KRÚDY ZSUZSA

EMLÉKEZÉS KRÚDY GYULÁRA

Ebben az évben lenne 90 esztendős, - tehát még élhetne! - Ehelyett olyan ré­gen, még távoli gyermekkoromban hagyott el bennünket. Elhagyott? Meghalt, de mégis közöttünk maradt: itt vannak könyvei, sárguló, porladó újságokban rejtőző írásai, lilatintás, gyöngybetűs kéziratai, hihetetlenül gazdag szellemi hagyatéka. Egyedülálló oeuvrejét nem kezdte ki az idő.

*

Közös életünk színtere a Margitsziget és Óbuda volt. A szigeten 11, s Óbudán 3 esztendeig, haláláig éltünk. Apámat hosszú-hosszú szállodai hányódása után roman­tikus hajlama és a vidék utáni nosztalgiája vitte a Szigetre, míg Óbudára kényszer­ből kerültünk.

Az akkori Margitsziget idillikus rezervátum, elvarázsolt paradicsom volt, néhány művész és szigeti alkalmazott lakóval.

A művészek a szállodákban ütöttek tanyát, a mi lakásunk József főherceg egy­kori nyaralójában, a kastélyban volt. Ebben a vastagfalú, zsalugáteres egyemeletes házban 5-6 család élt. Az első emeleten laktunk három ódivatúan magas, nyikorgó hajópadlójú, szinte átfűthetetlen szobában. Konyhánk a földszinten szerénykedett, a fürdőszoba hiányzott. Helyette ingyenes bérletet kaptunk a helyi Gyógyfürdőbe, ahol apám mindennapos vendég volt. Nagyon szegényes körülményeik között éltünk. Háztartási felszerelésünk, ágyneműnk, edényünk, sőt ruhánk is alig akadt. Ez a csa­ládon meg is látszott; csak apunak volt külön adottsága, hogy néhány holmijában mindig kitűnő megjelenésű legyen, elegánsnak hasson. - Anyu állandóan törte a fe­jét, hogyan kereshetne ő is pénzt? A háztartási munka mellett rémregényeket fordí­tott németből, pamutmaradékokból horgolt takarót, a ház körül termő ingyen bodzát főzte be lekvárnak, s hogy olcsóbb legyen a karácsonyi szaloncukor, otthon, a már­ványlapos mosdó tetején, maga csinálta. (Csak hosszú évek múlva, nagy nehézségek árán sikerült tanítónői állást kapnia.)

Barátságos kislány lehettem, mert többször megesett, hogy vadidegen sétálókat invitáltam meg hozzánk, szüleim nagy rémületére. Ilyenkor elmeséltem, hogy otthon csendben kell lennem, mert apukám író, s folyton-folyton ír. Nem túloztam, mert ha apám otthon volt, állandóan dolgozott. Tétlenül soha sem láttam. Kora hajnalban ült íróasztalához, nyáron „otthoni” nadrágjában, öreg papucsában; télen, a farkas­ordító, hideg szobában, kimustrált, fekete télikabátjába burkolódzott. Rendszerint délig, szinte megállás nélkül alkotott. Csak néha-néha állt meg, karjait, ujjait tornásztatta, ropogtatta. Jókai napi teljesítményét, napi 16 oldalt szabott ki magának. Egy időben írt regényt, novellát, újságcikket, tárcát, sőt szerkesztői üzeneteket. - A Szigeti séták c. rövidéletű lírai folyóiratot kevés segítséggel, szinte egyedül írta és szerkesztette. Majd az irodalmi Álmoskönyv nagy sikere után két újságban is ve­zetett rovatot, az egyiket: Mit álmodott Kedves? címmel. Itt válaszolt, üzent a fur­csákat, érdekeseket álmodóknak. Olvasói, levelezői azonban, mint az amőbák, osztó­dással szaporodtak, s naponta több köteg levéllel árasztották el szegényt. Így „álom­fejtő” tevékenységét, írói munkája érdekében abba kellett hagynia.


Az elbeszélések szerint velem sok baj volt. Főleg az egészségemmel. Egy éj­jel a diftériától fulladozva, már elkékülve vittek be Bókay gyermekklinikára. Az inspekciós orvosnő azonnal csövet helyezett gégémbe, s ezzel megmentett a biztos halál­tól. Mikor megmutattak aggódó szüleimnek és rájuk mosolyogtam, közel kétméter magas apám, a címre, rangra, tekintélyre fütyülő büszke ember térdrehullott a dok­torkisasszony előtt. Csókolgatta a kezeit és feldúltan ismételgette: megmentette a gyermekemet!

