KRÚDY ZSUZSA
Ebben az évben lenne 90 esztendős, - tehát még élhetne! -
Ehelyett olyan régen, még távoli gyermekkoromban hagyott el bennünket.
Elhagyott? Meghalt, de mégis közöttünk maradt: itt vannak könyvei, sárguló,
porladó újságokban rejtőző írásai, lilatintás, gyöngybetűs kéziratai,
hihetetlenül gazdag szellemi hagyatéka. Egyedülálló oeuvrejét
nem kezdte ki az idő.
*
Közös életünk színtere a Margitsziget és Óbuda volt. A
szigeten 11, s Óbudán 3 esztendeig, haláláig éltünk. Apámat hosszú-hosszú
szállodai hányódása után romantikus hajlama és a vidék utáni nosztalgiája
vitte a Szigetre, míg Óbudára kényszerből kerültünk.
Az akkori Margitsziget idillikus rezervátum, elvarázsolt
paradicsom volt, néhány művész és szigeti alkalmazott lakóval.
A művészek a szállodákban ütöttek tanyát, a mi lakásunk
József főherceg egykori nyaralójában, a kastélyban volt. Ebben a vastagfalú, zsalugáteres egyemeletes házban 5-6 család élt.
Az első emeleten laktunk három ódivatúan magas, nyikorgó hajópadlójú, szinte
átfűthetetlen szobában. Konyhánk a földszinten szerénykedett, a fürdőszoba
hiányzott. Helyette ingyenes bérletet kaptunk a helyi Gyógyfürdőbe, ahol apám
mindennapos vendég volt. Nagyon szegényes körülményeik között éltünk.
Háztartási felszerelésünk, ágyneműnk, edényünk, sőt ruhánk is alig akadt. Ez a
családon meg is látszott; csak apunak volt külön adottsága, hogy néhány
holmijában mindig kitűnő megjelenésű legyen, elegánsnak hasson. - Anyu
állandóan törte a fejét, hogyan kereshetne ő is pénzt? A háztartási munka
mellett rémregényeket fordított németből, pamutmaradékokból horgolt takarót, a
ház körül termő ingyen bodzát főzte be lekvárnak, s hogy olcsóbb legyen a
karácsonyi szaloncukor, otthon, a márványlapos mosdó tetején, maga csinálta.
(Csak hosszú évek múlva, nagy nehézségek árán sikerült tanítónői állást
kapnia.)
Barátságos kislány lehettem, mert többször megesett, hogy
vadidegen sétálókat invitáltam meg hozzánk, szüleim nagy rémületére. Ilyenkor
elmeséltem, hogy otthon csendben kell lennem, mert apukám író, s
folyton-folyton ír. Nem túloztam, mert ha apám otthon volt, állandóan
dolgozott. Tétlenül soha sem láttam. Kora hajnalban ült íróasztalához, nyáron
„otthoni” nadrágjában, öreg papucsában; télen, a farkasordító, hideg szobában,
kimustrált, fekete télikabátjába burkolódzott. Rendszerint délig, szinte
megállás nélkül alkotott. Csak néha-néha állt meg, karjait, ujjait
tornásztatta, ropogtatta. Jókai napi teljesítményét, napi 16 oldalt szabott ki
magának. Egy időben írt regényt, novellát, újságcikket, tárcát, sőt szerkesztői
üzeneteket. - A Szigeti séták c. rövidéletű lírai folyóiratot kevés
segítséggel, szinte egyedül írta és szerkesztette. Majd az irodalmi Álmoskönyv
nagy sikere után két újságban is vezetett
rovatot, az egyiket: Mit álmodott Kedves? címmel. Itt válaszolt, üzent a furcsákat,
érdekeseket álmodóknak. Olvasói, levelezői azonban, mint az amőbák, osztódással
szaporodtak, s naponta több köteg levéllel árasztották el szegényt. Így „álomfejtő”
tevékenységét, írói munkája érdekében abba kellett hagynia.
Az elbeszélések szerint velem sok baj
volt. Főleg az egészségemmel. Egy éjjel a diftériától fulladozva, már
elkékülve vittek be Bókay gyermekklinikára. Az
inspekciós orvosnő azonnal csövet helyezett gégémbe, s ezzel megmentett a
biztos haláltól. Mikor megmutattak aggódó szüleimnek és rájuk mosolyogtam,
közel kétméter magas apám, a címre, rangra,
tekintélyre fütyülő büszke ember térdrehullott a doktorkisasszony
előtt. Csókolgatta a kezeit és feldúltan ismételgette: megmentette a
gyermekemet!
