Szindbád

„Menj hajós, vitorláidra
szívek vannak hímezve!”

A millennium évében, 1896-ban érkezett Budapestre nagyváradi tudósítóként a 18 esztendős Krúdy Gyula. Attól kezdve itt élt és dolgozott. Szinte valamennyi új­ságnál, folyóiratnál, kiadónál jelentke­zett írásaival. Olyan lelkesen, lendüle­tesen indult harcba a sikerért, hogy már rövid pesti tartózkodása után tudomásul kellett vennie a szakmának: a nyurga vidékfi meg akarja hódítani az irodalmi világot! Ennek ellenére a tízes évekig kellett várnia, amíg országosan elismert íróvá vált. Az átütő sikert a Szindbád-novellák és a Vörös postakocsi című regé­nye hozták számára. Első Szindbád-kötete a Szindbád ifjúsága (1911) volt. Ezt továbbiak követték. Kozocsa Sándor ki­tűnő gondozásában 1957-ben jelent meg Budapesten az a Szindbád-gyűjtemény, amely aztán 1969-ben Bukarestben az Irodalmi Könyvkiadónál is napvilágot lá­tott.

Az eddigi legteljesebb, legszebb Szindbád-kötet 1973-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg 865 oldalon, Kozocsa Sándor szerkesztésében, Szántó Tibor könyvművész tipográfiájával és kö­téstervével.

Krúdy, akinek Szindbád mellett Rezeda Kázmér, Nagybotos, Viola, Ulrik, Szent Mihály is kedves hőse (és álneve) – hogy csak a legismertebbeket említsem —, élete végéig írt Szindbád-novellákat. Ilyen volt édesapám egyik legutolsó írása is, amelyet halála után íróasztalán talál­tunk: A szívalakú hölgy titka.

1971-ben elkészült a Szindbád filmvál­tozata is. Huszárik Zoltán filmjének ős­bemutatója az író szülővárosában, Nyír­egyházán volt, 1971. október 20-án. A filmet nem remélt érdeklődéssel fogadta a közönség és a sajtó. Az itteni és kül­földi egyaránt. Így többek között az Il Piccolo, Messaggero Veneto, Le Soir, Bruxelles, Louis Chauvet, Le Figaro, Veritey, Montreal Star, Luc Perreault, La Presse, Mari Kuttna, Sight and Sound, London, Derek Malcolm, The Guardian.

Néhány gondolatot szeretnék feleleve­níteni a legjelentősebb visszhangokból.

„Ha Huszárik Zoltán és Sára Sándor varázslatosan szép – s mint majd kité­rünk rá: varázslatosan talányos – Szindbádjának más érdeme nem is volna, mint az, hogy ismételt lappangás után újra a felszínre hozta Krúdy szellemi örökét – már ezzel is az elmúlt évek filmtermelésének elejére, a »magyar avantgarde« legjelesebb alkotásai közé kívánkoznék, [...] Mindenesetre Krúdy utóélete is olyasféleképp alakult, mint a kelet-európai irodalom sok más al­kotójáé: tárgya s a belőle szőtt ábrán­dok olykor eltakarta, hogy a művészet belső várába húzódva a szemlélet, az alkotásmód forradalmára, a teremtő kép­zelet felszabadítója volt. A költő helyét perelte vissza a magyar prózába [...] A Szindbád nem azért unikum a maga ne­mében, mert Huszárik [...] egy másféle tudatforma, emberi magatartás, a kép­zelet működésének elvileg új törvény­rendjét teremtette meg [...] Bár igye­kezett már alakuló formájában is meg­ismerkedni vele, ez csak az első szó a film elragadtatott kritikusától.” (B. Nagy László)

„Nem járt még a hazában ilyen csoda­hajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a ma­jálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerel­mi nátha. – Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának, a Szindbád-szívűnek.” (Nagy László)

„S az előadás módszere is a Krúdyé: az önmagukban hol szentimentális, hol groteszk, hol patetikus epizódok, amelye­ket az előadás nyelvi iróniával gazdag »gordonkahangja« fűz egységbe, szintén itt van sajátos képi-zenei megfelelésben. A zenei építkezésnek megfelelő képi elbeszélőmódszer legsajátosabb – s me­gint csak legkrúdysabb – eljárása az »emlékezésre emlékezés«: Szindbád visszaemlékezik arra, hogy végigjárta haj­dan volt szeretőit, s visszaemlékezett ve­lük vagy révükön arra, ami az életben számára-számukra emlékezetes volt.” (Nagy Péter)

