KRÚDY MÚZSÁI
„Az írók legszebb műveiket azoknak
írták, akikbe szerelmesek voltak.”
Az N. N.
c. regényében írja Krúdy: „...amit tudok az életről, azt az asszonyoktól
tanultam.” Arról pedig, hogy tanítómestereit jól ismeri, sokszor tesz tanúbizonyságot.
Érti titkaikat, vágyaikat, megfejti álmaikat. Tudja, mit csinálnak, ha egyedül
vannak. Mosolyog praktikáikon, cselszövéseiken, sajnálkozik, ha csalódnak.
Hódolójuk, széptevőjük, lovagjuk, de sohasem rabszolgájuk, hisz egy nőhöz sem
tud „mindvégig” hű maradni, bárhogy fogadkozik, bárhogy szeret.
„Szindbád
két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át...” Így könnyű
volt megtudnia, mit kedvelnek! – A jó bánásmódot, a szép szavakat, a zenét, a
virágot, az érzékeny sétákat, az önfeláldozást.
Ő így vall
magáról Szindbád nevében: „Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió,
elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a
magasban a trapézon –, ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban ...
keresett nőorvos Pesten, vagy a nőneveidében fiatal tanár...” Rezignáltan
sóhajt fel: „És mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem
vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette ... hisz még százhétnél több volt
azoknak a nőknek a száma, akik Szindbád ábrándvilágában piros karikákon
hintáztak, akiket szeretni szeretett volna.”
Ez
alkalommal nincs szándékomban, hogy szó essék a „százhétről”. Még azokról sem,
akik oly ismert múzsái voltak, mint P. Róza, irodalmi nevén: Madam Róza, Madam Louise, Pest rózsája, továbbá M. Jolán (Jella, Steinné,
Jánoska), vagy Cs. H.-né (Késő Fáni, Császár
Fruzsina), s végül M. Gy.-né (Zsófi).
Róluk,
majd máskor!
Most
kizárólag kettőjükről akarok szólni: egy, a számára oly fontos asszonyról, s
annak lányáról, akik méltó helyet kaptak életében, irodalmában.
Nagyanyámról
és anyámról emlékezem!
A tízes
évektől számítva, a Szindbád novellák és A vörös postakocsi nagy sikere óta
válik Krúdy országosan ismert íróvá.
Hosszú-hosszú
évek termékeny, lázas munkája akkor érik be, s hozza meg gyümölcsét. 1910–1919
között 30 kötete jelenik meg, s alig van nap, hogy valamelyik lapban ne jönne
írása.
„Józsiás
úr ugyanis azon törekvő és fáradhatatlan írók közé tartozott, akik lehetőleg
mindennap szeretik nyomtatásban látni a nevüket...”
Ezek legsikeresebb
évei. Írásait szívesen fogadják, megbecsülik, a nők pedig kényeztetik,
bálványozzák, sokszor túlságosan is.
Érte ugrik
le az emeletről Bella, iszik gyufaoldatot Mici.
Miatta kapnak hajba, s verik meg egymást papuccsal az érte versengők.
Női ismeretségei
sokáig, főleg a művész- és a félvilágból adódtak.
„Késő
Fáni” révén azonban bepillanthat a jómódú polgárasszonyok életébe is. – Igen
jól érzi magát Későék barátságos otthonában, a sok jókedvű vendég között, de új
hölgyismerőseiről kialakult véleményét nem rejti véka alá.
„Aszfaltbetyárnők,
zsúrdámák, színházi páholybérlőnők veszélyeztették
Pesten a közbiztonságot... vacsorára hívták meg a pesti fiatalembereket,
lábukkal szimfóniákat játszottak az asztal alatt és délután úgy surrantak be a
legénylakásra, mint azt Zerkowitz előírta.”
Máshol: „A
negyvenéves nők mohó szomjúsága és perverz élvhajhászása sok fiatalembert tett
a városban cinikus bölccsé.”
Ha még nem
tudott volna eleget az asszonyokról-, szerelemről, az életről, azt most
alaposan pótolhatta.
Fáni
„uralmát” V. Gy.-né, Rezsán
vette át.
Külsejét
egyik regényében, így írja le: „...tüzes tekintetű, kreolképű, kicsit göndörkés
fekete-hajú, a nagyon fehér nyakán göndörített fürtöcskékkel. Férfiasan szoros
ruhába öltözött, igen szemrevaló úrinő, aki alig lehetett negyvenévesnél több.”
„Azok
közül a meggyhez hasonló ropogós asszonyok közül való volt, akik nem puhulnak
el (mint a szőkék), hanem sajátságosán, mindig megőrzik bizonyos frisseségüket... arca... rendszerint dúlt, bánatos,
izgatott szokott lenni a belső izgalmaktól ..
Rezsán magas, molett, jómegjelenésű, elegáns
asszony. Jelentős, erősen összetett egyéniség. Érdekes, színes, okos, gavallér,
határozott, szenvedélyes, de kíméletlen, nyers és erőszakos is. Már
gyermekkorában fékezhetetlen. Mérgében egyszer eltöri a vonóját, rémült
hegedűtanárán. (Az író róla mintázta vetélytársnőit esernyővel elpáholó
delnőit.)
Ő azonban,
a Hét bagoly Leonája, a Rezeda Kázmér Szilviája és a Szent Mihály novellák Sztáraynéja is.
Rezsán „nagyasszony” élénk társadalmi életet él. Teljesen függetlenül,
szabadon jön-megy. Férjét igen leköti a Royal és a siófoki szállók vezetése. Az
író ekkoriban költözik a Royalba, s többször vendégeskedik Siófokon. A
körülmények tehát Igen kedvezőek.
Rezsán, fenntartás nélkül, túlfűtött temperamentumának megfelelően
szeret bele Krúdyba ... „akit úgy szeretett, mint huszár a lovát, vadász az
ebét, hajós a csónakját, telhetetlenül, hiún, bolondul és ördögi
féltékenységgel”.
Ilyen
asszonnyal még nem találkozott! Együtt szórakoznak, mulatnak. R. is
szenvedélyes kártyás, s szívesen jár ügetőre, lóversenyre.
Továbbá,
jó anyaként törődik vele: „Leóna az egyetlen, aki
gondodat viseli, kigondolja, hogy mit szeretnél ebédre, vagy vacsorára? ... Ki
veszi észre, hogy új nyakkendő kéne a régi helyébe és inged foszladozik... kit
fog el az őrjöngő bánat, ha 'valami baj ér az életben?”
