Krúdy Zsuzsa
Emlékezés
Krúdy Gyulára
Kellér Andor így ír Krudyról: „Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan ,forgalomban’
volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol
tartózkodhatik, mikor ír? Méghozzá több mint
százhuszonöt kötetet? Nem is szólva az újságokban rejtőző még kiadásra váró
temérdek írásáról.” – Fejtsük meg együtt a „titkot”. Forgassuk vissza az idő
kerekét, s hétmérföldes csizmákkal haladva villantsuk fel életének egy-egy
eseményét. Mondjunk el egyet s mást a rendkívül „sűrítetten” élő íróról, aki
54 és fél esztendeje alatt annyit írt, mint az ugyan-csak igen termékeny Jókai
79 esztendős koráig.
Kezdjük az elején, egyik önéletrajzi
részletével:
„Október volt, a cinkék már beköltöztek
a városba, téli hangjuk lett az úton járó madaraknak, amikor egy vasárnap a Piringer János kiadásában megjelenő Szabolcsi Szabadsajtóban egy új név és egy régi beszély lát
napvilágot. A beszély címére már senki sem emlékszik, de a név viselője még
mozgatja kezét és lábát. A név így hangzott legifjabb Krúdy Gyula. Hősünk
tizenhárom esztendős volt akkor és e babonás életkorban ezzel eldőlt élete és
sorsa örökre.” Ettől kezdve rendszeresen és szenvedélyesen ír. Életének
legnagyobb szenvedélye mindvégig az írás és olvasás maradt.
Hogy miképp került az ötödik gimnazista
összeköttetésbe az „Orsova” szerkesztőjével, Molnár
Istvánnal, azt ma már bajos megtudni. Tény azonban, hogy 1894. január 1. és
december 12. között 16 novellája jelenik meg itt. Ennek a határszéli magyar
városkának szépirodalmi szükségletét hosszú ideig ő elégíti ki. Még nem kap
írói tiszteletdíjat, csupán egy doboz névjeggyel lepik meg, ezzel a szöveggel:
„legifijabb Krudy Gyula,
az Orsova című hetilap szépirodalmi munkatársa.”
„A nagy dob” címmel iskolai újságot
szerkeszt, de sajnos egyetlen kézzel írt szám lát napvilágot. Innét már csak
egy lépés a Nyíregyházi Sajtóiroda. Néhány osztálytársával együtt szorgalmasan
küldöznek híreket a fővárosba. (A Pesti Napló és a Pesti Hírlap 5 krajcárt
fizetett hírenként vidéki tudósítóinak.) A Sajtóirodának hivatalos blankettái,
bélyegzői voltak, s Pesten nem sejtették hogy csupán néhány gimnazista
vállalkozása. A fiúk közben rájönnek hogy az sem baj, ha néha-néha lódítanak
egyet az érdekesség, olvasmányosság érdekében. Így csakhamar fantasztikus hírek
kezdenek Nyíregyházáról elterjedni: véres, halálos kimenetelű párbajok, verekedések,
bicskázások, kalandos, revolveres leányszöktetés stb. Egészen addig, míg egyik
tanáruk, Porubszky Pál meg nem unja a
sületlenségeket, valótlanságokat, s rá nem dörrent túlságosan bő fantáziájú
diákjaira.
Ekkoriban érkezik el Krúdy, életének
egyik fontos állomásához, a „tuzséri eset”-hez. Ennek előzménye a következő: Versecről egy Neukomm nevű kútfúró mester érkezett a városba. Az ő
vezetésével készültek az első nyíregyházi mélyfúrású szivattyús kutak. A
nyugtalanítóan éles nézésű, őszes körszakállú férfiú, csakhamar nevezetességgé
vált. Kiderült róla, hogy tud hipnotizálni, s eme tudományát a gimnázium udvarán
többször bemutatta. Krudy is csodálója lett. –
Történt, hogy Neukommot a tuzséri
kastélyba hívták el, gyógyítaná meg az állandóan fejfájással küzdő 22 esztendős
Salamon Ellát. Miközben azonban hipnotizálta a lányt, az nagyot sikoltva
összeesett és meghalt. (Valószínűleg szívszélhűdés érte.) – Krudy
amint tudomást szerzett az ügyről, azonnal Tuzsérra utazott. Napokon keresztül
innét küldte tudósításait a fővárosi lapok számára: A „tuzséri
eset”-ből világszenzáció lett. Ügyes, színes
riportjai, külföldi világlapokban, így a The Times és a New York Heraldba is eljutottak. – A szorgalmas diák a Debreceni
Ellenőrnek is gyakran küld írásokat. 1894 októberében nagy öröm éri. Levelet
kap Gáspár Imre költőtől a Debreceni Ellenőr nevében.