Gách Marianne-nak így vallott Dayka Margit, a varázslatos Majmunka: „Krúdy munkáit minden második esztendőben első betűjétől az utolsóig végigolvasom. S mindig úgy érzem, mintha csak most ismerkednék vele. Mintha együtt változ­na a korral, szemléletünkkel, az eleven élettel. Fiatal koromban megesett, hogy a sok Krúdy-ízlelgetés hatására akarva- akaratlanul az ő szavaival kezdtem be­szélni vagy levelet írni [...] Krúdy min­den szava magával röpít, minden szavát szívem vérével élem át.” – Nekem Latinovits mellett az ő alakja vált felejt­hetetlenné, mint az író képzeletének tö­kéletes megtestesítője.

S most következzék Huszárik Zoltán vallomása: „Pascal mondja valahol: »Van­nak dolgok, melyeket csak úgy tudunk megérteni, ha olvasóinkat arra ösztönöz­zük, hogy önmagukról gondolkodjanak.« Ez az önismeret kérdése, viszonylataink rendezése a természettel, környezetünk­kel, a világgal – távolesővel és a köze­lünkben levő tárgyakkal —, ez lenne az, amit én elsődleges mondanivalónak ér­zek Krúdyban. Innen értelmezem korsze­rűségét és abból az aktivitásból, ahogy minden életelemben megnézi és megméri önmagát, hogy értelmes széppé tegye a létet [...] Mondhatnám azt is, a gauguini kérdés ismétlődik meg majd a filmben: »Kik vagyunk, mik vagyunk, hová me­gyünk ?« No meg a bölcsesség, mely az életművéből árad: »Ébren élni, de foly­ton álmodni.«” „Több mint tíz éve talál­koztam Krúdy életművével, azóta szerves része lett annak a folyamatnak, amit én a magam szellemi építkezésének nevezek. Mindig is az érzékenységnek egy olyan, tudatos belső rendszerét akartam megte­remteni magamban, amely képessé teheti az embert lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére. Proust, Joyce és Virgi­nia Woolf után Krúdy tanított meg arra, hogyan kell az élet kínálta ezernyi mikro-megfigyelést az élet teljes érzékelésé­nek eszközévé tenni [...] Krúdy azok közé tartozik, akik vertikálisan, tehát a mélybe, önmagukba leásva teremtük meg a totalitást. Ez számomra a legnagyobb élmény – és itt kezdődött a tökéletes azonosulás. [...] Első találkozásom al­kalmával Krúdynál csak a mese ejtett rabul. Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az emlékezet. Nyelvét is in­kább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismere­temhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg: a hangja is több szólamú. Fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagában tovább bogoztam, úgy távolodott a stílromantikus behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide, annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia. [...] Izga­tott és bosszantott az az egyvágányú iro­dalomszemlélet, amely a magyar iroda­lom hossztengelyét kizárólagosan a Jó­kai–Mikszáth–Móricz vonal mentén húzta meg. [...] Krúdy látszólag a verbalitásban és a verbalitásból él, mint­ha teljes mértékben varázslatos nyelvére bízná magát, holott ez a nyelvi struktúra elsődlegesen képi fogalomjegyekből, ze­nei ritmusléptekből áll össze. Ha a Szindbád-filmnek sikerült bizonyos mértékben megközelíteni az eredeti írások hangula­tát, az ezeknek az összetevőknek a fel­ismeréséből fakad [...] Krúdy írásainak a belső vonulata érdekes: a motiváció, ahogyan hőseit más-más környezetben megfigyeli...”

 

1972 januárjában a Szindbád-film meg­kapta a kritikusok díját Budapesten. Szeptemberben nagy sikert aratott a ve­lencei filmfesztiválon. Novemberben el­nyerte Mannheimban a Josef von Sternberg-díjat. 1973 márciusában az amerikai magyar filmheteken a Szindbád váltotta ki a legnagyobb hatást.

Nekem a Szindbád-film nemcsak azért felejthetetlen élmény, döntő fontosságú határkő, mert az eddigi egyetlen Krúdy-film. Jelentősége ezen messze túlnő! Bizonyíték a minden valóságot nélkülö­ző megállapítás ellen, hogy Krúdyt nem lehet filmre vinni. Ez éppen úgy nem igaz, mint az, hogy Krúdy lefordíthatat­lan, idegen nyelvre átültethetetlen! György Sebestyén Vörös postakocsi-for­dítása az egész német nyelvterületen megérdemelt, osztatlan sikert aratott. Számtalan külföldi újság, folyóirat, rádió, televízió foglalkozott vele elismerően, a felfedezés örömével. (Nagyon remélem, hogy a kitűnő George Sbârcea most ké­szülő Ál-Petőfi-fordítását is ilyen sze­retettel és figyelemmel fogadják majd Romániában.)