Időnként
okos tanácsokkal is ellátja: „lássa fiam, ezért nem lesz magából semmi. Nem
lehet ilyen múltszázadbeli nézettel boldogulni. Modernnek kell lenni, mert
otthagyják az embert az országúton ... senkinek sem hoznak aranytálcán
boldogulást. Mindent magának kell az embernek elérni...” Ezenkívül befolyásos
barátainál „fehér asztal mellett” igyekszik egyengetni útjait.
Az
érzelmeknek, tetteknek ilyen bőséges áradására az író sem maradhatott közömbös,
sőt!
Rezsán, anyai nagyanyám, halála előtt átadta nekem apámtól őrzött
leveleit. Minthogy ezek is hozzátartoznak szeretett alakjaik felidézéséhez,
közlöm őket.
A levelek
1915 és 1916 közt íródtak. A legtöbbjükön nincs dátum, csak a logika segít
sorrendjük megállapításában.
Drága Nagyasszony,
az írók, ha mindig a valóságot
írnák, nemigen számíthatnának érdeklődésre. Így valójában az írók soha sem
írnak igazat és talán az lett volna a legfurcsább, ha én a tihanyi tárcával
kapcsolatban megírtam volna, hogy elmentünk telkeket nézni, elfáradtunk, én
elbújtam a bokrok közé, stb. Ugye ez „unalmas” lett volna?
Vigasztalódjon: ebből a
tárcából nem lehet kiolvasni semmit, nagyasszonyt senki sem fogja kinevetni, egy
kis filozófia az egész, elmefuttatás. Sokkal jelentéktelenebb, hogy róla szót
vesztegessünk.
Egyébként minden jót kívánok
mai ünnepére,
mindhalálig
az öné
K. Gy.
Ehhez sok kommentár nem kell. Rezsán és Krúdy Siófokról rándultak át Tihanyba telket keresni. Minden bizonnyal nem az írónak voltak vevőszándékai.
*
1915. szeptember 1.
Rezsánom,
akinek a neved is királynő, az én
szívemnek a királynője: vajon érzed-e, hogy mérhetetlenül szeret valaki?
A gyönyörű, szinte az
ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre
boldog és megelégedett voltam: a különösen zakatoló vonat, mely mintha minden
kerékfordulásával a tegnap és tegnapelőtt gyönyörűséges szavait, soha vissza
nem térő hangulatait, felejthetetlen érzelmeit juttatná eszembe: utazásom alatt
a magány, amely visszavarázsolt hozzád, melléd: – olyan volt az egész, mintha megint ifjú
volnék és szeptember táján a drága biztos szülei háztól elutaznék iskolába, (Podolinba talán, ahol az algimnázium növendéke voltam) és
minden, ami eddig a boldog gyermekkorhoz csatolt, elmaradt a vasúti állomás
mögött. Úgy tűntek el a távolban a siófoki nagy fák, az őszi levegőben szinte
megmosakodva állongó torony, mint hajdan a nyíregyházi háztetők, midőn az élet
iskolájába elindultam.
Húsz éve van annak ma. Húsz esztendeje,
Rezsán, hogy férfi lettem, elhagytam az igazi
szeretet, a szülői szent hajlékot, mindent, ami eddig kedves volt, gyermekkort,
gondtalan nevetést, holnappal nem törődő jókedvet. Elmentem férfinek húsz
esztendő előtt, ki a nagyvilágba.
És ma, e drága szeptemberi
napon, boldogult jó atyám születési napján úgy érzem, hogy ismét a gyermekkor,
a tündöklő ifjúságom marad el mögöttem, midőn elindult a vonat az állomásról.
Melletted, veled, benned
voltam olyan boldog Rezsánom, amilyen ifjúságom óta
soha sem voltam. A te végtelen nagy szerelmed, szinte emberfölötti odaadásod,
majdnem az édesanya mindent megbocsájtó, a szerető mindent becézgető és a jó
feleség gondoskodó
szeretete volt az, amely az idei nyáron körülvett.
Ó Rezsán,
te földre szállott őrangyalom, hidd el nékem, hogy soha sem voltam olyan boldog
még, mint most vagyok. Te setétszemű áldottkezű Jóság, te Gyönyörűségem és Te a legszebb az
asszonyok között, nézz a szívembe! Soha sem tártam ki még senki előtt a szívem
így, mint előtted. Soha sem mondtam el senkinek a gondolatom, mint néked
elmondtam. Mindig ferdítettem, ....... hazudtam, csak neked mondtam igazat.
Ó, nézz a szívembe, te
Reménységem és lásd, hogy ott megtisztul minden a te-pillantásodra: a te
kezednek simogatására elmúlnak arcomról az élet gondterhes vagy színészkedő
felhői: a te hangod, hozzámszólásod egy ismeretlenné válott tengerfenék alá merülő világot hozott a napvilágra a
szívemben, az ártatlan, gyengéd' ifjúságot, a szent áhítatos szerelmet, a
megjavulást, az igazmondást, a megtisztulást..
Rezsán, te Álmom, te valóra válóit messzi
Csillagom, amely csüggedt, fáradt életem felett messze ragyogtál, midőn még nem
is ösmertelek: te Reményem, aki mellettem voltál talán
már akkor is, midőn öngyilkos kezet emeltem magamra és megérintetted a vállam:
„Várj, szenvedésedért kárpótollak!”
Te vagy az, akinek jönni
kellett, hogy végleg ne csalódjak az életben, az igazságban és önmagamban. Te
vagy az a nő, aki mindenért gyötrelmes szenvedéseimért, nyomorult napjaimért, halálraválott kínszenvedéseimért megváltasz. Te miattad
maradtam életben mostanáig és nem pusztultam el százszor még százszor
nyomorultan.
A sors akarta, hogy
végigmenjek a szenvedések, bánatok őrjítő; kétségbeesések minden iskoláján,
hogy megismerjek mindent, ami csúf és gyalázatos az életben, hogy a
szenvedésektől te megváltsál, a te szerelmed ismét emberi, érző, boldog,
megifjodott lénnyé tegyen.
Rezsán, te földre szállott hófehér lélek,
hallgass reám!
Új, gyönyörű élet közeledik!