„Legyen szíves nekem, forduló postával
felelni a következő kérdésemre: Hajlandó-e ön október hótól a Debreceni
Ellenőrhöz belépni? Ez esetben 40 forint havidíjjal szolgálnánk, amely összeg
gyakorlatának öregbülésével növekednék. Feladata
lenne pedig a tárca, színház, nagyobbfajta report
stb. végzése. Úgy értettem meg, hogy az érettségi vizsgára magánúton készül. Ha
ez így van, kellő alkalmat találna arra közöttünk is, sőt, mint a debreceni
nagy szabadelvű párt lapjánál működő fényestollú
tárcaíró, biztos protekcióra is. Végtelen örvendenék; ha Ön, kinek kvalitása a
szó teljes értelmében elvitathatatlan, alulírott vén poéta mellé kerülne.
Érzéke van – látom a kiszínezett report, az
aktualitások iránt, mik a journalisztikai pályára
predesztinálják.” – Ezek után nem csoda, hogy a tantárgyak nagy részét nyűgnek
érző diák, akinek már számos összeütközése volt az iskola rendjével, fegyelmével,
megszökik hazulról és Debrecenbe megy újságírónak. November 1 és december 25
között 33 írása jelenik meg az Ellenőrnél. Küld azonban cikkeket a Debreceni
Reggeli Újságnak és a nagyváradi Szabadságnak is. – Gáspárról később így ír:
„Gáspár Imre volt első főnököm, korrigálóm, irányítóm Debrecenben, az ottani
szabadelvű párt lapjánál. Csodálatos leveleit, amelyekben útmutatást adott olvasmányaimhoz,
ma is őrzöm.” Az atyai szigor, azonban csakhamar hazaparancsolja a „tékozló
fiút”, le kell érettségiznie.
1895 szeptemberében lép be másodszor a
Debreceni Ellenőrhöz, édesapja ellenkezése ellenére, aki ügyvédnek szánta, s
külföldi egyetemre akarta küldeni. – „Debrőben” két
költő-újságíró él akkoriban: Gáspár Imre és ellenlábasa, Rudnyánszky
Gyula. Hogy miért gazemberezik le naponta egymást hírlapjaikban, azt nehéz rekonstruálni.
Valószínűleg, mert D. ugyan elég nagy város, de két dudás még sem fér meg
benne.
A látogatóba hazatért Kossuth Lajos
fiának, Ferencnek országjárásáról így ír Krudy:
„Hallgatom őt Debrecenben, az Arany Bikában országos körútja alatt, mint ifjú
vidéki reporter... Rácz Károly, a szőke cigányprímás
a Himnusz helyett a Jaj de huncut a német... kezdetű keserves nótára gyújt.”
Kitűnt, hogy Rudnyánszky Gyula ellenzéki hírlapíró
sugallatára tette. Reszkettek a megyei urak, mi lesz, ha megtudja Ferenc
József? Lett is botrány belőle, mégpedig európai méretű. Kossuth Ferenc innét
Nyíregyházára utazik. „Találkoztam K. F.-cel
harmadnap Nyíregyházán – a nagyapám házánál...”
Nagyapa kifogásolta, hogy Kossuth fia
miért nem magyar ruhában érkezett. Mikor pedig beszélgetés közben kitűnt, hogy
K. F. nem akar ujjat húzni Ferenc Józseffel, az öreg elégedetlenül dörmögött,
szeme villámlott: „Hát öcsém, nem azért jött haza, hogy itthon forradalmat
csináljon?...” Ennek a látogatásnak Krudy „A Kossuth
fiuk” című, eddig csak újságban közölt regényében állít emléket.
