KRÚDY ZSUZSA

A Budapest vőlegényéről

Még mindig számos, kötetben meg nem jelent műve van Krúdy Gyulának, aki a magyar irodalom egyik leggazdagabb életművét hagyta ránk: ötven regényt, több ezer novellát és több ezer újságcikket.

Sárguló, porladozó újságokból került elő Budapest vőlegénye című kortörténeti regénye is. Hőse Podmaniczky Frigyes báró. Az író – édesapám – az Országos Széchenyi Könyvtárban tanulmányozta át Podmaniczky naplóit, regényeit, feljegyzéseit, levelezését. Személyében nemcsak érdekes egyéniséget, korát hűen megörökítő írótársat, hanem sokoldalú alkotó embert ismert meg, aki igen sokat tett Budapest jövőjéért, fejlesztéséért. Munkájához kapcsolódik többek között a Magyar Operaház és az egykori Andrássy út (ma Népköztársaság útja), létesítése. Vállalkozása minden téren jelentős volt, hiszen ebben az időben, ezen a tájon még vadvizek, mocsarak, betyártanyák voltak.

Krúdy Gyula kilenc éven át közel negyven novellában, tárcában mutatta be Podmaniczky élettörténetét, ifjúságától öregkoráig. Megismertet bennünket szerelmeivel, kalandjaival, utazásaival, szórakozásaival, mindennapjaival, s a régi, régi Pesttel, dédszüleink fővárosával. Regény végül úgy lett belőle, hogy az író elbeszéléseiből regényfejezeteket csinált. Megtervezte a könyv címlapját is, de kiadását már nem érhette meg. A közeljövőben, halálának negyvenedik évében lát napvilágot a kötet.

Íme, egy részlet belőle:

„Mostanában gyakran forgatom báró Podmaniczky Frigyes Emlékiratait, annak a báróét, akit életében (a ruhái miatt) kockás bárónak csúfoltak Pesten, de akinél szerelmesebb talán senki se volt ebbe a városba.

Ah, milyen szerelmetes volt városába ez a császárszakállas férfiú, akire még sokan emlékezünk, amint a régi Kerepesi úton áttipegett a Pannónia felé, miközben tiszteletére megállították a lóvasútat, és az ifjú Glück Frigyes úr fogadósatyja megbízásából, fehér szalvétával várta a bárót a szálloda előtt!

Szerette ezt a várost olyan holtig tartó szerelemmel, amilyennel a régi lovagok hordozták a szívükben egy nő arcképét, akiért akár a Szentföldre is elmentek volna... De Frigyes nem ment még a Margitszigetig sem – mert már az Óbudához tartozott —, és ha rajta múlik, sohasem mozdul ki a Cukor uccából, amelyet mostanában Károlyi uccának neveznek. De hát a Vásártérre kellett költöznie (amelyet manapság Erzsébet térnek hívnak), és itt szemtanúja volt annak az aktusnak, amikor az 1830-iki kemény télen József nádor parancsára a Károlyi-kaszárnya bakái kivágják Pest összes élőfáit, hogy szétosszák a didergő szegénység között. A nádor karácsonyi ajándéknak szánta a vásártéri platánokat, valamint a városligeti fasor nyárfáit a pesti szegényeknek... Sajnos, a kipusztított, fátalan Pestre a következő tavaszkor már megérkezett az a különös vendég, akihez aztán Frigyes bárónak elég hosszúra nyúlott életében még kétszer volt szerencséje... Hiába vállalt elnökséget a Közmunka Tanácsnál, a kolera ellátogatott majdnem minden esztendőben Pestre, amíg az uccák fái ismét megnövekedtek. (Az Emlékiratokban olyan keservesen emlékszik meg városa pusztulásáról, hogy elfacsarodik az olvasó szíve az öreg szerelmes bánatán.) De nem bonthattak le egyetlen régi házat sem a városban, hogy az Emlékiratok írója elmerengve meg ne álljon a kőmívesek csákánya felett, miközben noteszébe feljegyezte a régi pesti ház utolsó lakóinak a nevét. Azt lehetne mondani, hogy Podmaniczky Frigyes volt az utolsó pesti polgár, aki részint név szerint, részint személyesen ismerte összes városi polgártársait. Minden ember ismerőse volt a Váci uccában, a Koronaherceg uccában, a Kerepesi úton – nagyon rossz üzletet csinált volna az a pesti betörő, akinek ahhoz lett volna gusztusa, hogy a báró ruháit ellopja... – Száz lépésnyiről felismerik vala a pestiek a különös mintájú ruhákat, amelyekhez hasonlót legfeljebb Indiában visel egy egzotikus gyarmatalapító. Pest öreg szerelmese jó hetven esztendeig járta itt a Kerepesi utat és akkor sem jutott eszébe a keserűség a múlt idők miatt, amikor a város szemmel láthatólag átalakult, hangosan törtető, de már tönkrement vidéki családok helyezkedtek el a pesti patríciusok házában, akik minden kegyeletes érzés nélkül mennek végig a Cukor uccában. Sőt bölcs férfiú módjára le tudott mondani arról a megkülönböztetésről is, hogy a kedvéért megálljon a lóvonat a Kerepesi úton... A Nagykörút már javában épült, tombolva, villamos vonaton közelgett az új Budapest.”

(Könyvvilág, 1973/6. /június/ 4. p.)