Már érzem jöttét. Már kelőben a nap szívemben, a bús, éji felhők, amelyek
gyilkosságot és a magányos sírást látták csupán, megfehérednek, mint hajnalban
a Balaton felett.
Énekedre emelem a szemem az égre
és reád szegezem két szemem, amelyből hitem szerint már elfogytak a könnyek.
Újra tudok sírni, a
boldogságtól, a kifeszített vitorlákon közelgő Holnap reménységétől.
Sírok, mint a zarándok a
szent-templom küszöbén, ahová húsz évi bolyongás; után ért.
Szerelmem, Hitem, Életem, Rezsánom, az enyém vagy.
Gyula
Krúdy ismert levelei közül ez a legköltőibb, legszebb!
R.-hez fűződő érzelmei mellett, hírt ad gyermek- és ifjúkora után érzett
nosztalgiájáról is.
Rezsán,
kimondhatatlan, hogy milyen
boldogtalan vagyok. Ismét olyan voltál, mint szombaton, este a telefonnál.
Ismét azt mondtad, hogy nem törődsz velem, magamra hagytál, mással beszéltél,
mást tüntettél ki barátságoddal. Szomorú vagyok: kétségbeesettebb, mint valaha
voltam.
Nem tudom, mit tegyek?
Menjek utánad?
Fussak a csillag után, amely
mind jobban eltávolodik?
Messze mégysz,
eltűnsz előlem?
Mintha mindenemet
elvesztettem volna az este.
Kedd, reggel
Gy.
Kedves,
nagyon furcsa napom volt. Amint a
mellékelt peron-jegyről látja: vártam magát, esetleg elutaztam volna önnel.
Aztán a reggel és a levele! Nem tudom még most sem összeszedni a gondolataimat,
mintha egy fontos csavar kihullott volna a gépezetből. Tegnap történt, hogy először láttam magát
idegen férfivel komolyan és hosszadalmasan beszélni. Kissé megrázott a dolog.
Különös, hogy eddig sohasem voltam féltékeny magára.
Kérem, hogy megbocsássa
tolakodásomat. Levele felhatalmazott e közlendőkre. Drága, gyönyörű, talán az
egyetlen szerelmeslevél, amely igaz e földön. És mégis különös nyugtalansággal
vagyok, amikor reád gondolok. Ki tudja meddig szeretsz? Ki tudja, meddig bírod
elviselni rettenetes, rossz természetem? Szédülve, félbolondan,
olykor magasztosan, máskor mélységes bánattal szeretlek.
Látni foglak, alig várlak.
Mindig-mindig rólad gondolkozom, azt hiszem veled vagyok a lépteidben, a cipőd
sarkában, a felébredésedben s a lefekvésedben. Szeretlek.
Kedd, este.
Gy.
A fenti levelek a keserű, boldogtalan napokban íródtak. R. tudatosan, vagy ösztönösen féltékennyé tette Krúdyt, akinél ez a tulajdonság sokszor betegessé fajult. Gyermekkorától, egész életében sokat szenvedett ettől. A Történet a kis öregről c. írásában olvashatunk pl. testvérei iránt érzett féltékenységéről.
*
1916.
július 2.
Egyetlen Jóság,
a sors nem volt kegyelmes hozzám e
forró vasárnapon. Pesten kell töltenem az időt, holott a Maga drágalátos,
szenvedélyes és végtelenül jóságos személye gondolatnyi távolságban van tőlem.
Vajon érzi-e, hogy mily
szelíd és alázatos meghatottsággal gondolok magára, mintha nem is húsból,
vérből való gyönge asszony volna, hanem mindenkinél több, mintha maga volna az
isten, aki az én sorsomról, bánatomról, örömömről gondoskodik.
Drága, egyetlen Jóság, én
gondolatban és a távolban nem tudok magához másképpen szólani, mint térdenállva, összetett kézzel és gyermeklélekkel. Ha még
tudnám gyermekkori imáimat, minden este elmondanám magáért, mint egykor az
anyámért. Magát az én szerencsecsillagom vezette az én utamba, hogy gyötrelmes,
szétdúlt életem, felborult hajóm valahára egy csendes révbe érjen, ahol a
költészetnek, szerelemnek, csóknak, boldogságnak élhetek. És ha éjszaka az égre
nézek, látom a. maga hűséges szemét odafent ragyogni.
Én tudom, hogy maga most is
gondol rám, amint nem tudom azt se elfelejteni egy percig sem, hogy én végleg,
örökre, jövendő boldogságommal és boldogulásommal magához tartozom.
Gyula
(Itt pénzbeli bajok vannak,
azért nem mehettem eddig. De holnap rendbejön
minden.)
Csütörtök
Egyetlen Jóság,
a szívem, a lelkem, az álmom ott
maradt. Nem én vagyok az, aki voltam: valamely csodálatos álomjáték történik
velem, mintha újra kezdeném egész elmúlt életemet a Maga társaságában. Soha sem
gondoltam még nőre annyi meghatottsággal, megadással, szinte imádattal, mint
Magára gondolok. A legjobb és legnemesebb nőt ismerhettem meg, akinek nemcsak
gondolata van, mint az Égnek, jobb mint az Édesanyám és szeretőbb mindenkinél,
aki valaha engem szeretett.
Az életem, amelyet egy-két év
előtt céltalannak, bevégzettnek hittem, reámragyog a
szívén át. Büszkeség és bizalom tölt el, hogy talán még sem vagyok a legutolsó
ember: akit így szeretnek. Hisz maga okos, tapasztalt, sok mindent átélt nő,
aki legjobban ismeri az életet, az embereket. Azt hiszem néha, hogy valami
különös érték vagyok, hogy maga ragaszkodik hozzám. Vagy talán senki és semmi
nem vagyok, csak a maga végtelen szerelme emel ki a többi emberek sorából?
Életem vagy. A jó Isten
vigyázzon rád!
Gy.
E két levél egymáshoz közeli időpontban íródhatott. Az áldozatos, gondoskodó, odaadó, szenvedélyes szerelmesnek szólnak. Az „Egyetlen Jóság” megszólítás is erre vall.
Kedvesem,
habár már telefonon is elmondtam,
hogy ma este nem utazhatom, hisz Gyula látogatását várom, Kónyái Elemérnek
kérésére – és a
magam és a maga megnyugtatására megírom levélben, hogy szombaton estve
Siófokon leszek. Holnap, pénteken azért nem mehetek, mert írni kell tárcákat és
Pesti levelet. És nem tudom, hogy mikor készülök el munkámmal.
