A szerkesztőség postájából

 

Kedves Kortárs,

abból az alkalomból, hogy Lírai Múzeumukban foglalkoz­tak a Krúdy világa című emlékkönyvvel, szeretnék el­mondani egyet, s mást.

Régi, kedves tervem valósult meg e könyv megjelenésével, tehát nagy lelkesedéssel vettem részt anyagának összesze­désében, a kortársak fellelésé­ben. A tehetséges szerkesztő Tóbiás Áron valóban hatalmas munkát végzett. Hibát köve­tett el azonban akkor, mikor készpénznek véve, válogatás, kritika nélkül használta fel azokat. Pedig, ha megosztja velünk (Mária nővéremmel és velem) a lektorálás, arányosí­tás, mérlegelés, szűrés nehéz feladatát, akkor hitelesebb, forrásmunkának alkalmasabb, tartalmilag értékesebb lenne könyv.

Nincs lehetőségem elmélyült, részletes elemzésre, csak egy­két dologra térek ki. Teszem ezt azért, mert az állandóan visszatérő utalások az író iszákosságára, gáláns kalandjaira, s családi életének néhány mo­mentumára, hozzájárulnak ah­hoz, hogy édesapám emberi és írói arculata többször jele­nik meg torztükörben, mint ahogy ez ízléses és megenged­hető. E könyv is inkább állít emléket a nők lovagjának, a párbajok hősének, az ital, a kártya, a lóverseny barátjának, mint a sokat alkotó, küzdő, szenvedő írónak!

Igaz, hogy az író még gim­nazista korában szerette meg a bort, az éjszakázást. Otthon, Nyíregyházán rontotta meg két vén lump barátja: Kálnay László író és ügyvéd, s Dálnoki Gaál Gyula ny. vándor­színész. – Egyetlen mentsé­gük, hogy más útravalót is adtak az ifjúnak. Gazdagítot­ták ismereteit, mesélgettek neki a régiekről, jó könyve­ket ajánlottak, s élesztgették fantáziáját. Szerepük volt te­hát irodalmi indulásánál. Az író a Szinbdád történetekben, a Hét bagolyban és a Krúdy Gyula látogatásaiban állít em­léket nekik.

Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy sem az ital, sem a mileneumi Pest lázas, színes forgataga, sem a „boldog békeidők” írói és férfi sikerei, sem a 20-as évek­től kezdődő mellőztetése, le­vertsége, egyre súlyosbodó be­tegségei sem tántoríthatták el a napi, rendszeres, számára mindennél fontosabb munká­tól.

Az írás vérévé vált, életét és legnagyobb szenvedélyét jelen tette. Lehetetlen könny nélkül olvasni 1929-ben kelt, beteg­ágyában ceruzával papírra ve­tett reszkető sorait: „Istenem, mi lesz velünk, ha nem tudok többé írni?”

Kevés kivétellel naponta 1 ívet, – néha többet is – írt. Csak így lehetséges, hogy több, mint 40 regényt, kb. 3500 novellát és kb. 900 újság­cikket hagyott reánk. Ilyen alkotóval szemben, különösen felháborítónak találom K. P. egykori újságíró visszaemlékezéseinek cinikus hangvéte­lét. Nézzük csak: „Ezek az Aranykéz Utcai Szép Napok évekig tartottak. De, hogy végződtek? Közben az „öreg­asszony” lánya felnőtt süldővé. Ahogy szavaiból kivettem (K. szavaiból) inkább a lány csá­bította el őt: ez már így szokott lenni gyakran, a lány nagy álma-vágya az anyja sze­retője, míg K.-nak csakugyan nemigen kellett a fiatal lány. Mégis el kellett vennie felesé­gül... Az öregasszony levé­vén róla a kezét, Krúdy most már nem csupán írásának élt, hanem abból kellett megélnie is.”

S most pedig hadd mondjam el a valóságot, megkérve az olvasót, hogy maga alkossa meg véleményét!

Akikről szó van, az „öreg­asszony” nagyanyám, Rezsán, a „süldő”, anyám, Zsuzsi. Ebben az időben, – amelyről K. P. beszél, – az „öregasszony” 35, Krúdy 37, és Zsu­zsi 16 esztendős. Hogy men­nyiben illik rá egy 35 éves nőre az öregasszony jelző, an­nak csak K. P. a megmond­hatója. Az utókor számára azonban ebből az a legérde­kesebb, hogy Rezsán ihlette őt, a Hét bagoly: Leonája, a Rezeda Kázmér: Szilviája és a Szent Mihály-novellák Sztá­rayné alakjának megalkotására. S mint „csábította” el a „süldő” az írót?

Szerelmük történetét mond­a el anyám a saját szavaival: „Azt kérded tőlem, hogy is volt az, mikor én beleszeret­tem apádba?... Siófokon történt. Kivételesen a felnőt­tek asztalánál ülhettem, ott vacsoráztam. Apád bókokkal árasztott el és tréfásan pertut ittunk. Így kezdődött... Én nem mehettem többet a felnőttek közé, de apád elég gyakran módot talált arra, hogy „megnézem a gyereket” kiáltással bejöjjön a gyerek­szobába és ott egy-egy kedves szót mondjon nekem. Télen is feljárt elég gyakran lakásunkra. Mindig beszólt hozzám, kedveskedett, megsimogatott. Én lassan beleszerettem, s az első csók után pedig már csak egy gondolatom volt – Ő... Betetőzése volt a szerelemnek, hogy jegygyűrűt kaptam tőle. Titokban eldugva hordtam ma­gamnál. Ettől kezdve akármit mondtak apádra, senkinek egy szót sem hittem.”

Zsuzsiról mintázódtak leg­harmatosabb, legszeretnivalóbb hősnői: Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldáskája, a Bukfenc Gyöngyvirágja, Az asszonyságok díja Natália és a Rezeda Kázmér Tinije.

Krúdy mellett Zsuzsinak nem volt könnyű élete, sőt! – Anyám gondjainkon úgy igyekezett segíteni, hogy tanítónői munkája mellett, jómódú gyerekeket korrepetált. – Te­hát a könyvben található B. J. közlése, amely szerint apám napi 40 pengőt adott háztar­tásra az óbudai években, olyan fantasztikus, hogy kár róla beszélni.

Elgondolkoztatásul talán elég is ennyi. Jó lenne, ha már az unalomig ismételt, a csak részben igaz legendák helyett, végre a Krúdy életmű jelen­tőségével foglalkoznának a szakemberek! Késik egy nívós Krúdy-monográfia is. Vajon megérjük-e, hogy műveiről, stílusáról polemizálnak majd, s nem arról, hogy melyik volt kedvenc kiskocsmája?

KRÚDY ZSUZSA

 

(Kortárs, 1964/11. /november/ 1848. p.)