El kell mondanom azt is, hogy csak a makacs akarat, megszállott elhivatott­ság, szenvedély és mély Krúdy-rajongása segítette Huszárikot a film ilyen gazdag anyagi lehetőséggel támogatott elkészí­tésében. Sok pénzbe került ez az alko­tás. A film valamennyi munkatársa a helyén volt, kitűnő volt. A három Zol­tán: Huszárik, Latinovits és Jeney, Sára Sándor és utoljára, de nem utolsósorban Dayka Margit munkájára szegényesek jelzőim – fejemet hajtom meg előttük tisztelettel.

Könyvtárosok, könyvterjesztők tanúsít­hatják, hogy milyen fontos, döntő és meghatározó egy-egy írói mű rádió-, te­levízió- és film-adaptációja. Ezért is for­radalmi jelentőségű a Szindbád-film. A filmnek csak egészen apró, jelentéktelen, főleg vágási hibái vannak. Például a bevezető tánc hosszadalmassága s egyes képek zavaró villanásszerűsége. (Amikor Szindbád természetes leánya megmutatja neki a nyakában viselt, amulettben őr­zött, ifjú katona képét, melyet anyjától örökölt, csak az fedezi fel Szindbádot e képen, aki ismeri az eredeti novellát.)

Szindbádot, a legismertebb Krúdy-hőst, de az író többi hősét (bár ezek valóban őt, gondolatait, vágyait, mentalitását, íz­lését, filozófiáját, az egész, teljes életét jelentik) sem lehet, nem szabad vele egy az egyben azonosítani! Íme három, és nem is jelentéktelen példa a sok közül.

Az „öreg” Krúdy, Szindbáddal ellen­tétben, már csak írói képzeletében foglal­kozott a nőkkel, és semmiképpen sem szenvedett a szerelemtől, mint idősödő hőse. A nagy gasztronómus író maga igen keveset evett. S végül a legdöntőbb – ehhez azonban idézzük fel a film néhány mondatát. Egy asszony beszél így Szindbádhoz: „Üzletet akar Valentinnal kötni? Lám, kegyed is megjavult vénségire. Üzleti dolgokkal is foglalkozik. Mi­kor legutoljára nálunk járt, nem csinált semmit, csak a drága jó időt lopta.” Szindbád igen, Krúdy azonban sohasem lopta az időt. Egész életében igen-igen sokat, rendszeresen dolgozott. Életének legnagyobb szenvedélye az írás volt, min­den egyéb csak ez után következhetett. Így hagyhatott reánk rövid ötvennégy és fél esztendeje alatt olyan gazdag élet­művet, amely nemcsak a magyar, de a világirodalomban is ritkaság. Ebből az életműből még sok minden várna meg­filmesítésre, hogy csak a legalkalmasab­bakat említsem: A podolini kísértet, Az álmok hőse, Esti út, A magyar jakobinu­sok, A vörös postakocsi és Őszi utazások a vörös postakocsin, Napraforgó, Asszonyságok díja, Az útitárs, Bukfenc, Ál-Petőfi, Hét bagoly, N. N. (Egy szere­lem-gyerek), Őszi versenyek, Pesti nő­rabló, Nagy kópé (ez utóbbi három kis­regénye összefűzve, Flóták és lugasok címmel jelenik meg), Rózsa Sándor (a Kriterion 1973-ban adta ki), Aranyidő, A templárius, Három király, Rezeda Kázmér szép élete.

Talán nem szorul nagyobb bizonygatásra, hogy van mit tennünk még a Krúdy-hagyaték körül.

Befejezésként álljanak itt Szép Ernő, a költő és az egykori jóbarát sorai: „Az a csodálatos, festhetetlen szín van Szind­bád történetein, amely a régi fotográfiá­kon teszi nemesebbé az arcokat, amely ócska tükrökre lehel, megőrzött selyme­ket illatosít, antik ékszerek köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Szindbád mesél, gyengédebb és érzéke­nyebb a muzsikás cigányok üveghangjai­nál...”

Krúdy Zsuzsa

 

(Korunk (Kolozsvár), 1974/11. 1191-1193. p.)