Ismételten kérem kedves Rezsán, legyen nyugodt bizalommal, majd minden jórafordul. Ne lássa sötéten a dolgot, hisz tudja, hogy az
én végtelen szeretetem és nagyrabecsülésem maga iránt olyan, hogy nem tudnám
elviselni, ha magának fájdalmat okoznék.
Higgyen az én
nemesszívűségemben, – hisz
valóban nem vagyok rosszfiú! – és bízzon abban, hogy nem egy napig tart az élet, hanem soká, soká és a jövő telve van szép reménységekkel.
Még egyszer kérve-kérem,
mindenre ami szent, hogy megnyugodjon és a legteljesebb bizalommal gondoljon
reám.
Az öné
maradva tisztelettel
Gyula
Csütörtök
Itt már bizonyos szakadást, sőt talán szakításra törekvést érezhetünk, kegyes csomagolásban. A „...legyen nyugodt bizalommal” azt jelentheti, hogy volt miért megnyugtatni R.-t.
Hogy írt-e
még ezután is neki, arra ma már senki sem adhat választ. A tény azonban az,
hogy Krúdy számára egyre többet jelent egy kislány, akit Zsuzsinak hívnak és
történetesen Rezsán elsőszülött gyermeke...
(Második közlemény)
A legkedvesebb, legszeretnivalóbb Krúdy leányalakok, édesanyámról, Zsuzsiról mintázódtak.
Ő, Az utitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldáskája,
a Bukfenc Gyöngyvirágja, az Asszonyságok díja Natáliája és a Rezeda Kázmér
Tinije.
„Tini
annyiban hasonlított anyjához, hogy még megtermett leánynak látszott, aki
bizonyára jól tornászik. Rövid iskolaszoknyája alól előbukkanó lábai, mint az
atlétáké, akiknek szilárdan kell állani: a lépésnél kissé távolestek egymástól.
„Kétemberes” léptekkel ment ez a tizenöt-tizenhatesztendős
iskoláslány. De az arca, ez a tiszta és szent arc nem
hasonlított anyjáéhoz. Barna volt ugyan, de csak mint a Szűz Mária a katolikus
házak gyermekszobáiba akasztott képein. Ha szeméről nyomban nyilatkozni kellett
volna Rezedának, nem mondhatott volna mást, hogy leginkább egy kis
szarvastehénhez hasonlított, aki gyanútlanul legelész valahol az erdőszélen.
Jóság és szenvedés volt ebben a szemben, mint azoknak a leánygyermekeknek a
szemében, akik anya nélkül nőnek fel. És Szilvia keskeny ajkai helyett egy
furcsa kis szájjal találkozott Rezeda. Ez ajkak felett még nem múltak el a
hosszú keserves gyermekkori sírások emlékei, mintha minden percben
visszatérhettek volna. Azonkívül szélesek is voltak az ajkak, mint a jó
embereké, a szívükkel is gondolkozóké szokott lenni. Nagy hajkontya volt, amely
kibontva, tán térdéig érhetett.”
Máshol:
„Valamely végtelen szelídség, galambmegadás, bibliai alázat és önkéntelen
engedelmesség látszott e fiatal nőben.” – „Ártatlan volt, mint a szegények
imádsága.”
Szerelmük
történetét mondja el anyám, a saját szavaival:
„Azt
kérdezheted tőlem, hogy is volt az, mikor én beleszerettem apádba? – Arról már
tudsz, hogy nagyanyád igen zsarnok volt családjával. Barátai előtt
csillogott-villogott, kedves volt, bőkezű. Otthon velünk rideg, önző. –
Különösen engem nem szeretett.
Hamar
cserepedtem nagylánnyá, útban voltam. Soha egy kedves szót, meleg ölelést nem
kaptam. Gyula papa jó volt hozzám a maga módján, de mégis én voltam a
mostohagyerek, a dédelgetés Edit húgomnak jutott. (Gyula papa, Zsuzsi
nevelőapja volt.) – Szenvedtem, sokat sírtam. Állandóan arról ábrándoztam, ha
majd egyszer eljön Ő! ... akkor milyen jó lesz. Nem leszek többé egyedül, lesz
aki szeressen, dédelgessen. Milyen jó leszek én férjemhez, mennyire szeretem
majd a gyermekeimet!
– Így
teltek napjaim. A 16 éves születésnapom közeledett. Anyámmal nem tudom mi
történt, talán nyert a kártyán, vagy egyszer ki akart emelni a gyerekszobából,
de kitett magáért. Csináltatott egy gyönyörű halvány rózsaszínű ruhát, s ehhez
egy nagy fekete bársony kalapot. Nagyon csinos voltam. Ahogy mondták: mint egy
eleven nyíló rózsabimbó! Aznap este ismerkedtem meg apáddal. Siófokon történt.
Kivételesen a felnőttek asztalánál ülhettem, ott vacsoráztam. Apád bókokkal
árasztott el és tréfásan pertut ittunk. Így kezdődött...
Én nem
mehettem többet a felnőttek közé, de apád elég gyakran módot talált arra. hogy
„megnézem a gyerekeket” kiáltással bejöjjön a gyerekszobába, s ott egy-egy
kedves szót mondjon nekem.
Télen is
feljárt elég gyakran lakásunkra. Mindig beszólt hozzám, kedveskedett,
megsimogatott.
Én lassan beleszerettem,
s az első csók után pedig már csak egy gondolatom volt – Ő.
Megvárt az
iskolánál igen gyakran. Együtt mentünk haza ebédelni. Sajnos ebéd után nekem
tanulnom kellett, s ő egyedül maradt a mamával. Hidd el, amilyen mafla, jó
gyerek voltam, nagyon-nagyon sokáig nem vettem észre, hogy neki is teszi a
szépet.
– Hiszen
azt tudtam, hogy udvarol másoknak is. Azt hittem azonban, hogy mindez csak
annak takarása, ne vegyék észre, hogy engem szeret. Mire megtudtam, nem így
van, addigra már annyira szerelmes voltam, hogy minden mindegy volt.
Amellett ő
nap-nap után csak azt bizonyította, hogy én vagyok a fő, csak engem szeret.