Máskor, egy korsóval elestem, s a
cserepek súlyos sebet ejtettek tenyeremen. Apu, aki szaladni soha sem szokott,
lélekszakadva rohant a tőlünk elég messze lakó szigeti orvosért. Mikor a
sebemet varrták, anyu szerint jobban szenvedett, mint én.
S egy vidámabb emlék: borogatással a
fején találtam ágyában. Mivel tudtam, hogy lóversenyen volt, így szóltam hozzá:
fáj a fejed apu? Megütötted? Leestél a lóról?
*
A szigeten minden évszaknak egyformán
megvoltak az örömei, szépségei. Télen a hatalmas hóban nehezen botladozott a
postás, az újságos néni, s lábnyomuk sokáig meglátszott. Nyáron vadonnőtt
somot, szerecsendiót és mogyorót csemegéztünk. A felnőttek pedig
háborítatlanul fürödtek a nyílt Dunában. (Csak később kotorták ki a medret a
hajók miatt, akkor még igen alacsony volt a víz a part mellett.)
A szigeti alkalmazottakkal, hídőrökkel,
kocsisokkal, a mosodában, kertészetben, ásványvíz üzemben, fürdőben,
szállodákban dolgozókkal jó barátságban voltunk. Apu, ha kedve és ideje
engedte, szívesen elbeszélgetett velük. Amikor a kertészek egy hatalmas
klastrom maradványaira bukkantak, igen sok időt töltött az ásatásnál. A felfedezett
föld alatti folyosók, lépcsők, cellák, alagutak, csontok, koponyák, fegyverek
megragadták írói fantáziáját és a Templárius, s a
Szent Margit leánya c. regényei megírására inspirálták.
*
1926-ban kopogtatott be érte először a
halál. Ekkor kezdődött el az orvosok és anyu irtózatos küzdelme - életéért. Ez
a harc, kisebb-nagyobb szünetekkel, 7 esztendeig tartott. Betegségeiben
irtózatosan szenvedett. A gyomra, mája, legfőképp a szíve kínozta. Legsúlyosabb
periódusában még az írástól is eltiltották. Ekkor írta fel egyszer egy falatka
papírra: „Mi lesz velem ha nem fogok tudni írni? Mi lesz velünk? Éhenhalunk.”
*
A sziget lassan prózai kereskedelmi
vállalkozássá alakult, ottlétünk ideje lassan lejárt. Semmi keresnivalónk nem
volt ott, hisz a lakbérrel, villanyszámlával többször adósak maradtunk.
1927-ben átköltöztünk az Igazgatósági épületbe.
Költözködnünk kellett, mert a szigetre
lovaspóló pálya épült, s a kastélyt pólóklubnak és bárnak alakították át az
arisztokrácia és a pénzmágnások számára.
Poétikus, vidékies életünk ezzel
megszűnt. Új lakásunk a régihez képest zajos, lármás volt a Gyógyfürdő, a
szállodák, a gazdasági udvar és műhely közelsége és egy házbéli motorbicikli
miatt. Aput igen zavarta és ingerelte a szokatlan nyüzsgés. Ha csak tehette, az
elhagyottabb, csendesebb helyeken sétálgatott egyedül, vagy velem. Hosszú,
lassú, komótos léptekkel járt, vastag bambuszbotjára támaszkodva. Többnyire
hallgatott, de néha magyarázott. Szakismerettel beszélt az ott élő többezer féle virágról, többszáz
fajta fáról és tengernyi madárról. A romoknál szabadon engedte képzelőerejét, s
rég elporlott apácákról, szerzetesekről folyt a mese.
Ha valami váratlan pénze akadt néha,
elvitt magával ebédelni. Többnyire a London szállóba, a Keszeyhez
és a Gundelhez mentünk. A pincérek mindenhol figyelemmel és udvariassággal
vették körül, s bár ő feltűnően kevésbeszédű volt, egy-két barátságos szava
mindig akadt. - Legkedvesebb ételeiről és főleg konyha-, szakács-,
borismereteiről külön lehetne írni. Leggyakrabban félzsíros, rezgős marhahúst
evett ecetes tormával.
*
A szigeten Kárpáti Aurél, Bródy Sándor,
Szép Ernő, Pólya Tibor és Kerpely Jenő gordonkaművészék jártak hozzánk a legtöbbet; a legmelegebb
családi barátságot Szakács Andorékkal tartottuk.
Szakács, a Mai Nap főszerkesztője, érdekes, művelt ember, kitűnő újságíró, jó
barátnak bizonyult. Náluk mindig otthon éreztük magunkat: Szakács Joli néni
páratlan háziasszony volt; s apu szívesen böngészett 10 000 kötetes
könyvtárukban.