Máskor, egy korsóval elestem, s a cserepek súlyos sebet ejtettek tenyeremen. Apu, aki szaladni soha sem szokott, lélekszakadva rohant a tőlünk elég messze lakó szigeti orvosért. Mikor a sebemet varrták, anyu szerint jobban szenvedett, mint én.

S egy vidámabb emlék: borogatással a fején találtam ágyában. Mivel tudtam, hogy lóversenyen volt, így szóltam hozzá: fáj a fejed apu? Megütötted? Leestél a lóról?

*

A szigeten minden évszaknak egyformán megvoltak az örömei, szépségei. Télen a hatalmas hóban nehezen botladozott a postás, az újságos néni, s lábnyomuk sokáig meglátszott. Nyáron vadonnőtt somot, szerecsendiót és mogyorót csemegéztünk. A fel­nőttek pedig háborítatlanul fürödtek a nyílt Dunában. (Csak később kotorták ki a medret a hajók miatt, akkor még igen alacsony volt a víz a part mellett.)

A szigeti alkalmazottakkal, hídőrökkel, kocsisokkal, a mosodában, kertészetben, ásványvíz üzemben, fürdőben, szállodákban dolgozókkal jó barátságban voltunk. Apu, ha kedve és ideje engedte, szívesen elbeszélgetett velük. Amikor a kertészek egy ha­talmas klastrom maradványaira bukkantak, igen sok időt töltött az ásatásnál. A felfe­dezett föld alatti folyosók, lépcsők, cellák, alagutak, csontok, koponyák, fegyverek megragadták írói fantáziáját és a Templárius, s a Szent Margit leánya c. regényei meg­írására inspirálták.

*

1926-ban kopogtatott be érte először a halál. Ekkor kezdődött el az orvosok és anyu irtózatos küzdelme - életéért. Ez a harc, kisebb-nagyobb szünetekkel, 7 eszten­deig tartott. Betegségeiben irtózatosan szenvedett. A gyomra, mája, legfőképp a szíve kínozta. Legsúlyosabb periódusában még az írástól is eltiltották. Ekkor írta fel egyszer egy falatka papírra: „Mi lesz velem ha nem fogok tudni írni? Mi lesz velünk? Éhenhalunk.

*

A sziget lassan prózai kereskedelmi vállalkozássá alakult, ottlétünk ideje lassan lejárt. Semmi keresnivalónk nem volt ott, hisz a lakbérrel, villanyszámlával többször adósak maradtunk. 1927-ben átköltöztünk az Igazgatósági épületbe.

Költözködnünk kellett, mert a szigetre lovaspóló pálya épült, s a kastélyt póló­klubnak és bárnak alakították át az arisztokrácia és a pénzmágnások számára.

Poétikus, vidékies életünk ezzel megszűnt. Új lakásunk a régihez képest zajos, lármás volt a Gyógyfürdő, a szállodák, a gazdasági udvar és műhely közelsége és egy házbéli motorbicikli miatt. Aput igen zavarta és ingerelte a szokatlan nyüzsgés. Ha csak tehette, az elhagyottabb, csendesebb helyeken sétálgatott egyedül, vagy ve­lem. Hosszú, lassú, komótos léptekkel járt, vastag bambuszbotjára támaszkodva. Többnyire hallgatott, de néha magyarázott. Szakismerettel beszélt az ott élő több­ezer féle virágról, többszáz fajta fáról és tengernyi madárról. A romoknál szabadon engedte képzelőerejét, s rég elporlott apácákról, szerzetesekről folyt a mese.

Ha valami váratlan pénze akadt néha, elvitt magával ebédelni. Többnyire a Lon­don szállóba, a Keszeyhez és a Gundelhez mentünk. A pincérek mindenhol figyelem­mel és udvariassággal vették körül, s bár ő feltűnően kevésbeszédű volt, egy-két ba­rátságos szava mindig akadt. - Legkedvesebb ételeiről és főleg konyha-, szakács-, borismereteiről külön lehetne írni. Leggyakrabban félzsíros, rezgős marhahúst evett ecetes tormával.

*

A szigeten Kárpáti Aurél, Bródy Sándor, Szép Ernő, Pólya Tibor és Kerpely Jenő gordonkaművészék jártak hozzánk a legtöbbet; a legmelegebb családi barátsá­got Szakács Andorékkal tartottuk. Szakács, a Mai Nap főszerkesztője, érdekes, mű­velt ember, kitűnő újságíró, jó barátnak bizonyult. Náluk mindig otthon éreztük ma­gunkat: Szakács Joli néni páratlan háziasszony volt; s apu szívesen böngészett 10 000 kötetes könyvtárukban.