Hogy ne hittem volna neki!
Télen is
rövidkabátban, vékony sétapálcával jött értem. Olyan szép volt, hogy a
tanárnőim is rajta felejtették a szemüket.
Betetőzése
volt a szerelemnek, hogy jeggyűrűt kaptam tőle. –
Titokban, eldugva hordtam magamnál. Ettől fogva akármit mondtak apádra,
senkinek egy szót sem hittem.
Szemmel
láthatólag elhidegült anyám és közte a viszony. Ebédhívást is csak akkor
fogadott el tőle, ha én is ott voltam.”
Az igazság
bizony az, hogy Krúdy jódarabig egyszerre, egyidőben udvarolt anyának és leányának. Lassan azonban a
mérleg Zsuzsi javára dőlt el.
Nem tudom,
hogy hány szerelmeslevelet kapott anyú, aputól. A
megmaradtak 1916–1918 között íródtak.
1916
nyarán Zsuzsi nagyanyával Salzburgban volt. (Ő igyekezett pótolni unokájánál az
anyai gyöngédséget.)
Ide kapta
a következő levelet és levezőlapot.
Kedves kis barátnőm,
a naptáramban feljegyzést látok, 17-ik születésednapját. Te most messze vagy tőlem, s én megpróbálom a gondolataidat a távolságból elérni és olyan bizalommal szólani hozzád, mint szerető barátodtól ezt elvárhatod.
Tizenhét esztendős vagy ma. Vajjon mi jut eszedbe, midőn végiggondolsz tavaszon, nyáron,
szép ifjú életeden. A bánat és szomorú napok emlékei megengedik-e megérezni a
boldog, önfeledt, szép napoknak ízét, soha sem hervadó illatát, midőn
bizonyosan boldog voltál életedben te is, mint a legtöbb fiatal nő.
Eszedbe jut-e a siófoki nyár,
a pesti tavasz és öreg barátod ősz feje megjelenik emlékeid között?
17-ik születésnapodon oly
gyöngédséggel és szeretettel gondolok reád, mint egy szomorú férfiú, aki
elhagyott kertben tavaszi reggel rózsát tart az ujjai között és minden öröme
már csupán a virágnak üde illata.
1916. július 21.
Csókollak.
Gy.
*
Kedves Zsuzsi, itt tengek-lengek és Téged várlak és néha ülök a tó partján. Minden a régi rendben.
Nagyanyád kezét csókolom,
téged számtalanszor.
öreg Gyula
bátyád.
Ez a képeslap Siófokon íródott.
*
szerda
Kedves Zsuzsi, itt semmi sem
változott. A nyár oly forró, mint a pokol, s gyakran gondolok a hűs Tátrára,
ahol ti jártok s bizonyosan boldogok vagytok.
Én ismerem a hegyeket,
amelyeket te mostanában a láthatáron szemügyre veszel. Sok esztendőt töltöttem
a havasfejű vének alatt.
A lengyel-nyereg nevű
hegyháton tán megtalálod a nevemet egy sziklafalon. Bizonyosan kisebbek lettek
azóta az égbenyúló óriások, mert az életben már nagyobb dolgokat is láttam. Ám,
hogy mindent megtapasztaljak, elhatároztam, hogy egy közeli napon felkereslek
benneteket.
Csókol Gy.
Ps. A leveleket megkaptam.
Köszönöm...
1917 nyarán Zsuzsi húgával és nagynénjével a Tátrában volt.
A „Sok
esztendőt töltöttem a havasfejű vének alatt”, célzás
az író felvidéki, podolini diákéveire.
Ígért
látogatásából nem lett azonban semmi, amit bizonyosan nagyon sajnált, mert
mindig szívesen ment vissza arra a tájra.
csütörtök délután
Kedves Zsuzsi,
éppen nálatok vagyok, s rólad beszélgetünk.
Nagyon megijesztettél a
betegségeddel, mamád kétségbe van esve, Ha komolyan beteg vagy, nyomban
sürgönyözzél, hogy tudjunk intézkedni a hazajöveteled iránt.
Mamát egyelőre nem lehet
rábeszélni, hogy innen elutazzon. Pedig mindennap szó van róla. Ismered őt. Ha
valamit a fejébe vesz, hat ökör sem húzza ki. Többnyire a Royalban vagyunk
esténként, de már voltunk a hadikutyáknál is, amelyek nagyon fognak tetszeni
nektek.
Laci, Jancsi élénk
levelezésben vannak, csak Péter hallgat konokul. – Edithnek
itthon van az arcképe. (Az is, amelyet te festettél.)
Magunkról? Semmi sem
változott. Csak néha sajnálom, hogy nem látlak benneteket.
Jó lesz, ha már itthon
lesztek. Edithtel együtt téged is csókol
öreg
barátod Gy.
Zsuzsi a Tátrában tüdőgyulladást kapott, erre utal a levélben.
Krúdynak
egyszerre három öccse van a fronton. Minddel levelezik, s igen félti őket. A
kedvence talán Jancsi, aki a legtehetségesebb, legsikerültebb testvérei között.
Kiváló jogász. Sajnos a háború áldozatává válik.
*
Zsuzsihoz intézett
legsorsdöntőbb levelei 1918 aug. 14. és szept. 1. között íródtak.
Szokásától
eltérően, feltünteti a dátumokat. Talán ezzel is dokumentálni akarta, milyen
fontosságot tulajdonít nekik.
Az
előzmények a következők:
1918
nyarán Zsuzsiék Kisőrsön nyaraltak. Az író gyakran
volt náluk. Aug. 12-én, többek közt M. E. újságíró is ott vendégeskedett. –
Ezen a napon Krúdy és Zsuzsi sokat sétáltak a kertben a hosszúszárú sárga
virágok között. A beszélgetés egyre komolyabb, szenvedélyesebb. A férfi
tragikus hangon féltékenységi jelenetet rendez M. É. miatt, bár a lány
ártatlansága és hűsége a napnál is világosabb.
Követeli,
hogy szökjön meg vele. Romantikus beállítottságához illett volna a lányrablás.
Zsuzsi
megretten, mert igen fél szigorú anyjától. Amikor azonban éjjel az ablakán
keresztül szerelmesen újból hívja, engedelmeskedik. Nappali ruhája fölé
hálóinget húzva, az ellenőrzést kijátszva, elhagyja a házat.