Az író nem sokáig marad első munkahelyén,
Nagyváradra szerződik a Szabadsághoz. 1895 ősze és 1896 májusa között, több
mint fél évig élt itt. A Szabadságot 1873-ban alapította Laszky
Ármin nyomdász, aki az ifjú írót szeretettel várta s Nagy Endrét küldte ki
fogadására az állomásra, nehogy eltévedjen a jövevény. Ő így emlékezik meg
erről:
„A debreceni vonatból alig néhány utas
szállott ki, de így sem tudtam ráismerni a magam emberére. Én azt a
széllelbélelt, kopott csavargót kerestem, aki Debrecenből hajlandó átköltözni
Nagyváradra, hogy havi hetven koronáért a korrektorságot és a
segédriporterséget vállalja. Ehelyett egy nyurga fiatalembert láttam, aki arisztokratikusan
begörbített mellel járt, de így is három fejjel magasabb volt nálam. Valami
hófehér bolyhos posztóból készült télikabát volt rajta, mintha bárányprémből
lett volna kiszabva, ilyet én még sose láttam világéletemben. Aztán sárga
cipője volt vörös gumitalppal, ami akkoriban szintén sose látott csuda volt.
Valami elképzelhetetlen fényűzés volt ez. És a kezében olyan disznóbőrtáskát
tartott, amilyennel csak grófok utaznak. Alig mertem megszólítani: Krúdy
kollega? Bólintott azzal a búsan félrebillentett barna fejével.” Nagy Endre
indítványozta, hogy menjenek gyalog, de Krudy
kocsiba ült: – „Üljön csak be. Nem szeretek gyalog járni.” Ezek után Nagy, mint
cicerone magyarázni kezdte a látható nevezetességeket, de az ifjú mindenre csak
szótlanul bólogatott. „Mint egy keleti satrapa, aki
kegyeskedik minisztere alázatos jelentését meghallgatni.” Végül is megérkeztek
az új munkatárs szállására. „A hónapos szoba egy földszintes ház mélyén volt. Krudy öreguras kényelemmel kászálódott ki a kocsiból (már
akkor huszadik évén is túl volt talán) s mély hangján rám dörmögött: „Fizesd ki
a kocsist. Nincs nálam aprópénz.” Persze, hogy kifizettem. Hogyne fizettem
volna. Mukkanni sem mertem. A szoba kicsi volt, de gusztusosan tiszta: Örültem,
hogy tetszett neki, mintha én lettem volna felelős érte. Mindjárt ki is pakolta
holmiját. Hamar meg volt vele, a gyönyörű disznóbőr-kofferben nem sok holmit hozott
magával. Volt benne egy lenge nyári öltözet, egy frakk, és néhány frakking
csipkés szélű mellvérttel. A koffer nagyobbik fele újságból kivagdalt papírszeletekkel
volt megtömve. Egy pékkemencét be lehetett volna fűteni vele, annyi volt.
Megkérdeztem tőle félénken, hogy mire való ez a sok makulatúra. Egykedvűen válaszolta:
– A műveim. – A Képes Családi Lapokból, az Ország-Világból
és a Fővárosi Lapokból valók voltak a kivágások. – Dolinay
Gyula és a jó öreg Vadnay Karcsi megkért, hogy innen
is küldjek nekik novellákat – mondta Krudy. – Az Ország-Világ pedig regényt kért tőlem. – Álmaim álma volt
egyszer fővárosi újságban megjelenni. Most már rettenetes tisztelettel néztem
rá.”
Több verzióban él, hogy került Krúdy
Nagyváradról Pestre. Az egyik szerint tudósítónak küldték volna fel a millenneumi kiállításra, s itt maradt. Ahogy azonban ő
írja, sokkal stílszerűbb, romantikusabb: „a szerelem az itt telelő Henry cirkusz
táncosnője után itt sem hagyott megnyugodni.. A cirkusz után Pestre szöktem.”
Amikor sugárzó fiatalon, tele
életkedvvel, reménnyel „mint Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és
mérhetetlen ambícióval” a fővárosba érkezett, „Pest még tomboló ifjúkorát
élte.” A város a millenneumi ünnepségek lázában
égett, mozgott, fejlődött, mintha egyszerre akarná pótolni mindazt, amit eddig
elmulasztott. – Krúdy hatalmas lendülettel veti bele magát az éjszakai életbe,
szórakozásokba, a józan nappal azonban a munkáé. Olyan hatásosan indul harcba
a sikerért, érvényesülésért, hogy alig telik bele néhány hét, s a szakmabeliek
zöme már tud ittlétéről.
A Képes Családi Lapok, Ország-Világ, Magyar Szemle, Szabad Szó, Egyetértés című
lapoknál veti meg lábát. Az Egyetértés főszerkesztője, Csávolszky
Lajos félelmetes rendet tart munkatársai között, s kitűnő lapot szerkeszt.
