyagtégla, melynek közepébe gombafej nagyságú félgömb volt vájva. Klein Jancsi bádogbögréjére nyelet drótoz. Gazsik Laja, a fűrészgyári gépész fia belerakta az elcsent ólomdarabokat. Mikor az olvadt ólom már ezüstösen csillogott a bögrében, egy seprőnyél levágott részét, melynek egyik végébe kereszt alakba két szöget vertek, beleillesztették az agyagforma kivájt félgömbjébe, és az ólmot a szögek közé öntötték. – Szertartások, hókuszpókuszok, kézfogások mellett adták át az új bunkósnak az új bunkót, mely rögtön rejtekhelyre került. Gyula például egy régi imakönyvtokba süllyesztette. Ő azonban, a többiekkel ellentétben, sohasem használta. Az egykor verekedős fiúból csendes, mélázó, nyurga legény lett, aki a verekedéseket csak kívülállóként nézte. Szelíd modora mindenkit lebilincselt. Az ott töltött évek alatt senkivel sem akadt összekoccanása. – A „langaméta” nevű labdajátékban azonban szívesen részt vett, no meg a húsvéti haranglovaglásban. Megszerezték a harangtorony kulcsát, s néhányan felsompolyogtak a toronyba. Míg egyikük a haragon ült, a másik a harangnyelvet fogta, nehogy az érchez ütődjék. Az öreg Wittkóné mégis észrevette a harangok néma lendülését, és tovább adta a látomást: lendülnek a podolíni harangok, de nem szólnak! Hazajáró lelkek mozgatják őket, a bűnösökért. Egyszer azonban ennek is vége szakadt. Fassler professzor rajta csípte őket, s örültek, hogy kicsapás helyett megúszták nyolc napi kolostoráristommal. Egy szép tavaszi napon egyikük kitalálta, hogy jó lenne az Akasztó-hegyen rántottát sütni. Az ötletet jónak találták, s csakhamar lábassal, hagymával, kenyérrel, szalonnával, sóval és kanállal felszerelve indultak a lakomára. Tojást nem vittek. Minek? Ott vannak a madártojások. Bizony néhány tucat látta kárát a fiúk étvágyának.

Gyula a második évben Klebák Mihály városi főjegyző szép Fő utcai sarokházában élt. A főjegyzőnek mérges tekintete és három szép leánya volt. Egyikük, Antónia, Gyula cseretársa lett. Ők is bekerültek az irodalomba, ha más néven is: „... a lakatlan emeleten, ahol az üres szobákban zsákokban rozst és kukoricát tartottak, abban a sötét emeleti szobákban tanulgattak esténként faggyúgyertya fénye mellett... és ijedten egymásra néztek, amidőn a szél végigdudált a sötét emeleten... Mária Szindbád mellett ... halkan, forrón és hosszasan sóhajtott.”

Teltek, múltak a hónapok. Gyula diáktársai közül leginkább Tfirst Rudival és Jurán Vidorral, becenevén Pupákkal barátkozott össze. Szívesen cserélgetett velük „hazait”, ő túróslepényt, tortát, diót, almát adott rozskenyérért, szalonnáért, friss vajért és juhtúróért. A fiúk néha együtt jártak korcsolyázni a Poprádra, s Gyula egyszer kis híján a folyó áldozata lett. Az egyik kanyarulatnál, ahol a víz zuhatagosan gyors, beszakadt alatta a jég. Kékfestőlegények mentették ki csákánnyal. E kaland után nagy beteg lett, s fejét ettől kezdve kissé ferdén tartotta.

A negyedik gimnáziumban a diákoknak ujjaik ízületein kellett a hexametert, jambust és trocheust végigbillentyűzniök. Gyula ezt nagyszerűen zongorázta jobb kezének ízületein, ő egyébként a tantárgyak közül csak a magyar nyelvért és történelemért lelkesedett. „...a ...szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanították a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és püspöki jóváhagyással cenzúráit történelmet hallotta ... a messzi alföldekről idetévedt nyírségi-fi; itt úgy tanították Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két étvizeddel előbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.”

Gyula többször eltűnt bejelentés nélkül a városból, s a közeli havasokra ment zsendicét enni és a juhászok meséit hallgatni. Értett és beszélt valamennyit a nyelvükön.

Az akkor hallott mesék és rémtörténetek egy részét később novellákban dolgozta fel, mint például a Tragédia a havason című írásában.