*

1929       nyarán rövid ideig a Balatonnál nyaraltunk édesanyámmal. Mikor hazamen­tünk, aput félelmetes állapotban találtuk. Csak erőszakkal lehetett bevinni a Liget sza­natóriumba, ahol azután hónapokig vívta élet-halál harcát. A Purgatóriumban és a Zöld Ász c. regényében vall később, akkori iszonyatos kínjairól, megpróbáltatásai­ról.

51-ik születésnapján levelekkel, táviratokkal, virágokkal árasztják el betegágyát. A szigeti kertészek hatalmas égőpiros rózsacsokorral kedveskednek neki.

Mikor doktor Lévy hazaengedi, apu megfogadja neki, hogy nem iszik többé al­koholt. Anyám így emlékezett erről: „Milyen boldog nap volt az, amikor apádat egész­ségesen hazavittem. Egész más élet kezdődött. Bensőséges beszélgetések, tréfálkozá­sok. Jóízűen mesélt gyermekkoráról, élményeiről. Szép lett volna az élet, ha pénz­gondok nem szólnak bele. A Közmunkák Tanácsa (a Sziget gazdái) nem akartak ben­nünket megtűrni, pénzteleneket. Napról napra zaklattak felszólító levelekkel, majd felmondták bérletünket, s Óbudán ajánlottak fel számunkra lakást. Igen sok pénzzel tartoztunk nekik, így nem használt a fellebbezésünk.

1930       májusában érkeztünk Óbudára.

„Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, nem volt válogatnivalója a menekülés módjában. Ott szállott partra, ahol lehetett, akár csak egy sekélyes reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek... hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte önma­gát is...

Templom utcai lakásunk, a szűk köves udvar, sőt az egész környezet szörnyű sivár volt, s igen nehezen illeszkedtünk bele új helyzetünkbe. Apu itt is lendületes munkakedvvel dolgozik, s témái között mind gyakrabban jelennek meg az óbudaiak. Helyi vonatkozású novellái mellett cikksorozatot indít a Mai Napban: Ódonságok városa, vagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? címmel.


Esténként sétál, ismerkedik az utcákkal, udvarokkal, emberekkel. Néha betér a közeli templomba, ha éppen esküvő van, s a csinosabb menyasszonyt meg is csókolja. Mulattatja, hogy az új házasok egymás rokonának vélik. Dr. Lévynek tett ígéretét, sajnos, nem váltotta be. Újból eljár a közeli kiskocsmákba. Itt találkozik néhány hű­séges jó emberével. Ez a kis kör „fejedelemként tiszteli, s csodálja a szerény, önma­gáról, műveiről szinte sohasem beszélő hallgatag „Gyula bácsit, aki szerintük „min­dent tud.

Tudott-e „mindent, vagy amolyan ködben imbolygó alak volt-e, ahogyan egye­sek hiszik?

Krúdy Gyula jól tájékozott, érdeklődő ember volt, aki kitűnően ismerte korának eseményeit, problémáit, jelentős személyeit. Igen járatos volt a történelemben, iroda­lomban. Történelmi témáinak megírása előtt, egykori iratokat tanulmányoz, sokat jegyzetel. Egész életében rengeteget olvasott. Ismeretszerzéséhez járultak még: isme­rőseinek elbeszélései, kiterjedt levelezése, kutatásai, s nem utolsó sorban kiváló meg­figyelőképessége.

*

Óbudán is együtt sétáltunk néha, vagy hajókáztunk. Propellerrel átmentünk Új­pestre és vissza. S bár ez a járat érintette a Szigetet is, hallgatólagos beleegyezéssel, soha többé nem mentünk oda. Nem tudtunk vendégként járni ott, ahol egykor otthon voltunk.

Szokásává vált, hogy kocsmai kucséberektől vett ajándékot nekem. Rendszerint az ágyam mellett találtam ezeket ébredésemkor. Egyszer azonban személyesen adta át ajándékát: egy papirosba csomagolt nagy üvegszilánkot. Elmondta, hogy ivás köz­ben pattant le a pohárról, s ő majdnem lenyelte. „Tedd el, kislányom, annak emléké­re, hogy édesapád tegnap majdnem meghalt."