Vakmerő spekulációi, hazárd tettei végül is tönkreteszik. Róla és néhány pesti
„aranyásó” lapvállalkozóról írja később az „Aranybánya” c. regényét.
Az ifjú Krudy
a Józsefvárosban, az újságírók, művészek, bohémek akkor oly kedvelt városrészében
üt tanyát. Nemeskéry Kiss József, Kiss Gyula, Sághy
Ferenc a Budapesti Hírlap munkatársai, Kürthy József
színinövendék, Ábrányi Emil író, egy sereg fiatal piktor, szobrász, Cholnoky Viktor író, a Pesti Napló korrektora lakik
szomszédságában. „...egy-két évig a Józsefvárosban csavarogtam, koplaltam, rongyoskodtam,
mert atyám ezt a módszert vélte a legjobbnak arra nézve, hogy a szülői házhoz
visszatérjek. Persze nem mentem.”
A józsefvárosi Ivkoff
kocsmájában sok furcsa, érdekes figurával találkozik. Ide jár: Benedek Aladár,
Gáspár Imre, a piros mellényes Erdélyi Gyula költő, Dolinay
Gyula, a Hasznos Mulattató szerkesztője, Szemnecz
Emil, gr. Vay Sarolta írónő, aki nadrágban jár és
szivarozik, a cilinderes, papi reverendát viselő Simli Mariska, Pongrátz Béla, aki már többször ült „királysértésért”, a
himlőhelyes arcú Inczédy László, a „függetlenségi
gondolat aszkétája” és a Veszprémből ideszármazott tehetséges két Cholnoky fiú: Viktor és László.
1897-ben jelenik meg az „Üres a fészek”
c. első kötete. (Az Ország-Világ c. lap a
mellékleteiben közölt Krudy írásokat fűzette össze –
írói honorárium gyanánt.) Ez a könyv került Beöthy László s. szerkesztő kezébe,
aki mutatványt közölt belőle a Budapesti Hírlap irodalmi rovatában; s melegen,
biztatóan írt róla: „Tíz sorsdöntő, végzetes mondatot.” Ettől kezdve megnyílt
előtte a B. H. kapuja, sőt más lapok, irodalmi körök figyelme is felé fordult.
Rendszeresen dolgozik a Fővárosi Lapok, Magyarország, Pesti Napló, Divat Salon, Magyar Hírlap, Magyar Újság, Új Idők, Művész Világ,
Előkelő Világ, Magyar Géniusz c. lapoknak. 1910-es években válik országos
hírű, elismert íróvá: A Szindbád novellák és a Vörös postakocsi megjelenése sikert,
sikerre halmoz. A vörös postakocsi megírására Kiss József, A Hét főszerkesztője
biztatta, s hogy még nagyobb kedvet csináljon hozzá, megígérte, hogy 100 koronát
fizet folytatásokként. Szavát állta is, bár ez a tiszteletdíj valóban óriási
összeg volt. „Száz koronát egy egész könyvecskéért fizetett a Magyar Könyvtár.”
Ez idő tájt vált szokásává, hogy mielőtt írni kezdett, iniciálékhoz hasonló
betűket rajzolgatott, addig-addig, míg „mint egy motor, bemelegedett.”
Pályája innét felfelé
ível. Rengeteget dolgozik, szinte valamennyi lap hozza írásait. 1910-1919
között 30 kötete jelenik meg. Újságírói működése 1916-tól válik mind
jelentősebbé. Említésreméltóak háborúellenes cikkei.
Egyre kétségbeesettebben észleli a háború pusztítását. Siratja az áldozatokat,
a „régi szép idők” legendává, az erények füstté válását. Ezeknek az. írásoknak
egy része a Pest 1915-ben, Pest 1916-ban és Pest 1918-19-ben c. köteteiben
jelenik meg.
A háborúellenes irodalom az eljövendő
forradalmat készítette elő. Az írók nagy része harcba indult egy új,
emberségesebb élet felé. Látószögük kitágul, egyre mélyebben, alaposabban
keresik az események okait és összefüggéseit. Krudy
számtalan cikkében áll a Tanácsköztársaság mellé. A kápolnai földosztás c. 61
oldalas könyvecskéjében örökíti meg azt a felejthetetlen tavaszi napot, amikor
Károlyi Mihály Kál-Kápolnán felosztja birtokát a nép között. Móricz Zsigmonddal
együtt szerkeszti a Néplapot. Számtalan riportot ír, járja a Dunántúlt.