A
szökevények a kisőrsi őrház felé sietnek, hogy ott vonatra szálljanak. Már
befutott a vonat, amikor az utolsó percben, dúltan-fultan
megérkezik Rezsán. Mi sugallta neki, hogy itt keresse
őket, ki tudja? Lányát hazavonszolja, s Krúdy leverten Pestre utazik.
(Ezt a
jelenetet Az útitárs c. regényében írja meg, némileg transzponálva.)
A
következő levél még Kiskőrösre érkezett. Sok kommentárt nem igényel. Annyit
azonban igen, hogy bár az író, több, mint 15 éve külön élt első feleségétől,
családjától, – hivatalosan még nem vált el.
*
1918.
augusztus 14.
Kedves kis menyasszonyom,
már két nap múlott el ama emlékezetes dátum óta, amely mindkettőnk sorsának legfontosabb napja lett. Ez a nap adott vissza az életnek, ettől a furcsa, szinte végzetesen gyötrelmes és boldogtalan és paradicsomian szép naptól kezdődnek azok az események, amelyek miatt ismét érdemes élnem.
Ezt a levelet Gyula papa
juttatja kezeidhez. Ma délelőtt beszéltem vele, s megengedte, hogy ezt a
levelet neked megírjam. Kedves Zsuzsikám, nem olyan könnyű a dolgunk, mint
eleinte hittem, de a győzelem bizonyos.
Ebben nem szabad kételkednünk egy másodpercig sem.
Gyula tegnap este
megérkezésemkor súlyosan megsértett, nem fogadta a köszönésem, hátatfordított. Álmatlanul eltöltött éjszaka. Arra
gondolok, hogy bár lenne neked annyi energiád, mint nekem, mert én már egy
percig sem hiszem, hogy másként végződhessék az ismeretségünk, mint
házassággal.
Bocsáss meg! Folytatom.
Megzavartalak, de most már ismét a tiéd vagyok. Milyen csodálatos ez, hogy néha
mint hallom a hangodat! Gyulám! – mondtad a vasúton, mintha nagyon messziről
jönne a hang! Talán mondtad is magadban, amíg én Pest felé utaztam. És éjjel is
és most nappal is hallak, Te drága mennyországom.
Sietni kell, dél felé jár az
idő.
Gyula papával nagyon sokáig
beszéltem. Elmondtam neki, hogy ezért választottam az ügyet így, mert nem akarlak elcsábítani.
Azt akarom, hogy ártatlan
maradjál nekem, már pedig, ha sokáig együtt vagyunk, bizonyosan kitört volna a
baj. Ő sírt, kétségbe volt esve, de végül kijelentette, hogy tudomásul veszi...
Senkinek sem szabad tudnia a
dologról. Három hónapig, amíg a válópör lefolyik nem
szabad egymást látnunk, sem leveleznünk.
Drága Zsuzsikám
ez a levélrész folytatása az
előbbinek. Folytonos telefonozás, tárgyalás. Te Pestre jössz. Innen Juddendorfba mégy a legjobb
barátnőddel.
Négy hétig maradsz ott. Az
ügyvédem, dr. Polónyi Dezső ezalatt lefolytatja a válópört.
Gyula papának az a kikötése,
hogy költözzem el a Royalból. Majd megtudod hová lettem.
Valószínűleg
beszélek veled,
mielőtt elutazol.
Légy
teljesen nyugodt!
Jobban
szeretlek, mint valaha! Vagy enyém leszel, vagy meghalunk.
Csókol, ölel, örökre a tied
Gyula.
Lázár M. lépett közbe. A válóper biztosan sikerül.
Légy erős. Olyan erős, mint
én.
*
Kedves Zsuzsikám
ez a könyv a te szomorú napjaidnak a
feljegyzéseit tartalmazza. Te írod majd tele azokkal az élményekkel és
gondolatokkal, amelyeket tőlem távol töltöttél.
Jegyezd fel, mikor gondoltál
rám a gyógyulás napjaiban és hagyd megjegyzés nélkül, ha nem jutnék eszedbe.
A szomorú napok nem tartanak örökké:
A legnagyobb bánat után is
kell kárpótlásnak jönni, mert különben elviselhetetlen volna az élet.
Simítsad el a hajaddal együtt
a homlokodról a borús felhőket és bizalommal várjad a reggelt.
Én megérdemellek téged a
sorstól, mert már sokat szenvedtem életemben. Szelíd örömmel tölt el a remény,
hogy egykor együtt olvassuk majd e naplót s csöndesen, meghitten mosolygunk az
elmúlt szomorúságokon.
Légy víg, s néha jussak
eszedbe.
Kisapád
Budapest, 1918. augusztus 17.
E levél előzménye az, hogy Rezsán büntetésből elvette Zsuzsi naplóját, amelyet kislány kora óta vezetett. Krúdy ezért új naplóval lepte meg.
*
12 nap múlt el és a napok nem
hoztak enyhülést, csak mindig mélyebb és mélyebb elgondolkozásokat és
fájdalmakat.
Hol vagy? Mit teszel?
Gondolsz rám, vagy elfelejtettél? Ismét udvaroltatsz magadnak, mint ama
emlékezetes éjszakán?
Mit tettél velem? Nem ismerek
magamra. Bőgni, ordítani, gyilkolni szeretnék a dühtől, s elkeseredéstől.
Szégyen az én koromban ennyire
megbolondulni. De te vagy az első szerelmem.
Még soha sem gondoltam nőre
oly imádattal, mint reád.
Zsuzsi, te nem képzelheted
el, hogy milyen lelkiállapotban vagyok. Szédülten, fogcsikorgatva, szinte
magamon kívül nézem az embereket. Hiába várok tőled hírt. Pedig sok utad volna,
hogy engem értesítsél.
Írjál, mert megbolondulok.
Írj Bertának vagy Dixinek.
Írj, mert meghalok utánad.
Az enyémnek kell lenned.
Lehet, hogy meggyilkollak.
Lehet, hogy boldoggá teszlek. Félek magamtól.
Segíts rajtam. Üzenj!
Péntek. Augusztus 20.
Gyula.
Ez a levél feldúltságáról, igen rossz lelkiállapotáról tanúskodik.
Berta = Szép Ernő költő húga,
Dixi = Gregersen Dagmár tanítónő, Zsuzsi
barátnője, későbbi keresztanyám.
