Emlékezés

 

Történetem a múlt századba nyúlik vissza: 1878-ba. Ekkor született Nyíregyházán édesapám, Krúdy Gyula. Hatan voltak testvérek. Ünnepszámba ment, ha nagyapó mesélt nekik. Az egykori negyvennyolcas, vörössapkás honvédtiszt feleségével együtt vett részt Komárom védelmében. Nagyanyó főzött, mosott a katonákra, sebesülteket ápolt. Közeli rokon volt Krúdy Kálmán, aki a szabadságharc bukása után felcsapott betyárnak. A gazdagoktól zsákmányolt pénzt azonban nem tartotta meg magának, hanem a szegényeket, a bujdosókat támogatta, míg a csendőrök agyon nem lőtték. Így a nagy, kerek ebédlőasztal mellett, az aranyos, lepkés petróleumlámpa fényénél sohasem fogytak ki a történetek. S a lelkes hallgatók ekkor tanulták meg a szabadságot és hazájukat forrón szeretni. Később az író sok-sok ifjúsági írásában mesélte el a gyerekeknek, amiket akkor hallott nagyszüleitől.

Írói hajlama már igen korán jelentkezett, ő így írt erről: „Október volt, a cinkék már beköltöztek a városba, téli hangjuk lett az úton járó madaraknak, amikor egy vasárnap a Szabolcsi Szabadsajtóban egy új név és egy régi beszély lát napvilágot... A név így hangzott: legifjabb Krúdy Gyula. Hősünk tizenhárom esztendős volt akkor ... ezzel eldőlt élete és sorsa örökre.” Ettől kezdve naponta és szenvedélyesen írt. Életének legnagyobb szenvedélye mindvégig az írás maradt.

Már több vidéki lap közölte rendszeresen írásait, amikor egy napon levelet kapott Gáspár Imre költőtől: „Legyen szíves nekem, forduló postával felelni a következő kérdésemre: hajlandó-e ön október hótól a Debreceni Ellenőrhöz belépni?” A tantárgyak nagy részét nyűgnek érző diák erre megszökött hazulról, és Debrecenbe ment újságírónak. Igen jól érezte itt magát, de az apai szigor hazaparancsolta - leérettségizni. A vizsga után - édesapja ellenére, aki jogásznak szánta, s külföldi egyetemre akarta küldeni - visszament újságírónak „Debrőbe”. Nem sokáig maradt itt, Nagyváradra szerződött.

Amikor sugárzó fiatalon, tele életkedvvel, reménnyel a fővárosba érkezett, minden a milleneumi ünnepségek lázában égett, mozgott. Nagy lendülettel indult harcba a sikerért, érvényesülésért, valamennyi lapot, folyóiratot megkereste, fáradhatatlanul kopogott a könyvkiadók kapuin. Azonban hosszú-hosszú évekig tartott, s igen sokat kellett dolgoznia, amíg elismert, országos hírű író lett belőle.

Kitűnő megfigyelő volt. Már egészen fiatalon mindent észrevett.

„Sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében ... így pontosan tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását...”

Az emberek sem érdekelték kevésbé. „...a tarisznyából eszegető vándor mesteremberek, a céltalan utú lődörgő csavargók, a vásárosok, vándorárusok, mézeskalácsosok, a rézdróttal járó szappanosok, a csizmadiák ... a perecesek és mindazok, akik az országúton élnek és halnak... nagyon szerettem a lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetéseit hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és könyvből.”

Azonban ezeket sem hanyagolja el, hiszen diákkorától kezdve sokat olvasott. Nagy magyar íróinkon, költőinken kívül az orosz klasszikusokat kedvelte a legjobban. (Puskin Anyeginjét évekig az éjjeliszekrényén tartotta.) Történelmi regényei előtt hónapokig bújta a könyvtárakat, múzeumokat. Temérdek egykori iratot, hírlapot, forrásmunkát átnézett, kijegyzetelt.

Hosszú évekig a Margitszigeten éltünk, majd Óbudán. A Sziget mesebelien szép volt. Kétszázfajta fa, többezerféle virág is gyönyörködtetett. Feketerigók, cinkék, sőt óriás varjak is jártak ablakunkhoz - élelemért. Édesapám igen szerette „birodalmát”, hacsak tehette, bejárta, s újból és újból felfedezte szépségeit.

Sokszor elkísértem sétáira, és jól odafigyeltem, ha hallgatag, kevés beszédű apám mesélt.

A szigeti alkalmazottakkal, hídőrökkel, a mosodában, fürdőben, szállodákban, kertészetben dolgozókkal jó barátságban voltunk. Józsi bácsi, a nagybajuszú lóvasút-kocsis bárhol megállott Böske lovával, ha integettünk neki. Helyes Gyuri bácsi, a Kisszálló portása, aki még Arany János körül teljesített szolgálatot, szívesen beszélt a „tekintetes úrról”, ha megkértük rá.

Hadd essék szó egy fehér-fekete foltos simaszőrű foxiról is, a Móricról. Okos, ragaszkodó, szeretni való kis jószág volt, s főleg aput kísérgette szívesen. Ha gyalog ment be a városba, egészen a hídfőig elkísérte, majd parancsára engedelmesen hazaloholt.

Ebben a felejthetetlenül csodás, gazdag paradicsomban mi sajnos igen szegények voltunk, gondok között éltünk. Apámnak még igazi íróasztala sem volt. Egy lila csomagolópapírral bevont egyszerű asztalon írt, általában kora hajnaltól délig. Hegyes tollal, lila tintával rótta gyöngybetűit. Példaképe, Jókai napi teljesítményét, 16 kéziratoldalt szabott ki magának. Így hagyhatott reánk 50 regényből, többezer novellából, újságcikkből, 10 színdarabból álló nem mindennapian gazdag írói hagyatékot.

Szerette a gyerekeket, szívesen mesélt nekik az akkori ifjúsági lapok: a Magyar lányok, Az Én Újságom, a Jó pajtás hasábjain és a számukra írt könyveiben. Néhány belőlük: Hortobágy, Utazás a Szepességben, Utazás a Tiszán, A király palástja, Kun László, A komáromi fiú, Hazám tükre, A cirkuszkirály,

A vörössapkások, Gyémánt mesék, Letűnt századok, Margit története, Annuska könyve, Liga Gida kalandjai, A fejedelem szolgája, A szabadság csillaga, Mesemondások Jókai Mórról.

Ezt a regényt nekem írta, ajánlotta:

„Kedves kisleányom Zsuzsika; látom én, hogy már manapság is szereted a meséket, amikor csak én mesélgetnék néked hébe-korba a kis udvari szobában, mikor odakünn a hó esik. De igazában majd akkor szereted meg a meséket, amikor a meséhez való utakat, a különböző betűket megismerted. A mese birodalmában aztán majd találkozol vele, a mesekirállyal, Jókai Mórral.

Nem kerülheted el őt, nem térhetsz ki előle; mert valóban olyan ő, mint a király, akinek alattvalója minden magyar gyermek, ismerni, szeretni kell őt.

Lehet, hogy én már akkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom a kis kezedet, hogy könnyebben odatalálj meseországban a királyhoz, Jókai Mórhoz. Róla mondok el néked egyet mást a következő lapokon — a legnagyobb mesemondóról.

Édesapád”

 

KRÚDY ZSUZSA

 

 

 

(Kincskereső /Szeged/, 1975/6. /június/ 6-8. p.)