Fehérvári Könyv (Termelőszövetkezet Fejérmegyében)
c. írása 1919-ben jelenik meg. A Tanácsköztársaság bukása után a hivatalos
irodalom képviselői, élükön Pekár Gyulával és Császár Elemérrel, igyekeznek Krudyt elszigetelni, tönkretenni. A következő években ott
ártanak neki, ahol csak tudnak. Ő azonban nem hagyja magát, nem áll félre, nem
teszi le a tollat, sőt még többet dolgozik, s mint eddig is, a lapok nagy része
szívesen közli írásait. Egy helyen így ír erről: „Láttam Ady Endrét küzdeni a
nyavalyatörős ebekkel, amelyek végül fogcsikorgatva közeledtek hozzá. Tudok
sok mindenféle támadásról, amelyet a föld porában élő csúszó-mászók intéztek
tehetséges emberek lába ellen. Korunk (melynek jelzőjét rábízom a jövendő történetírójára)
az aljasságnak, az árulásnak, a köpönyegforgatásnak olyan színjátékát produkálta,
hogy a csendes szemlélő a legnagyobb undorral fordul el embertársaitól. Most azok
a keresztény Magyarország képviselői, akiknek vallásuk azelőtt legfeljebb
bírói kihallgatásuk alkalmával jutott eszébe...” Az ellene indult hajszára a
Bécsbe emigrált Hatvany Lajos is felfigyelt, aki a Jövendő c. lapban vezércikket
ír a magyar írónyomorról. Elmondja, hogy az állam, az akadémia, az irodalmi társaságok
nemcsak hogy nem támogatják az írókat, hanem üldözik őket. „Egyik írócsoport a
másik ellen, kontárok a talentumok ellen fenekednek... A Pekárok, a Császár
Elemérek irtóhadjárata ez a Krudy
Gyulák és az Ignotusok ellen.”
Krudy pedig írt, írt, soha, semmi lehetőséget sem hagyott ki, hogy
megszólalhasson. Szorgalmáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: Az egyre
fokozódó gazdasági válságot
ő is súlyosan érzi. Mind nagyobb harcot
folytat írásai megjelenéséért, életünkért. Utolsó éveinek küzdelme –
emberfeletti.
*
Honnét volt hatalmas anyag-, adat- és
tárgyismerete? Honnét szerezte értesüléseit az író, akit felületesen holmi
fellegekben botorkáló, irreális „ködlovag”-nak kiáltottak ki egyesek?
Ragyogó megfigyelő. Már egész ifjan,
nyitott szemmel jár szülőhazájában. „Sokat csavarogtam szabad mezőkön,,
magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében... így pontosan
tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének színeváltozását,
a legszebb virágok elhervadását... vagy elmentem vadászni egy hű eb
társaságában, és napokig bujkáltam a nyíri holt vizek között...” Nemcsak a
természetet, az embereket éppen olyan szenvedélyesen figyeli. Jó ismerősein túl,
az ismeretlenek is érdeklik: a tarisznyából eszegető vándor mesteremberek, a
céltalan útú lődörgő csavargók, a vásárosok,
vándorárusok, mézeskalácsosok, a rézdróttal járó szappanosok, a csizmadiák, a
planétás, az álomoskönyvkereskedő, a pereces és mindazok,
akik az országúton élnek és halnak. „...nagyon szerettem a lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetését
hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és
könyvből.”
Maga igen kevés beszédű, de másokat (ha
érdekli a téma) szívesen beszéltet, hallgat. – Gyermekkorában főleg nagyszüleit
meséltette, akik jól ismerték a Krudy és Radics
családok történetét, unokatestvérüket, Krudy Kálmánt,
a szabadsághőst és betyárt, a negyvennyolcas időket, hiszen maguk is részt vettek
a komáromi vár védelmében. (Később nagyapa egy ideig a Soroksári úti
Honvédmenhely parancsnoka volt. Itt kitűnő alkalom kínálkozott az öreg,
hattyúfehér szakállú hősök: Havadi bácsi, Csécsi
Szabó Dániel, Kovács strázsamester emlékein okulni.)