*
Drága Menyasszonyom, imádott
Zsuzsikám,
ebben a percben kaptam a szörnyű
értesítést, hogy te kételkedsz az én halálos szerelmemben, hogy kétségbe vagy
esve és rémeket látsz.
Zsuzsikám, arra a szent
fogadalomra figyelmeztetlek, amelyet tettünk, hogy soha-soha nem hagyjuk el
egymást.
Én soha sem szerettem még
nőt, úgy mint téged.
Negyven esztendős koromban
tudtam meg, mi az szenvedni a szerelemtől, hisz eddig kigúnyoltam és kinevettem
a szerelmes embereket.
Most, mióta drága képed e
tavasz óta szüntelenül előttem lebeg, azóta érzem a szerelemnek minden kínját.
Zsuzsikám, én még nem
szenvedtem nőért. De érted minden szenvedést elbírok, pedig olyan rettenetes
lelkiállapotban vagyok, hogy most biztosan nem menekülök meg az
öngyilkosságtól.
Drága menyasszonyom, egyetlen
Szűz Máriám, te csillagom, te minden reményem és élettársam! Mit tehetnék, ha
téged elhagynálak? Ha túl is élném e szörnyű csapást, nyomorék, lelkileg
megvénült ember maradnék életem végéig.
Úgy ismertél te meg engem az
utóbbi augusztusi napokban, amikor végleg lelepleztem magam s megmutattam
neked, szenvedélyes, halálos érzelmeimet, amitől mindig óvakodtam, mert azt
hittem, hogy még elölted sem szabad elárulni mindent, – úgy ismertél meg, hogy
én téged elhagyhassalak, ha az egész világ ellenem szegül.
Én vasból vagyok, engem nem
lehet letörni, mert olyan erő van a lelkemben, amely mindenben megvéd, a te
iránt érzett, olthatatlan, halálos szerelmem. Te vagy az én utolsó szerelmem.
Neked kell lefogni a szemem,
hogy egykor nyugodtan meghalhassak. De most még élni akarok érted.
Az enyém leszel, ha bármi
történik, ha rámegy az életem.
Az élet nélküled borzasztó
sivár. Nem tudom, hogy viselem el, hogy egyik nap múlik a másik után. Egy őrült
éjszakára következik a másik.
Néha azt hiszem, hogy
elvesztem az eszemet. Elvitted magaddal a lelkemet.
Nem érzed, hogy ott van
minden gondolatom körülötted?
Nem álmodsz velem?
Nem hallod, hogy az éj
csendjével, a szállodai szobában a nevedet suttogom, mint egy imádságot.
Zsuzsikám, Zsuzsikám!
Téged még nem szeretett így
senki.
Neked nem lehet rajtam kívül
senkid, bármit mond a féltés, bármit súgnak fülembe a szörnyű gondolatok.
Te nem
csaltál meg engem.
Kérlek, írj erről sokat írj,
mert szétpattan az agyvelőm. Ha megcsaltál, valld be, megbocsájtok. De ezentúl
légy hűséges. Esküdj meg, amikor ezt a levelet kapod, hogy soha többé nem
teszed azt velem, amit Kisőrsön tettél, s akkor lesz erőm küzdeni érted. De ha
jönnek a csüggesztő, vad, féltékeny gondolatok, akkor közel vagyok az
öngyilkossághoz. Ne tégy semmi olyant, ami felébresztené borzasztó
féltékenységemet. Vigyázz, kelepcébe ne lépj. Anyád rosszban töri a fejét.
Ismét össze akar hozni azzal az emberrel, hogy
engem megöljön evvel. Azt mondják, hogy nem vagy hű hozzám, mindenkivel
szívesen szóba állsz és lángragyulsz.
Zsuzsikám, szörnyű dolog az,
hogy én mily napokat élek át, félek a szemekbe nézni, mert attól rettegek, hogy
olyan dolgot pillantok meg ismét, mint Őrsön. Miért is tetted ezt velem?
Az anyád azt vágja a
fejemhez, hogy számításból tettél féltékennyé. De ezt még meg tudnám bocsátani.
Ám azt soha sem, ha szíved csak egy percre is elfordult volna tőlem.
Ismétlem, nagyon vigyázz
drága Gyöngyvirágom.
Én ha akarnálak, sem tudnálak
többé elhagyni, mert te vagy az én végzetem.
A sors akarta, hogy minden
úgy történjen, ahogyan történt, de várjon rám bármily sok szenvedés, bármily
tragikus nyomor, bántás, üldözés: szívesen vállalok érted mindent.
Csak ahhoz segíts, hogy
hűségedben egy másodpercig se kételkedhessem. Nem szabad többé gyermeknek lenned,
nem szabad többé másnak tetszened, nem szabad idegen emberek, idegen szavait
meghallgatni.
Te légy óvatos és
körültekintő, s ne bízzál senkiben,
mert a szüleid mindent el fognak még követni, hogy téged elszakítsanak tőlem.
Ravasz és titkos szándékaik
vannak. Tudják, hogy a féltékenységemnél foghatnak meg. Vigyázz, ne legyek
többé féltékeny, mert nem élném át. Talán te se, talán, mint gyilkos végezném
életemet.
Zsuzsikám, neked senkid sincs
rajtam kívül. Én pedig annyira szeretlek, hogy az életemet kínálom neked. Tégy
velem, amit akarsz, csak légy hű.
A szegény Szép Berta két este
is vigasztalt. Anyádat szemmel tartom. Vigyázok
rá, de másokra is. Ne higyj nekik, bármit mondanak
rám.
Nézz erre a levélre, amelyet
kétségbeesetten írok neked.
Én téged soha el nem hagylak.
Zsuzsikám, írjál sokat,
mindig, amikor lehet.
Talán Bertához címezd a
levelet. Ezt hogyan küldted? Ki az az Iványi? Vajjon
nem a szanatórium kéme.
Én most a becsületszavamat
szegtem meg, amikor neked írtam. De ha azt kívánnád, hogy gyalog menjek érted,
tán azt is megtenném.
Azt akarom, hogy egy percig
se légy kétségben felőlem.
Én az vagyok, akit te eddig
nem ismertél így, a te boldog vagy tragikus sorsod.
Gyulád,
Kisapád.
Megkaptad a naplót, az
arcképet, a levelet?
