Krúdy Zsuzsa

Emlékezés Krúdy Gyulára

Kellér Andor így ír Krudyról: „Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan ,forgalomban’ volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik, mikor ír? Méghozzá több mint százhuszonöt kötetet? Nem is szólva az újságokban rejtőző még kiadásra váró temérdek írásáról.” – Fejtsük meg együtt a „titkot”. Forgassuk vissza az idő kerekét, s hétmérföldes csizmákkal haladva villantsuk fel életének egy-egy eseményét. Mondjunk el egyet s mást a rend­kívül „sűrítetten” élő íróról, aki 54 és fél esztendeje alatt annyit írt, mint az ugyan-­csak igen termékeny Jókai 79 esztendős koráig.

Kezdjük az elején, egyik önéletrajzi részletével:

„Október volt, a cinkék már beköltöztek a városba, téli hangjuk lett az úton járó madaraknak, amikor egy vasárnap a Piringer János kiadásában megjelenő Sza­bolcsi Szabadsajtóban egy új név és egy régi beszély lát napvilágot. A beszély cí­mére már senki sem emlékszik, de a név viselője még mozgatja kezét és lábát. A név így hangzott legifjabb Krúdy Gyula. Hősünk tizenhárom esztendős volt akkor és e ­babonás életkorban ezzel eldőlt élete és sorsa örökre.” Ettől kezdve rendszeresen és szenvedélyesen ír. Életének legnagyobb szenvedélye mindvégig az írás és olvasás ­maradt.

Hogy miképp került az ötödik gimnazista összeköttetésbe az „Orsova” szerkesz­tőjével, Molnár Istvánnal, azt ma már bajos megtudni. Tény azonban, hogy 1894. január 1. és december 12. között 16 novellája jelenik meg itt. Ennek a határszéli magyar városkának szépirodalmi szükségletét hosszú ideig ő elégíti ki. Még nem kap írói tiszteletdíjat, csupán egy doboz névjeggyel lepik meg, ezzel a szöveggel: „leg­ifijabb Krudy Gyula, az Orsova című hetilap szépirodalmi munkatársa.”

„A nagy dob” címmel iskolai újságot szerkeszt, de sajnos egyetlen kézzel írt szám lát napvilágot. Innét már csak egy lépés a Nyíregyházi Sajtóiroda. Néhány osztálytársával együtt szorgalmasan küldöznek híreket a fővárosba. (A Pesti Napló ­és a Pesti Hírlap 5 krajcárt fizetett hírenként vidéki tudósítóinak.) A Sajtóirodának hivatalos blankettái, bélyegzői voltak, s Pesten nem sejtették hogy csupán néhány gimnazista vállalkozása. A fiúk közben rájönnek hogy az sem baj, ha néha-néha lódí­tanak egyet az érdekesség, olvasmányosság érdekében. Így csakhamar fantasztikus hírek kezdenek Nyíregyházáról elterjedni: véres, halálos kimenetelű párbajok, vere­kedések, bicskázások, kalandos, revolveres leányszöktetés stb. Egészen addig, míg egyik tanáruk, Porubszky Pál meg nem unja a sületlenségeket, valótlanságokat, s rá nem dörrent túlságosan bő fantáziájú diákjaira.

Ekkoriban érkezik el Krúdy, életének egyik fontos állomásához, a „tuzséri eset”-hez. Ennek előzménye a következő: Versecről egy Neukomm nevű kútfúró mester ­érkezett a városba. Az ő vezetésével készültek az első nyíregyházi mélyfúrású szivattyús kutak. A nyugtalanítóan éles nézésű, őszes körszakállú férfiú, csakhamar ­nevezetességgé vált. Kiderült róla, hogy tud hipnotizálni, s eme tudományát a gim­názium udvarán többször bemutatta. Krudy is csodálója lett. – Történt, hogy Neu­kommot a tuzséri kastélyba hívták el, gyógyítaná meg az állandóan fejfájással küzdő 22 esztendős Salamon Ellát. Miközben azonban hipnotizálta a lányt, az nagyot si­koltva összeesett és meghalt. (Valószínűleg szívszélhűdés érte.) – Krudy amint tudo­mást szerzett az ügyről, azonnal Tuzsérra utazott. Napokon keresztül innét küldte tudósításait a fővárosi lapok számára: A „tuzséri eset”-ből világszenzáció lett. Ügyes, színes riportjai, külföldi világlapokban, így a The Times és a New York Heraldba is eljutottak. – A szorgalmas diák a Debreceni Ellenőrnek is gyakran küld íráso­kat. 1894 októberében nagy öröm éri. Levelet kap Gáspár Imre költőtől a Debreceni Ellenőr nevében.