A tánciskolában a gyógyszerész lányának, a fekete hajú, fekete szemű Wittkó Irmának udvarolt. (A podolini takácsnéban emlékezett meg róla.) Wittkó Irma maga így beszélt barátságukról: „Tizenhat éves koromban ismerkedtem meg Podolinban Krúdy Gyulával. Szigorúan nevelt leány voltam, eleinte vonakodtam a heves vérű fiatal Krúdy udvarlását elfogadni, pedig nem is tudtam, hogy fiatalabb nálam, mert magas és fejlett volt... Emlékezetem szerint három esztendeig tanult a podolini piarista gimnáziumban, és hamarosan vezetője lett a pajkos, de nagyon kedves diákoknak. Ezt a vezető szerepet nemcsak magas termetének, hanem eszének és behízelgően kedves modorának köszönhette. Én a tánciskolában ismerkedtem meg vele... ettől a pillanattól nem engedett ki többé a kezéből, más táncost nem engedett a közelembe, de az is igaz, hogy ő sem táncolt mással, csak velem. Persze, tánc közben és a szünetekben hevesen udvarolt, adta a felnőtt férfit, szépen tudott beszélni, helyesebben: szépeket tudott mondani. Már az első tánciskolái találkozásunk után virágot küldött nekem, de házunk küszöbét át nem léphette, ezt a szülők szigorú erkölcse tiltotta, akik nem tudták, hogy találkozásaink alkalmával mindig ezt suttogta: Maga az én első szerelmem!”

A sok-sok kedves emlék között szerepelt a hírneves bélai borovicska is. Készült: mazsolából, fügéből, szentjánoskenyérből, borókabogyóból és ánizsból, s úgy égették kisüstön, mint a szilvóriumot vagy a konyakot.

A podolini szép évek hamar elteltek. A klastromban csak algimnázium lévén, ötödik osztályba Gyulának vissza kellett térnie Nyíregyházára. A fa kilátótorony deszkáiba, melyekbe az elmenők belevésték nevüket, a Bárdossy, Karkovány, Kékessy és sok más név közzé odakerült Krúdy vésése is. Fájó szívvel hagyta el a városkát, a tájat, a Kárpátokat. 1900 és 1918 között csupán négyszer tért vissza ide, de gondolataiban, nosztalgiáiban, írásaiban számtalanszor.

Krúdy szlovákiai éveinek az alábbi köteteket köszönheti a magyar irodalom: Utazás a Szepességben, A podolíni kísértet, A podolíni takácsné, Esti út, Kárpáti kaland, Az arany meg az asszony, Púder, Az utitárs, Az oltárterítő, Csillag a Kárpátok felett, Tizenhat város tizenhat leánya, A szabadság csillaga.

Ezenkívül megszámlálhatatlan Szindbád novella és egyéb tárca színhelye, ihletője Szlovákia.

Ezekből, sajnos, szlovákra mindössze A podolíni kísértetet fordította le, mégpedig kitűnően, Emil B. Lukáč (Podolínske strašidlo, 1941). Talán érdekelné a ma olvasóját is?

Egyébként A podolíni kísértet igen alkalmas lenne egy szép, színes szlovák–magyar koprodukciós filmre is. Nem kevésbé az Esti út összefüggő novellái, melyek az egykor zálogba tett magyar leányokról szólnak.

Az arany meg az asszony a XIII. századi Lőcsén játszódó egyfelvonásos. Nagy sikerrel játszották prózában és zenével (Kenessey Jenő) a Magyar Operában.

Szeretnék még külön megemlékezni Az útitársról, amelyet az elismert, nagy Krúdy regények – A vörös postakocsi, Bukfenc, Napraforgó, Asszonyságok díja, N. N. (Egy szerelem-gyermek), Őszi versenyek, Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban – között tartanak számon.

Az ifjú Szindbád-Krúdy szlovákiai vonzalma miatt forgatták a nagysikerű magyar Szindbád film nagy részét Szlovákiában.

Befejezésül szeretnék hálával és szeretettel megemlékezni a drága emlékű Jurán Vidor íróról, édesapám egykori iskolatársáról. Az ő ragyogó stílusú, érdekes levelei, közlései, tanításai is nagyban segítettek megismerni apám szlovákiai életét, boldog diákkorát.

(Irodalmi Szemle /Bratislava-Pozsony/, 1972/8. /augusztus/ 709-711. p.)