*
Míg ők titokban leveleztek egymással: Krúdy Pestről, Zsuzsi a juddendorfi ideg-szanatóriumból, ahová nagyanyja kísérte,
itthon mindent megtettek, hogy megmérgezzék szerelmüket. Igyekeztek
bizalmatlanná tenni őket egymás iránt. Szították a kölcsönös féltékenységet.
A levelekből mindez kiviláglik.
Kisanyám, most kaptam meg leveledet egyszerre. Boldog vagyok, hogy ennyire gondolsz rám. Hiszen én is mindig veled foglalkozom a gondolataimban.
Tegnap hosszan írtam arra a bizonyos
címre. Most ismét megnyugtatlak, hogy nem hagytalak el, s nem hagylak el soha.
Bármiként fordul az élet,
engem mindig megtalálsz. Ha szerencsénk elhagyna, akkor együtt halunk meg.
Azt hiszem erre nem kell
téged rábeszélni.
De most még légy nyugodt: még
helyén van a fejem. S a szívem végtelenül telve van veled.
Nem is tudok komolyan mással
foglalkozni, mint a te drága lényeddel.
Mit fognak mondani az
emberek? Már nem törődöm vele. Az enyém leszel, s őrizel, amíg alszom. Nappal
majd én vigyázok rád.
Megóvlak, megtartalak
magamnak. Az enyém maradsz, amíg el nem pusztulok.
Zsuzsikám, nem vagyok én
olyan öregember, amint ők hiszik. Ördögöt! Annyi a fiatal erő bennem, amennyi
neked éppen elegendő lesz. Tudok dolgozni. A legelső író leszek. Rövidesen még
nagyon büszke lesz rám a családod.
Tudom, hogy te ezekkel a
dolgokkal nem törődsz. Csak még annyit, hogy ne legyenek álmatlan éjszakáid
miattam.
Én jobban szeretlek
napról-napra. A távolság nem választ el, hanem közelebb hozott hozzád.
Légy titoktartó, senkit se
avass be, mert elámítanak!
Arról pedig, hogy levélben
megírsz nekik bizonyos dolgot: tégy le. Ha egyszer újra itthon vagy, minden
rendben jön. Hallgass!
Várj! Én magamhoz öleltelek s
el nem hagylak.
Kisapád.
*
szombat
Egyetlenem, most értesülök, hogy
Gyula papa nem utazhat el, tehát én sem mehetek hozzád. Milyen szomorú lettem
egyszerre! Azt hittem, hogy látni téged: megnyugvás lesz kínzó gondolataimban.
Azt reméltem, hogy tudsz nekem olyan szót mondani, amely megvigasztal egész
életemért. Azt gondoltam, hogy ha a szemedbe nézek s megfogom a kezed, mindent
elfelejtek, amit három hét óta halálos fájdalommal és csalódással rólad hittem.
Azt gondoltam, hogy kacér
vagy, hogy nem vagy megbízható, hogy el kell válnunk, mert én nem bírom ki a
természetedet: nem viselhetem el azt az emléket, amelyet Kisőrsröl
hoztam magammal. Miért is történt az, hogy örökre szerencsétlen legyek: hogy ne
tudjak többé benned úgy bízni, mint az életemben? ... Mily kár volt meg nem
tartanod esküdet!
Erről, ezekről a dolgokról szerettem
volna veled beszélni, mert nagyon megviselt vagyok és attól félek, hogy már
soha sem gyógyulok meg, amíg újra nem tudok hinni neked.
Írtál képeslapot annak?
Igaz, hogy szívesen vetted az
udvarlását?
Hogy olyan boldog és nagyon
jókedvű voltál az én távollétemben, amilyen jókedved soha nem volt nyáron?
Egyetlenem, ki tudja mikor
látlak. Szüleid ismét erőszakoskodnak. De én nem mondok le rólad, ha
belepusztulok is.
Én feltettem reád az
életemet. Ezután talán jobban megbecsülöd azt. Ezután talán nem lesz olyan
napod, amikor megfeledkeznél rólam. De talán perced sem lesz, amidőn nem én
állok egyedül a szívedben.
Nagyon szeretnélek látni, de
még nem lehet. A „másállapotot” itthon szerencsére nem hiszik el. Kár volt
előhozakodnod vele, mert én enélkül is kitartok
melletted, olyan híven, amennyit nekem az életem megér, ha te benne vagy. Te
nélküled pedig így sem tudnék már többé élni.
Gy. papa talán kedden megy érted.
Viseld magad okosan, hogy hazahozzon. Mutass nyugalmat, színlelj szelídséget,
hallgass, várj. Bármit mondanak neked azt hidd amit én írok: örökre melletted
maradok, az enyém leszel, vagy senkié.
A válópör
megindult. Amint Pestre jöttél, sokat akarok veled beszélni. Majd keresek egy
helyet, ahol zavartalanul lehetünk.
Talán írd meg még egyszer a
trafik számát, ahonnan felhívsz.
De ez ráér később is.
Zsuzsikám, alig tudom
elviselni az életet.
Soha sem hittem hogy ennyire
szerethesselek.
Az enyém leszel.
Kisapád
Írj!
Gyula papa hétfőn megy érted.
Otthon lakol. Kedden várlak a vonatnál, ha tudom, hogy mikor jösz. Anyád nem mer majd bántani, mert velem gyűlik meg a
baja. Ne félj. Légy nyugodt. Nem hagylak bántani. Azt hiszem, hogy már kissé
ismerni kezdel.
Nem
merek többet küldeni, hátha elvész.
Ez ennek a korszaknak utolsó, megmaradt levele. Ebben is kacérsággal vádolja Zsuzsit, és féltékenykedik M. E. újságíró kollegájára.
Zsuzsi,
amikor hazajöhet Pestre, tanítani kezd az Erdélyi utcai iskolában. Minden
lépését ellenőrzik. Krúdy, azonban, ha erre mód nyílt, meg-megvárta,
hazakísérte. Ő egyébként a botrány óta a Royalból a margitszigeti szállodába
költözött.
Végül is
hosszú-hosszú huzavonák, nehézségek után, feleségül vehette szerelmesét.
Sorsuk
ezzel megpecsételődött...
KRÚDY
ZSUZSA
(Jelenkor
/Pécs/, 1963/5-6. /május-június/ 454-459. és 526-532. p.)