„Legyen szíves nekem, forduló postával felelni a következő kérdésemre: Haj­landó-e ön október hótól a Debreceni Ellenőrhöz belépni? Ez esetben 40 forint havi­díjjal szolgálnánk, amely összeg gyakorlatának öregbülésével növekednék. Feladata lenne pedig a tárca, színház, nagyobbfajta report stb. végzése. Úgy értettem meg, hogy az érettségi vizsgára magánúton készül. Ha ez így van, kellő alkalmat találna arra közöttünk is, sőt, mint a debreceni nagy szabadelvű párt lapjánál működő fé­nyestollú tárcaíró, biztos protekcióra is. Végtelen örvendenék; ha Ön, kinek kvali­tása a szó teljes értelmében elvitathatatlan, alulírott vén poéta mellé kerülne. Érzéke van – látom a kiszínezett report, az aktualitások iránt, mik a journalisztikai pályára predesztinálják.” – Ezek után nem csoda, hogy a tantárgyak nagy részét nyűgnek érző diák, akinek már számos összeütközése volt az iskola rendjével, fe­gyelmével, megszökik hazulról és Debrecenbe megy újságírónak. November 1 és december 25 között 33 írása jelenik meg az Ellenőrnél. Küld azonban cikkeket a Debreceni Reggeli Újságnak és a nagyváradi Szabadságnak is. – Gáspárról később így ír: „Gáspár Imre volt első főnököm, korrigálóm, irányítóm Debrecenben, az ot­tani szabadelvű párt lapjánál. Csodálatos leveleit, amelyekben útmutatást adott ol­vasmányaimhoz, ma is őrzöm.” Az atyai szigor, azonban csakhamar hazaparancsolja a „tékozló fiút”, le kell érettségiznie.

1895 szeptemberében lép be másodszor a Debreceni Ellenőrhöz, édesapja ellen­kezése ellenére, aki ügyvédnek szánta, s külföldi egyetemre akarta küldeni. – „Deb­rőben” két költő-újságíró él akkoriban: Gáspár Imre és ellenlábasa, Rudnyánszky Gyula. Hogy miért gazemberezik le naponta egymást hírlapjaikban, azt nehéz re­konstruálni. Valószínűleg, mert D. ugyan elég nagy város, de két dudás még sem fér meg benne.

A látogatóba hazatért Kossuth Lajos fiának, Ferencnek országjárásáról így ír Krudy: „Hallgatom őt Debrecenben, az Arany Bikában országos körútja alatt, mint ifjú vidéki reporter... Rácz Károly, a szőke cigányprímás a Himnusz helyett a Jaj de huncut a német... kezdetű keserves nótára gyújt.” Kitűnt, hogy Rudnyánszky Gyula ellenzéki hírlapíró sugallatára tette. Reszkettek a megyei urak, mi lesz, ha megtudja Ferenc József? Lett is botrány belőle, mégpedig európai méretű. Kossuth Ferenc innét Nyíregyházára utazik. „Találkoztam K. F.-cel harmadnap Nyíregyházán – a nagyapám házánál...”

Nagyapa kifogásolta, hogy Kossuth fia miért nem magyar ruhában érkezett. Mikor pedig beszélgetés közben kitűnt, hogy K. F. nem akar ujjat húzni Ferenc Józseffel, az öreg elégedetlenül dörmögött, szeme villámlott: „Hát öcsém, nem azért jött haza, hogy itthon forradalmat csináljon?...” Ennek a látogatásnak Krudy „A Kossuth fiuk” című, eddig csak újságban közölt regényében állít emléket.