Kálnay László nyíregyházi
ügyvéd és író, Dálnoky Gaál Gyula nyugalmazott
vándorszínész az ősi Nyírségről, ottani családokról, elmúlt
agarászversenyekről, bálokról, a magyar vándorszínészek regényes életéről
tájékoztatták. – Mikor a felvidéken, Podolinban diákoskodik,
többször felmegy a havasokra pásztorokhoz, margitszigeti éveink alatt pedig
szívesen beszélget el Jóska bácsival, a lóvasút kocsisával, a söprögető
lányokkal, s a kertészekkel, akik gyakran találnak ásás közben sokszáz éves emberi csontokat. Ezek rendkívül érdeklik, ír
is róluk.
A körülötte élők: írók, színészek,
festők, kocsmárosok, pincérek, zsokék, lócsiszárok, kocsisok, trafikosok,
tyúkszemvágók, borbélyok, portások bőven szolgálnak híranyaggal. Pl. Gyuri
bácsi a margitszigeti Kisszálló portása, aki valaha Arany János csizmáit
tisztogatta, sok érdekeset mond el a „tekintetes úrról”. A szvetenai
utcai hullamosók és az óbudai utcák kintornásai is tudnak számára figyelemreméltót.
Igen szívesen hallgatta a Bródy Sándor, Blaha Lujza, Jászai Mari, Szép Ernő,
Várkonyi Titusz és Szakács Andor elbeszéléseit.
Sok levelet kap naponta. Meghívók,
számlák, szerelmeslevelek között voltak olyanok is, amelyek valamilyen
történelmi tényről, családtörténetről, fontos eseményről informálták. Irodalmi
álmoskönyvének megjelenése után, garmadával kapta az álomfejtést kérő, álmokat
leíró leveleket. Néha élettörténetek tárultak fel ezek kapcsán.
Történelmi munkái előtt hónapokig bújja
a könyvtárakat, múzeumokat. Temérdek egykori iratot, hírlapot, forrásmunkát
átnéz. Jól ért latinul, s ez hasznára van. Vizsgálódásaiban a Széchenyi
Könyvtár és Szakács Andor hírlapíró 10 000 kötetes gyűjteménye tesz nagy
szolgálatot. Már 1924-ben kezd foglalkozni a mohácsi csatával, s
körülményeivel, hogy 1926-ra, a négyszázéves évfordulóra
elkészüljön Mohács c. történelmi regényével. Notesz állandóan van nála, ahová
egy-két szót, gondolatot, mondatot firkál. Többször készít jegyzeteket is.
(Történelmi vagy életrajzi regényeihez minden esetben.) Ezek a jegyzetek
természetesen egyéniek, s azért érdekesek. Íme, ízelítő belőlük:
Pl. a Bukfenc c. regényéről egy
levélboríték tetejére jegyzi fel a következőket:
A Szent Remete R.
A növendékek
Az ezredes-kisasszonyok (Álgya hölgyek)
A kezdő kurvák
„...Lőwinger, Lőwinger”
„Vett a zsidó két libát,
Egy fehéret, egy tarkát...”
A zsidó Göndör Sándor, Göndör Aurél
Egy est a Nemzeti Színházban
Báró Sobry
József – Mélyacsai
Az első hírlapíró
Vidéki zengeráj
igazgatók jönnek portékáért.
A kis falusi cseléd, aki énekel
Geiger, ...Blau
bácsi (Bródy Sándor budai fiakerese).
Az elzüllött Elza.
Remete beleszeret egy táncosnőbe.
Kidobja a feleségét.
Gyöngyvirág kimarad az iskolából
A két nővér, akinek ugyanaz a férfi a
szeretője (Várady Gy. elbeszélése)
Gyöngyvirág gyermeket visz a lelencházhoz,
Tűzoltó utca.
Egy 1920-ból keltezett, neki szóló
levélborítékra készítette Az utolsó szivar az arabs szürkénél c. novellájának
jegyzeteit:
A régi arabs szürkéhez, lócsiszárok,
bérkocsisok, kártyások találkozója. Egy sarokban temetkezési szolgák mulatnak.
A Viola utca és vidéke. Gáspár Imre és háza. A jókedvű pincér, aki katonai
vezényszavakat mond. (Jóska, vörösbajuszú)
Elmegyek, egy kis dolgom van, mondja a
bérkocsis, midőn posztjára hajt. A sarokban egy régi óra áll. A korcsmáros
egykor maga is fiakeres volt. A szomszédos templomban
litániára harangoznak. A beteg gyermekek, akik az ablakon sóvárogva
kitekintgetnek. A kislány (a kis fekete), aki a rácson kívül álló rokonának a
kórházi koszt nagyszerűségéről és bőségéről dicsekszik. (Annyit adnak, hogy
nem is bírjuk megenni.) A szegény nénikék irigykednek: „Milyen szerencséje van
a kislánynak. Bezzeg, az ő kicsinyük otthon éhezik.”