*
1929 nyarán rövid ideig a Balatonnál nyaraltunk
édesanyámmal. Mikor hazamentünk, aput félelmetes állapotban találtuk. Csak
erőszakkal lehetett bevinni a Liget szanatóriumba, ahol azután hónapokig vívta
élet-halál harcát. A Purgatóriumban és a Zöld Ász c. regényében vall később,
akkori iszonyatos kínjairól, megpróbáltatásairól.
51-ik születésnapján levelekkel,
táviratokkal, virágokkal árasztják el betegágyát. A szigeti kertészek hatalmas
égőpiros rózsacsokorral kedveskednek neki.
Mikor doktor Lévy hazaengedi, apu
megfogadja neki, hogy nem iszik többé alkoholt. Anyám így emlékezett erről:
„Milyen boldog nap volt az, amikor apádat egészségesen hazavittem. Egész más
élet kezdődött. Bensőséges beszélgetések, tréfálkozások. Jóízűen mesélt
gyermekkoráról, élményeiről. Szép lett volna az élet, ha pénzgondok nem
szólnak bele. A Közmunkák Tanácsa (a Sziget gazdái) nem akartak bennünket
megtűrni, pénzteleneket. Napról napra zaklattak felszólító levelekkel, majd
felmondták bérletünket, s Óbudán ajánlottak fel számunkra lakást. Igen sok
pénzzel tartoztunk nekik, így nem használt a fellebbezésünk.”
1930 májusában érkeztünk Óbudára.
„Szindbád olyanformán vetődött az óbudai
partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, nem volt
válogatnivalója a menekülés módjában. Ott szállott partra, ahol lehetett, akár
csak egy sekélyes reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek...
hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte önmagát is...”
Templom utcai lakásunk, a szűk köves
udvar, sőt az egész környezet szörnyű sivár volt, s igen nehezen illeszkedtünk
bele új helyzetünkbe. Apu itt is lendületes munkakedvvel dolgozik, s témái
között mind gyakrabban jelennek meg az óbudaiak. Helyi vonatkozású novellái
mellett cikksorozatot indít a Mai Napban: Ódonságok városa, vagy mit várnak az
óbudaiak az új hídtól? címmel.
Esténként sétál,
ismerkedik az utcákkal, udvarokkal, emberekkel. Néha betér a közeli templomba,
ha éppen esküvő van, s a csinosabb menyasszonyt meg is csókolja. Mulattatja,
hogy az új házasok egymás rokonának vélik. Dr. Lévynek tett ígéretét, sajnos,
nem váltotta be. Újból eljár a közeli kiskocsmákba. Itt találkozik néhány hűséges
jó emberével. Ez a kis kör „fejedelemként” tiszteli, s csodálja a szerény, önmagáról,
műveiről szinte sohasem beszélő hallgatag „Gyula bácsit”, aki szerintük „mindent tud”.
Tudott-e „mindent”, vagy amolyan ködben imbolygó alak volt-e,
ahogyan egyesek hiszik?
Krúdy Gyula jól
tájékozott, érdeklődő ember volt, aki kitűnően ismerte korának eseményeit,
problémáit, jelentős személyeit. Igen járatos volt a történelemben, irodalomban.
Történelmi témáinak megírása előtt, egykori iratokat tanulmányoz, sokat
jegyzetel. Egész életében rengeteget olvasott. Ismeretszerzéséhez járultak még:
ismerőseinek elbeszélései, kiterjedt levelezése, kutatásai, s nem utolsó
sorban kiváló megfigyelőképessége.
*
Óbudán is együtt
sétáltunk néha, vagy hajókáztunk. Propellerrel átmentünk Újpestre és vissza. S
bár ez a járat érintette a Szigetet is, hallgatólagos beleegyezéssel, soha
többé nem mentünk oda. Nem tudtunk vendégként járni ott, ahol egykor otthon
voltunk.
Szokásává vált, hogy
kocsmai kucséberektől vett ajándékot nekem. Rendszerint az ágyam mellett találtam ezeket ébredésemkor. Egyszer azonban
személyesen adta át ajándékát: egy papirosba csomagolt nagy üvegszilánkot.
Elmondta, hogy ivás közben pattant le a pohárról, s ő majdnem lenyelte. „Tedd
el, kislányom, annak emlékére, hogy édesapád tegnap majdnem meghalt."