Az író nem sokáig marad első munkahelyén, Nagyváradra szerződik a Szabad­sághoz. 1895 ősze és 1896 májusa között, több mint fél évig élt itt. A Szabadságot 1873-ban alapította Laszky Ármin nyomdász, aki az ifjú írót szeretettel várta s Nagy Endrét küldte ki fogadására az állomásra, nehogy eltévedjen a jövevény. Ő így em­lékezik meg erről:

„A debreceni vonatból alig néhány utas szállott ki, de így sem tudtam ráismerni a magam emberére. Én azt a széllelbélelt, kopott csavargót kerestem, aki Debrecen­ből hajlandó átköltözni Nagyváradra, hogy havi hetven koronáért a korrektorságot és a segédriporterséget vállalja. Ehelyett egy nyurga fiatalembert láttam, aki arisz­tokratikusan begörbített mellel járt, de így is három fejjel magasabb volt nálam. Valami hófehér bolyhos posztóból készült télikabát volt rajta, mintha bárányprém­ből lett volna kiszabva, ilyet én még sose láttam világéletemben. Aztán sárga cipője volt vörös gumitalppal, ami akkoriban szintén sose látott csuda volt. Valami elkép­zelhetetlen fényűzés volt ez. És a kezében olyan disznóbőrtáskát tartott, amilyennel csak grófok utaznak. Alig mertem megszólítani: Krúdy kollega? Bólintott azzal a búsan félrebillentett barna fejével.” Nagy Endre indítványozta, hogy menjenek gya­log, de Krudy kocsiba ült: – „Üljön csak be. Nem szeretek gyalog járni.” Ezek után Nagy, mint cicerone magyarázni kezdte a látható nevezetességeket, de az ifjú mindenre csak szótlanul bólogatott. „Mint egy keleti satrapa, aki kegyeskedik minisztere alá­zatos jelentését meghallgatni.” Végül is megérkeztek az új munkatárs szállására. „A hónapos szoba egy földszintes ház mélyén volt. Krudy öreguras kényelemmel kászá­lódott ki a kocsiból (már akkor huszadik évén is túl volt talán) s mély hangján rám dörmögött: „Fizesd ki a kocsist. Nincs nálam aprópénz.” Persze, hogy kifizettem. Hogyne fizettem volna. Mukkanni sem mertem. A szoba kicsi volt, de gusztusosan tiszta: Örültem, hogy tetszett neki, mintha én lettem volna felelős érte. Mindjárt ki is pakolta holmiját. Hamar meg volt vele, a gyönyörű disznóbőr-kofferben nem sok holmit hozott magával. Volt benne egy lenge nyári öltözet, egy frakk, és néhány frakking csipkés szélű mellvérttel. A koffer nagyobbik fele újságból kivagdalt papír­szeletekkel volt megtömve. Egy pékkemencét be lehetett volna fűteni vele, annyi volt. Megkérdeztem tőle félénken, hogy mire való ez a sok makulatúra. Egykedvűen vá­laszolta: – A műveim. – A Képes Családi Lapokból, az Ország-Világból és a Fő­városi Lapokból valók voltak a kivágások. – Dolinay Gyula és a jó öreg Vadnay Karcsi megkért, hogy innen is küldjek nekik novellákat – mondta Krudy. – Az Ország-Világ pedig regényt kért tőlem. – Álmaim álma volt egyszer fővárosi újság­ban megjelenni. Most már rettenetes tisztelettel néztem rá.”

Több verzióban él, hogy került Krúdy Nagyváradról Pestre. Az egyik szerint tudósítónak küldték volna fel a millenneumi kiállításra, s itt maradt. Ahogy azon­ban ő írja, sokkal stílszerűbb, romantikusabb: „a szerelem az itt telelő Henry cir­kusz táncosnője után itt sem hagyott megnyugodni.. A cirkusz után Pestre szöktem.”

 

Amikor sugárzó fiatalon, tele életkedvvel, reménnyel „mint Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval” a fővárosba érkezett, „Pest még tomboló ifjúkorát élte.” A város a millenneumi ünnepségek lázában égett, mozgott, fejlődött, mintha egyszerre akarná pótolni mindazt, amit eddig elmulasztott. – Krúdy hatalmas lendülettel veti bele magát az éjszakai életbe, szórakozásokba, a józan nap­pal azonban a munkáé. Olyan hatásosan indul harcba a sikerért, érvényesülésért, hogy alig telik bele néhány hét, s a szakmabeliek zöme már tud ittlétéről.

A Képes Családi Lapok, Ország-Világ, Magyar Szemle, Szabad Szó, Egyetértés című lapoknál veti meg lábát. Az Egyetértés főszerkesztője, Csávolszky Lajos félel­metes rendet tart munkatársai között, s kitűnő lapot szerkeszt. Vakmerő spekulációi, hazárd tettei végül is tönkreteszik. Róla és néhány pesti „aranyásó” lapvállalkozó­ról írja később az „Aranybánya” c. regényét.