*

A gazdasági viszonyok romlásával egyre nehezebben tudja írásait elhelyezni. Többnyire azzal adják vissza, hogy még sok kiadatlan kézirata vár közlésre, telítve vannak. A könyvkiadók már teljesen elhagyták, s csak az újságokból élünk. A pony­va mind jobban veszélyezteti a valódi írók gyér kereseti lehetőségeit. — Anyu, hogy súlyos gondjainkon enyhítsen, tanítás után még korrepetálásokat vállal. A hitelezők, végrehajtók gyakran fordulnak meg nálunk, s a III. ker.-i Adószámviteli osztály, la­kásunkban semmi lefoglalnivalót nem találván, letiltatja járandóságunkat Az Est la­poknál. Örök hála és köszönet Kosztolányi Dezsőnek, aki apámnak élete alkonyán, még egy utolsó nagy örömet szerzett. - A költő, mint a Magyar Pen Club elnöke, Angliából lord Rothermere újságkirály ezerfontos jutalmát hozta, a lord kifejezett óhaja szerint: az esztendő legkülönb irodalmi művének jutalmazására. Kosztolányi a díjat Krúdynak szánta. A Rothermere-díj óriási port vert fel. A féltékenység, irigy­ség, támadások, rágalmak tengerré dagadtak. Apu végülis boldog lehetett, hogy neki ítélték a díj egy hányadát. A pénz pillanatnyi nyugalmat hozott, s kifizetettük legkínzóbb adósságaink egy részét.

*

Sajnos, a már jól ismert testi-lelki szenvedéseik végképpen beköltöztek hozzánk. Az egykor daliás, szálfatermetű, férfiszépség ijesztően lefogy, arca barázdás, szelíd gyer­mekszeme megtört. Nehezen vonszolja magát, s már csak egyetlen hatalmas akarat­erő hajtja: írni, írni! Kórházba vágyik, de nem akar bennünket ellátatlanul hagyni, pénzt szeretne előteremteni kétségbeejtő erőfeszítésekkel. Még azt is el kell tűrnie, hogy sokszor órákig megváratják, majd pénz nélkül engedik útjára különböző szer­kesztőségekben, kiadóknál. Most már úgy kapkod, mint aki ingoványba tévedett, a legkisebb zuglapot is megkeresi írásaival.

*

Milyen messze van, s mégis milyen közel az a nap, amikor meghalt. Nem sokkal előt­te történt, hogy - először és utoljára - pofonvágott. Anyám érdekében hazudtam neki valami egészen átlátszót, naivat. Ezért háborodott fel. Biztosan nem akart na­gyot ütni, mégis nagyon fájt. Talán legjobban a szokatlan megalázás. Nem szóltam semmit, némán, dacosan leültem leckét írni. Ő a másik szobában, az övében, járkálni kezdett. Félóra telhetett el, amikor kijött, megsimogatta a hajamat és így szólt: „ne haragudj kisjányom.” Oly megindultan mondta, s annyira szomorúnak, megtörtnek látszott, hogy elsírtam magam. Hogy mit érezhetett életének utolsó hónapjaiban, ar­ról több írásában is vall; többek közt ebben a nyomtatásban meg nem jelent — kéz- irattöredékében:

„Van az úgy néha, hogy a legelszántabb férfi is, aki egyébként játszi kötelesség­tudással végzi a legmegfeszítőbb munkát: kétségbeesetten hagyja abba negyedórákra munkáját, mert azt kell tapasztalnia, hogy hiába minden önfegyelem, akarat, töretlen bátorság: előre határozott sorsán amúgy sem javíthat. Egy gyermek-tenyér nagyságú reménység csillanna meg előtte sorsa jobbrafordulásáról egy napon, de másnap bizo­nyosan oly fenyegető, vésztjósló fellegekkel borul el felette az égboltozat, mintha soha szikráját se láthatná többé a reménységnek. Egy csepp reményre a kétségbeesés felhőszakadása következik... Vajon, van-e olyan erőskötésű férfi, jellemszilárd és bátor, akinek e keserves láncolatban panaszra ne nyílna az ajka? Van-e olyan köte­lességtudás, van-e olyan reménysugár, amely megint munkára ösztönözné a testi és lelki betegségtől agyonsorvadt, gyengülő erőt?

Nem jobb-e összetett kézzel várni a végzetet, amelyet még a mosolytalan lemon­dás, az örömtelen magány-választottság, a minden mulatságoknak örökös elkerülése által se lehet elmulasztani fejünkről? Nem jobb-e feladni a hiábavaló küzdelmet a végsőig megfeszített munkával és beállni a zordon henyélők közé: akik már való­ban ráeszméltek mindennek a céltalanságára?”

Ő azonban mégsem adta fel a küzdelmet, nem hagyta abba az írást, sőt szinte pihenés nélkül rótta a sorokat... Egy napon villanyunkat is kikapcsolták, így csak gyertyaláng világított esténként.

Egy májusi hajnalon halt meg. 55 esztendős sem volt még.


 

(Jelenkor /Pécs/, 1968/10. 943-947. p.)