*
A gazdasági viszonyok
romlásával egyre nehezebben tudja írásait elhelyezni. Többnyire azzal adják
vissza, hogy még sok kiadatlan kézirata vár közlésre, telítve vannak. A
könyvkiadók már teljesen elhagyták, s csak az újságokból élünk. A ponyva mind
jobban veszélyezteti a valódi írók gyér kereseti lehetőségeit. — Anyu, hogy
súlyos gondjainkon enyhítsen, tanítás után még korrepetálásokat vállal. A hitelezők,
végrehajtók gyakran fordulnak meg nálunk, s a III. ker.-i Adószámviteli
osztály, lakásunkban semmi lefoglalnivalót nem találván, letiltatja
járandóságunkat Az Est lapoknál. Örök hála és köszönet Kosztolányi Dezsőnek,
aki apámnak élete alkonyán, még egy utolsó nagy örömet szerzett. - A költő,
mint a Magyar Pen Club elnöke, Angliából lord Rothermere
újságkirály ezerfontos jutalmát hozta, a lord kifejezett óhaja szerint: az
esztendő legkülönb irodalmi művének jutalmazására. Kosztolányi a díjat Krúdynak
szánta. A Rothermere-díj óriási port vert fel. A
féltékenység, irigység, támadások, rágalmak tengerré dagadtak. Apu végülis boldog lehetett, hogy neki ítélték a díj egy
hányadát. A pénz pillanatnyi nyugalmat hozott, s kifizetettük legkínzóbb
adósságaink egy részét.
*
Sajnos, a már jól
ismert testi-lelki szenvedéseik végképpen beköltöztek hozzánk. Az egykor
daliás, szálfatermetű, férfiszépség ijesztően lefogy, arca barázdás, szelíd
gyermekszeme megtört. Nehezen vonszolja magát, s már csak egyetlen hatalmas
akaraterő hajtja: írni, írni! Kórházba vágyik, de
nem akar bennünket ellátatlanul hagyni, pénzt szeretne előteremteni
kétségbeejtő erőfeszítésekkel. Még azt is el kell tűrnie, hogy sokszor órákig
megváratják, majd pénz nélkül engedik útjára különböző szerkesztőségekben,
kiadóknál. Most már úgy kapkod, mint aki ingoványba tévedett, a legkisebb
zuglapot is megkeresi írásaival.
*
Milyen messze van, s
mégis milyen közel az a nap, amikor meghalt. Nem sokkal előtte történt, hogy -
először és utoljára - pofonvágott. Anyám érdekében hazudtam neki valami egészen
átlátszót, naivat. Ezért háborodott fel. Biztosan nem akart nagyot ütni, mégis
nagyon fájt. Talán legjobban a szokatlan megalázás. Nem szóltam semmit, némán,
dacosan leültem leckét írni. Ő a másik szobában, az övében, járkálni kezdett.
Félóra telhetett el, amikor kijött, megsimogatta a hajamat és így szólt: „ne
haragudj kisjányom.” Oly megindultan mondta, s
annyira szomorúnak, megtörtnek látszott, hogy elsírtam magam. Hogy mit
érezhetett életének utolsó hónapjaiban, arról több írásában is vall; többek
közt ebben a nyomtatásban meg nem jelent — kéz- irattöredékében:
„Van az úgy néha, hogy
a legelszántabb férfi is, aki egyébként játszi kötelességtudással végzi a
legmegfeszítőbb munkát: kétségbeesetten hagyja abba negyedórákra munkáját, mert
azt kell tapasztalnia, hogy hiába minden önfegyelem, akarat, töretlen bátorság:
előre határozott sorsán amúgy sem javíthat. Egy gyermek-tenyér nagyságú
reménység csillanna meg előtte sorsa jobbrafordulásáról egy napon, de másnap
bizonyosan oly fenyegető, vésztjósló fellegekkel
borul el felette az égboltozat, mintha soha szikráját se láthatná többé a
reménységnek. Egy csepp reményre a kétségbeesés felhőszakadása következik...
Vajon, van-e olyan erőskötésű férfi, jellemszilárd és bátor, akinek e keserves
láncolatban panaszra ne nyílna az ajka? Van-e olyan kötelességtudás, van-e
olyan reménysugár, amely megint munkára ösztönözné a testi és lelki betegségtől
agyonsorvadt, gyengülő erőt?
Nem jobb-e összetett
kézzel várni a végzetet, amelyet még a mosolytalan lemondás, az örömtelen
magány-választottság, a minden mulatságoknak örökös elkerülése által se lehet
elmulasztani fejünkről? Nem jobb-e feladni a hiábavaló küzdelmet a végsőig
megfeszített munkával és beállni a zordon henyélők közé: akik már valóban
ráeszméltek mindennek a céltalanságára?”
Ő azonban mégsem adta
fel a küzdelmet, nem hagyta abba az írást, sőt szinte pihenés nélkül rótta a
sorokat... Egy napon villanyunkat is kikapcsolták, így csak gyertyaláng
világított esténként.
Egy májusi hajnalon
halt meg. 55 esztendős sem volt még.
(Jelenkor /Pécs/, 1968/10.
943-947. p.)