Az ifjú Krudy a Józsefvárosban, az újságírók, művészek, bohémek akkor oly kedvelt városrészében üt tanyát. Nemeskéry Kiss József, Kiss Gyula, Sághy Ferenc a Budapesti Hírlap munkatársai, Kürthy József színinövendék, Ábrányi Emil író, egy sereg fiatal piktor, szobrász, Cholnoky Viktor író, a Pesti Napló korrektora lakik szomszédságában. „...egy-két évig a Józsefvárosban csavarogtam, koplaltam, ron­gyoskodtam, mert atyám ezt a módszert vélte a legjobbnak arra nézve, hogy a szülői házhoz visszatérjek. Persze nem mentem.”

A józsefvárosi Ivkoff kocsmájában sok furcsa, érdekes figurával találkozik. Ide jár: Benedek Aladár, Gáspár Imre, a piros mellényes Erdélyi Gyula költő, Dolinay Gyula, a Hasznos Mulattató szerkesztője, Szemnecz Emil, gr. Vay Sarolta írónő, aki nadrágban jár és szivarozik, a cilinderes, papi reverendát viselő Simli Mariska, Pong­rátz Béla, aki már többször ült „királysértésért”, a himlőhelyes arcú Inczédy László, a „függetlenségi gondolat aszkétája” és a Veszprémből ideszármazott tehetséges két Cholnoky fiú: Viktor és László.

1897-ben jelenik meg az „Üres a fészek” c. első kötete. (Az Ország-Világ c. lap a mellékleteiben közölt Krudy írásokat fűzette össze – írói honorárium gyanánt.) Ez a könyv került Beöthy László s. szerkesztő kezébe, aki mutatványt közölt belőle a Budapesti Hírlap irodalmi rovatában; s melegen, biztatóan írt róla: „Tíz sorsdöntő, végzetes mondatot.” Ettől kezdve megnyílt előtte a B. H. kapuja, sőt más lapok, iro­dalmi körök figyelme is felé fordult. Rendszeresen dolgozik a Fővárosi Lapok, Ma­gyarország, Pesti Napló, Divat Salon, Magyar Hírlap, Magyar Újság, Új Idők, Mű­vész Világ, Előkelő Világ, Magyar Géniusz c. lapoknak. 1910-es években válik orszá­gos hírű, elismert íróvá: A Szindbád novellák és a Vörös postakocsi megjelenése si­kert, sikerre halmoz. A vörös postakocsi megírására Kiss József, A Hét főszerkesz­tője biztatta, s hogy még nagyobb kedvet csináljon hozzá, megígérte, hogy 100 koro­nát fizet folytatásokként. Szavát állta is, bár ez a tiszteletdíj valóban óriási összeg volt. „Száz koronát egy egész könyvecskéért fizetett a Magyar Könyvtár.” Ez idő tájt vált szokásává, hogy mielőtt írni kezdett, iniciálékhoz hasonló betűket rajzolga­tott, addig-addig, míg „mint egy motor, bemelegedett.”

Pályája innét felfelé ível. Rengeteget dolgozik, szinte valamennyi lap hozza írásait. 1910-1919 között 30 kötete jelenik meg. Újságírói működése 1916-tól válik mind jelentősebbé. Említésreméltóak háborúellenes cikkei. Egyre kétségbeesettebben észleli a háború pusztítását. Siratja az áldozatokat, a „régi szép idők” legendává, az erények füstté válását. Ezeknek az. írásoknak egy része a Pest 1915-ben, Pest 1916-ban és Pest 1918-19-ben c. köteteiben jelenik meg.