Ifjúkorától sokat és szenvedélyesen
olvas. Minden valamirevaló íróval, könyvvel megismerkedik. (Erről nemrégen
írtam A Könyvtárosban.) Puskin Anyeginjét évekig éjjeliszekrényén tartotta. Őt
és Turgenyevet különösen szerette.
*
Ha pompás, gazdagon díszített
íróasztalt, tintatartót, írómappát látok, mindig eszembejut,
hogy édesapámnak még igazi íróasztala sem volt. Közönséges tégla alakú,
egyfiókos, az ő magasságához képest kisméretű, lila csomagolópapírral bevont
asztalon írt. (Ennek párja a másik szobában étkezésre szolgált.) Baglyas tintatartóját sohasem használta. Egyszerű, bolti,
lilatintás üveg, édesanyám kislánykori arcképe acélkeretben, egy nagy fényes
kő, melyet tőlem kapott, néhány tollszár, papírszipka, hamutartó, egy doboz az
érkezett leveleknek, félbe és negyedbe vágott diósgyőri árkusok vették körü1
Óbudán. (Mellette ketyegett lapos nikkel zsebórája.) Általában, igen kevés
kivétellel kora hajnaltól, délig egyfolytában görnyedt, dolgozott. Apró
gyöngybetűivel, hegyes tollal, szinte javítás nélkül rója a sorokat. Példaképe,
Jókai teljesítményét, napi 16 oldalt szabott ki magának. Munka közben néha-néha
megáll, rágyújt, ki tudja hányadik Stambul
cigarettájára. (Később Extrát szívott.) Időnként karjait, ujjait tornáztatja;
ropogtatja. Az „íróbütyök” már régen megjelölte hosszú, szép ujjait. Télen,
hidegben öreg, fekete télikabátjába és elnyűtt „otthoni” nadrágjába bújt.
Házikabátja, pizsamája nem volt. Kevés ruhájára azonban úgy tudott vigyázni,
hogy mindig úgy tűnt: „skatulyából” vették elő.
Tétlenül sosem láttam, vagy írt; vagy
olvasott. Csak így fejthető meg a „titok”, hogy hagyhatott reánk ilyen
elképzelhetetlenül gazdag írói örökséget. Mintegy 45-55 regényt (számos
kiadatlan is van közöttük); 4000-4500 novellát, elbeszélést, 8-10 színdarabot,
és ki tudja hány újságcikket, tárcát.
Lényének szuggesztív varázsa bűvkörébe
vonta környezetét. Mint már írtam, igen kevés szavú, szerény, magáról, műveiről
szinte sohasem beszél. Pénzre, rangra fütyül, csak szívének kedves emberekkel
barátkozik. Jóindulatú, gavallér. Kedves, de nem közlékeny. Igazi, bizalmas
„testi-lelki” barátja talán sohasem volt. Igen szerette azonban Adyt és
társaságát, különösen Révész Bélát, Cholnoky Viktort,
Bródy Sándort és fiait, Kárpáti Aurélt, Szép Ernőt, Szakács Andor és Várkonyi
Titusz újságírókat.
Igaza van egyik könyvéről írt
kritikának, hogy Krudy a jövendőnek írt a múltról, s
nincs még egy magyar író Jókain kívül, ki olyan lelkiismeretesen jegyezte föl
népének, hazájának szokásait, ételeit, tájait, aki ilyen sokat tud a magyar
vidékek életéről, házairól, divatjáról, nyelvszokásairól, mint ő.
Írásainak álomszerűsége, zeneisége,
képgazdagsága, megjelenítő hasonlatai, leírásai, jelzői, sok hívet szerzett
számára.
Simogató, muzsikáló hangja azonban ne
tévesszen meg bennünket; súlyos mondanivalókat, „hús-vér” realitást takar az.
Hatvany Lajos állapította meg róla igen
találóan: „Krudy biedermeierbe csomagolt bomba.”
(Jelenkor /Pécs/, 1962/4. /augusztus/
488-494. p.)