A
szerkesztőség postájából
Kedves Kortárs,
abból
az alkalomból, hogy Lírai Múzeumukban foglalkoztak a Krúdy világa című emlékkönyvvel, szeretnék elmondani egyet, s
mást.
Régi, kedves tervem valósult meg e könyv
megjelenésével, tehát nagy lelkesedéssel vettem részt anyagának összeszedésében,
a kortársak fellelésében. A tehetséges szerkesztő Tóbiás Áron valóban hatalmas
munkát végzett. Hibát követett el azonban akkor, mikor készpénznek véve,
válogatás, kritika nélkül használta fel azokat. Pedig, ha megosztja velünk
(Mária nővéremmel és velem) a lektorálás, arányosítás, mérlegelés, szűrés
nehéz feladatát, akkor hitelesebb, forrásmunkának alkalmasabb, tartalmilag
értékesebb lenne könyv.
Nincs lehetőségem elmélyült, részletes
elemzésre, csak egykét dologra térek ki. Teszem ezt azért, mert az állandóan
visszatérő utalások az író iszákosságára, gáláns kalandjaira, s családi
életének néhány momentumára, hozzájárulnak ahhoz, hogy édesapám emberi és
írói arculata többször jelenik meg torztükörben, mint ahogy ez ízléses és
megengedhető. E könyv is inkább állít emléket a nők lovagjának, a párbajok
hősének, az ital, a kártya, a lóverseny barátjának, mint a sokat alkotó, küzdő,
szenvedő írónak!
Igaz, hogy az író még gimnazista
korában szerette meg a bort, az éjszakázást. Otthon, Nyíregyházán rontotta meg
két vén lump barátja: Kálnay László író és ügyvéd, s
Dálnoki Gaál Gyula ny. vándorszínész. – Egyetlen mentségük, hogy más
útravalót is adtak az ifjúnak. Gazdagították ismereteit, mesélgettek neki a
régiekről, jó könyveket ajánlottak, s élesztgették fantáziáját. Szerepük volt
tehát irodalmi indulásánál. Az író a Szinbdád történetekben,
a Hét bagolyban és a Krúdy Gyula látogatásaiban állít emléket
nekik.
Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni,
hogy sem az ital, sem a mileneumi Pest lázas, színes
forgataga, sem a „boldog békeidők” írói és férfi sikerei, sem a 20-as évektől
kezdődő mellőztetése, levertsége, egyre súlyosbodó betegségei sem
tántoríthatták el a napi, rendszeres, számára mindennél fontosabb munkától.
Az írás
vérévé vált, életét és legnagyobb szenvedélyét jelen tette. Lehetetlen könny nélkül
olvasni 1929-ben kelt, betegágyában ceruzával papírra vetett reszkető sorait:
„Istenem, mi lesz velünk, ha nem tudok többé írni?”
Kevés kivétellel naponta 1 ívet, – néha
többet is – írt. Csak így lehetséges, hogy több, mint 40 regényt, kb. 3500
novellát és kb. 900 újságcikket hagyott reánk. Ilyen alkotóval szemben,
különösen felháborítónak találom K. P. egykori újságíró visszaemlékezéseinek
cinikus hangvételét. Nézzük csak: „Ezek
az Aranykéz Utcai Szép Napok évekig tartottak. De, hogy végződtek? Közben az
„öregasszony” lánya felnőtt süldővé. Ahogy szavaiból kivettem (K. szavaiból)
inkább a lány csábította el őt: ez már így szokott lenni gyakran, a lány nagy
álma-vágya az anyja szeretője, míg K.-nak csakugyan
nemigen kellett a fiatal lány. Mégis el kellett vennie feleségül... Az
öregasszony levévén róla a kezét, Krúdy most már nem csupán írásának élt,
hanem abból kellett megélnie is.”
S most pedig hadd mondjam el a
valóságot, megkérve az olvasót, hogy maga alkossa meg véleményét!
Akikről szó van, az „öregasszony”
nagyanyám, Rezsán, a „süldő”, anyám, Zsuzsi. Ebben az
időben, – amelyről K. P. beszél, – az „öregasszony” 35, Krúdy 37, és Zsuzsi 16
esztendős. Hogy mennyiben illik rá egy 35 éves nőre az öregasszony jelző, annak
csak K. P. a megmondhatója. Az utókor számára azonban ebből az a legérdekesebb,
hogy Rezsán ihlette őt, a Hét bagoly: Leonája, a Rezeda
Kázmér: Szilviája és a Szent Mihály-novellák
Sztárayné alakjának megalkotására. S mint
„csábította” el a „süldő” az írót?
Szerelmük történetét monda el anyám a
saját szavaival: „Azt kérded tőlem, hogy is volt az, mikor én beleszerettem
apádba?... Siófokon történt. Kivételesen a felnőttek asztalánál ülhettem, ott
vacsoráztam. Apád bókokkal árasztott el és tréfásan pertut ittunk. Így
kezdődött... Én nem mehettem többet a felnőttek közé, de apád elég gyakran
módot talált arra, hogy „megnézem a gyereket” kiáltással bejöjjön a gyerekszobába
és ott egy-egy kedves szót mondjon nekem. Télen is feljárt elég gyakran
lakásunkra. Mindig beszólt hozzám, kedveskedett, megsimogatott. Én lassan
beleszerettem, s az első csók után pedig már csak egy gondolatom volt – Ő...
Betetőzése volt a szerelemnek, hogy jegygyűrűt kaptam tőle. Titokban eldugva
hordtam magamnál. Ettől kezdve akármit mondtak apádra, senkinek egy szót sem
hittem.”
Zsuzsiról mintázódtak legharmatosabb, legszeretnivalóbb hősnői: Az útitárs Eszténája, a Hét
bagoly Áldáskája, a Bukfenc Gyöngyvirágja, Az
asszonyságok díja Natália és a Rezeda
Kázmér Tinije.
Krúdy mellett Zsuzsinak nem volt könnyű
élete, sőt! – Anyám gondjainkon úgy igyekezett segíteni, hogy tanítónői munkája
mellett, jómódú gyerekeket korrepetált. – Tehát a könyvben található B. J.
közlése, amely szerint apám napi 40 pengőt adott háztartásra az óbudai
években, olyan fantasztikus, hogy kár róla beszélni.
Elgondolkoztatásul talán elég is ennyi.
Jó lenne, ha már az unalomig ismételt, a csak részben igaz legendák helyett,
végre a Krúdy életmű jelentőségével foglalkoznának a szakemberek! Késik egy
nívós Krúdy-monográfia is. Vajon megérjük-e, hogy műveiről, stílusáról
polemizálnak majd, s nem arról, hogy melyik volt kedvenc kiskocsmája?
KRÚDY ZSUZSA
(Kortárs, 1964/11. /november/ 1848. p.)