A háborúellenes irodalom az eljövendő forradalmat készítette elő. Az írók nagy része harcba indult egy új, emberségesebb élet felé. Látószögük kitágul, egyre mé­lyebben, alaposabban keresik az események okait és összefüggéseit. Krudy számta­lan cikkében áll a Tanácsköztársaság mellé. A kápolnai földosztás c. 61 oldalas köny­vecskéjében örökíti meg azt a felejthetetlen tavaszi napot, amikor Károlyi Mihály Kál-Kápolnán felosztja birtokát a nép között. Móricz Zsigmonddal együtt szerkeszti a Néplapot. Számtalan riportot ír, járja a Dunántúlt. Fehérvári Könyv (Termelő­szövetkezet Fejérmegyében) c. írása 1919-ben jelenik meg. A Tanácsköztársaság bu­kása után a hivatalos irodalom képviselői, élü­kön Pekár Gyulával és Császár Elemérrel, igyekeznek Krudyt elszigetelni, tönkretenni. A következő években ott ártanak neki, ahol csak tudnak. Ő azonban nem hagyja magát, nem áll félre, nem teszi le a tollat, sőt még többet dolgozik, s mint eddig is, a lapok nagy része szívesen közli írásait. Egy helyen így ír erről: „Láttam Ady Endrét küzdeni a nyavalyatörős ebekkel, amelyek végül fogcsikorgatva köze­ledtek hozzá. Tudok sok mindenféle támadás­ról, amelyet a föld porában élő csúszó-mászók intéztek tehetséges emberek lába ellen. Ko­runk (melynek jelzőjét rábízom a jövendő tör­ténetírójára) az aljasságnak, az árulásnak, a köpönyegforgatásnak olyan színjátékát produ­kálta, hogy a csendes szemlélő a legnagyobb undorral fordul el embertársaitól. Most azok a keresztény Magyarország képviselői, akik­nek vallásuk azelőtt legfeljebb bírói kihallga­tásuk alkalmával jutott eszébe...” Az ellene indult hajszára a Bécsbe emigrált Hatvany Lajos is felfigyelt, aki a Jövendő c. lapban ve­zércikket ír a magyar írónyomorról. Elmondja, hogy az állam, az akadémia, az irodalmi tár­saságok nemcsak hogy nem támogatják az írókat, hanem üldözik őket. „Egyik írócsoport a másik ellen, kontárok a talentumok ellen fenekednek... A Pekárok, a Császár Elemé­rek irtóhadjárata ez a Krudy Gyulák és az Ignotusok ellen.”

Krudy pedig írt, írt, soha, semmi lehető­séget sem hagyott ki, hogy megszólalhasson. Szorgalmáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: Az egyre fokozódó gazdasági válságot

ő is súlyosan érzi. Mind nagyobb harcot folytat írásai megjelenéséért, életünkért. Utolsó éveinek küzdelme – emberfeletti.

*

Honnét volt hatalmas anyag-, adat- és tárgyismerete? Honnét szerezte értesülé­seit az író, akit felületesen holmi fellegekben botorkáló, irreális „ködlovag”-nak kiáltottak ki egyesek?

Ragyogó megfigyelő. Már egész ifjan, nyitott szemmel jár szülőhazájában. „So­kat csavarogtam szabad mezőkön,, magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében... így pontosan tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizé­nek színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását... vagy elmentem vadászni egy hű eb társaságában, és napokig bujkáltam a nyíri holt vizek között...” Nemcsak a természetet, az embereket éppen olyan szenvedélyesen figyeli. Jó ismerősein túl, az ismeretlenek is érdeklik: a tarisznyából eszegető vándor mesteremberek, a céltalan útú lődörgő csavargók, a vásárosok, vándorárusok, mézeskalácsosok, a rézdróttal járó szappanosok, a csizmadiák, a planétás, az álomoskönyvkereskedő, a pereces és mind­azok, akik az országúton élnek és halnak. „...nagyon szerettem a lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetését hallgatni. Többet lehet itt meg­tudni a világról, mint az újságból és könyvből.”

Maga igen kevés beszédű, de másokat (ha érdekli a téma) szívesen beszéltet, hallgat. – Gyermekkorában főleg nagyszüleit meséltette, akik jól ismerték a Krudy és Radics családok történetét, unokatestvérüket, Krudy Kálmánt, a szabadsághőst és betyárt, a negyvennyolcas időket, hiszen maguk is részt vettek a komáromi vár védelmében. (Később nagyapa egy ideig a Soroksári úti Honvédmenhely parancsnoka volt. Itt kitűnő alkalom kínálkozott az öreg, hattyúfehér szakállú hősök: Havadi bá­csi, Csécsi Szabó Dániel, Kovács strázsamester emlékein okulni.)

 

 

Kálnay László nyíregyházi ügyvéd és író, Dálnoky Gaál Gyula nyugalmazott vándorszínész az ősi Nyírségről, ottani családokról, elmúlt agarászversenyekről, bá­lokról, a magyar vándorszínészek regényes életéről tájékoztatták. – Mikor a felvi­déken, Podolinban diákoskodik, többször felmegy a havasokra pásztorokhoz, margit­szigeti éveink alatt pedig szívesen beszélget el Jóska bácsival, a lóvasút kocsisával, a söprögető lányokkal, s a kertészekkel, akik gyakran találnak ásás közben sokszáz éves emberi csontokat. Ezek rendkívül érdeklik, ír is róluk.

A körülötte élők: írók, színészek, festők, kocsmárosok, pincérek, zsokék, lócsi­szárok, kocsisok, trafikosok, tyúkszemvágók, borbélyok, portások bőven szolgálnak híranyaggal. Pl. Gyuri bácsi a margitszigeti Kisszálló portása, aki valaha Arany Já­nos csizmáit tisztogatta, sok érdekeset mond el a „tekintetes úrról”. A szvetenai utcai hullamosók és az óbudai utcák kintornásai is tudnak számára figyelemremél­tót. Igen szívesen hallgatta a Bródy Sándor, Blaha Lujza, Jászai Mari, Szép Ernő, Várkonyi Titusz és Szakács Andor elbeszéléseit.

Sok levelet kap naponta. Meghívók, számlák, szerelmeslevelek között voltak olyanok is, amelyek valamilyen történelmi tényről, családtörténetről, fontos esemény­ről informálták. Irodalmi álmoskönyvének megjelenése után, garmadával kapta az álomfejtést kérő, álmokat leíró leveleket. Néha élettörténetek tárultak fel ezek kapcsán.

Történelmi munkái előtt hónapokig bújja a könyvtárakat, múzeumokat. Temér­dek egykori iratot, hírlapot, forrásmunkát átnéz. Jól ért latinul, s ez hasznára van. Vizsgálódásaiban a Széchenyi Könyvtár és Szakács Andor hírlapíró 10 000 kötetes gyűjteménye tesz nagy szolgálatot. Már 1924-ben kezd foglalkozni a mohácsi csatával, s körülményeivel, hogy 1926-ra, a négyszázéves évfordulóra elkészüljön Mohács c. történelmi regényével. Notesz állandóan van nála, ahová egy-két szót, gondolatot, mondatot firkál. Többször készít jegyzeteket is. (Történelmi vagy életrajzi regényei­hez minden esetben.) Ezek a jegyzetek természetesen egyéniek, s azért érdekesek. Íme, ízelítő belőlük:

Pl. a Bukfenc c. regényéről egy levélboríték tetejére jegyzi fel a következőket:

A Szent Remete R.

A növendékek

Az ezredes-kisasszonyok (Álgya hölgyek)

A kezdő kurvák

„...Lőwinger, Lőwinger

„Vett a zsidó két libát,

Egy fehéret, egy tarkát...”

A zsidó Göndör Sándor, Göndör Aurél

Egy est a Nemzeti Színházban

Báró Sobry József – Mélyacsai

Az első hírlapíró

Vidéki zengeráj igazgatók jönnek portékáért.

A kis falusi cseléd, aki énekel

Geiger, ...Blau bácsi (Bródy Sándor budai fiakerese).

Az elzüllött Elza.

Remete beleszeret egy táncosnőbe.

Kidobja a feleségét.

Gyöngyvirág kimarad az iskolából

A két nővér, akinek ugyanaz a férfi a szeretője (Várady Gy. elbeszélése)

Gyöngyvirág gyermeket visz a lelencházhoz,

Tűzoltó utca.

 

Egy 1920-ból keltezett, neki szóló levélborítékra készítette Az utolsó szivar az arabs szürkénél c. novellájának jegyzeteit:

 

A régi arabs szürkéhez, lócsiszárok, bérkocsisok, kártyások találkozója. Egy sarokban temetkezési szolgák mulatnak. A Viola utca és vidéke. Gáspár Imre és háza. A jókedvű pincér, aki katonai vezényszavakat mond. (Jóska, vörösbajuszú)

Elmegyek, egy kis dolgom van, mondja a bérkocsis, midőn posztjára hajt. A sarokban egy régi óra áll. A korcsmáros egykor maga is fiakeres volt. A szomszédos templomban litániára harangoznak. A beteg gyermekek, akik az ablakon sóvárogva kitekintgetnek. A kislány (a kis fekete), aki a rácson kívül álló rokonának a kór­házi koszt nagyszerűségéről és bőségéről dicsekszik. (Annyit adnak, hogy nem is bír­juk megenni.) A szegény nénikék irigykednek: „Milyen szerencséje van a kislány­nak. Bezzeg, az ő kicsinyük otthon éhezik.”

 

Ifjúkorától sokat és szenvedélyesen olvas. Minden valamirevaló íróval, könyv­vel megismerkedik. (Erről nemrégen írtam A Könyvtárosban.) Puskin Anyeginjét évekig éjjeliszekrényén tartotta. Őt és Turgenyevet különösen szerette.

*

 

Ha pompás, gazdagon díszített íróasztalt, tintatartót, írómappát látok, mindig eszembejut, hogy édesapámnak még igazi íróasztala sem volt. Közönséges tégla alakú, egyfiókos, az ő magasságához képest kisméretű, lila csomagolópapírral bevont asz­talon írt. (Ennek párja a másik szobában étkezésre szolgált.) Baglyas tintatartóját sohasem használta. Egyszerű, bolti, lilatintás üveg, édesanyám kislánykori arcképe acélkeretben, egy nagy fényes kő, melyet tőlem kapott, néhány tollszár, papírszipka, hamutartó, egy doboz az érkezett leveleknek, félbe és negyedbe vágott diósgyőri ár­kusok vették körü1 Óbudán. (Mellette ketyegett lapos nikkel zsebórája.) Általában, igen kevés kivétellel kora hajnaltól, délig egyfolytában görnyedt, dolgozott. Apró gyöngybetűivel, hegyes tollal, szinte javítás nélkül rója a sorokat. Példaképe, Jókai teljesítményét, napi 16 oldalt szabott ki magának. Munka közben néha-néha meg­áll, rágyújt, ki tudja hányadik Stambul cigarettájára. (Később Extrát szívott.) Időn­ként karjait, ujjait tornáztatja; ropogtatja. Az „íróbütyök” már régen megjelölte hosszú, szép ujjait. Télen, hidegben öreg, fekete télikabátjába és elnyűtt „otthoni” nadrágjába bújt. Házikabátja, pizsamája nem volt. Kevés ruhájára azonban úgy tu­dott vigyázni, hogy mindig úgy tűnt: „skatulyából” vették elő.

Tétlenül sosem láttam, vagy írt; vagy olvasott. Csak így fejthető meg a „titok”, hogy hagyhatott reánk ilyen elképzelhetetlenül gazdag írói örökséget. Mintegy 45-55 regényt (számos kiadatlan is van közöttük); 4000-4500 novellát, elbeszélést, 8-10 színdarabot, és ki tudja hány újságcikket, tárcát.

Lényének szuggesztív varázsa bűvkörébe vonta környezetét. Mint már írtam, igen kevés szavú, szerény, magáról, műveiről szinte sohasem beszél. Pénzre, rangra fütyül, csak szívének kedves emberekkel barátkozik. Jóindulatú, gavallér. Kedves, de nem közlékeny. Igazi, bizalmas „testi-lelki” barátja talán sohasem volt. Igen sze­rette azonban Adyt és társaságát, különösen Révész Bélát, Cholnoky Viktort, Bródy Sándort és fiait, Kárpáti Aurélt, Szép Ernőt, Szakács Andor és Várkonyi Titusz új­ságírókat.

Igaza van egyik könyvéről írt kritikának, hogy Krudy a jövendőnek írt a múlt­ról, s nincs még egy magyar író Jókain kívül, ki olyan lelkiismeretesen jegyezte föl népének, hazájának szokásait, ételeit, tájait, aki ilyen sokat tud a magyar vidékek életéről, házairól, divatjáról, nyelvszokásairól, mint ő.

Írásainak álomszerűsége, zeneisége, képgazdagsága, megjelenítő hasonlatai, le­írásai, jelzői, sok hívet szerzett számára.

Simogató, muzsikáló hangja azonban ne tévesszen meg bennünket; súlyos mon­danivalókat, „hús-vér” realitást takar az.

Hatvany Lajos állapította meg róla igen találóan: „Krudy biedermeierbe cso­magolt bomba.”

 

(Jelenkor /Pécs/, 1962/4. /augusztus/ 488-494. p.)